Liberté, égalité, Mbappé – a párizsi agglomeráció rossz hírű negyedéből származik a francia válogatott csillaga

A világbajnok francia válogatott egyik legfényesebben ragyogó csillaga, Kylian Mbappé, aki sportteljesítménye mellett azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy a győztes meccsekért kapott prémiumát különféle egyesületeknek ajánlotta fel, a párizsi agglomeráció szülötte. A kül- és belföldön egyaránt gyakran rossz hírű elővárosoké vagy „érzékeny negyedeké”, ahol azonban a másutt már kevésbé vagy alig létező módon kollektív, segítő, szolidáris is lehet a légkör. Közelebbről a jó ötvenezres lakosú Bondyé, ahol sokak életében fordulatot jelent, legalábbis egy darabig, hogy e név hangzása megváltozott: Mbappé megdicsőülése más fénybe vonja az öt betűt, ami eddig általában automatikusan megkapta a „külvárosi” stigmát. Bondy büszke, de szeretné, ha nemcsak a focipályán kapna esélyt.

A főleg szegény és mára nagyrészt bevándorló gyökerű lakosságot még inkább hátráltató előítéletek lebontásáért jó évtizede dolgozik a helyi fiatalok által működtetett Bondy blog, amely 2005 őszén indult a svájci L’Hebdo magazin kezdeményezésére, azután, hogy három héten át lázadtak az elővárosi negyedek szerte az országban, köztük Bondy is.

Ha szeretnénk megérteni, miben is áll az elővárosokat sújtó hátrányos megkülönböztetés, fontos felidézni ezeket, a világsajtóban is óriási figyelmet kapó „zavargásokat”, amelyek kiindulópontja két fiatal fiú halála volt, a Bondytól néhány kilométerre lévő Clichy-sous-Bois-ban. A tragikus baleset áldozataiban „elővárosi fiatalok” generációi ismertek magukra.

Miért futnak el, ha nem tettek semmi rosszat?

A 17 éves Zyed Benna és a 15 éves Bouna Traoré pont focizás után siettek hazafelé barátaikkal 2015. október 27-én, késő délután, és néhányan, hogy lerövidítsék az utat, átvágtak egy építési területen. A szemben lévő üzlet alkalmazottja lopást gyanított, és riasztotta a rendőrséget.

A helyszínre érkező rendőrök az egyik srácot elkapják és megbilincselik, a másik kettőnek sikerül elmenekülnie. Miért futnak el, ha nem tettek semmi rosszat? Pontosan ismerik az ilyenkor szokásos rutint: ha nincs nálad igazolvány, ezen a környéken még gyerekként is bevihetnek az őrsre, és a hasonló kontrollok gyakran elfajulnak, könnyű összeszedni egyéb vádakat is. Szeretnének időben hazajutni a Ramadán böjtjét megtörő ünnepi vacsorára, és persze elkerülni, hogy szüleiknek kelljen értük menniük a rendőrségre.

A rendőrök ugyan megállapítják, hogy nem történt lopási kísérlet az építkezésen, de ettől függetlenül folytatják a hajszát, ekkor már szirénával, villogóval. Összetalálkoznak a másik 4 sráccal is, akik szintén futásnak erednek, erre erősítést kérnek, és hamarosan már három autó üldözi a gyerekeket, akik, mint a rendőrök is tudhatják, nem követtek el semmilyen kihágást. A hajtóvadászat során Zyed és két társa egy transzformátorházba menekül, amit a rendőrök konstatálnak is, ahogy egyikük megjegyzi a rádión: ha bemennek a trafóházba, „nem sokat adok a bőrükért”.

Ennek ellenére visszavonulót fújnak, csak egy autó marad a helyszínen, 6 srácot bevisznek, majd később elengedik őket. Alig félórával később az őrs és az egész város sötétbe borul, amikor Zyed és Bouna halálos áramütést kap, a harmadik fiúnak súlyos égési sebekkel sikerül elhagyni a helyszínt és riasztani a hozzátartozókat.

Másnap a belügyminiszter Nicolas Sarkozy bűnözőként állítja be az áldozatokat, amit később a miniszterelnök is megerősít: egy betörési kísérleten kapott rajta a rendőrség, onnan menekült el a 3 érintett srác is. Ugyanakkor, ahogy az a rádiós beszélgetésekből kiderül, a helyszínen maradt rendőrök azonnal rájöttek, hogy a fiúk a „korábbi ügy” szereplői voltak, és erről tájékoztatták is a megyei központot.

A tragédia híre gyorsan terjed, és már aznap este „összecsapásokra” kerül a sor a rendőrökkel, három nappal később rohamrendőrök egy csoportja konfrontálódik késő este kb. félszáz fiatal fiúval. Ekkor robban egy könnygáz gránát a szomszédos mecset közvetlen közelében, ahonnan evakuálni kell az ünnep miatt is népesebb gyülekezetet, és hamarosan elterjed, hogy a rendőrök gránátot dobtak a mecsetbe (ami nem igaz). Másnap Sarkozy újra ferdít az események menetén: azt sugallja, hogy nem a rendőrök voltak az elkövetők, és bocsánatkérés sem történik.

Ekkor „robban” több település a Párizs észak-keleti szomszédságában fekvő Seine-Saint-Denis megyében, köztük Bondy is, majd a lázadás átterjed más negyedekre, szinte az egész ország területén, és csak majdnem 3 héttel később, november közepén csitul el.

A közelmúlt francia és európai történetének legnagyobb „urbán lázadását” kiváltó tragédia részletei rávilágítanak, miért érezhetik a helyiek azt, hogy ők bizony másodlagos állampolgárok.

A francia kifejezéssel „szép negyedekben” a rendőrök nem igazoltatják akár naponta többször is a srácokat, ezért nem kell megijedni tőlük, akkor sem, ha nincs nálunk az igazolvány; nem kerülnek elő flashball-ok, nem bilincselnek meg minden ok nélkül; ha egy csapatból lemarad valaki, a szomszéd nem arra gondol rögtön, hogy lopáshoz „őrködik”. És bár rendőri túlkapások esetén a hatósági nyilatkozatokat mindig érdemes óvatosan kezelni, de ha a kertvárosi részekben történik hasonló eset, nem valószínű, hogy a kormánytagok szemrebbenés nélkül letolvajozzák a halottakat, talán inkább kivárják a vizsgálat végét.

Elmesélni azoknak a mindennapjait, akiknek szava nem hallható

Zyed és Bouna alakja azóta is jelen van a kollektív emlékezetben, amihez az is hozzájárult, hogy a haláluk nyomán két rendőrrel szemben indult eljárásban (élet veszélyeztetése és veszélyben lévő személy segítésének elmulasztása miatt), számos komplikáció után csak 2015-ben született ítélet, amit a felsőfok is megerősített egy évvel később. Mindkét rendőrt felmentették, amit nemcsak a hozzátartozók, de a rendőri erőszak ellen küzdő, egyre szervezettebb csoportok és általában a helyi lakosság is mélységes igazságtalanságként élt meg.

Bár 2005 – a világhíren túl – a szélesebb francia közvélemény és elit számára nyilvánvalóvá tette, hogy ezekben az évtizedek óta cserbenhagyott negyedekben óriási erőfeszítésekre lenne szükség az állam és az intézményes szereplők részéről, hogy a rendőri erőszakkal karban tartott igazságtalanságokat felszámolják vagy legalább csökkentsék, a sok ígéret ellenére alig történt valami.

Legutóbb Emmanuel Macron jelezte – bár tőle errefelé már végképp nem várt itt senki semmit –, hogy jobb- és baloldali elődök után ő sem kívánja beteljesíteni a jó évtizedes ígéretet egyfajta Marshall-segélyre.

A változás elsődleges motorja ma is a forráshiány ellenére óriási energiákat mozgósító civil szféra, azok a gyakran bevándorló gyökerű szülők, akik erejükön felül támogatják gyermekeik előrejutását, és egy egyre tudatosabb, egyre artikuláltabb, és érdekes módon számos női vezetővel működő emancipációs mozgalom. (Igaz, a férfi hozzátartozóik halála nyomán több nő is aktív szerepet vállal a rendőri erőszak elleni szerveződésekben.)

És e változások egyik érdekes bizonyítéka és tanúja is a Bondy Blog, amelynek létrejötte azért tűnt olyan életbe vágónak 13 évvel ezelőtt a svájci újságíróknak, mert ők is érzékelték, hogy a médiának sorsdöntő szerep jut a „népi negyedekkel” szembeni előítéletek és ezáltal az igazságtalanságok fenntartásában.

Akkortájt a mainstream média úgy látogatott Seine-Saint-Denis-be, mintha valamilyen egzotikus földről tudósítana, és a képernyőkön felületes és negatív kliséket viszontlátó helyiek csak még dühösebben és elutasítóbban fordultak feléjük, ami persze még pocsékabb hírekben és imázsban csapódott le. Ahogy a blog honlapján olvashatjuk: 13 évvel később a célkitűzés nem változott: elmesélni azoknak mindennapjait, akiknek szava nem hallható, vagy csak elferdített, stigmatizált, banalizált formában.

A blog több „nagy” médiával is együttműködik, így született például a Mediapart portállal az a riport, amely Bondy huszonéves lakóinak portréin keresztül mutatja meg, milyen nehézségekkel találkoznak ezek a fiatalok tanulmányaik és a munkakeresés során. Ez persze a valóságnak csak egy szelete, de ahogy az egyik srác fogalmaz, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Bondy és a hasonló negyedek köré épült falak mögül nagyon nehéz kitörni: a településen a fiatalok jelentős része, 37 százaléka, munkanélküli, és a 18-24 éves korosztály majdnem fele (48%) nem tanul.

Bondyból jössz? Az durva!

A húszéves Zidane 1998-ban született, néhány hónappal Franciaország első futballvébé győzelme után, és mivel négy nagyobb testvérét mind anyukája nevezte el, ezúttal hagyta, hogy futballrajongó, kabil papája „kiélje magát”.

Csak 12 évesen kezdett el focizni egy klubban, korábban inkább a küzdősportok érdekelték, meg persze a telepen is rúgta a bőrt a sportpályán a többiekkel: „Alap! Amíg kicsi vagy, és itt laksz, ha találkozol a haverokkal, mindig van nálad focilabda.”

Zidane lánytestvérei mind hosszú éveken át tanultak – egyikük 7 év felsőfokú képzés után okleveles könyvvizsgálóként dolgozik egy nagy cégnél, másikuk ügyvéd, a harmadik Dubajban tanul, bátyja most nyitott fodrászüzletet. Ő azonban, ahogy maga is elismeri, az alsóbb osztályokban főleg hülyéskedéssel töltötte az időt, és csak sok nehézség és kanyar után jutott el végül a szakérettségiig.

Bár ekkor már jóval motiváltabb, sok társához hasonlóan nem talál állami intézményt, ahol folytathatná tanulmányait. Villanyszerelő apja és szülésznő édesanyja számára nagy erőfeszítés, de megtakarításaikból fedezik, hogy Zidane egy magániskolában folytathassa a könyvelői képesítésért, Párizsban.

A fiú ekkor fedezi fel, hogy lakóhelye különleges, amikor az egész osztály előtt be kell mutatkozni, és elmondja, hogy Bondyból jött, „mindenki nagy szemeket mereszt rá”. Az utóbbi hónapokban azonban a helyzet megváltozott, Mbappé villámgyorsan növekvő hírneve megváltoztatta Bondy imázsát is:

„Mostanában már nem azt halljuk folyton, hogy „Bondyból jössz? Az durva!”, hanem „Bondyból jössz, Mbappé városából, király!” Jól esik ezt hallani.”

Ha a külvárosból jössz, mintha megtiltanák, hogy érvényesülj

Zidane kortársa, a húszéves Tiffany is egyetért azzal, hogy ha a „93-ban”, azaz Seine-Saint-Denis-ben laksz, az mindig rossz fényt vet rád. Kivéve most, Kylian Mbappé miatt, de azért jó lenne, ha nemcsak a foci jutna róluk mindenki eszébe.

Az iskolákat takarító édesanyjával és egy gyorsétteremben dolgozó bátyjával élő lány attól tart, hogy egy „külvárosi fiatalra” csak akkor néznek jó szemmel, ha stoplis cipőben rúgja a labdát, és mindez elfedi, mennyi nehézséggel találkoznak a munkakeresés vagy még korábban a tanulmányok közben.

Édesanyja 9 év után talált újra munkát, 1300 eurós fizetéséből 700 elmegy a lakbérre, minden cent költésre figyelnek, egy fagylalt extrának számít.

Anyja arra nevelte, hogy ne irigyelje mások gazdagságát, de Tiffany majdnem leesik a székről, amikor megtudja, hogy Mbappé fizetése 1,5 millió euró körül alakul havonta, nem is tudja elképzelni, mit jelent ez. „Engem a havi 1300 euró már bizonyos mértékben megnyugtatna. Ezek a pénzek a fociban ép ésszel nem érhetők fel.”

„A gimiben csórónak, csavargónak hívtak, mert nem voltak márkás cuccaim, a végén inkább mackónadrágban és tornacipőben jártam, mint egy fiú, hogy leszálljanak rólam. Mindez erősebbé is tett, de nem fogom elfelejteni a sebeket, amiket szereztem.”

Az is külön küzdelem volt, hogy ne küldjék szakképzésbe:

„az eredményeim jók voltak, de a tanulmányi tanácsadó mindenáron szakiskolába akart küldeni. Ha a külvárosból jössz, nehéz ambiciózusnak lenni, mintha megtiltanák nekünk, hogy érvényesüljünk. A bátyám szeretett volna rajzot tanulni, de ahelyett, hogy ebben segítették volna, az iskola technológiai-elektromossági képzésbe küldte. Abba is hagyta a tanulást, magunk között tanulmányi orientáció helyett dezorientációnak hívjuk az egészet.”

Tiffanynak most sikerült a felvételi vizsgája, ápolónőnek fog tanulni, augusztus végén kezdődik a suli, addig munkát kell találnia, mert ki kell majd fizetnie 235 eurót a 3 váltás munkaruhára és cipőkre. Anyja 50 euróval tudja kisegíteni, így most újrakezdődik az álláskeresés rémálma. Az érettségi után két éven át csak pénztárosi állást talált: „Ahogy Bondyban mondjuk, 19 évesen a focipályán szuper, de 19 évesen munkát találni, lehetetlen vállalkozás.”

Azt reméli, hétvégenként a tanítási idő alatt is dolgozhat majd a helyi McDonaldsban, és ha egyszer ápolónő lesz, szeretne elköltözni, ha lehet vidékre. Reméli, hogy gyerekei nem egy lakótelepen nőnek fel, s pláne nem itt: „Támogatjuk egymást, de a kapcsolatok néha nagyon durvák is lehetnek, ahogy én az iskolában megéltem.”

Az én sportom a tanulás, és anyu a coach-om

A 17 éves Edouardo Haitin született, 3 éves korában tudta magához venni Bondyban élő édesanyja, aki 21 évesen jött Franciaországba. Itt élő nagybátyja arra biztatta, hogy képezze magát, fejezze be tanulmányait, de számára az volt a legsürgősebb, hogy dolgozzon és elegendő pénzt szerezhessen ahhoz, hogy magához vehesse fiát, akit kéthetes korában volt kénytelen Haitiben hagyni. Minden munkát elvállalt, amit csak talált, 3 évvel később, amikor végre megérkezik a kisfiú, anyjának nincs rá pénze, hogy munka közben valaki vigyázzon rá:

„900 eurót kerestem, 600 volt a lakbér. Négy hónapon át dugdostam őt a munkahelyemen, az öltözőkben, amíg sikerült beíratni az óvodába. Nem szeretném, ha ő egyszer kénytelen lenne mindezt átélni felnőttként. Ha orvos lesz – még sosem volt orvos a családunkban – azt mondhatom majd, az élet szép!”

Eduardo kiváló minősítéssel érettségizett, szeptemberben kezdi orvosi tanulmányait. A foci nem az ő világa: „Az én sportom a tanulás, és anyu a coach-om.”

A fiatal fiú nagyon hálás gimnáziumának a támogatásért és képzésért, de azt gondolja, anyja biztatása nélkül sosem vágott volna neki a speciális érettséginek, amit túlságosan nehéznek tartott.

„Alsóban nem voltam valami jó diák, de később rájöttem, hogy nem hagyhatom annyiban. Anyám túl sok áldozatot hozott értem. Azóta sokkal nagyobb nyomást gyakorlok magamra, miatta is szeretném, ha jól menne a tanulás, hogy jobb életet biztosíthassak neki.”

Nyáron Edouardo is dolgozni fog nevelőként egy nyári táborban, miután megszerezte a képesítést. Szeptemberben kezdi az első évet az orvosin, és bár a Sorbonne-ra is felvették volna, inkább a szomszédos, szintén külvárosi Bobignyba megy:

„Megtiltottam magamnak a Sorbonne-t, mert az első év nagyon kemény lesz, és nem akartam plusz nehézségeket. Itt nőttem fel, a robogókkal az utcában, a mi beszédmódunkkal. Bobignyben találkozom majd a barátaimmal, nem lesz annyira idegen minden. Ne hazudjunk magunknak: a Sorbonne-on a diákoknak más szokásaik vannak, más öltözékük. Másik társadalmi osztályról van szó, még ha nem is szeretem ezt a kifejezést. Sorbonne-Bondy, ez két külön világ, amelyek nem keverednek.”

Edouardo egyébként már tanulja a fővárosi „kódokat”, régebben sosem hagyta el Bondyt, de mostanában jobban „megnyílik”, és elmegy a fővárosba is, hogy felfedezzen más embereket. Amikor először mentek a barátaival, igazi expedíció volt az egész: hátizsák, térkép, innivaló.

„Valódi turisták voltunk. Megfigyeltem, hogy hangosabban beszéltünk, és néha nevettünk is, ami néha megijesztheti az embereket. Ha Párizsban vagyok, megfigyelem az emberek viselkedését, figyelem a tekintetükben, hogy valamilyen gesztusom meglepi-e őket, így tanulom a kódjaikat. Minél gyakrabban megyek, annál jobban alkalmazkodom, anélkül, hogy megtagadnám, ki vagyok. Ezt nem tanuljuk meg az iskolában, pedig nélkülözhetetlen, ha le akarjuk rombolni a falakat, amiket körénk építettek. Ki kell lépni ebből a bezártságból, hogy ha Bondyba születtél, ott is maradsz.”

Ha foci helyett inkább teniszezett és zenét tanult, e téren mégis példaként tekint Mbappéra, aki „sportolói pályájával és azzal, hogy a legjobbat hozta ki magából, képes volt megtörni az előítéleteket Bondyval szemben. Bárhonnan jössz, sikeres lehetsz. Ez az üzenete. Őszinte köszönet neki ezért. Csak nem kéne azt képzelni, hogy a foci az egyetlen út ahhoz, hogy a külvárosi fiatalok érvényesüljenek.”

Dobsi Viktória

Címlapkép: A francia válogatott ünneplése a Diadalívnél július 16-án; forrás: The Australian.