Bezárás
Brazília

A szélsőjobbos Bolsonaro győzelme zárójelbe teheti Brazília három évtizedes demokratikus korszakát

Kényelmes fölénnyel, 55 százalékkal nyerte a vasárnapi elnökválasztást Brazíliában Jair Bolsonaro, és ezzel újabb jelentős trófeát könyvelhet el a szerte a világban erősödni látszó szélsőjobbos trend. Latin-Amerika legnépesebb, fiatal demokráciáját januártól egy különösen szélsőséges figura, a gyűlöletbeszédben élen járó, a diktatúrát éltető volt katona vezetheti. Túl a gazdasági válság és a politikai elitből való kiábrándultság keltette dühön és csalódáson, melyek voltak e győzelem legfontosabb összetevői?

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Jair Bolsonaro győzelmét már a választások első fordulója előtt is biztosra ígérték a közvélemény-kutatók, és ahogy várható volt, baloldali ellenfelének, a Munkások Pártja (Partido dos Trabalhadores, PT) jelöltjének, Fernando Haddadnak nem is sikerült behoznia az első fordulóban szerzett 17 pontos hátrányát.

Innen nézve tehát nem hozott meglepetést a második forduló, az utóbbi hetekben mégis valami egészen meghökkentő folyamatnak lehettünk tanúi: lényegében annak, hogyan sorakozik fel egy társadalom zöme, élén a gazdasági és társadalmi elit legnagyobb hatalmú csoportjaival egy végletesen szélsőséges, antidemokratikus, és a politikai ellenfelei, illetve a különféle kisebbségek ellen bevethető erőszakot nyíltan népszerűsítő „vezér” mellett.

A nem is olyan régen még Latin-Amerika egyik mintaállamának számító Brazília társadalma alig néhány év alatt óriási változáson ment keresztül, és ennek eredményeként a szélsőjobb nem valamiféle balesetként vagy jobb híján kerül hatalomba, hanem a többség lelkes támogatásával.

Az 1964-1985 között fennálló katonai diktatúra nyomán 1988-ban lépett életbe az ország új alkotmánya, az első szabadnak mondható választásokat 1989-ben tartották: a világ negyedik legnépesebb demokráciája tehát mostanában ünnepelhetné 30. szülinapját. Ünnep helyett egy rendkívül feszült, polarizált, erőszakos és mocskos kampány nyomán egy olyan „erős ember” állhat az ország élére, akit a nemzetközi sajtó Trump, Putyin, Erdoğan és olykor Orbán Viktor társaságában is emleget, és aki még néhány napja is azt ígérte, hogy politikai ellenfeleit a “börtön vagy a száműzetés” várja.

Nem néppártos, nem cuki, hanem büszkén gyűlölködő ultra

Jair Bolsonaro diadalmenetében talán az a legmegdöbbentőbb, győzelmében a legfélelmetesebb, hogy egyáltalán nem árul zsákbamacskát, már ami a szélsőséges irányultságát illeti. A hadseregből 1988-ban eltanácsolt, azóta tartalékos tiszt első képviselői mandátumait, Rio államban, majd a parlament alsóházában a katonaság legradikálisabb szektorainak támogatásával szerezte meg, és ma, negyedszázaddal később is ezek a hálózatok állnak mögötte.

Az idén 63 éves jelölt nem csupán a legutóbbi katonai diktatúrát idealizálja a rendre, biztonságra és az ezeket megteremtő „keménykezű vezérre” vágyó brazilok számára, hanem valami még extrémebbet ígér. Az államot egykor afféle gazdasági társaságként irányító katonai vezetők ugyanis nem voltak ennyire ideologizáltak, sem nyíltan rasszisták, és nem hirdették megvetésüket az indián őslakosok vagy a jelenleg kb. 210 milliós lakosság több mint felét kitevő színesebb bőrűekkel szemben.

Bolsonaro korábban azt hangoztatta, hogy „a diktatúrának 30 ezerrel több embert kellett volna meggyilkolnia, és a Kongresszussal kellett volna kezdniük”, vasárnap este pedig, miután családjával imádkozott, 8 millió követővel rendelkező Facebook-oldalán közvetített beszédében ellenfelét ugyan nem említette meg, de kijelentette, hogy „nem flörtölhetünk tovább a szocializmussal, a kommunizmussal, a populizmussal és a baloldali szélsőségekkel”.

A januárban beiktatandó elnök szerint az emberi jogok védelme is kommunista találmány: retorikája egyszerre ígér hadat, pontosabban elnyomást a „vörösöknek”, azaz általában a baloldali erőknek és voltaképp minden kisebbségnek, plusz a demokratikus intézményrendszernek.

Ellentétben tehát azzal, amit az utóbbi években láthattunk a szélsőjobbos palettán, ő nem próbált engedményeket tenni vagy konszolidálódni: csupán gazdasági programját igazította a gazdasági elitek elvárásaihoz, adócsökkentéseket, privatizációkat, az állami nyugdíjrendszer és a szociális programok megkurtítását vagy felszámolását ígérve.

A kampány finisében ugyan megpendítette, hogy talán mégsem száll ki a párizsi klímaegyezményből, de korábbi fenyegetései az őslakosok jogait és a környezetet védő szabályozás felszámolásáról ma is élnek, és nincs okunk kételkedni abban, hogy a nemzeti és nemzetközi nagyvállalatok megkísérlik majd kikényszeríteni ezeket.

Egy másik fontos különbség a nyugati populistának is nevezett szélsőjobboldali jelöltekhez képest, hogy Bolsonaro elsősorban nem külső ellenségek ellen mozgósít: még Venezuela elrettentő példája is csak azt szolgálja, hogy belső ellenzékét azonosítsa a „kommunista” demagógiával és a káosszal. Bolsonaro – és itt érzékelhető a fasizmus egyik fontos ismertetőjele – belső ellenségeket konstruál és ellenük hergel, az ő likvidálásuk vagy teljes elnyomásuk perspektívája lelkesíti a tömegeket.

Egyrészt számtalanszor kinyilvánította, hogy a brazil lakosság többségének, ahogy az alábbi videó is listázza – a nőknek, melegeknek, a feketéknek, a gyerekeknek, az őslakosoknak, a szegényeknek, a bűnözőknek – emberi jogai, ember mivolta és méltósága nem sokat vagy semmit sem ér a szemében. Másrészt ő maga és kampánya is azt a tudatot erősítette a lehető legszélesebb tömegekben, hogy e csoportok, akárcsak a politikai ellenfelek, vagy kritikusok elleni erőszak jogos és kívánatos.

A brazil választási kampány egyik legfontosabb figyelmeztetése az, hogy ez a fasiszta jellegű diskurzus, azaz annak elismerése, hogy egyes csoportok méltósága, emberi jogai nem számítanak, illetve az ellenfél megsemmisítésének apológiája elnyerte a társadalom jelentős részének, kvázi a felének támogatását. (A távolmaradók aránya 21,30 %, ez nagyjából megegyezik a két korábbi választás adatával; az érvénytelen és üres szavazatok száma viszont rekordot döntött: 9,6%.)

Bolsonaro hívei ma nem látnak kivetnivalót abban, hogy a végrehajtó hatalom erőszakot alkalmazzon programja végrehajtása érdekében, de abban sem, hogy a polgárok maguk is kivegyék részüket a rendteremtésből. Ahogy a kampány finise is megmutatta, a melegek, a rivális munkáspárti jelölt hívei vagy éppen újságírók ellen megnyilvánuló verbális és fizikai erőszak számos példájával, egy kisebbség maga is készen áll az erőszakra (erről itt írtunk hosszabban).

A katonai diktatúra kollektív kritikája nem jött létre, így restaurálni is könnyebb

Az, hogy ez a retorika ilyen mértékben lehet sikeres, összefügghet azzal, hogy Latin-Amerikában rendhagyó módon, a katonai diktatúra történelmi emlékezetének feldolgozása itt nem ment végbe. Igaz, a brazil diktatúra a térség államaival összehasonlítva jóval kevesebb áldozatot szedett, részben ezzel is magyarázható, hogy nem jött létre kollektív negatív értelmezés erről a korszakról. A felelősségre vonást maga a hadsereg előzte meg 1979-ben egy saját magára szabott amnesztiával, és azóta csupán néhány politikai gesztus történt a bebörtönzött, megkínzott vagy meggyilkolt áldozatok és hozzátartozóik felé.

Az állam felelőssége e bűnökben csak néhány éve, a munkáspárti Lula utódja, Dilma Rousseff elnöksége alatt felállított bizottságban merült fel, de a hadsereg szélsőjobboldali szektora ezt is nagyon rosszul viselte. Ezen túl nem született olyan hivatalos elismerés, amely elítélné az állam nevében elkövetett bűnöket.

A demokráciába történő átmenet, a tranzició korszaka is a hadsereg jelentős befolyásával ment végbe, ennek köszönhető az is, hogy a katonai levéltárakat ma sem nyitották meg a kutatók számára, vagy az, hogy a Bolsonaro-féle szélsőséges szektor egyáltalán fennmaradhatott a hadseregben, és nem számolták fel.

Pedig Brazília jövendő elnöke már a kezdetektől nyíltan kiállt az erőszakos rezsim mellett, 1993-ban, kongresszusi karrierje kezdetén tartott beszédében már leszögezte, hogy

„A diktatúra híve vagyok. Soha nem fogjuk tudni megoldani súlyos nemzeti problémáinkat ezzel a felelőtlen demokráciával.”

Álláspontja nem sokat változott az elmúlt 25 évben, és ahogy azt az elmúlt hetek is megmutatták, a kritikusabb sajtótermékek megfenyegetése, a baloldali ellenzéknek ígért „alapos tisztogatás”, „Brazília vörös tolvajainak eltüntetése a térképről”, vagy azok az utalások, amelyek előrebocsátják, hogy nem szán fontos szerepet a parlamentnek, mind azt sejtetik, hogy a fiatal brazil demokrácia amúgy is törékeny intézményei tovább gyengülhetnek. Sőt, a legpesszimistább feltételezések szerint le is zárulhat, zárójelbe kerülhet az ország demokratikus korszaka.

Az elmaradt reformok és a baloldal felelőssége

Ha a brazilok fele ma egy olyan jelöltet támogat, aki nem rejti véka alá, hogy megveti a demokráciát, az nyilvánvalóan azzal is összefügg, hogy a demokratikus intézményrendszer nem tudta kielégítően ellátni a szerepét, és a demokratikusnak vagy köztársaságinak mondható pártok megbuktak a lakosság jelentős része szerint.

Erre utal a klasszikus jobboldal jelöltjének, a PT „természetes” váltótársának kudarca a választás első fordulójában: Geraldo Alckmin, aki kezdetben az „elitek” jelöltje volt, mindössze 4,76 %-ot szerzett október 7-én. Pártja, a PSDB (Brazil Szociáldemokrata Párt) is csaknem felezte legutóbbi eredményét, ami mindössze 25 képviselőhöz volt elég a Kongresszusban.

A Munkások Pártjának helyzete valamivel összetettebb, ugyanis az ország legnépszerűbb politikusa még néhány hete is a korrupciós vádak miatt áprilisban bebörtönzött Luiz Inácio Lula da Silva volt. Pártja, a PT azonban jóval kevésbé népszerű, és az elmúlt években felgyülemlett kritikák és problémák tovább gyengítették, a ringbe utolsó pillanatba bedobott Fernando Haddadnak, São Paulo korábbi polgármesterének pedig esélye sem volt arra, hogy felépítse saját kampányát néhány hét alatt.

Haddad vasárnap éjszaka, a vereséget elismerő beszéde közben; kép forrása: Facebook

Ennek ellenére a PT ugyan folytatta a 2014-ben megkezdett lejtmenetet, és további 12 képviselőt vesztett, de 10,3 százalékos eredményével nemcsak jobban tartja magát, mint a PSDB, de ma is a legnagyobb képviselői csoporttal rendelkezik a parlamentben.

Az elmúlt évek, majd Bolsonaro felemelkedése azonban nyilvánvalóvá tették, hogy a 2003-2016 között kormányzó baloldali erők valamit nagyon elronthattak. A legkézenfekvőbb magyarázat Bolsonaro felemelkedésére a gazdasági válság és a rendszerszintű korrupció okozta kiábrándultság és düh.

Azaz egyrészt a 2015 és 2017 közötti recesszió, amely a PT első 11 évének átlagosan 3 százalékos növekedéséhez képest még brutálisabb változást hozott. És a nagyrészt Luláék által “felszabadított” igazságszolgáltatás által indított offenzíva, amely monumentális korrupciós botrányokat tárt fel, és többek között Brazília legnépszerűbb politikusát is 12 év börtönre ítélte.

Ha azonban kissé átfogóbban nézzük ezt a másfél évtizedet, a legvégzetesebb mulasztásnak az tűnik, hogy elmaradtak az átfogó, mondhatni forradalmi változással kecsegtető politikai, fiskális és agrárreformok. Luláék nagyjából változatlan formában fenntartották azokat a struktúrákat, amelyek elégtelen működése miatt ma mintha brazilok milliói nem bánnák, ha az egészet kidobják az ablakon. A PT és vezetői – ahelyett, hogy megreformálták volna a velejéig korrupt parlamentet, ahol a ma is 30 párt színeit képviselő erők között annak lehet többsége, aki többet fizet vagy ügyesebben hálálja meg a voksokat –, inkább maguk is kompromisszumokat kerestek, és ha kellett, szavazatokat vásároltak.

Lula da Silva, 2003 és 2011 között Brazília elnöke, és utódja, a hatalomból 2016-ban eltávolított Dilma Rousseff; kép forrása: Dilma Rousseff Facebook-oldala

Hasonlóképp, ahelyett, hogy egy merészebb reformmal progresszívé alakították volna az adórendszert, inkább a fölösleget osztották vissza a legszegényebbeknek, változatlanul hagyva a felsőbb osztályok privilégiumait, miközben hoppon maradt a középosztály egy része.

E területen sem törekedtek a játékszabályok megváltoztatására, csak ügyesebben és etikusabban próbáltak játszani a régi rendszerben.

Akárcsak a ma is egyik legmeghatározóbb lobbi, az előző ciklusban a képviselők 40 százalékát maga mögött tudó „ruralista” frakció, azaz az agrárbiznisz érdekei esetében: Lula népszerűsége csúcsán sem konfrontálódott, inkább kompromisszumokat keresett az érdekcsoportok között. Még akkor is, ha ebből strukturális változások nem, csak apróbb előnyök származtak – igaz, olykor milliók életét javítva számottevően.

A másik végzetes hiba az elmúlt néhány év tanulsága alapján az, hogy a baloldal a hatalomban lemondott az ideológiai, politikai munkáról a lakosság körében.

Ennek jelentősége most látszik igazán, amikor a szélsőjobboldali csoportok kitartó munkája nyomán valóban érzékelhető a közvélemény elmozdulása rendpárti irányba. Amikor az „antikommunizmus” amúgy helyben nem igazán értelmezhető eszméje hasonló sebességgel terjed, mint a „genderideológia” elleni utálat, és a legszegényebbek körében – akik éppenséggel profitáltak a PT szociális juttatásaiból – is népszerűvé válhat, az evangéliumi egyházak kampánya nyomán, egy olyan szélsőjobbos jelölt, aki amúgy vért és verejtéket ígér számukra.

Az elitek opportunizmusa

Utólag persze könnyű okosnak lenni és programot gyártani, a progresszív erőknek a térség más államaiban is gyakran beletört a bicskája a strukturális reformokba, amelyek egyik legnagyobb akadálya persze a privilégiumaihoz végsőkig ragaszkodó helyi elit. Ez az elit, amely aktív segítséget nyújtott Dilma Rousseff elnök asszony megpuccsolásához, egy mondvacsinált alkotmányos kifogással, jó két éven tartott a hatalomban egy köztudottan korrupt államfőt, Michel Temert, aki újra felgyorsította az ország nemzeti kincseinek kiárusítását a helyi és nemzetközi vállalati csoportoknak.

Ahogy korábban részletesen is írtunk róla, a mostani brazil kampány egyik legbrutálisabb üzenete az, milyen lendülettel állnak be egy fasiszta hajlamú jelölt mögé a piacok és a gazdasági elitek, ha ettől rövid távon busás hasznot remélnek.

Úgy tűnik, e csoportok számára jelen esetben még az intézményrendszer biztonsága sem volt kérdés: amint Bolsonaro beszerzett egy neoliberális programmal rendelkező ismert szakértőt, a Chicagói Egyetemen végzett Paulo Gaudest, a tőzsdék és a nagyvállalati képviselet, akárcsak az agrárlobbi, lelkesen drukkoltak neki.

Steve Bannon, aki tanácsadóként is beszállt Bolsonaro kampányába, egy friss interjújában úgy fogalmazott, hogy Bolsonaro a “letisztult kapitalizmus” képviselője; forrás: Folha de S. Paulo

Sőt, maguk is beszálltak a kampányba. Amelynek egyik legvitatottabb eszköze, a masszív manipulációt lehetővé tevő, elsősorban az országban rendkívül népszerű WhatsAppon terjedő fake news özön teljes hátterének feltárása ugyan még várat magára, de egy ügyben már vizsgálat indult.

A sajtó ugyanis kiderítette, hogy néhány cég – köztük pl. a Havan üzletlánc – 2,8 millió euró értékben vásárolt és küldött üzeneteket a finisben a kampány legfőbb médiájává előlépett cset applikáción. A Haddad feljelentése nyomán pénteken indult eljárás ugyan már nem igazán kérdőjelezheti meg Bolsonaro győzelmét, de a közösségi oldalak felértékelődött szerepe újabb tanulságokkal szolgálhat minden kortárs demokráciának.

A jelen választások újdonságának mondható az is, hogy a felsőbb osztályokban az átlagosnál is nagyobb volt a jelölt népszerűsége. A szélsőségekkel általában bizalmatlanabb, képzett és jómódúbb csoportok ezúttal saját érdekeik védelmében inkább hajlottak egy szélsőjobbos jelölt, mint a mérsékelt baloldalinak mondható Haddad felé.

Akárcsak a mérvadó politikai elit, amely nemcsak azt nem tartotta fontosnak, hogy egyértelműen elhatárolódjon a szélsőségektől, de még a demokratikus intézményrendszer vagy a kisebbségek védelmében sem volt hajlandó azonnal és következetesen kiállni.

A korrupció elleni harc szlogenje mögött rengeteg manipuláció elfér

Fontos lecke az is, hogy a korrupció központi témává válása önmagában nem garancia semmilyen előrelépésre, sőt, egy depolitizált, a választási programok és társadalmi vita helyett szlogenekre, sértegetésre és üzengetésre épülő kampányban a manipuláció egyik leghatékonyabb eszköze lehet.

Miközben a PT elleni egyik legfontosabb vád a korrupció, és Lula valóban börtönben ül, ahogy a párt számos vezetője ellen is folyik eljárás, semmilyen lényegi javaslat nem született a rendszerszintű korrupció felszámolására. Sőt, inkább úgy tűnik, hogy a tényleg velejéig korrupt politikai képviselet, illetve támogatóik az igazságszolgáltatásban és a sajtóban, elsősorban a PT kigolyózására használták a korrupció ürügyét.

Igaz, hogy Bolsonaro leendő gazdasági minisztere, Gaudes ellen is indult vizsgálat az utóbbi napokban, de az elmúlt évek gyakorlata szerint a business as usual fenntartására alkalmas vezetők valahogy mindig megőrizhették széküket, vagy bukásuk után cseppet sem változott az oligarchikus rendszer.

Bolsonaro, akinek három, a kampányban szintén résztvevő fia is meglepően gyorsan gyarapszik „saját lábán állva” a rossz nyelvek szerint, ugyan úton-útfélen megígérte a tisztogatást, de az egyáltalán nem látszik, mégis hogyan látna hozzá mindehhez, azon túl persze, hogy a „tolvaj vörösöknek” rács mögött a helye.

A neoprotestáns egyházak politikai ambíciói és a katolikus egyház felelőssége

Nehéz lenne alábecsülni az egyházak szerepét Bolsonaro elképesztő finisében, és a két forduló közötti konszolidációjában. Brazília a világ legnagyobb katolikus országa, ahol az evangéliumi keresztény egyházak turbófokozatban növekednek: míg 2010-ben 124 millió katolikus hívőre 42,5 millió evangéliumi keresztény jutott, 2030 után várhatóan döntetlen lesz a meccs.

A fasizmus új brazil arca elsősorban a neoprotestáns egyházfőknek lehet hálás: ahogy korábban részletesen is írtuk, a választás finisében kiállt mellette a legnagyobb, 22,5 millió hívet számláló Isten gyülekezetének vezetése. A kisebb, de többek között az ország második legnagyobb médiacsoportját, a Recordot is birtokló, Edir Macedo alapította Isteni Királyság Univerzális Egyháza is neki kampányolt, nem csupán a szószékekről, de a Facebookon is, majd az elnökjelöltek utolsó vitája idején Bolsonaro kapott egy alákérdezős félórát Macedóék tévéjében.

Ez a választás csak még inkább aláhúzta e evangéliumi egyházak politikai ambícióit: az istentiszteleteken túl, a Kongresszusban is jelentős lobbierővel rendelkező, pejoratíven „Biblia-frakciónak” is nevezett mozgalmak saját jelöltjei is jól szerepeltek a választásokon.

A korábban jellemzően Lulát pártoló, és a legszegényebbek körében végzett térítő és hálózatépítő munkájuk miatt óriási befolyással rendelkező egyházak ezúttal tehát nyíltan Bolsonaro mellé álltak, és a felmérések szerint a hívek jelentős része követte őket.

Mondhatnánk, hogy korábban a baloldal, most pedig a jobboldal volt szimpatikusabb, ez is csak a szokásos politikai váltógazdaság része.

Ez azonban több okból sincs így: egyrészt azért nem, mert míg korábban Luláék valóban igyekeztek támogatni a legszegényebb rétegeket és redisztribúciós politikáik révén milliók emelkedtek ki a nyomorból, Bolsonaro nemcsak a gyűlöletbeszéd legjelesebb képviselője, de nyíltan szegényellenes is. A súlyos közbiztonsági problémákra és az erőszakra ajánlott javaslatai: militarizáció, még több erőszak és elnyomás, illetve az olyan, a fülöp-szigeteki Dutertét idéző szlogenek, mint a „csak a halott bandita jó bandita”. Ennek alapján biztosra vehető, hogy ennek a „rendteremtést” ígérő politikának épp a legszegényebbek lesznek az áldozatai, különös tekintettek a színes bőrű fiatal férfiakra.

A jelölt gazdasági javaslatai is azt bocsátották előre, hogy az alsóbb osztályok felé tett gesztusoknak vége, ha tehát ezek a csoportok a lelkipásztorok bátorítására Bolsonaróra voksolnak, voltaképp saját sírjukat ássák.

A két forduló között még lett volna módja arra a legnagyobb egyházaknak és vezetőiknek, hogy korrigáljanak, és legalább mérsékletre intsék a jelöltet: ez azonban egyáltalán nem történt meg. Az evangéliumi egyházfők mellett a katolikus hierarchia is parolázott Bolsonaróval, ezzel is áldását adva a nyíltan antidemokratikus, a katonai diktatúrát éltető, a politikai ellensúlyokat – pl. a sajtót vagy jövendő ellenzékét – semmibe vevő, vagy épp fenyegető jelöltre, akiről bízvást elmondható, hogy nincs olyan kisebbség az országban, akikről ne beszélt volna megvetéssel vagy gyűlölettel, ideértve a nőket és a gyerekeket is.

E keresztény egyházfők szimpátiájának kulcsa feltehetően az, hogy egyrészt szeretnének jóban lenni a győztessel: a hatalmi adok-kapok rendszerében anyagi és politikai hasznot remélnek attól, hogy egyengették a szélsőséges jelölt pályáját.

Másrészt mintha minden más szempont eltörpülne amellett, hogy Bolsonaro a lehető legkonzervatívabb társadalompolitikát ígéri, és ez a katolikus egyház, illetve a neoprotestánsok még fundamentalistább értékrendjében fontos adunak látszik.

Az olyan kérdések, mint a homoszexualitás, az abortusz, a klasszikusnak nevezett családmodell, vagy a főmumussá vált „genderideológia” ezen egyházak számára, túl a magánélet és a testek feletti kontrollon és az ideológián, alapvető politikai jelentőségre tett szert.

Ezeken a témákon keresztül képesek ugyanis mozgósítani és polarizálni még a legkevésbé politizált csoportokat is. Amíg e témák töltik ki a politikai vitákat, mondjuk a társadalmi egyenlőtlenségek, az emberi jogok vagy a klímaváltozás helyett, addig ezek az egyházak óriási befolyással rendelkeznek a politikai játszmákban.

A fentiek alapján az is elmondható, hogy egyelőre nem igazán látszik, milyen társadalmi szereplők korlátozhatnák a jövendő elnök szélsőséges hajlamait. Míg a kampány során a legsikeresebben a nők #EleNão  (ő nem) mozgalma volt képes összefogni a Bolsonarót elutasítók tömegeit, a jövő nagy kérdése az, lesz-e olyan csoport, szerveződés és stratégia, amely meggátolhatja, hogy Jair Messias Bolsonaro legvadabb álmai valóra váljanak.

Dobsi Viktória

Címlapkép forrása: Bolsonaro Facebook-oldala.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom