Privatizált nyugati demokráciák: amikor a szegények fizetik a gazdagok érdekképviseletét

A magyarországi demokráciával és jogállamisággal szemben felmerülő kritikák felől akár ideálisnak is tűnhetnek a nyugati képviseleti rendszerek. Közelebbről nézve azonban azt látjuk, hogy az „egy ember-egy szavazat” elvével ellentétben a pénznek olyannyira meghatározó szerep jut a „nagy demokráciákban”, hogy a valóságban még az állami finanszírozás is a leggazdagabbak politikai preferenciáit favorizálják, azaz általában a jobboldalra sorolható erőket. „A demokrácia ára” című új könyvében Julia Cagé francia közgazdász sötét képet fest a pénz, ergó a gazdasági elit hatalmáról az európai politikai rendszerekben, és még sötétebb jövőt, ha nem teszünk semmit.

Aki fizet, az nyer! Julia Cagé francia közgazdász pont jókor kezdte tanulmányozni 2014-ben a pártfinanszírozás témáját ahhoz, hogy Emmanuel Macron jelenlegi francia köztársasági elnök mozgalmának, majd pártjának sikere a lehető leglátványosabban igazolja tételeit, pl. arról, hogy a nyugati képviseleti rendszerek sürgős reformra szorulnak.

Macronnak ugyanis valami olyasmi sikerült, ami még soha senkinek a merev, az új politikai erők felbukkanását, pláne győzelmét szinte lehetetlenné tevő francia modellben: En Marche! nevű, 2016 áprilisában született, kézi irányítású, és történetesen épp saját monogramjával ellátott mozgalma az év végére már 4,6 millió magánadományt gyűjtött be. Szemben a konzervatív Republikánusok (Les Républicains, LR) 7,45 millió eurójával és a szocialisták mindössze 676 ezer eurójával.

Cagé idén szeptember elején megjelent könyve, A demokrácia ára többek között azt bizonyítja, hogy az Amerikai Egyesült Államokban, több európai országhoz hasonlóan, a magánadományok elsősorban a konzervatív, jobboldali gazdaságpolitikákat favorizáló erőknél landolnak, amelyek a leggazdagabbak érdekeit képviselik kormányon vagy ellenzékben.

 

Ha ez önmagában még nem is tűnik olyan nagy nóvumnak – bár Cagé összehasonlító vizsgálatai, adatbázisai, amelyek nyilvánosak a könyv honlapján, eddig nem közölt adatokra is támaszkodnak –, az már kevésbé evidens, hogy a modellszerűnek tartott európai demokráciákban mekkora hatalomra tettek szert a leggazdagabbak.

Olyan mértékben, hogy a politikai képviselet foglyul ejtéséről is beszélhetünk, amikor az állami finanszírozású, elvileg egyenlőséget biztosító rendszerek a módosabbak preferenciáinak érvényesülését a szegényebbekkel fizettetik meg.

Egy szavazat ára

Néhány hónapja már írtunk a blogon Cagé, a Sciences-Po Paris egyetem tanára, és civilben Thomas Piketty közgazdász felesége korábbi kutatási eredményeiről, amelyek Franciaországra vonatkoztak. Cagé és kolléganője, Yasmine Bekkouche arra jutottak, hogy egy szavazat „ára” kb. 6 euró a gall parlamenti választásokon és 32 euró az önkormányzatiakon. Ebből kiindulva az a 8 ezer eurós többlet, amelyhez a jobboldali jelöltek jutnak átlagosan, mintegy 1.367-2.734 többlet szavazatot hoz számukra a törvényhatósági választások esetében. Ami az első fordulóban érvényesen leadott szavazatok 3-6 százaléka (az eltérés attól is függ, hogy a rivális jelölt milyen pénzügyi háttérrel rendelkezik).

„A szavazat ára” című tanulmányukban bizonyítottnak látták azt is, hogy ha nincs plafonja a kampányköltéseknek, akkor a magántőke könnyen módosíthatja a választások eredményét. Ez a megállapítás most az európai államokra vonatkozóan is visszaköszön.

 

Bár a pénz (elkölthető) mennyisége alapvetően befolyásolja az eredményt, azért akadnak politikai feltételek is. A legutóbbi gall elnökválasztás erre is szolgált példával: a szocialista párt indulója, Benoît Hamon, akinek markánsan balos kampányát egyébként Cagé is támogatta, és aki mögül a formáció fontos vezetői, köztük pl. a volt miniszterelnök, jelenleg barcelonai polgármester-jelölt Manuel Valls is kihátrált, mindössze 6,36 százalékot szerzett 2017-ben.

Az amerikai út kockázata: fél nélküli kampányköltségek

A pénz szerepe a különféle választási rendszerekben nem egyformán meghatározó, az USA-ban a legrosszabb a helyzet, de elrettentő példa lehet Brazília is, ahol 2015–ig semmilyen korlátozás nem létezett a pártoknak nyújtott céges és magánadományok terén, azóta pedig a limit az előző évi bruttó jövedelem 10 százaléka. Azaz a gazdagabbak nagyságrendekkel többet költhetnek a pártokra, mint egy szerényebb bevételekkel rendelkező polgár.

A kutatók azonban figyelmeztetnek rá, hogy ez az „amerikai út” az európai modell jövője is, amennyiben „nem teszünk semmit”.

Így például Németország, ahol egy „újító és kifinomult rendszer” szabályozza a párt finanszírozást, többek között nagy és kényelmes anyagi helyzetben lévő politikai alapítványokon keresztül, a korlátlan magánadományok, különös tekintetettel a nagy exportőr cégekre nem maradnak hatástalanok.

A kutató szerint ennek is köszönhető a német politikusok pozíciója az ország monumentális kereskedelmi többletével kapcsolatban, amelyet Európában, különösen Franciaországban rendszeresen kritizálnak, az EU, illetve az eurózóna strukturális gondjaival összefüggésben. Cagé ironikusan azt is felveti, hogy

„vajon ki látna bármely halvány összefüggést a dízelgate és a tény közt, hogy 2000 és 2015 között a Volkswagen 1,8 millió eurót adományozott a német pártoknak, a BMW 3,7 eurót, a Daimler pedig 7,2 milliót”?

Ehhez képest a belga vagy francia törvények szerint a vállalatok egyáltalán nem adományozhatnak a pártok és a választások költségeire, és a magánszemélyek adományai is korlátozottak: évi 7500 euró a francia, 2000 euró a belga limit.

Az államok a gazdagabbak adományozását részesítik előnyben

Az államok azonban jellemzően azt favorizálják, hogy a gazdagabbak többet és olcsóbban adományozzanak. Olaszországban mindenki, aki jövedelemadót fizet, ennek két ezrelékét felajánlhatja egy általa választott párt számára. Akik nem fizetnek jövedelemadót, ekképp nem jogosultak a pártfinanszírozásra sem, míg a gazdagabbak plusz költség nélkül dönthetnek saját adójuk egy részének rendeltetéséről.

A franciáknál a pártoknak nyújtott adomány két-harmada leírható az adóból, tehát – ha valakinek évi 100 ezer euró a jövedelme, és mondjuk 7500 eurót adományoz egy pártnak, az neki csak 2500 euróba „kerül”, 5000-et pedig az állam, azaz mindenki fizet. Míg egy diáknak, egy szegény dolgozónak vagy egy kisnyugdíjasnak, évi 9000 euró alatti jövedelemmel egy 600 eurós adomány 600 euróba van.

Ha problémaként tételezzük, hogy a lakosság egy kisebb, de jóval gazdagabb része sokkal nagyobb befolyással lehet a politika alakulására, akkor úgy tűnik, hogy Európában is fennáll ez az igazságtalanság, és pl. a szigorúnak tűnő francia modellt is ugyanez a féreg rágja. Ugyanis, ahogy Cagéék megállapítják, a francia pártok nagyobb mértékben függnek a magánadományoktól, mint az állami finanszírozástól.

A kutatók által tanulmányozott adózási statisztikák alapján kevesebb mint 300 ezer francia polgár járul hozzá éves rendszerességgel a pártok működéséhez, és a leggazdagabb tized állja az adományok 53 százalékát. Ez ugyan jóval kisebb arány, mint az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a lakosság 0,01 százaléka fizette a 2016-os kampány negyven százalékát, de akkor is igaz az állítás, hogy

a leggazdagabbak politikai preferenciái sokkal jobban érvényesülnek, mint a többségé.

A polgárok többségének csak 1 szavazata van, míg a nagy mecénások kedvenc pártjait közpénzből finanszírozzák

Cagé „leegyszerűsítő” formulája nagyon kemény kritikát fogalmaz meg arról, mennyire egyenlőek a polgárok a francia pártfinanszírozási rendszerben, azaz a demokrácia egyik alapintézményében.

A polgárok első kategóriája, ahova a lakosság túlnyomó része tartozik, mindössze szavazatával befolyásolhatja a rendszert, és csupán marginális előnye van a választások és a pártok állami finanszírozásából.

A következő kategória egy kisebbségé, akik párttagként vagy aktivistaként időt és pénzt (tagsági díjat) sem sajnálnak az ügy érdekében, de az állam csak egy részük esetében (bizonyos adózott jövedelem felett) mutatkozik nagylelkűnek. A harmadik csoport pedig a nagy mecénásoké, akik teljesen ki tudják használni az adókedvezményeket, azaz politikai preferenciákat a valóságban nagyobb részt a közösség finanszírozza.

A leggazdagabbak ráadásul hajlanak arra, hogy olyan pártokat támogassanak, amelyek számukra előnyös, azaz jellemzően konzervatív intézkedéseket szorgalmaznak: exportorientált gazdaságpolitikát, a munkapiac liberalizációját, a magasabb jövedelmek és vagyon adójának csökkentését.

Ehhez képest talán nem meglepő, hogy magánszemélyek és céges adományok fedezik az Egyesült Királyságban a konzervatívok bevételének 70 százalékát, míg az olasz Forza Italia esetében ez 40 százalék, és a francia Republikánusoknál 22 százalék. Ehhez képest a francia szocialisták átlagosan 11-szer kevesebb magánadományt kapnak – és a baloldal jellemzően hátrányban van a legtöbb országban. Miközben „azt látjuk, hogy a nagy baloldali erők, Hillary Clintontól Tony Blairen át az olasz Renziig versenyt futnak a magánadományokért. Elhanyagolják klasszikus választóikat, hogy a leggazdagabbaknak kedvező politikákat mozdítsanak elő„.

Az egyenlőtlenség spirálja

Hiába az állami finanszírozás elvileg egyenlőségre épülő szabályai: mivel a legtöbb országban a jobboldali pártoknál évente átlagosan jóval jelentősebb mennyiségű magánadomány landol, mint a baloldalra soroltaknál, amennyiben ez adókedvezményekre ad lehetőséget, az állam nagyobb támogatást ad a jobboldali formációknak. Ez utóbbiak pedig e két okból szisztematikusan előnnyel indulnak a választásokon.

A szerző szerint mindez szoros összefüggésben van a képviseleti demokráciák válságával – a modell kifulladásával és a választási „balesetekkel”, épp azért, mert a pénz nagy mértékben meghatározza a parlamentek összetételét, a képviselők profilját, és ezzel összefüggésben a társadalmi, gazdasági, ökológiai és fiskális döntéseket.

A rendszer az egyenlőtlenségek fokozásának motorja: az egyenlőtlen politikai versenyből győztesen kikerülők döntései növelik a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségeket, ami tovább gerjeszti a politikaiakat…

Az USA-ban hiába létezett, még a XX. század elején egy kiegyensúlyozottságra törekvő állami finanszírozású struktúra alapja, azóta számos fronton gyengültek a fékek: az elnökjelöltek, elsőként Barack Obama, pl. inkább lemondtak az állami juttatásról cserébe azért, hogy korlátlanul költhessenek a kampány során.

Feltörekvő filantrópia és populizmusok

A „filantrópiának” nyújtott szerep – amelynek alaptétele az, hogy a sikeres emberek jobban el tudják dönteni, mi a többség érdeke – hamarosan behelyettesíti, aláássa a demokráciát, amennyiben a népi rétegek érdekei egyre kevésbé érvényesülnek, miközben ők maguk sem vesznek részt a választásban.

Az, hogy egy kisebbség teszi rá a kezét a képviseleti demokráciára (a pártfinanszírozáson túl pl. a médiába való beruházások révén), az európai országokban is gyakran a demokrácia elutasításához vezet. Cagé az olasz Öt Csillag Mozgalmat hozza példaként, amelynek egyik fontos ígérete, a pártok állami finanszírozásának megszüntetése, bumerángként éppenséggel a gazdagabbaknak adhat még nagyobb befolyást.

Ennek kapcsán a kutató azt az elterjedt elképzelést is cáfolja, hogy az új technológiák új jelöltek belépését könnyítették volna meg, vagy csökkentették volna a kampányköltségeket. Az internetes kampányok drágák, de nagy hasznot is hajthatnak. 2004 óta az USA-ban minden alkalommal az nyerte az elnökválasztást, aki a büdzséje nagyobb részét fordította internetes kampányra.

Cagé idézi az amerikai Martin Gilens munkáját, aki az ötvenes évektől kezdve összehasonlította a különféle társadalmi rétegek közvélemény-kutatásokban megfigyelhető gazdasági, külpolitikai és szociális preferenciáit. Arra jutott, hogy amikor eltérés van ebben a különféle vagyoni osztályok között, a kormányok szisztematikusan a felső 1 százalék véleményét követik. Gilens szerint azért nem tört ki még a forradalom, mert sok esetben – pl. az abortusz vagy az iraki intervenció ügyében – a gazdagok és a szegények történetesen ugyanazt gondolják, ezt érzékeljük demokráciaként. De ha olyan adatokból indulunk ki, mint a minimálbér reálértéke, amely csökkent az ötvenes évekhez képest, akkor talán jobban értjük, miért érzi úgy a lakosság egy része, hogy a rendszer őt nem képviseli.

3 javaslat a képviseleti rendszer valódi demokratizációjáért

Cagé szerint a fenti problémák megoldása érdekében a magánadományokból adódó egyenlőtlenségek csökkentése mellett elégséges állami támogatásra van szükség. Konkrétan 3 ötlete van, hogyan lehetne valóban demokratizálni a demokráciáinkat.

Az egyik a párt- és kampányfinanszírozás teljes átalakítása: ennek alapja egy preferenciákon alapuló, de a polgároknak egyenlőséget biztosító rendszer lenne.

Minden évben, az adóbevallás leadásakor mindenki eldönthetné, melyik pártnak ajánlja fel ugyanazt az összeget – Franciaországban pl. 7 eurót, ez az állami finanszírozás egy választóra jutó éves összegének, 3,55 eurónak kb. a duplája lenne.

Ez a megoldás ráadásul rugalmasabb lenne, mint a jelenlegi, és gyorsabban követné a választók preferenciáit – míg most a pártok állami támogatásának összegét jellemzően a négy vagy ötévente tartott választások eredménye alapján számolják. Franciaországban ez jelentősen megnehezíti új pártok megjelenését, kivéve, ha képesek elegendő kezdőtőkét megmozgatni, ami – ahogy feljebb láttuk – elsősorban a konzervatív, illetve jobboldali gazdaságpolitikát ígérő formációknak kedvez.

Ennek tökéletes példája Emmanuel Macron sikere 2016-2017-ben, a szükséges alaptőke megszerzése „nyilván sokkal könnyebb egy olyan mozgalom esetében, amely a vagyonadó eltörlését vagy a vállalatok adóinak csökkentését ígéri”, szemben mondjuk egy nagyobb progresszivitást szorgalmazó erővel, amely megemelné a gazdagabbak terheit. Cagé szerint egy ilyen rendszer megkönnyítené, hogy az olyan civil mozgalmak, mint az amerikai Occupy Wall Street vagy a francia Nuit Debout tartósan is fennmaradjanak.

A javasolt finanszírozási rendszer minden közvélemény-kutatásnál érzékenyebb visszajelzést adna a kormányzó és ellenzéki pártoknak is arról, mit gondolnak szimpatizánsaik az előző évben nyújtott teljesítményről.

Cagé drasztikusan korlátozná a magánadományokat is, megtiltaná a vállalatok hozzájárulását és 200 euróban maximalizálná az egy személyre eső évenként lehetséges összeget.

Ez a két lépés szerinte lehetővé tenné, hogy „a politikusok, akik ma a legelőnyösebb helyzetben lévők, egyúttal az őket finanszírozók érdekeit képviselik, azoknak preferenciáival foglalkozzanak, akik megválasztják őket”.

Önmagában a finanszírozás reformja azonban nem elegendő a rendszer demokratizálásához, ehhez elengedhetetlen a törvényhozás összetételének átalakítása is. Ezért Cagé a képviselői helyek harmadát külön listákról választatná meg egy arányos rendszerben, ahol ezek a „társadalmi képviselők” a lakosság társadalmi-foglalkozásbeli összetételét tükrözve, minimum 50 százalékban alkalmazottak, munkások, magánvállalkozók, illetve a prekariátus tagjai lennének.

A kutató szerint, akárcsak a női-férfi paritást biztosító listák, egy ilyen módosítás elősegítené a ma már alig létező „társadalmi paritást”, valahogy úgy, ahogy pl. India a törvényhozási választásokon a választókörök 16 százalékát az „érinthetetlenek” kasztjának biztosítja, csak Cagé nem kötné ezt adott területekhez.

Ahogy a hasonló céllal gyakran javasolt véletlenszerű, pl. sorsolással eldöntött képviseletet sem támogatja, mert szerinte a választási folyamatnak lényegi része a vita, a jelöltek meghallgatása és az ezen alapuló döntés. Az amerikai Kongresszusban ülő munkások és alkalmazottak aránya az 5 százalékot sem éri el, holott a lakosság felét ők alkotják. A francia Nemzetgyűlésben egyetlen munkás sem vesz részt – pedig a politikusok által évek óta ígért változáshoz, forradalom hiányában talán ilyen reformokon át vezet az út.

(via Mediapart, Libération, Le Monde)

Címlapkép: Az Occupy Wall Street 2012. március 16-ai tüntetése; Fotó: Michael Fleshman, Flickr.