Bezárás
Franciaország

Azonosítatlan tüntető objektum: a sárga mellényesek lázadása Macron ellen

A látványos szakszervezeti megmozdulásokhoz, relatíve kemény szociális konfliktusokhoz szokott Franciaországban néhány hete egy rendhagyó jelenség, az üzemanyag adójának emelése ellen támadt „sárga mellényes” zendülés tartja izgalomban a kedélyeket. A média és a politika egyaránt óvatosan kezeli az újszerűnek és kiszámíthatatlannak tűnő mozgalomkezdeményt, amely hangot ad egy sokkal mélyebb és komplexebb, a társadalom jelentős részében fellelhető elégedetlenségnek is.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Korántsem biztos, hogy Emmanuel Macron későn jött és taktikus gesztusai eloltják a lángokat, hiszen mindez már régen nem csak a benzin áráról vagy a környezetvédelem finanszírozásáról szól, hanem a megélhetésről, a társadalmi igazságtalanságokról és az ezeket felerősítő, olykor megteremtő politikákról. Még általánosabban az állam és a politikai képviselet szerepéről egy változó, és jelenleg épp az emberiség legnagyobb kihívásával szembesülő valóságban. A sárga mellényesek ráadásul egy számos ponton forrongó csatatéren fejlődnek: szombaton nemcsak ők lesznek újra az utcákon és utakon, de az egyetemisták, a legharcosabb szakszervezetek és az állami rasszizmus ellen jó ideje szerveződő mozgalmak is.

Jókora késéssel, csaknem tíz napja tartó akciók, tüntetések, blokádok és két országos „akciónap” után kezdi komolyabban venni az üzemanyag árának és adójának emelése kapcsán indult, de egyre általánosabb elégedetlenséggel fűtött lázadást a francia kormány. A láthatósági mellényekről „sárga mellényeseknek” nevezett, sokszínű és amorf tömeg követeléseire érdemben csak ezen a héten próbált reagálni a végrehajtó hatalom, magukat a tüntetők képviselőit is csak kedden fogadta először az „ökológiai és szolidáris átmenet” minisztere.

Igaz, néhány napja még nem is voltak hivatalos szóvivői a közösségi oldalakról, bármely hagyományos, intézményes keret nélkül indult „mozgalomnak”, amely azért is választott hétfőn 8 regionális szóvivőt, hogy megpróbálja kontrollálni a vadhajtásokat, többek között a gyakori médiaszereplések révén is egyre ismertebbé váló, szélsőjobbos kötődésű arcokat. (Péntekre  azonban a belső nyomás hatására többen visszaléptek, nem tartva reprezentatívnak saját magukat, vagy túlságosan fenyegetőnek érezve a legitimitásukat megkérdőjelezőket.)

Mostanra azonban túl vagyunk már a belügyminisztérium szerint is százezreket megmozgató, az ország több ezer pontján – általában forgalomlassító, vagy épp ellenkezőleg, autópálya kapukat nyitva tartó – demonstrációkat szervező november 17-én. És a kisebb létszámú, de a Champs-Élysées-n felállított barikádjaival már világhírnevet szerző „fekete” szombaton is egy héttel később.

Két halálos baleset, több száz sérült (köztük egy rendőrségi gránát által leszakított kézfej) és néhány tucat előállított személy a közbiztonsági mérleg, a párizsi események materiális kára és a pl. több, városszéli bevásárlóközpont forgalmában is mérhető visszaesés mellett. Ennek ellenére a sajtó nagy része szokatlanul nyitottan viszonyul a jelenséghez, olykor olyan érdeklődéssel és jóindulattal, amely a hagyományosabbnak tekinthető tiltakozási formáknak – tömegtüntetéseknek, sztrájkoknak – ritkán adatik meg.

Sárga mellényesek – Macron: 2-0

Úgy tűnik, a véleményformálók, elemzők jelentős része nemcsak legitimnek tartja a sárga mellényesek unortodox fellépését, de a hatalomtól is egyértelmű gesztusokat vár a lázadozók lecsendesítése érdekében: a szociális követelésekre nem kifejezetten érzékeny, jobboldali Le Figaro napilap vezércikke pl. a tervek szerint január 1-én életbe lépő, további adóemelés eltörlését kérte a minap.

Viszonylag általános az a vélekedés is, hogy Macron csapatának a héten tett gesztusai nem elegendőek. A köztársasági elnöknek kedden két ígérete volt ez ügyben; az egyik az, hogy a jövőben a parlament 3 havonta felülvizsgálhatja az adó mértékét, és amennyiben magasnak találja (főleg a benzinárak növekedése esetén), akkor felfüggesztheti. A másik pedig egy nagy környezetvédelmi nemzeti konzultáció, amelynek előkészítését sebtében meg is kezdte a csütörtökön-pénteken találkozókat-találkozóra halmozó miniszterelnök, Edouard Philippe.

Az már ebből is látszik, hogy Franciaországban kicsit komolyabban veszik az ilyesfajta konzultációkat – helyi szinten civil szervezetek, szakszervezetek, állami intézmények és választott képviselők részvételével folyhatnak majd a tanácskozások. De mégis, mindez inkább tűnik időhúzásnak, miközben az elmúlt hetekben, a sárga mellényesek színre lépése kapcsán nagyon is sokan megfogalmazták, hogy ez a düh és lázadás sokkal többről szól vagy legalábbis szólhat, mint az idén nagymértékben dráguló és a tervek szerint tovább emelkedő adókkal is sújtott üzemanyagárakról.

Egy év alatt 23%-kal emelkedett a dízel és 14%-kal a benzin ára a francia kutaknál. Október közepén 1,55 euró volt az ólommentes 95-ös, és 1,52 a gázolaj literjének ára az ökológiai minisztérium szerint.
Ez az áremelkedés részben a kőolaj drágulásával, részben pedig a növekvő adóterhekkel függ össze – január 1. óta 7,60 centtel nőtt literenként a dízelre kivetett adó (miközben a francia autók jelentős része, éppen az állami politikák ösztönzésére dízelüzemű), és 3,90 centtel a benzin literére. Ez az emelés lényegében a „klíma-energia kontribúciónak”, egyszerűbben karbonadónak köszönhető, és a tervek szerint folyamatosan nőni fog, éves emelésekkel 2022-ig. (Most, hogy a már az állam sem rejtegetheti tovább, hogy a dízel által okozott légszennyezés súlyosabb, ez az adóterhekben, árban is tükröződik majd.)

Az üzemanyag árakon túl

Hosszan lehetne sorolni, mi táplálja azt a dühöt, ami a jellemzően nem igazán politizált és aktivista, érdekvédő tapasztalattal sem rendelkező embereket utcára viszi. Íme, egy vázlatos lista:

– A lakosság egy része számára, amelyik tényleg euróra pontosan kénytelen számolni költéseit, figyelni a szupermarketek akcióit stb. a benzináremelés igenis jelentős tétel, pláne az autófüggővé kialakított francia vidéken, ahol a legrosszabb helyzetben lévő dolgozók gyakran egyre messzebb és többet kénytelenek utazni, de mondjuk a bevásárlás is sok helyütt reménytelen autó nélkül.

– Az adóemelés és annak kormányzati tálalása – a klímaváltozás elleni harc finanszírozása – csak az utolsó csepp a pohárban azon milliók számára, akik már évtizedes távlatban nem hogy nem jutnak előbbre, de jövőjük is végtelen gályázásnak tűnik, ahol a munkáért nyert bérből, ha a megélhetésre futja is, élni – pihenni, a családdal vagy barátokkal lenni, kikapcsolódni, pláne kiteljesedni – nem lehet belőle.

– Mindez azért is tűnik igazságtalannak és méltatlannak, mert a leginkább rászorulók semmilyen kompenzációban, segítségben nem részesülnek sem az állam, sem a munkáltatók részéről, és a törvény szerkesztői alternatív javaslatokban sem gondolkoztak, pl. kollektív közlekedési eszközök fejlesztése terén. Ráadásul azért is, mert köztudott, hogy a Macron-éra a leggazdagabbnak kedvező adóreformokkal indult, és azóta is nekik kedvez, miközben a kormány több szociális juttatást is felszámolt, valódi szükségletek helyett a deficitet foltozó könyvelői logikát kielégítve.

– Most, amikor nemes célok érdekében követel a kormány újabb áldozatokat, ismét nem olyan modellt ajánl, amely valóban szolidáris módon osztaná el a terheket, hanem a lehető legigazságtalanabb adónemet. A fogyasztás alapú karbonadó jelenleg ötször nagyobb terhet jelent a legszegényebb tized, mint a leggazdagabb tíz százalék számára.

– Ráadásul a most hangoztatott nemes célok egyébként nem igazán látszanak érvényesülni: nincs az elmúlt másfél év reformjai vagy intézkedéscsomagjai között olyan, a biodiverzitás, a mezőgazdaság, az energiagazdálkodás stb. terén amely ne csak a felszínt kapargatta, és ne keltett volna csalódást szerény ambícióival. Nem véletlen, hogy ősszel váratlanul otthagyta a környezetvédelmi tárcát az elnök legnépszerűbb celeb trófeája, Nicolas Hulot sztárproducer. Ahogy az sem, hogy az ekkortájt készült közvélemény-kutatásokban a megkérdezettek óriási többsége úgy gondolta, hogy a környezetvédelem és klímaváltozás elleni küzdelem a kormány politika központi eleme kellene, hogy legyen, de a valóságban nem veszik elég komolyan.

– Hiába kérte az utóbbi hónapokban egyre sűrűbben számos petíció, nyílt levél, és hiába keltett nagy várakozást maga Emmanuel Macron a „The Planet First” szlogenjével, a kormány nem nyitott vitát a lakosság által – a felmérések szerint – nagyon is fontosnak és sürgetőnek tartott dilemmáról, hogy hogyan állhatna valóban Franciaország a klímaváltozás elleni harc élére. Koncepció és vita hiányában azonban „a mindannyiunknak áldozatokat kell hoznunk a bolygó érdekében” érvelés inkább frusztrációt kelt, mint egyetértést.

“Utas: A kormánynak igaza van! A benzin áremelés esélyt ad arra, hogy változtassunk az életmódunkon! Make our planet great again! Otthon hagytam a kocsit, ma vonattal megyek! Vasutas: Remek! De ez a vonal a múlt héten bezárt. Ne tessék itt álldogálni, uram!” Szerző: Allan Barte, Forrás: Facebook

A társadalmi mozgalmak McDonald’s-a

Persze mindez nem feltétlen hallható ebben az artikulált formában a barikádokon vagy blokádoknál, ahol gyakran dudáló autósok jelzik rokonszenvüket az útzárak szervezőivel. De nyomokban mindez fellelhető, és az utóbbi hetekben kivételesen nem a „migráció kérdésére” fókuszáló közélet fórumain számtalanszor meg is fogalmazódott.

Maguk a sárga mellényesek ma is roppant heterogén tömeget alkotnak, Olivier Cyran újságíró hasonlatával élve, ez valamennyire a társadalmi mozgalmak McDonald’s-a: mindenki úgy jön, ahogy van. Szélsőjobbos vagy radbal, migránsvadász vagy aktivista, főnök vagy prekár, börtönőr vagy jövendő rab, zsaru vagy rendőri erőszak áldozata, ketchup vagy majonéz.

A november 17-ei tüntetés után pl. számos olyan videó terjedt, ahol kemény, fizikai erőszak vagy rasszista, esetleg homofób megnyilvánulások akadtak, megerősítve a gyanút, hogy ez az egész dinamika a szélsőjobb malmára hajtja a vizet – miközben a politika már a tavaszi európai választásokra készül. A legnagyobb visszatetszést, és a szélsőjobb eszméinek terjedésére talán egyre tudatosabban figyelő szakszervezetek határozott elhatárolódását az váltotta ki, hogy a mellényesek egy csoportja kamionokban rejtőző külföldieket adott át a rendőrségnek.

De az azóta eltelt napokban az is kiderült, hogy a „mozgalom” több helyen igyekszik kontrollálni az ilyen típusú politikai befolyást és az erőszakot, ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy a hét elején választott 8 szóvivő közül az a kettő, aki találkozhatott a vadiúj környezetvédelmi miniszterrel, egy középkorú fuvarozó és egy online kozmetikumbolt tulajdonosa – egy 33 éves fekete nő. Az elővárosi „negyedek” rendőri erőszak ellen szerveződő mozgalmait leszámítva, nem nagyon fordul elő Franciaországban, hogy fiatal, „rasszizált” nők váljanak egy országos jelentőségű érdekvédelmi csoport arcaivá.

Más jelek is mutatnak arra, hogy a résztvevők erőfeszítései nyomán tudatosabb, szervezettebb csoportok képessé válhatnak követelések, elvárások megfogalmazására; az önszervezés újabb fokozataira. Persze ebben nyilván részt vállalnak azok is, akik aktivista vagy érdekvédelmi tapasztalattal érkeztek a sárga mellényesek körébe. A következő etap fontos kérdése lesz a nagy szakszervezetek és más érdekvédelmi szerveződések viszonyulása a helyzethez – a fent említett, az intézményes, rasszista alapú elnyomásra összpontosító kollektívák egyik legismertebbike már a közös fellépésen dolgozik a „mellényesekkel”.

A különféle elégedetlenségek és aktorok összehangolása azonban korántsem magától értetődő, de a számos nehézség (pl. az évtizedek óta súlyosbodó depolitizáció, a társadalom atomizálódása) mellett akad két fontos motiváció. Az egyik a miriádnyi, és az utóbbi években effektív győzelmeket ritkán arató mozgalmak összekapcsolásának lehetősége, a másik pedig az a veszély, hogy „ha a „sárga mellényesek” valóban rasszistává válnak, akkor már két ellenfelünk lesz, ők és Macron”.

Az antidemokratikus politikai hatalom megvetésének gyümölcsei

A sárga lázadás „unortodox”, azaz a szokásos érdek-képviseleti keretekhez egyáltalán nem igazodó, és országos lefedettségű (nem lokális, regionális) jellege talán még nagyobb veszélyt jelent a kormány számára, és részben legalábbis a hatalom arroganciájának köszönhető.

Macron nemzetközi retorikája és talán Magyarországon is működő imázsa miatt kevésbé érzékelhető a jelenlegi francia politikai vezetés antidemokratikus és autoriter jellege. Bár minden relatív, és Budapestről könnyen úgy tűnhet, hogy Emmanuel Macron a magyar kormányhoz képest egy főnyeremény, de fontos látni, hogy tavaly nyár óta az alapvetően jobboldali ihletésű politikák, reformok zömét gyakorlatilag társadalmi egyeztetés nélkül hajtja végre Edouard Philippe miniszterelnök kabinetje.

Persze nem a reggel benyújtott, este elfogadott egyéni képviselői indítványok világa ez, de akár a rendeleti úton bevezetett munkaügyi reformot, akár az adópolitikát, akár a vasúttársaság reformját nézzük, azt láthatjuk, hogy az érintettek, a szakszervezetek erőteljes mozgósítása, tiltakozása, demók és olykor sztrájkok ellenére a kormány lényegében kompromisszumképtelen maradt, erényként tálalva hajthatatlanságát, ami egy demokráciában korántsem tűnik annak.

A mostani helyzet azonban rámutat, mennyire veszélyes játék afféle átvészelendő rutinként tekinteni az érdekegyeztetésre, és elértékteleníteni a polgárok hagyományos aduit, eszközeit a hatalommal szemben: ha a szakszervezetek csak haszontalan bohócnak tűnnek, ha semmit nem nyomnak a hagyományos tüntetések, pláne sztrájkok a latban, hiába az egység és milliók az utcákon, a meg nem hallgatott és meg nem értett polgárok elégedetlensége és dühe kezelhetetlen formában törhet fel.

Ez egyrészt veszélyt jelent magára a társadalomra (lásd pl. az erőszak megnyilvánulásait), politikailag pedig rövid távon a valódi egyeztetés lehetetlenségével kell számolni, intézményes aktorok hiányában az események rövid távú kiszámíthatatlanságával, hosszabb távon a frusztráció az urnáknál is megnyilvánulhat.

Persze ez a folyamat sem most és nem Macronnal kezdődött, csak épp az elnöknek, akinek 2017-ben a szélsőjobb ultimátumával szemben szavazott a nép bizalmat (még azok is, akik pontosan tudták, hogy semmi jót, sőt, saját maguk számára inkább rosszat várhatnak tőle), talán még elődeinél is nagyobb a felelőssége.

A két fenn említett szóvivő, Eric Drouet és Priscillia Ludosky, akinek október 21-én indított petíciója már több mint egymillió aláírásnál jár (érdemes beleolvasni: részletes, alapos, dokumentált, alternatívákat ajánló, dialógust sürgető szöveg), a miniszterrel kedden folytatott beszélgetésük után lakonikusan azt állapították meg, hogy nem érzékelték a kormányban a „kedvet, hogy javítson az emberek életén”. Ezért szombatra újra országos és párizsi akciókat hirdetnek.

Ludosky, aki azután indította a petíciót, hogy a teli tankjának ára 45 euróról hirtelen 70-re emelkedett, kiderítette, hogy ennek az összegnek kétharmadát teszik ki az adók. Ő maga nem fog csődbe menni az emelés miatt, „de ezt a pénzt máshonnan kell elvennie”.

Ludosky petíciójánál csak egy népszerűbb akad a change.org oldalán, ez annak a munkaügyi reformnak visszavonását kéri, amelyet Macron rendeleti úton valósított meg – és amelynek elődjét, a szocialista kormányban volt kollégái már szavazás nélkül nyomták át a parlamenten, annak ellenére, hogy milliók mentek több ízben az utcára ellene. Ez nemcsak a bérből és fizetésből élők megvetéséről tanúskodik, hanem a demokráciáéról is. Ha a harag okait keressük, ezeket az előzményeket is érdemes tekintetbe venni.

A fiskális demagógia bumerángja

Emmanuel Macron csapata egy másik aspektusból is saját csapdájába esett, ugyanis jó ideje maga is táplálta azt az adóellenes diskurzust, amelyet egyébként az ebben érdekelt vagy ideológiailag emellett elkötelezett véleményformálók (jellemzően jobbos pártok, think tankek, érdekképviseleti lobbik, média stb.) több évtizede sulykolnak: az adók megfojtják Franciaországot, ezért fel kell szabadítani a gazdaságot és társadalmat is béklyójukból.

Ez az érvelés – akárcsak ősmintája, a Reagan-adminisztráció idején formát öltő program a bestia, azaz a szövetségi állam kiéheztetésére (starving the beast) – azt veszi alapul, hogy a (magas) adók rossz működésre serkentik az államot, amely egyre csak nyeli a pénzt, és semmi sem sarkallja arra, hogy takarékos, ésszerű módon használja fel. Azaz az adók csökkentése, az állami költések csökkentéséhez hasonlóan egyben erkölcsös takarékoskodásra neveli az amúgy túlburjánzásra hajló bürokráciát is.

Emmanuel Macron e téren sem újító tehát, elődjei közül Nicolas Sarkozy például egyik fő kampánytémájává tette, ma azt mondanánk, populista körítéssel, a túlórák járulékmentességét éppúgy, mint az állami hivatalnokok számának fűnyíró-jellegű, automatizált csökkentését.

Egy ciklussal később, amikor ez az érvelés – a neoliberális politikák alapja – már a Szocialista Pártban is szinte tabuk nélkül vállalható volt, az állami karrierjét a Rotschild-bank kedvéért csaknem 4 évre felfüggesztő, majd innen egyenesen az Élysée-palota elnöki kabinetjének élén landoló ifjú titán még ehhez a jobbra tolódó szocialista mainstreamhez képest is szélsőséges álláspontot képviselt.

“Macron: Pfff. Nem követelhettek kevesebb adót és több jóléti szolgáltatást! Ez ellentmondás. Tüntető: Mi a szegényeknek kérünk kevesebb adót, meg lehet adóztatni a pénzügyi szektort, küzdeni az adóelkerülés, az indokolatlan adókedvezmények ellen. Az áfa nagyon igazságtalan adó! Van egy csomó lehetőség, pl. vissza lehetne állítani a vagyonadót. Macron: Pfff. Nem követelhettek kevesebb adót és több jóléti szolgáltatást! Ez ellentmondás.Szerző: Allan Barte, forrás: Facebook

Ezek után nem meglepő, hogy nemcsak a globális adó- és járulék csökkentés ötletével kampányolt tavaly – öt év alatt a GDP 1 százalékával kívánta kurtítani az „elvonásokat” – de nagyrészt jobbról toborzott stábja is azt hirdette, hogy az adócsökkentések felpörgetik a gazdaságot, növelik a fogyasztást, a befektetéseket és munkahelyeket teremtenek. Azaz végső soron növelik a „vásárlóerőt”, miközben az állam lefaragja a „felesleges” szociális transzfereket, és ezzel válik hatékonyabbá.

Ha mindez sokak számára meggyőzően hangzik is, sajnos a tények nem feltétlenül igazolták a program hatékonyságát: vitatható pl. hogy a leggazdagabbaknak adott újabb kedvezmények jártak-e valamilyen pozitív hatással a gazdaságra, vagy inkább csak a megtakarításaikat növelték.

Másfelől az adócsökkentésekre-állami takarékoskodásra szűkülő, itthonról is elég ismerős fiskális demagógia elfedi, hogy a polgárok jóléte, sőt, még a megélhetése és vásárlóereje is sokkal több tényezőtől függ.

Például a bérektől, a munkahelyek minőségétől, a munka körülményeitől, a jóléti szolgáltatásoktól, az olyan kollektív javaktól, infrastruktúráktól, mint pl. a közösségi közlekedés. De attól is, milyen állami támogatást kapnak azok a civil szervezetek, amelyek a mindennapokat segítik, mondjuk jogvédelemmel, autómegosztó platformok működtetésével, vagy ingyen óvszer biztosításával és a homofóbia elleni oktató-nevelő munkával az iskolákban. Ez a négy példa az elmúlt napok híreiben merült fel: csupa olyan szervezetről, területről van szó, ahol a kormány által leépített, ún. „támogatott munkahelyek” megszűnésével nem vagy nehezebben tudják ellátni feladatukat.

Nem lehet jobban csinálni kevesebből

A francia kormány védelmében persze fontos megjegyezni, hogy bármely ambiciózus reform forrásigényes, és az „ökológiai átmenet”, egy fenntartható és klímabarát modell kialakítása, pláne a szakértők által kívánatosnak tartott, azaz villámgyors ütemben olyan jelentős ráfordítást igényel, amely az eurózóna jelenlegi gazdaságpolitikai keretében, amelyet elsősorban a költségvetési hiány kötelezően előírt plafonja határoz meg, lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

Erre a politikai problémára kínált megoldást egy szeptember elején megjelent nyílt levél, „Szabadítsuk fel a zöld befektetést címmel!” – amelyet nemcsak zöld és baloldali szervezetek, pártok képviselői, de a legnagyobb szakszervezetek vezetői, elismert közgazdászok, az államapparátus volt és jelenlegi felső vezetői közül is számosan aláírtak, jelezve, hogy a francia elit jelentős része nagyon is tudatában van a helyzet sürgősségének és annak, hogy a társadalom kreatív energiának és erőforrásainak erre a paradigmaváltásra kell koncentrálnia.

A nyílt levél lényegében arra szólít fel, hogy Franciaország tegyen meg mindent egy modellváltás érdekében, és más intézkedések mellett (szabályozás, adóreform, fosszilis energiákba történő befektetések felszámolása) teremtse elő azt, a becslések szerint 45-75 milliárd euró körüli, a GDP 2-3 százalékára rúgó összeget, amit a modellváltás megkíván. Jelenleg 31 milliárdot költ erre a célra – és az aláírók szerint az államnak kellene azt a keretet biztosítani, amely a vállalatok és magánszemélyek megtakarításait e cél érdekében mozgósítja.

Például az egyik legjelentősebb tétel a lakások energiahatékonysága, amit állami bátorítás és garancia hiányában a háztartások saját erejükből nem fognak finanszírozni.

Ennek a zöld – és ahogy a szöveg többször is aláhúzza, munkahelyeket teremtő – befektetésnek, amelyet a régiók és lokális intézmények összefogásával, mozgósításával kell véghez vinni, nem lehet akadálya a deficit korlátozása. Ezért ezeket a befektetéseket ki kell vonni a strukturális hiány fogalmából – ami persze megköveteli az európai partnerekkel való egyeztetést is.

A szöveg itt is a politikai akaratra és szuverenitásra helyezi a hangsúlyt: ezt a döntést azonnal meg kell hozni, mert „semmi sem tiltja igazán”, ahogy azt sem, hogy más, e téren elkötelezett tagállamokkal együttműködve uniós szinten is felszabadítsuk a „zöld befektetéseket”.

Ez az alig tíz bekezdéses, közérthető szöveg – amelyet tehát nemcsak „elvakult zöldek”, hanem meghatározó társadalmi aktorok, intézmények képviselői, és többek között klimatológusok és közgazdászok serege is szignált – jóval meggyőzőbb és átfogóbb programnak tűnik, mint amelyet bolygó megmentésére felhívó Emmanuel Macron letett az asztalra.

Persze meredekebb és felelősségteljesebb feladat kormányprogramot hirdetni egy részben még ismeretlen világ létrehozása érdekében – de a másfél éve hatalmon lévő erők sajnos meg sem próbálkoztak azzal, hogy átérezve a helyzet komolyságát, valóban egy társadalmi-gazdasági átalakulás élére álljanak.


Az tehát, ami első látásra a „prolik” lázadásának tűnhet a környezetvédelem érdekében hozott áldozatok miatt, sokkal inkább egy olyan mély és összetett politika válságból építkezik, amelynek egyelőre semmi oka megszűnni.

Ennek nagyon is látható jeleként szombaton utcára hívnak a tandíjak növelése ellen tiltakozó egyetemisták, a munkanélküliség és prekariátus ellen tüntető CGT, ahogy tüntetni fog a még nála is harcosabbnak tartott Sud szakszervezet is, de az intézményes rasszizmus ellen péntekre sztrájkra hívó Rosa Parks kollektíva is. Múlt szombaton a sárga mellényesek akciói a nők elleni erőszakkal szembeni fellépést sürgetők tízezreivel torlódtak fel (lásd a fenti videót Montpellier-ből), december elsején pedig a pártpolitikai képviselet hiányában szintén óriási erőfeszítésekkel és régóta, régi vagy új formákat keresve szerveződő csoportok viszik a maguk parazsát az aszfaltra.

A végkifejlet megjósolhatatlan, de az biztos, hogy az esetlegesen lángra kapó gócokat egyre nehezebb lesz eloltogatni.

Dobsi Viktória

Kiemelt kép: A Champs-Élysées november 24-én. Forrás: Facebook.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom