Bezárás
olvasói levelek

A magyar nemzet a mai napig sem tudta feldolgozni a trianoni traumát

Illyés Gyula irta, hogy Trianon a franciáknak a kéjlaképités csodáját jelenti, nekünk magyaroknak pedig a gyászt, mert a Trianon palotában aláirt békeszerződés során vertek idegenbe minden harmadik magyart. (1) A magyar nemzet ezt a traumát mind a mai napig nem tudta sem feldolgozni sem megemészteni mert sem a Horthy, sem a II. világháborút követő időszakban a szellemi történelmi helyzetek erre lehetőséget sem adtak. A Horthy rendszernek egyik lényege volt a revizió, átitatva erős soviniszta érzelmekkel, ezért a reális szembenézés a Trianonhoz vezető úttal érthetően elmaradt. Elmaradt az elvesztett II. világháború után is, mert egy olyan rendszer részei lettünk, melyben a „proletár internacionalizmus“  szellemtelensége ezt nem tette lehetővé. Olvasói levél.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Ez az írás egy olvasónk reakciója Bőtös Botond Kedves magyar nacionalisták, ne Juncker elnöknél, hanem Apponyi grófnál tiltakozzatok! című írására, amelyet a személyes blogján tett közzé, és a trianoni békeszerződés megítélésével foglalkozik. Fontosnak tartjuk, hogy erről a traumatikus témáról párbeszéd alakuljon ki, ugyanakkor ezek az írások csak a szerzőik, nem a szerkesztőség véleményét tükrözik. Az olvasói leveleket szerkesztett, rövidített változatban tesszük közzé, megjelentetésükre nem vállalunk garanciát, honoráriumot nem fizetünk értük. Az olvasói leveleket az info@atlatszo.hu címen fogadjuk.

Trianonról ma is érzelmi alapokon álló legendák, megfogalmazások léteznek igen sokszor a médiában is, melyek igazodnak egy réteg érzületéhez. Ez a felfogás nem engedi a reális elemzések során megállapitott eredmények köztudatba való átmenetét. Pedig erre nemcsak szükség van, hanem az elkövetkezendő időszak egyik feladata a történelmi múltunk helyes értelmezése minden felesleges túlfűtöttségtől mentesen.

Trianonnal kapcsolatos legendák közé tartozik többek között a Kun Béla féle Tanácsköztársaság időszakának értékelése, Szabó Dezső által az Elsodort falu c művében megfogalmazott vádak a „hátország“ árulásáról.

Pedig a Trianonhoz vezető út igen messziről indul, és egyik fő oka a nemzetiségek létszáma, állapota, helyzete, másik ok pedig Oroszországból induló pánszlávizmus volt. Trianonhoz vezető út nemcsak a Habsburg Birodalom és Magyarország belügyeként  tárgyalható, hanem a külpolitikai történések is erősen befolyásolták. Mindenek előtt Oroszország szerepe és tevékenysége volt befolyással a Habsburg Birodalom életében.

Magyarországon a nemzetiségek száma 1780-re már meghaladta a magyarok számát. (2) A nemzetiségeken belül túlsulyba kerültek a szlávok, Erdélyben pedig lassan a románság lett a többségi nemzetiség a magyarral szemben. Erdélyben – mely nem volt Magyarország része, hiszen az 1848-as forradalom 12 pontja közül pont az utolsó mondta ki Erdéllyel való egyesülés vágyát, mely 1867 után következett be egyoldalúan – problémát jelentett az, hogy az erdélyi románokat hivatalosan nem tekintették soha nemzetiségnek, hiszen mindig három nemzetről (magyar, német, székely(!)) és négy vallásról beszéltek. (katolikus, unitárius, protestáns és görög-keleti – ortodox).

A reformkor idején a nemzeti öntudat kialakulása csúcspontján kevesen észlelték a nemzetiségekben rejlő veszélyt, pedig olyanok figyelmeztettek erre mint Széchenyi István, a legnagyobb magyar a Magyar akadémia körül és a Hunnia cimű kiváló munkáiban, valamint Wesselényi Miklós a Szózat a szláv nemzetiség ügyén c. könyvében. Ebben a művében Wesselényi Miklós a Habsburg Birodalom föderalizálásának első programját dolgozta ki és nemcsak társadalmi reformokra, hanem a birodalom államszerkezetének és nemzetiségpolitikájának a módosítására is javaslatot tett.

De Wesselényi sem mentes a XIX. században kialakult magyar nemzeti és nemzetiségpolitikai gondolkodástól. Wesselényi úgy gondolta,hogy a történelmi magyar állam határain belül, csak a magyar lehet „államalkotó”, és ahogy megfogalmazta: egyedül  a magyar lehet „polgári alkotmányunk s államunk fenntartására” alkalmasnak. Ahogy kifejezte a törvényhozásban és igazgatásban egy országon belül, „több nyelv nem létezhetik”. Wesselényi politikai elemzésének téves pontjai ellenére Széchenyivel együtt előrevetitették a nemzetiségiek jövőbeni viselkedését. Az 1848/49-es szabadságharc pedig világosan megmutatta, hogy a nemzetiségek, elsősorban a románok, szerbek, horvátok miként is gondolják, képzelik el a saját jövőjüket.

A kiegyezés után a magyar elképzelések jelentős része megvalósult, ujra egyesült Magyarország és Erdély, megtörtént az un. kiegyezés. De ez a kiegyezés csak a Habsburg uralkodóház és a magyar arisztokrácia között történt meg, mert elmaradt a nemzetiségekkel, és a társadalom többi rétegével való kiegyezés. A háttéralkukból pedig kihagyták a cseh nemzetet, pedig nemcsak létszámuk, hanem gazdasági helyzetük miatt  is indokolt lett volna – hiszen a későbbi Monarchia legfejletteb részéről volt szó.

A kiegyezés igy elég felemás állapotot eredményezett, kétségkivül sok pozitivummal a magyarok számára.

Tefner Zoltán nagyon pontosan fogalmazta meg, hogy „a Monarchiában a tizenegy népcsoport közül nem mindegyiknek volt ez a helyzet egyértelmű. Többen más jellegű politikai rendszert szerettek volna, amelyben nemzeti céljaikért hatékonyabban tudtak volna dolgozni. Ilyen csoportot alkotott a cseh nemzet, amely kimaradt az 1867. évi alkuból, s nem érvényesültek sem trialista, (Bécsből, Budapestről és Prágából irányított háromközpontú birodalom) sem föderalista reformtervei.

A birodalomból kifelé kívánkoztak az olaszok is, rájuk az éppen születőben levő olasz nemzeti állam hatott nagy vonzerővel. Az Erdélyben nagy számban élő románság számára a kialakuló Románia hasonlót jelentett, mint az olaszoknak Garibaldi radikális-nemzeti mozgalma. Az utóbbiak csoportjához sorolhatók a magyar korona országterületén élő szerbek, akik a Balkán nagy részét belakó szerb nép részének tekintették magukat, s politikai pártjaik nagy része vérmes híve volt Nagy-Szerbia kialakításának.“ (3)

Azzal, hogy az 1867-es törvények a birodalom nyugati felén alapjában véve a centralista, s ennek következményeként bizonyos értelemben az abszolutisztikus rendszert vezették be, olyan ellentmondásokat keltettek a politikai rendszerben, amelyek az obstrukción kívül sok más engedetlenségi mozgalmat is szinte törvényszerűvé tettek. A föderációs elvekből a gyakorlatban nem sok maradt.

Különösen figyelmet érdemel a Monarchián belül a csehek helyzete, mert egy nagy történelmi múltú népről van szó, amely teljes egészében a birodalom határain belül élt az önálló államiság legcsekélyebb feltételei nélkül. A föderalizmus tehát, amely Hohenwart programjának a lényegét alkotta, a csehek egyértelmű politikai akaratnyilvánítása volt. Ez alkotta a cseh államjogi mozgalom lényegét. 1868 augusztusában meg is fogalmazták ezt programot abban a memorandumban, amelyben az állt, hogy a Vencel-korona országai, Csehország, Morvaország és Szilézia kapjanak különállást a Monarchián belül.

Az úgynevezett cseh alapcikkely, a Fundamentenartikel 1871-ben ezt az elképzelést próbálta törvényerőre emeltetni az osztrák parlamentben, s elismertetni a Monarchia politikai vezetőivel mind a két birodalomrészben. A cseh tervezet a dualista rendszert alapvető elveiben kérdőjelezte volna meg. A cseh alapcikkely nagy önállóságot is követelt, például gazdasági természetű ügyekben. Ezeket a törekvéseket vétózták meg rendre a magyar politikai vezetök, nem látva a birodalom törékeny politikai lényegét.

Külpolitikában – melynek vezetője gróf Andrássy Gyula volt – elsősorban az oroszellenesség nyilvánult meg. Az orosz álláspont az 1853-54. évi krími háborúban tanúsított oroszellenes osztrák fegyveres semlegesség miatt az elpusztítandó ellenfelek közé “emelte” a Habsburg Birodalmat is. Az oroszok szemében az oszmánok és az ausztriai németek mellett az 1867. évi kiegyezés után a magyarok is ellenséggé léptek elő.

A dualizmus létrejötte közvetlen előidézője volt az 1867 nyarán Moszkvában szervezett – eredetileg etnográfiai kiállításnak indult – szláv kongresszusnak is. Ekkor születtek meg Oroszországban az első tekintélyes monográfiák e témában. A pánszlávizmus egyik szellemi atyja Nyikolaj Danyilevszkij, már a Magyar Királyságot olyan “politikai varangyként” jellemezte, amely “Oroszország csapásai alatt meg fog semmisülni, a magyarság pedig fel fog oldódni a szláv tengerben” (Oroszország és Európa – 1869).

Danyilevszkij elgondolásai között már ekkor szerepelt egy szerb-horvát-szlovén állam, egy cseh-szlovák-morva királyság, Nagy-Bulgária, Nagy-Románia. Kárpátalja pedig, szerinte, egyértelműen “ősi orosz föld”. Az ily módon a Habsburg és az Oszmán Birodalom területén létrejövő, többnyire szláv államok tehát függetlenek maradtak volna. Csupán föderációt alkotnak, amelynek központja Konstantinápoly, “igazi” nevén: “Cárgrád”. Ennek az államszövetségnek a segítségével Oroszország Európa fölött hegemóniához jut, s így az Amerikai Egyesült Államokkal meg fogja tudni teremteni a harmonikus világegyensúlyt!

A Monarchia szempontjából az egyik fontos külpolitikai esemény az orosz-török háború volt. Az 1877–78-as orosz–török háborúban a török seregek megsemmisítô vereséget szenvedtek. A törökre kényszerített 1878. március 3-i San Stefanó-i béke azonban így is radikálisan átszabta a Balkán politikai térképét. (A béke során kizárólag orosz érdekek érvényesülnek.) A San Stefanó-i békével az Oszmán Birodalom európai „hagyatékának” nagyrésze úgy osztatott fel, hogy azzal ismét Oroszország került stratégiailag előnyös helyzetbe. Nagy-Bulgáriában a békeszerződés értelmében orosz katonaság állomásozhatott, s a bolgár állami adminisztráció felépítésének a feladatát orosz „tanácsadókra” ruházták. Ilyen mértékű orosz befolyás egyetlen nagyhatalom számára sem volt elfogadható. A nyugati hatalmak ezért rákényszerítették Oroszországra azt, hogy a vitás kérdésekről nagyhatalmi konferencia döntsön.

Az 1878. június 13-tól július 13-ig Berlinben ülésező konferencia berlini kongresszusként vonult be a történelembe, melynek összehívása és megtartása Andrássy Gyula külpolitikai tevékenységének legkiemelkedőbb eseménye volt. Mint a monarchia első megbízottja olyan tanácskozásokon, melyeken Bismarck, Gorcsakov, Beaconsfield lord vettek részt, nemcsak kitűnően állta meg a helyét, hanem képes is volt álláspontjának érvényt szerezni.

A kongresszus legfontosabb döntése a San Stefanóban létrehozott nagy bolgár állam három részre osztása volt. Északon, Szófia környékén autonóm bolgár fejedelemség alakult, az ettôl délre fekvô Kelet-Rumélia pedig félautonóm státust kapott. Végül a bolgárok, szerbek és görögök által egyaránt igényelt Macedónia, valamint a görögök és a bolgárok által követelt Trákia az albán területekkel és Tesszáliával együtt továbbra is török fennhatóság alatt maradt. Oroszország igy jelentősen veszitett, melynek eredménye volt, hogy kilépett a “Szent Szövetségből” mely Franciaország ellen irányult és még Metternich hozta “kalap” alá.

Oroszország azonnal egyezményt kötött Franciaországgal és Oroszország részéről elkezdődött a pánszláv eszmék erőszakos felgyorsitása, és kemény propagandája a Monarchia területén élő szlávok körében, de azon kivül is. (Szerbia orosz befolyás alatt állt, és többször is provokált békétlenséget a Balkánon.) Kárpát-medencében az egyházi eredetű szláv politikai elit ellenségének tekintette a vármegyei hatalmat szilárdan kezében tartó magyar nemességet, és természetes szövetségesnek a szláv nagyhatalmat, Oroszországot tekintette. A csehek a trializmus magyar részről való megvétózása miatt egyre jobban Oroszország felé fordultak, mert benne látták nemzeti függetlenségük létrejöttét.

A Monarchiából a lengyelek is kifelé tekintettek nehezitve a birodalom nemzetiségi problémáit. Az  orosz  külpolitika 1877-től  kezdve  jelentősen átértékelődött, az egyik  legbeszélyesebb  ellenfélnek az Osztrák-Magyar Monarchiát  tekintette. Az Osztrák–Magyar Monarchiára a kiegyezés óta ellenszenvvel tekintettek annak német–magyar dominanciája miatt.  Ettől kezdve Oroszország egyik  legfontosabb külpolitikai tevékenysége  az volt, hogy a megszállt tartományokban üggyel-bajjal berendezkedő Monarchia balkáni pozícióit destabilizálják.

A pánszláv sajtó minden alkalmat megragadott az Osztrák–Magyar Monarchia befeketítésére és lejáratására. De a pánszláv sajtó nem elégedett meg az állandó kritikával: egy Ausztria–Magyarország elleni háborúra próbálta feltűzelni Oroszországot. A pánszlávizmusnak egyik fő célja  a Monarchia destabilizációja volt.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy az első világháború tulajdonképpen 1878-ban kezdődött. A „Berlini konferencia“ után 1879-ben Németország és a Monarchia oroszellenes éllel köt szövetséget mely “kettős szövetség” elnevezéssel került be a történelembe, majd Olaszországgal kiegészülve “hármas szövetséggé” alakult. Megkezdődött a nagyhatalmak tömbbe való szövetkezése és a nagyarányú  fegyverkezés. Európa elindult a végzetes világháború felé vezető döcögös úton.

A külpolitikai helyzet mellett a magyar nemzetiségi politika is előrevetitette a Monarchia felbomlását, mert a magyar belpolitika a nemzetiségekkel szemben nem volt sem helyes sem előnyös.

A világháború már csak a végső stáció volt a Monarchia megszűnésében, de a birodalom felbomlása és Magyarország határainak megváltozása a világháború nélkül is bekövetkezett volna. (Ahogy  ezt Wesselényi Miklós a fentebb emlitett kiváló  munkájában  megjósolta.)A történelmi Magyarország abban a formájában nem maradhatott fenn, és a területen lakó nemzetiségek már nem akartak együtt élni.

A világháború után a győztes nagyhatalmak a területi elrendezésnél két alapelvet kívántak érvényre juttatni: az önrendelkezési jogot és a nemzeti összetartozás elvét, de a győztesek ezt a két elvet érdekeik szerint alkalmazták, mely Magyarország számára tragikus eredménnyel járt, többek között azért is, mert a határok kijelölése nem az előzetesen hangoztatott etnikai elvek alapján történtek, hanem stratégiai célokat szolgáló kommunikációs és gazdasági érvek határozták meg, hiszen Csallóköz, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Arad vagy Beregszász miért került az utódállamokhoz, az, hogy a béke miért ebben a formájában valósult meg, annak semmi köze nincs az évszázados folyamatokhoz– ahogy ezt Ablonczy Balázs történész is kifejtette. (4)

Jól látható az, hogy a békekonferencián résztvevő győztes hatalmak szembefordultak azokkal az elvekkel, amelyek a háború utáni rendezés alapját jelentették volna. Röviddel a békekonferencia megnyitása után már nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaország korábbi elképzelései ellenére hogyan kívánja kezelni ezt a kérdést, hiszen Franciaország az első világháború utáni rendezést saját biztonsága megteremtésének kívánta alárendelni.

A határok kérdésével három szinten foglalkoztak. A Legfelsőbb Tanácsban, a Külügyminiszterek Tanácsában és a határmegállapító bizottságokban. A bizottságok munkájukat 1919. február közepén, másfél hónappal a békekonferencia megnyitása után kezdték meg. Elnökei és alelnökei kivétel nélkül franciák voltak.

A határmegállapító bizottságok nem konzultáltak a vesztesekkel, egyszer sem hallgatták meg képviselőjüket, Magyarország határait úgy jelölték ki, hogy csak Benešt, a román és a szerb képviselőket hallgatták meg, így csak az utódállamok startégiai, gazdasági érdekei érvényesültek, holott a nemzetiségi viszonyokat a győztesek jól ismerték, szakértőik pontosan tisztában voltak a helyzettel, ezt a békekonferencia vitái és egyértelműen mutatják. Ìgy a határokat nem etnikai alapon, hanem közlekedési, stratégiai és földrajzi szempontok figyelembevételével  alakitották ki.

Ezt támasztja alá  a román-magyar határról a jugoszláv-román határmegállapító bizottság olasz képviselőjének világos kijelentése: “minden vasútvonalnak, amely elengedhetetlen egy ország gazdasága és stratégiai biztonsága szempontjából, az adott állam területén kell maradnia, még ha idegen lakosok lakta területen halad is át” De Jules Cambon ismert francia diplomata, hazája békedelegációjának tagjának kijelentése (5) is azt bizonyítja, hogy Clemenceau teljes vehemenciával támogatta az utódállamok sokszor hamis adatokon nyugvó területi követeléseiket.

Az 1919-1921 évekre vonatkozóan megnyíltak a francia levéltárak melyekben a korszakra vonatkozó francia dokumentumokat kutatta Ádám Magda. (6)

A történésznő egy interjú (7) során kifejtette, hogy a franciák nem siettek publikálni a versailles-i – igy a Nagy-Trianon palotában aláirt magyar békeszerződés – dokumentumait, mert azokból egyértelműen kiderül, hogy Franciaország felelőssége az ezer sebből vérző versailles-i békerendszer létrehozásában óriási, annak rossz és súlyos következményei lesznek. Ezt a békekonferencia meghatározó személyiségei már a döntés meghozatalakor is tudták. Azzal is tisztában voltak, hogy a közreműködésükkel megalkotott Trianoni békeszerződés különösen sok igazságtalanságot tartalmaz.

Többek között azért is, mert a Nagy Trianon Palotában aláirt béke egy diktátum volt és a békekötést megelőzően a Bizottság a nemzetiségek zsákmányszerzési követeléseit támogatta. Lloyd George a hires fontainebleaui memorandumában fogalmazta meg a következőket: „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt tenném, hogy, amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési szempontot, melyek rendszerint más módon is realizálhatók”.

Az angol miniszterelnök a londoni tanácskozáson még keményebben fogalmazott, amikor Philippe Berthelot-val, a francia delegáció vezetőjével vitázott, aki ellenezte a magyar békefeltételek revideálását: „Vajon lehetséges, hogy Berthelot úr valóban azt hiszi, hogy béke uralkodik majd Közép-Európában, ha idővel kiderül, hogy a magyarok követelései jogosak voltak és, hogy egész magyar közösségeket – barmok módjára – átadták Csehszlovákiának és Romániának egyszerűen azért, mert a konferencia nem volt hajlandó a magyar ügyet megvizsgálni?” (8)

Aszalós Sándor

Címlapkép: Wikipedia

1 Ego sum gallicus captivus – Francia menekültek Magyarországon, Budapest  1980 Európa,- Illyés Gyula elöszava

2 Az ország lakossága az 1780-as években meghaladta a 9 milliót. Az ország lakói közül mintegy 3,5 millió volt a magyar, a románok 1,5 milliónyian, a szlovákok 1,2 milliónyian, a szétszórtan élő németek pedig 1,1 milliónyian lehettek. A horvátok számát 800 ezerre, a szerbekét 600 ezerre, az ukránokét és ruszinokét pedig 300 ezerre becsülhetjük. Körülbelül ugyanennyi volt az örmények, görögök és más népek összlétszáma is.1840-ben ben Magyarország lakossága (Erdély nélkül) 9,94 millió, ebből 43,63% magyar, 16,94% szlovák, 10,25% német, és 12,22% román. Erdély 1,7 milliós lakosságából 28% magyar, 13,11% német és 58,49% román.

3 Külpolitika, népcsoport, tömegtájékoztatás –Valóság 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám

4 Ablonczy Balázs beszélgetése Zahorán Csabával  2006.10.06

5 „A bizottság feladata alapvetően abban állt , hogy az új csehszlovák állam, nem pedig Magyarország határait kijelölje.”

6 Ádám Magda: Francia diplomáciai iratok 1-3, Akadémiai Kiadó Budapest 2006.

7 Új megvilágításban a Kárpát-medence I. világháború utáni története. Interjú Ádám Magda történésszel. – Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle XL évf. 2005.2. szám május.

8 Interjú Ádám Magda történésszel- U.O

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom