Bezárás
Spanyolország

Reconquista Andalúziában: a szélsőjobb történelmi sikere vet véget a 36 éves szocialista uralomnak

December 6-án ünnepelte Spanyolország alkotmányos berendezkedésének negyvenedik szülinapját, ami egyúttal a Franco halála utáni demokratikus rendszer pirosbetűs ünnepe is. Négy nappal korábban, e négy évtizedes demokrácia történetében először jutott parlamenti képviselethez szélsőjobboldali erő az országban. Az andalúziai választásokon a vártnál kétszer-háromszor több mandátumot szerző Vox nemcsak a szocialisták legerősebb bástyájának visszafoglalásában jutott fontos szerephez, de az országos politikára is döntő befolyással lehet. 

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Vasárnap este valóságos földrengés rázta meg a spanyol politikát. Az epicentrum a legnépesebb spanyol “autonóm közösség”, a 8,4 millió lakosú Andalúzia, ahol a 36 éve hatalmon lévő szocialista párt nem szerezte meg a kormányzáshoz szükséges többséget, és a kutatásokban néhány hete még „mérhetetlen”, szélsőjobboldali Vox szintén váratlanul magas, csaknem 11 százalékos eredményével a jobboldali erőknek nyílik esélye a kormányalakításra – bár az még 5 nappal később sem világos, milyen szereposztásban.

A választás nemcsak a helyi viszonyokat illetően bizonyult történelminek, hanem az egész spanyol politikában is meghatározó változásokat hozhat, többek között az alábbi okokból:

– 1979 óta nem volt nyíltan szélsőjobbos erő a spanyolországi parlamentekben – bár a szélsőjobboldal számos témáját, értékét képviselték a mainstream pártok, elsősorban persze a jobboldali Néppárt (Partido Popular, PP) és regionális lerakatai.

– Az évtizedeken át kétpólusú politikai játszma további fragmentációja olyan új lapokat, szabályokat és új dinamikát ígér, ami jóval bonyolultabbá és kiszámíthatatlanabbá teszi a már az utóbbi években sem egyszerű pártpolitikai stratégiákat, és megnehezítheti a kormányalakítást, regionális és országos szinten egyaránt.

– A szélsőjobb külön pártban való megtestesülése nemcsak a jobboldali térfélen hoz újrarendeződést, hanem a baloldali erőket, és a periférián (elsősorban Katalóniában, Baszkföldön stb.) kormányzó pártokat is kemény kihívások elé állítja.

– Ezek a változások – a sok bizonytalan tényező ellenére is – azt valószínűsítik, hogy a spanyol pártpolitika jobbra tolódik, szöges ellentétben a ma meghatározó társadalmi mozgalmakkal: azaz a súlyos konfliktusok és a legalábbis a katalán függetlenségi krízis óta tagadhatatlan mély politikai-intézményes válság fennmaradása várható, sőt, elmérgesedése sem kizárt.

Az El País összefoglalója az eredményekről.

Ahogy a fenti ábrán is látható, a legutóbbi, 2015-ös tartományi parlamenti választásokhoz képest a két hagyományos nagy párt egyaránt vesztett támogatottságából, de a Spanyol Szocialista és Munkáspárt (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) zuhan nagyobbat.

A párt jobbos szárnyának eminens alakja, Susana Díaz 400 ezer szavazattal, 7 százalék ponttal szerzett kevesebbet, mint 3 éve; míg a Néppárt „csak” 250 ezer voksot vesztett (képviselői székekben ez még nagyobb, dupla veszteség a szociknak).

Díaz kormányzási esélyeit tovább rontotta, hogy lehetséges támogatói, az újbaloldali Podemos és az Egyesült Baloldal (a volt kommunista párt és szövetségesei) összefogása (Adelante Andalucía) is rosszabb eredményt hozott, mint a két formáció külön-külön 2015-ben: ez hárommal kevesebb mandátumot jelent.

A nyertesek oldalán pedig egyrészt a jobbközép Ciudadanost (‘Polgárok’, Cs) találjuk: a spanyol politika új csillaga, a 39 éves Albert Rivera vezette Cs eddigi képviselői helyeinek több mint dupláját szerezte meg, bár álma, a PP előzése ezúttal nem sikerült. Illetve a szélsőjobboldali Voxot, e kampány legnagyobb szenzációját, amely a várt 3-6 képviselő dupláját küldheti a parlamentbe.

Az eredmények által vasárnap este kiváltott sokk nemcsak azzal függ össze, hogy egyetlen elemző és kutatás sem számított a baloldal vereségére a Franco halála óta, és konkrétan 1982, az első tartományi választás óta „vörös” Andalúziában, akárcsak a szélsőjobb ilyen látványos előretörésére.

A helyi erőviszonyok ugyanis súlyosan nyomhatnak a latban a jövő májusban az európai parlamenti vokshoz igazított önkormányzati és regionális választásokon, és könnyen lehet, hogy a madridi Kongresszusban ma kisebbségből kormányzó PSOE is előbb kényszerül újra az urnákhoz hívni a polgárokat.

„Az élő Spanyolország felébredt, Istennek hála”

A szinte azonnal történelminek minősített voks legfontosabb és game changer, azaz a játék szabályait, stratégiáit és kimenetelét egyaránt megváltoztatni képes szereplője egyértelműen a Vox. A 2013 decemberében alapított párt, amely a közelmúltig súlytalan figurának tűnt a sakktáblán, sokat köszönhet a rekordalacsony részvételnek is: a 2015-höz képest öt ponttal kisebb szavazási hajlandóságot főleg a baloldal sínylette meg.

A 43 éves Santiago Abascal elnökölte párt szívós munkája az utóbbi hónapokban szerencsés csillagzattal találkozott. A sikert segítették a közvélemény-kutatások is, amelyek megjósolták a parlamentbe való bejutást, azaz az újdonságra vágyó vagy akár protestszavazóknak sem kellett félniük attól, hogy elvész a szavazatuk; ugyanakkor a baloldallal elégedetlen szimpatizánsok is nyugodtan maradhattak otthon, mert senki nem számított a vereségre, sem a szélsőjobb remek szereplésére.

A Podemos stratégiáját alaposan tanulmányozó Vox-vezetés a baloldal jelképes helyszínére, a madridi Vistalegre palotába szervezte nagy port kavart, csaknem 11 ezer ember részvételével lezajlott októberi meetingjét. Az időpont is jelképes, egyben stratégikus választás volt: a katalán függetlenségi referendum egyéves évfordulóján a téma és az egymással versengő nacionalizmusok újra minden mást kiszorítottak a közbeszédből, és az utcák ismét megteltek a piros-sárga lobogók különféle alakzataival.

A katalán krízis keltette törésvonalak mentén feltörő indulatok legnagyobb nyertese, a spanyol nacionalizmust és centralizáló kedvet meglovagoló Ciudadanos mellett az eddig inkább a háttérben, a pártpolitika margóján erősödő szélsőjobbnak a végső lökést a nagygyűlés után két nappal kiírt andalúz választások adták meg. Keresve sem lehetett volna ideálisabb helyszínt találni az egységes Spanyolország reconquistájának megindításához.

És ha már reconquista, érdemes megemlíteni, hogy a Vox jelentős támogatást kapott a szélsőjobbos irányultságú médiumok sokaságától, a PP uralma alatt még inkább megerősödő számtalan tévécsatorna (amelyek egyikében néhány éve még az az Orbán Viktor is feltűnt, akinek amúgy nem túl jó a sajtója Spanyolországban), és nem utolsósorban a püspöki kamara népszerű rádióadója is gyakorta látta vendégül Abascalt, aki nem véletlenül adhatott hálát istennek az „élő Spanyolország felébredéséért” októberi beszédében.

Komplexusok nélkül: le az autonómiákkal, az iszlám fundamentalizmussal és a dzsenderdzsiháddal!

Ha valaki ettől a frissnek látszó új erőtől várná a demokrácia megújítását, talán kétségeket ébreszthet benne, hogy a párt alapítói nem is annyira újak a politikában. Abascal például 23 éves kora ebből él, 1999-től egészen 2013-ig viselt különféle tisztségeket a baszkföldi PP színeiben, volt önkormányzati és parlamenti képviselő is, követve a Néppártban és elődjében militáns apja és nagyapja nyomdokait.

Saját bevallása szerint végül azért hagyta el a “gyáva jobboldalacska” hajóját, mert Mariano Rajoy ex-kormányfő elárulta a párt “értékeit és eszméit”. A rossz nyelvek szerint viszont azért távozott, mert hoppon maradt, miután nem kapott meg egy vágyott képviselői széket. Szerencsére ekkor a madridi régió vezetője, Esperanza Aguirre karolta fel, és csaknem egy évig élvezhette egy semmilyen tevékenységgel nem rendelkező, kétszemélyes alapítvány melegét, ahonnan még további 83 ezer eurónyi közpénzt sikerült felvennie: amikor tehát az autonóm önkormányzatok pénzelszívó és korrupt karakterét ostorozza, pontosan tudja, miről beszél.

Santiago Abascal a párt reklámfilmjében, ahol megüzeni, hogy a reconquista Andalúziában veszi kezdetét. Kép forrása: eldiario.es.

Pártalapító társai közül is többen érkeztek a Néppártból, a baszk vonatkozások miatt az ETA árnyéka is lényeges: az idén májusban feloszlott terrorista szervezet egykor Abascal családtagjait is megfenyegette, a párt másik fontos vezetője pedig az ETA egyik leghosszabb túszejtési akciójának volt áldozata.

A Vox igyekszik ötvözni magában a nemzetközi és helyi szélsőjobb hagyomány teljességét, de legfőbb ideológiai hajtóereje a katalán krízis nyomán felkorbácsolt spanyol nacionalista hevület; illetve a bevándorlókkal – elsősorban az Európán kívüli, és főképp muszlim, illetve nem fehérbőrű külföldiekkel – szemben tüzelt, többé-kevésbé nyíltan rasszista és iszlamofób indulat.

Mindez kivívta az “egyik legismertebb rasszista és antiszemita amerikai”, a fehér felsőbbrendűséget hirdető mozgalmak egyik vezéralakja, David Duke elismerését is:

A párt felszámolná a tartományi önkormányzatok, az autonómiák mai rendszerét, és újraközpontosítana: első körben pl. az oktatás kompetenciáját vonná meg tőlük. A spanyolok két marokkói enklávéjában (is) megindítaná a reconquistát, és olyan falakat húzna fel Ceutában és Melillában, amelyeken „nem lehet átmászni”.

A revizionizmus jegyében eltörölné a történelmi emlékezet törvényét, amely több-kevesebb sikerrel járult hozzá az 1936-39 között zajlott polgárháború és a diktatúra alatt elkövetett bűnök feltárásához, az áldozatok elismeréséhez, és általában a spanyol fasizmus és Francisco Franco rezsimének átértelmezéshez. De megsemmisítené a szocialisták másik fontos társadalmi reformját, az abortuszt liberalizáló szabályozást is, akárcsak a nők elleni erőszak felszámolása érdekében hozott törvényeket.

A Vox képviselőinek kiemelten fontos célpontja a feminizmus: az andalúziai lista élén a párt sevillai jelöltje, Francisco Serrano pl. különösen elkötelezett az általa többek között „genderdzsihadizmusnak” vagy a macho szó mintájára „nőstényizmusnak” nevezett eszmékkel szemben.

Serranót néhány éve azért függesztették fel családjogi bírói hivatalából, mert megváltoztatta egy gyerek láthatási szabályait, hogy az részt vehessen édesapjával a húsvéti körmeneten. Ezzel felettesei szerinte őt magát is “megfeszítették”.

Az újdonsült képviselő szerint az ország egyik legnagyobb problémája a „hisztérikus memória” törvénye (ami a történelmi, histórico szóra rímel), és ahogy  lényegretörő tweetjei összefoglalják, egyaránt fontosnak tarja az adócsökkentést, a fundamentalista mecsetek bezárását, a bikaviadalok, a vadászat, a vidéki élet és hagyományok védelmét, illetve a nők elleni erőszak (gendererőszak) visszaszorítását célzó törvény megváltoztatását – a férfiak ártatlansága védelmében. A politikus hisz a “szülői elidegenítés szindróma” (PAS) létezésében, és bármily meglepő, igent mond Spanyolországra is.

Egy másik képviselő, Eugenio Moltó azzal tűnt ki a kampányban, hogy kétségbe vonta, hogy Franco uralma diktatúra volt-e, egy másik azzal, hogy szerinte a férfiakat már azért is bűnözőnek tekintik, mert férfiak. Spanyolország, a család és az élet védelme visszatérő motívumok még, a nacionalizmusok és a baloldal mételye ellenében, miközben az újdonsült honatyák egy részéről szinte semmi nem derült ki a kampányban: van, aki „idő hiányában” egyetlen interjút sem adott.

A jelenlegi adatok szerint a Vox szavazói többségükben férfiak, az átlagnál gazdagabbak és magasabban képzettek, azaz, ahogy a helyi riportokból is sejteni lehet, a PP-től elpártolt, radikalizálódó szavazók, vagy olyanok, akik nem bocsátják meg a katalán függetlenségpártiak segítségével történt szocialista hatalomátvételt. „Én nem kérek a puccsisták koalíciójából.” „Attól, hogy a zászlót védjük, még nem vagyunk fasiszták”, vagy „itt nincs hely mindenkinek” – ilyen és hasonló érveket találunk a Voxra voksolók közt, akiknek száma ezúttal azokon a településeken bizonyult legmagasabbnak, ahol arányaiban a legtöbb a bevándorló.

Jobboldali átrendeződés: a szavazók jobban szeretik az eredetit a kópiánál?

A Vox, akárcsak a Ciudadanos felemelkedésében döntőnek bizonyult, hogy a Néppártot hosszú évek megúszásai után mégiscsak utolérte számtalan korrupciós ügyének felelőssége. A PP kénytelen volt átadni a kormányzást a szocialistáknak júniusban, miután Pedro Sánchez főtitkár váratlanul – és sorsdöntő baszk és katalán segítséggel – bizalmatlansági szavazással buktatta meg Mariano Rajoy miniszterelnököt. És a formáció azóta is botrányról-botrányra bukdácsol: a lemondások és újabb kiszivárogtatott kompromittáló anyagok szériája végtelennek tűnik.

A PP hanyatlását egyelőre annak új vezére, a viszonylag makulátlan, eleddig csupán egy pult alatt vett mesterfokozattal vádolható Pablo Casado sem tudta megállítani, és ebből, akárcsak a PSOE-től elpártoló szavazókból ideáig a kutatásokban kisgömböc módjára hízó Ciudadanos profitált.

Santiago Abascal, Pablo Casado és Albert Rivera; kép forrása: eldiario.es.

Az elvileg jobbközép, de a katalán krízisben egyre radikálisabb spanyol nacionalizmust képviselő párt vezére, Albert Rivera nyár közepén már karnyújtásnyira érezhette a miniszterelnöki Moncloa-palotát, a helyzet azonban számára is jóval bonyolultabb lett a Vox színre lépésével. A C’s eddigi pozíciójában a mérleg nyelve lehetett: Andalúziában pl. a szocialista kormányt támogatta kívülről, az előrehozott választásokban is kulcsszerepe volt, mert nem szavazta meg a költségvetést. Eközben a madridi régióban a jobboldali többséggel szavaz, és Mariano Rajoy kisebbségi kormányzása is csak a neki köszönhette létét, most viszont nem támogatja a szocikat.

A Vox színre lépése tehát mindkét jobboldali riválisa stratégiáját megkavarja, miközben új minőséget ad az eddig is létező szélsőséges eszméknek. A spanyol jobboldal legszélsőségesebb elemei évtizedeken át jól megvoltak az egykor Franco miniszterei által alapított Alianza Popular, majd 1989-től Partido Popular néven futó formációban, amely többé-kevésbé szalonképes, és helyzettől függően nyílt vagy szemérmesebb formában képviselte a Vox által ma harsányan felvállalt ideák jelentős részét.

Így, ahogy a katalán krízis nyomán is írtunk róla, a periferikus nacionalizmusok és önrendelkezési törekvések elnyomását, kriminalizációját, ezekkel szemben az oszthatatlan Spanyolország eszményét és a spanyol nacionalizmust. A spanyolok életmódját, értékeit, de a templomokat megtöltő hívek számát tekintve is visszaszoruló, de politikailag annál offenzívebb katolikus egyház által is szenvedélyesen védett konzervatív frontvonalakat az abortuszszabályozás, a “melegházasság” elutasítása, az oktatás (kötelező vallásoktatás, az egyházi magániskolák előjogainak fenntartása), a házasság és a gyermekvállalás intézményes keretei vagy a Vatikánnal kialakított viszony terepén.

A Néppárt foggal-körömmel ragaszkodott a Franco-rezsim bűneinek szőnyeg alá sepréséhez, a „felejtés jogához” a „társadalmi béke érdekében”, és az intézmények mélyén, így pl. az igazságszolgáltatás berkeiben máig sikerült fenntartaniuk az egykori diktatúra mai örököseit és a konzervatív status quo-t védelmező, ideologikus kemény magot. A PP ugyan nem vállalt fel provokatívan antifeminista szólamokat, de általánosságban elmondható, hogy a „hagyományok védelmében” jellemzően a nőket elnyomó struktúrák fenntartását szorgalmazta (e téren az egyébként liberálisabb Ciudadanos problémaérzékenysége is elég alacsony).

Azaz ha eddig felületes volt az a megállapítás, hogy Spanyolországban nincs szélsőjobb, hiszen a jobboldali szélsőség alkotta a PP táborának jelentős részét, ma annál inkább úgy tűnhet, hogy három párt is versenyez a szélsőséges szavazatokért.

Ez előbb a kampány során vált nyilvánvalóvá: a PP és a Ciudadanos, miközben nem kímélték baloldali ellenfeleiket, a Vox-szal kifejezetten kesztyűs kézzel bántak, és ahelyett, hogy elhatárolódtak volna annak legdurvább üzeneteitől, inkább „normalizálták”, és kissé kifehérítve magukévá tették azokat. Utóbb pedig abból látszik, hogy egyik párt sem utasította el első körben a Vox-szal való egyezkedést, illetve a közös kormányzást – ellentétben pl. a német, kisebb mértékben a francia jobboldali gyűjtőpártokra jellemző „sorompó” elvvel, amely inkább középen zár össze a baloldali ellenfelekkel, mint hogy a szélsőjobbal egyezkedjen

Ez a republikánus elv folyamatosan gyengült az utóbbi években Franciaországban, és a konzervatív párt (Les Républicains, LR) új vezetése és több meghatározó figurája is a szélsőjobb vadászterületén portyázva próbál megerősödni. Az egykor a francia szocialista párt színeiben kormányfői pozícióig jutó Manuel Valls viszont, aki miután hazájában leszerepelt, most Barcelona polgármesteri székéért indul, méghozzá a Ciudadanos támogatásával, Riverával szembemenve kijelentette, hogy az „ultrajobboldali, antidemokratikus Voxot meg kell fékezni”.

Az alábbi videóban Valls ellenfele, a várost jelenleg vezető Ada Colau beszél arról, hogy jó lenne tisztázni ezt az ambivalenciát, és arról, hogy a szélsőjobb feltartóztatása azért is fontos, mert az a társadalom többségétől vonna meg hosszú küzdelmek árán szerzett jogokat.

Ez tehát Andalúzia, és hosszabb távon az ország egyik fontos háromismeretlenes egyenlete: hogyan viszonyulnak a 3 párt szimpatizánsai az esetleges együttműködésekhez, ki nyer és ki veszít a vásáron?

Elriaszthatja-e pl. a PP vagy a Ciudadanos mérsékeltebb vagy liberálisabb szavazóit az Abascalékkal való összeborulás, és az utóbbi „elitellenes” jellegét alááshatja-e a kollaboráció. A “gyáva jobboldalacska” kompromisszumait, így pl. a baszk vagy katalán nacionalistákkal szükséghelyzetben több paktumot is kötő PP pragmatizmusát árulásnak, bűnnek beállító Vox most maga is megfertőződhet a reálpolitikával – ez szavazókat hoz vagy visz majd?

A baloldal felelőssége

A májusi önkormányzati, régiós parlamenti és európai választásokig már fél év sincs hátra, és a szocialista párt első reakciói azt sejtetik, hogy a formáció is jobbra fordulhat a szélkakast követve. December 2. ugyan Pedro Sánchez főtitkár legfontosabb belső riválisának bukását hozta, de a Sánchezt 2016-ban sikerrel megpuccsoló, majd az egy évvel későbbi belső választáson alulmaradó Susana Díaz egyelőre semmi jelét nem adja, hogy önkritikát gyakorolna, pláne lemondana az andalúz tagozat vezetéséről.

Pedig az elemzések szerint nagyon is meglenne arra az oka a baloldali pártoknak, hogy megvizsgálják, miért nem volt fontos annyira a lakosságnak tett ajánlatuk, hogy érdemes legyen értük az urnákig menni. Bár 36 év kormányzása után indokoltnak tűnik a változás, de a szociológusok szerint a társadalmi többség inkább balról várt volna valami újra: az itt felhalmozódott korrupciós ügyek, a párt inkoherenciái (Díaz eddig a jobbos Ciuadadanos-szal kormányzott), vagy éppen a szociális ajánlat hiánya (pl. a ma is súlyos lakhatási válság vagy a továbbra is 25,5 %-os munkanélküliség terén) indíthatta arra a szimpatizánsokat, hogy inkább otthon maradjanak.

Susana Díaz efféle kérdések megfogalmazása helyett inkább Madridot szólította fel az önvizsgálatra, és ha megfogadják a tanácsát, az a katalánokkal kötött esetleges kompromisszum halványka reményeinek is beteheti a kaput. Igaz, hogy a másik oldalon, a periférikus pártok elemi érdeke, hogy ne kerüljön olyan jobboldali erő hatalomra, amely a Vox ihletésére az autonómiák felszámolásába fog.

A párt magánvádló a függetlenségpárti katalán politikusok és civilek perében, akik közül immár négyen kezdtek éhségsztrájkba múlt szombat óta. „Spanyolellenes rasszizmussal” vádolja, és 70-50 év börtönre ítéltetné őket (eközben az ügyészség „csak” 25, illetve 17-16 évet kér rájuk): ha Madridban ebből a receptből készül a nemzeti egység főztje, normalizáció helyett eszkalációra érdemes fogadni.

Kezdetben a szocialista párt még drukkolhatott is a Vox sikeréhez, amely gyengíti a jobbos ellenfeleket, most viszont sokkal riasztóbb a panoráma: a párt 2 legfontosabb zászlóshajója, Andalúziában és  Katalóniában is léket kapott.

Ráadásul a rivalizáló jobbos erők a jelen állás szerint képesek többséget állítani, miközben a potenciális balos tábor másutt is zsugorodni látszik. A Podemos választási sikereit egykor a balosabb, vagy legalábbis a társadalmi igazságosság kérdéseire, a gazdasági-politikai elit korrupciójára koncentráló, rendszerkritikus megmozdulások, a gazdasági válságból 2011-re kinőtt térfoglaló mozgalmak (15M, Democracia real ya) alapozták meg. Az utóbbi másfél év legmeghatározóbbnak bizonyult válságának viszont – az intézményes krízis sok más jele mellett – a katalán, nemzeti és autonóm kérdés bizonyult.

Ugyan épp Katalóniában szerveztek sikeres, több napon át tartó sztrájkot az orvosok múlt héten, majd szombaton a tanárokkal és egyetemistákkal vonultak utcára, hogy minőségi oktatást és egészségügyet követeljenek. Ahogy ez, az egészségügyben 2008 óta példátlanul erős sztrájk is mutatja, a szociális jellegű követelések ma is meghatározóak, de a baloldal egyelőre nem igazán képes sem kormányon, sem ellenzékben meggyőző stratégiát ajánlani. Kivételt képezhetnek a helyi önkormányzatok, Madrid, Barcelona mellett pl. a valenciai régió – kérdés, hogyan szerepelnek ezek az újító progresszív erők jövő tavasszal.

Ahogy az is, milyen harcmodort választ a társadalom a „komplexusok nélküli” szélsőjobbal szemben, mert az biztosra vehető, hogy az eddig nagyrészt szalonképtelennek vagy vállalhatatlannak tűnő retorika és eszmevilág december 2. óta nagyobb eséllyel normalizálódhat. Amikor ugyanis a szélsőjobb vadászterületén folyik a versengés, a rivalizálás általában az eszmék terjedését, legitimációját vonja maga után.

Ez pedig ellenállás hiányában, ahogy a Podemos egyik vezetője fogalmaz, „halálos” lehet az ország számára: „olyan diskurzusok, amelyekről azt gondoltuk, hogy már nincs létjogosultságuk, újra megerősödhetnek, és jobbra tolhatják az egész társadalmat”.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép: Santiago Abascal a Vox meetingjén szónokol, forrás: Vox Facebook.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom