Bezárás
Fake News

A bevándorláspárti Macron merénylete a francia anyák és apák ellen

Macron, Blanquer

A kormányzati befolyás alá tartozó médiatermékek különösen aktívak voltak az elmúlt napok egyik legjobban pörgő „álhírének” megalkotásában és terjesztésében. Eszerint az anya és apa elnevezéseket szülő1 és szülő2 kategóriákra fokozzák le Franciaországban, ami kétségtelenül elég jól illik a nemzetére rontó Emmanuel Macron ellenségképébe. De azt is szépen illusztrálja, hogy a fake news-ok által uralt nyilvánosság nem csak szimplán hazugságokat vagy féligazságokat termel, de egyúttal depolitizál, amikor megakadályozza, hogy jobban megértsük a körülöttünk lévő világot, az egyes politikai szereplők valódi céljait, és esetleg közösen beszélhessük meg problémáinkat, a ránk erőltetett folyamatos konfrontáció helyett.

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!

Az elmúlt napok egyik legnépszerűbb külpolitikai „híre” azt adta tudtunkra, hogy „nem lehet mától Anyának és Apának hívni a szülőket Franciaországban”, sőt: „nem nevezhetik többé anyának és apának a gyerekek a szüleiket Franciaországban”.

A kormányközeli médiumok interpretációiból szemléző Mérce cikke alapján az Echo TV tette a legmagasabbra a lécet: itt egy viselkedéselemző ahhoz hasonlította a helyzetet, amikor a nácik „gyakorlatilag… megfosztották” a zsidókat „a neveiktől és az emberi méltóságuktól. Ezzel elvették tőlük az identitásukat, és egy semleges, üres számot kaptak. Most is egy számozott jelzőt kapnak az anyák és az apák a nevük helyett, azért ez egy elég kemény dolog.

A magyarországi médiaviszonyok közt is figyelemreméltó fake news vihart az ihlette, hogy az új oktatási törvénytervezet, amelynek vitája február 11-én kezdődött a francia Nemzetgyűlésben, egyik megszavazott módosítója azt írja elő, hogy a közoktatás formanyomtatványai „szülő1” és „szülő2” megnevezést használjanak.

Ez már több intézményben eddig is így volt, de az egyik kormánypárti képviselő által beterjesztett javaslat most kötelezővé tette volna, az azonos nemű párok elismerése érdekében, illetve azért, hogy a hivatalos papírok jobban leképezzék a különféle családi modellek valóságát, és a gyerekek ne érezzék magukat megkülönböztetve.

A félreértések elkerülése végett: nem arról volt szó, hogy ne lehetne általánosságban anyának és apának hívni a szülőket, pláne arról, hogy ezt a gyerekeknek tiltanák meg, csupán egy adminisztrációs gyakorlat változott volna.

Mindez elsősorban a konzervatív párt (Les Républicains, LR) és a Marine Le Pen vezette szélsőjobb (Rassemblement National, RN) soraiban váltott ki ellenérzéseket, azonban a törvény kapcsán ennél sokkal fontosabb viták zajlottak és zajlanak azóta is.

Ez a hírhamisítás persze csak egy a sok közül, amivel nap mint nap találkozhatunk, de szépen illusztrálja, milyen csapdákat rejt, ha hasonló kontentek ilyen horderejűvé válhatnak egy erősen polarizált médiatérben. És hogyan akadályozzák meg nem csupán azt, hogy megértsük, mi történik éppen körülöttünk a világban, hanem azt is, hogy lefolytassuk a saját, ha úgy tetszik „nemzeti” szempontunkból fontos vitákat, amelyek nélkül nincs esélyünk szuverén döntéseket hozni.

Macron az LMBTQ-jogok élharcosa?

Ezeket a cikkeket olvasva sokakban alakulhatott ki az az elképzelés, hogy Emmanuel Macron és kormánya az LMBTQ-emberek jogegyenlőségét vagy általában a társadalmi nemmel, genderrel kapcsolatos kérdéseket prioritásként kezeli – ami korántsem igaz.

Így pl. az e területen egyik legfontosabb aktuális követelést, a leszbikus párok számára a mesterséges megtermékenyítés jogának biztosítását már több alkalommal is elnapolta a kormány.

Jelenleg idén nyárra, az európai parlamenti választások után várható az elnök egykori kampányígéretének megvalósítása, amely még szocialista elődjeinek programjában is szerepelt, de több tologatás után végül a fiókban maradt. A mostanság épp a barcelonai polgármesterségért kampányoló Manuel Valls, akkori miniszterelnök és amúgy a szekuláris értékek elszánt védelmezője jelentette be 2014 februárjában, stílusosan a Vatikánból, hogy az ígéret teljesítése elmarad.

Akárcsak elődje, François Hollande, Emmanuel Macron elnöksége alatt is azzal indokolják a késlekedést, hogy nem szeretnék „megbolygatni” francia társadalmat. A valóságban azonban inkább a konzervatív szavazatok megtartása a cél, miközben a francia társadalom nagyon is felbolydultnak tűnik, részben épp a kormánypolitikák ellen tiltakozva.

Az oktatás liberális átalakítása folyik Franciaországban?

Bár a témának szentelt cikkek nagy részéből ez egyáltalán vagy csak érintőlegesen derül ki, a szülői elnevezések kérdése egy átfogóbb oktatási törvénycsomaghoz érkezett és megszavazott módosító. A törvény több eleme komoly ellenállást váltott ki a tanárok, közoktatási dolgozók és tanulók körében.

Ha esetleg valaki arra gyanakodna, hogy ez a reform valamilyen „balliberális” átalakítást céloz, ki kell ábrándítanunk.

A „bizalom az iskolában” névre hallgató, eléggé amorf törvénycsomag legfontosabb gyakorlati következménye, hogy az iskolakötelezettség alsó korhatárának 6-ról 3 évre való leszállításával, az önkormányzatok kénytelenek lesznek finanszírozni a magánintézményeket. A gyakorlatban ugyanis a gyerekek csaknem 99 százaléka már be van iskolázva 3 éves korától, de a kötelező jelleg növeli a közfinanszírozás mértékét: a szakszervezetek becslése alapján 150 millió euróhoz közeli összeg a baloldali ellenzék szerint „ajándék a magánszektornak”.

Az oktatási miniszter, Jean-Michel Blanquer, aki egyébként nem értett egyet a szülőkre vonatkozó képviselői beterjesztéssel, maga is több ízben hangoztatta, hogy „tradicionális víziója van az oktatásról”, ami a parlamenti vitákban is tükröződött. Hétfő este, a törvénytervezet első körben való megszavazása előtt azt is bejelentette, hogy az apa-anya kifejezések mégis megmaradnak, és egy kompromisszumos formát találnak majd, mire a törvény visszatér a szenátusból a végső szavazásra.

A miniszter korábban is nagyon nyitottan fogadta a jobb és szélsőjobb által beterjesztett javaslatokat, és a vitában eddig főleg olyan kérdésekről volt szó, mint hogy legyen-e kötelező az iskolákban az egyenruha (Blanquer nincs az egyenruha ellen, de nem tenné kötelezővé, legyen inkább szabadon választható); kötelezzék-e a tanárokat arra, hogy decens ruhában járjanak, és legyen-e minden osztályteremben szintén kötelező jelleggel egy nemzeti és egy európai lobogó, plusz a himnusz, azaz a Marseillaise szövege – a miniszter szerint ez remek ötlet, és olcsón ki is vitelezhető.

Ezekről a szintén nagy horderejű kérdésekről talán azért nem olvashattunk a francia belpolitikát amúgy árgus szemekkel kísérő NER-sajtóban, mert nem igazán illett volna a politikai ellenfélként megkonstruált Macron kívánatos karakterjegyei közé.

Akárcsak egy másik pont, amely a pedagógusok véleménynyilvánítási jogát korlátozná, amennyiben az árt az intézményük vagy a közoktatás hírnevének. Miután még decemberben a dijoni rektorátus behívatott egy tanárnőt, aki korábban Emmanuel Macronról közölt ironikus blogbejegyzést, sokan érthetően aggódnak, hogy újabb korlátokat emelnek a szakmabeliek szabad véleménynyilvánítása elé.

E részletekből korántsem valamilyen balliberális iskolakép körvonalazódik, hanem inkább egy olyan autoriter irányultság, amely általában is jellemző a kormányra. És miközben a miniszter egyenruhákról, zászlókról fecseg, decens viselkedést előírva hagyja figyelmen kívül az érintettek tiltakozását a rendszer mélyebb problémáival kapcsolatban.

A közoktatásban dolgozók és a diákok hosszú hónapok óta szervezkednek többek között a gimnázium és az érettségi rendeleti úton megvalósult, expressz reformja ellen, amely a tanulóknak nyújtott nagyobb választás ürügyével tovább növelheti az egyenlőtlenségeket. De ezen túl is sok olyan probléma van – így pl. tíz éve stagnáló fizetések, a létszámleépítések (szakszervezeti becslések szerint az idén 12-17 ezer poszt) és a sokasodó túlórák, feladatok nyomán is romló munkakörülmények –, amelyek miatt nemcsak sztrájkokkal, tüntetésekkel, hanem újítónak szánt akciókkal lépnek fel az érintettek. A sárga mellényesek mintájára pl. nemrég megalakultak a „piros tollak” kollektívái, több tízezres tagsággal.

Ez utóbbi információk, amelyek éppenséggel az oktatás magyarországi problémáit is megidézik, szintén jóval kevésbé érdekesek, mint az ellenségképbe vagy valamilyen idealizált vízióba, igaz csúsztatások, esetleg hazugságok révén, de könnyebben beilleszthető motívumok.

A “bevándorláspárti” elnök, akinek egyes javaslatait a szélsőjobb is támogatja

A magyar kormány és médiája által megkonstruált kép a „bevándorláspárti Macronról”, akinek pártja, ahogy az Origo felhívja rá figyelmünket, „többségében szocialista képviselőkből áll”, azt is elfedi, hogy 2017 tavasza óta hozott döntések zöme jobboldalinak mondható, olyannyira, hogy több fontos kérdésben nagyjából meg is egyezett a konzervatív ellenzék és a kormány pozíciója.

Ilyen volt a bevándorlási- és menedékjogi törvény, amely olyannyira nem bevándorlóbarát, hogy az ombudsman mellett az egész érintett civil szakma is kiállt ellene. De egyes rendelkezéseivel a szélsőjobb is egyetértett, miközben az első komolyabb krízist okozta a kormánypárt sorain belül.

Hasonlóképp, jogtiprónak nevezhető az első körben idén február elején megszavazott és elviekben a „vandál tüntetőket” szankcionáló törvény is, amely egy konzervatív szenátor törvényjavaslatán alapul, és súlyosan korlátozza a gyülekezési jogot. A törvényjavaslatot nemcsak az Emberi Jogok Ligája és egy bírói szervezet találta aggasztónak, de 66 kormánypárti képviselő sem szavazta meg; a Republikánusok viszont igen. A baloldali pártokkal egyetemben ellene voksolt a szélsőjobb is, melynek egyik képviselője „fasisztának” nevezte.

Harc a jobbos és szélsőjobbos szavazatokért

Ha felülünk a fake news vonatra, azt is bajosan vehetjük észre, hogy a mai francia politikában elsősorban jobboldalon folyik a verseny, miközben a baloldali-zöld blokk történelmi mélyponton van. Ebben a harcban a konzervatívok – Orbán európai párttársai – akárcsak a szomszédban a spanyol Néppárt, a jobbszélen próbálnak érvényesülni, abból kiindulva, hogy a centrum jelenleg foglalt. A spanyol szomszédokhoz képest, akik jelenleg 20 százalék körül teljesítenek a közvélemény-kutatásokban, a francia Republikánusok helyzete sokkal katasztrofálisabbnak tűnik, a pártot 8-12 százalékon mérik, vezetőjének népszerűsége még ennél is alacsonyabb, 8 % körül jár.

A formációkon belül is nagyon megosztó stratégia, amelyről a tavaszi választásokon dőlhet el, érdemes-e folytatni, még Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnök munkássága nyomán öltött formát, és tette lehetővé, immár évtizedes tendenciaként, hogy a jobb-szélsőjobb határ egyre átjárhatóbb legyen.

Ahogy a fentiek jelzik, Macron „középpártja” is erre az útra lépett, nemcsak azért, mert ezt taposta ki az utóbbi évek politikai gyakorlata, illetve azért, mert nem sok keresnivalója van a bal térfélen, hanem ezért is, mert az autoriter, jogkorlátozó és az állami erőszakot és kontrollt normalizáló törvények a népszerűtlen intézkedések, reformok megvalósítását segítik.

A családok védelmében?

E jobb térfél harcaiban kiemelt szerep jut a közelmúlt legfontosabb konzervatív mozgalmának, amely a házasságot és az örökbefogadást a homoszexuális párok számára lehetővé tevő, 2013-ban megszavazott törvény ellen jött létre.

A legutóbbi elnökválasztás alkalmával az ebből a mozgalomból fenn maradt csoportok – melyek közül legismertebb a Sens Commun – biztosították, hogy a korrupciós vádak miatt meggyengült került François Fillon végigvigye igencsak szélsőséges kampányát, amelyben egy durva neoliberális vízió társult a tradicionalista keresztény értékek képviseletéhez.

Fillon ugyan az első fordulóban kiesett, de a Republikánusok 2017-ben megválasztott új vezetője, Laurent Wauquiez is abból indul ki, hogy az egykori gyűjtőpártnak, amely korábban a jobboldal és a centrum széles spektrumát próbálta lefedni, ma radikalizálódnia kell. E radikalizációban pedig más motívumok mellett fontos szerep jut a keresztény ihletésű mozgalmak legkonzervatívabb csoportjainak. Ennek jegyében az európai parlamenti választásokra összeállított lista élén álló François-Xavier Bellamy, Versailles polgármester-helyettese, aki a Sens Commun egyik alapítója, és a melegházasság ellen „Virrasztók” egyik legismertebb arca. Emellett többször is részt vett az abortusz betiltását, majd lehetséges megtagadását célzó tüntetéseken, bár ma jóval visszafogottabb álláspontot képvisel.

Ez a stratégia elsősorban taktikai jellegű, a jobbos-szélsőjobbos szavazók egy konkrét, nagyon motivált csoportját célozza – a Le Pen-família legfiatalabb reménysége szerint meg is könnyítheti a szélsőjobb és jobboldal fúzióját. (Marion Maréchal Le Pen egyelőre visszavonult a pártpolitikától, és egy konzervatív oktatási intézményt alapított, amelynek célja szintén a jobboldali tendenciák összefésülése.)

Ha viszont ezekre a taktikai okokból felvállalt vitákra koncentrálunk, azaz lényegében arra, hogy Macron és csapata a francia családokra tör, míg jobboldali ellenzéke megvédi azokat, akkor azt is figyelmen kívül hagyhatjuk, hogy a francia családpolitika egyes összetevői a valóságban akár mintául is szolgálhatnának, akárcsak a NER más mumusai, köztük a svédeké, a hollandoké vagy éppen a belgáké – ahogy a Qubit egyik friss cikke is részletezte.

A hazai kormányzati propaganda egyik legnagyobb eredménye talán az lehet, hogy a népszaporulatot nemzeti prioritásként kezelő NER az ilyen hírek pörgetésével azt is feledtetheti, hogy e téren a franciáktól is érdemes lehet tanulni. Ez a rettenetes hely, ahol a közeljövőben talán nem különböztetik meg a gyerekeket szüleik neme alapján a hivatalos nyomtatványok, ma is Európa legmagasabb termékenységi arányával rendelkezik, még akkor is, ha ez a szám különféle, demográfiai és gazdasági tényezők miatt már 4 éve csökken.

Ahogy a fentiekből remélhetőleg kirajzolódik, a hasonló hazugságok és féligazságok nem csak szimplán megtévesztenek bennünket, hanem ezen felül a saját kategóriáikat erőltetik ránk, meghamisítva vagy elfedve azokat az információkat, amelyek nem férnek ebbe a keretbe.

Indoktrinációs és hatalompolitikai célok érdekében próbálnak kialakítani egy olyan külső ellenségképet, amelynek a bevándorláspárti-sorosista összeesküvés jegyében megvan a belföldi megfelelője is.

Miközben ettől politikai profitot remélnek (most épp az EP-kampányhoz kötődve) a hatalmon lévők, egyúttal depolitizálnak, amikor műbalhékat használnak arra, hogy elfedjék a velük szemben álló erők valódi elképzeléseit. Az ilyen fekete-fehér szembeállítások, akárcsak a fake news özön, ami a túloldalon előhívja a cáfolatot, és a képzelt konfrontáció tükörképét, ellehetetlenítik, hogy árnyalatokról beszéljünk, hogy kiderüljön, mit is gondolnak és tesznek valójában Orbán Viktor európai ellenfelei vagy a hazai ellenzék.

Akárcsak azt, hogy valóban vita folyjék a bevándorlásról vagy a családok valóságáról, a gyerekvállalás valódi nehézségeiről, és ezek lehetséges politikai megoldásairól, európai és magyar kontextusban egyaránt. Nem utolsósorban mindez azt is akadályozza, hogy felismerjük, hogy a másik oldal sem mentes a propagandától, még ha ennek eszközei sokszor finomabbak és komplexebbek, mint a magyarországi birodalmi lépegetők dübörgése.

A depolitizáló propaganda tehát, amikor hazugságokkal, esetleg féligazságokkal kürtöli tele a közbeszédet, nemcsak a világunk megértését akarja megakadályozni, de azt is, hogy a politikai vitának valódi tétje legyen, sőt, hogy egyáltalán szóba álljunk egymással. Minél harsogóbb, hatékonyabb az álhír-dömping, amely saját történetében, a valóságtól olykor teljesen elszakadva osztja ki a jók és a rosszak szerepét, annál nehezebb közös nyelvet találnunk egy polarizált társadalomban, és rájönni, hogy nemcsak problémáink közösek, de talán az általunk kívánatosnak tartott megoldások is.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép: Az Elysée Facebook-oldala; Emmanuel Macron és Jean-Micehl Blanquer 2018 márciusában.

Javítás 16.30: A cikkben eredetileg nem szerepelt, hogy a miniszter a szavazás előtt ígéretet tett az anya/apa formulák megtartására.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom