Bezárás
Történelem

Száz éve végezték ki az orosz cári családot

Száz éve, 1918. július 17-én (pontosabban 16-ról 17-re virradó éjszaka) végezték ki az Urál székvárosában, Jekatyerinburgban az utolsó orosz cárt, II. Miklóst feleségével és gyerekeivel együtt. A cári családnak az ekkor már javában zajló orosz polgárháború részeként történt kiirtását a létrejövő szovjet diktatúra egy bukott, véres kezű zsarnok példás megbüntetéseként igyekezett beállítani.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

De egyrészt aligha lehet bűnösnek tekinteni az uralkodópár kamaszkorú gyerekeit, akik semmilyen tudatos bűncselekményt nem követtek el. Miként azt sem lehet megmagyarázni, miért végezték ki a család mellé rendelt, a cárizmus bűneiben ártatlan személyzet tagjait és az orvosukat. Másfelől, akik a zsarnoksággal való leszámolásnak tekintették a sortűzzel való kivégzést és jeltelen sírba temetést, azok egy, a cárinál is szörnyűbb zsarnokságot teremtettek.

Az egy évszázada történt esemény máig aktuális kérdéseket vet fel. Igazolja-e akár a legborzalmasabb önkényuralom elleni harc az önbíráskodást? S nem az önbíráskodás legalizált formája-e önmagában a halálbüntetés is, melyet oly sokan kívánnak vissza? Melynek célja végső soron az, amit a kommunisták is oly hőn akartak: a múltat végképp eltörölni. Hogy az ügyeket egyszer s mindenkorra lezárják, s a halálra ítélt ne tudjon igazát, ártatlanságát bizonygatva visszajönni. De a kommunizmus a legjobb bizonyíték rá, hogy a múltat nem lehet eltörölni – csupán még rosszabb formában újraélni és megismételni.

II. Miklós és családja, a Romanov-dinasztia 1918 nyarán már bukott emberek gyülekezete. S bukásukhoz a kommunistáknak, (akik az orosz munkásmozgalmon belül amúgy is kisebbségben voltak) nem sok köze volt. A bolsevikok oroszlánrésze ekkor száműzetésben vagy börtönben tengette napjait. Szervezeteik nyüzsögtek a cári titkosrendőrség, az Ohrana besúgóitól és provokátoraitól.

1917 elején még az akkor Svájcban tartózkodó Lenin is úgy vélte: nemigen fogja megérni a cári rendszer bukását. A bolsevik politikusok a soraikba épült ügynökök miatt óva intették elvtársaikat mindenféle akciótól. A februári forradalom nem is valamiféle titkos pártmunka vagy összeesküvés eredménye volt. Spontán népfelkelés tört ki a csaknem három évnyi háború után maradék népszerűségét is elvesztő autokratikus rezsimmel szemben.

Néha az irodalom élethűbben tükrözi a valóságot mint a történetírás. II. Miklós bukását remekbe szabott, Akim Akimics című művében örökítette meg Karinthy Frigyes. A létrejött Ideiglenes Kormány szabad választásokat írt ki, Alkotmányozó Nemzetgyűlést hívott össze és köztársasággá nyilvánította az államformát. II. Miklós ekkor házi őrizetben volt. Nem dőlt el még pontosan, mi legyen a sorsa.

Hogy a zsarnokság után végre az alattvalókból lett polgárok szabadon élhessenek, azt két dolog ítélte halálra. A bukott cárizmus által az Ideiglenes Kormányra örökül hagyott, Oroszország számára megnyerhetetlen világháború, amelynek értelmetlen folytatása felőrölte a demokratikus erőket. Másrészt a bolsevikok, (élükön a német hírszerzés által Oroszországra szabadított Leninnel) akik békét és kenyeret ígértek a népnek, hogy aztán uralomra jutva belekezdjenek a világtörténelem egyik leggyilkosabb polgárháborújába,  a hadikommunizmussal milliókat ítélve éhhalálra.

Az 1917 novemberében megtartott parlamenti választásokon a bolsevikok kisebbségben maradtak. Így aztán az Ideiglenes Kormány megbuktatása után a jogszerűen megválasztott Alkotmányozó Nemzetgyűlést is szétkergették. Létrehozták az Ohrana könyörtelenségét felülmúló pártállami belbiztonsági szervezetet, a Csekát, amely utána évtizedeken keresztül GPU, NKVD majd KGB néven működött. A rivális pártok és politikusok illegalitásba kényszerítése után a Romanov-ház tagjaival is leszámoltak. 1918 június 12-én Mihail Romanov nagyherceget, akinek javára a cár lemondott, a Cseka emberei korábbi titkárával együtt elhurcolták és meggyilkolták.

II. Miklós, illetve a politikai hatalom gyakorlásában ugyancsak résztvevő felesége persze nem volt ártatlan. A XX. század elején, amikor már a legtöbb európai ország valamilyen, félig-meddig alkotmányos vagy parlamentáris rendszerben kormányzott, ragaszkodtak az abszolutista önkényuralom fenntartásához. A kényszerből bevezetett reformokat igyekeztek visszavonni, elodázni vagy felfüggeszteni. (Az 1905-ös forradalom után, az október 17-i Manifesztummal létrehozott parlamentet, az Állami Dumát többször is feloszlatták, a választójogi törvényt átírták, stb.)

Alexandra cárnő nem becsülte sokra alattvalói életét.

“Amikor az 1905-ös forradalom elfojtásának csúcspontján megtudta, hány embert végeztek ki és börtönöztek be, ezt írta naplójába: “Egyetlen csepp cári vér drágább, mint holoptetemek milliói.” (Mihail Heller: Az orosz birodalom története. Osiris Kiadó. Budapest, 1996. 608.o.)

Holopnak az orosz jobbágyokat nevezték.

“1915. június 15-én ezt írta a cárnak: “Tanulják meg, hogy reszketniük kell tőled. […] A cárné 1916. december 16-án megint azt hajtogatta: “Mutasd meg nekik, hogy te vagy az úr!” Azt követelte II. Miklóstól, legyen Nagy Péter! Legyen Rettegett Iván! Vagy Pál imperátor!” (Uo. 607.o.) “Mindennap, néha többször is, a cárnak írt levelekben fogalmazta meg egyszerű politikai filozófiáját. Az oroszok szeretik “érezni a korbácsot – ilyen a természetük. Gyengéd szeretetet, valamint büntető és vezérlő vaskezet akarnak.” (Brian Moynahan. Az orosz évszázad. Oroszország száz évének története képekben. Kossuth Könyvkiadó. 1995. 74.o.)

A cári házaspár nyilvánvalóan felelős volt a jóváhagyásukkal elkövetett gyilkosságokért, megtorlásokért és kínzásokért. A történelem során más uralkodókat is állítottak már bíróság elé. Nyilvánvalóan a cár és felesége esetén is lett volna mód erre. Azonban II. Miklósnál a bolsevikok a jogszerű tárgyalás látszatát is mellőzték, s még a ’80-as években,  alig pár évvel a szovjet rezsim bukása előtt is büszkén vállalták, hogy ez nem volt más, mint önbíráskodó bosszú. Ahol nem vizsgálták a konkrét tetteit, s nem is azért végezték ki. (A rendszerváltás után a bíróság is jogsértőnek ítélte a kivégzést.)

“A cár sohasem ölt embert, mégis jogosan lett az uráli szovjet népítéletének tárgya, hiszen ha személy szerint nem is volt gyilkos, mint a cári autokrácia jelképe, közönséges tömeggyilkosnak tekintették. Az orosz-japán háború elesett tízezrei, az 1905-ben lemészárolt forradalmárok, az első világháborúért kiáltott. Jogos bosszúért.” – írja a magyarul 1987-ben megjelent, a kivégzésről szóló mű fülszövege. (M.K. Kaszvinov: Huszonhárom lépcsőfok a halálba. Kossuth Könyvkiadó. 1987. )

Mely indokoltnak tartotta a beteg kisgyerek Alekszej és a cár lányainak legyilkolását is. “S a családja? A beteges cárevics, a jéghideg szívű cárné és az uralkodópár négy leánya – abban a történelmi szituációban, egy véres polgárháború viharában – jelképpé válhatott volna a fehérgárdisták szemében, ha életüket megkímélik. II. Miklósnak azért is meg kellett halni, mert cár volt, családjának pedig, amely egész életében pompában-fényűzésben élt, azért, mert utódai lehettek volna.” – olvasható a mű borítóján.

Egy civilizált ember szemében nincs mentség a védtelen – tudatos, szándékos bűncselekménnyel aligha vádolható – gyerekek megölésére. S a cár gyermekei még nem is jártak a legrosszabbul: nem szenvedtek sokáig. A Jekatyerinburgtól 140 kilométerre lévő Alapajevkszben csekisták Erzsébet nagyhercegnőt, Szergej Mihailovics nagyherceget, Konsztantyin nagyherceg három fiával, Ivánnal, valamint Igorral és Konsztantyinnal (akik a cárizmus évtizedeiben kamaszok, de a polgárháború alatt is csak fiatalemberek voltak)  együtt összeverték és élve egy aknába dobták, amit rájuk robbantottak, így éhen haltak. 1919 januárjában pedig újabb négy nagyherceget végeztek ki a Péter Pál erődben.

Mi lehetett az oka a cári dinasztia elleni hajtóvadászatnak? A válasz látszólag nagyon egyszerű. A bolsevikok az egyszerű kisemberek millióinak, a szavakban uralkodó osztálynak tartott munkásoknak és parasztoknak sem kegyelmeztek. Tömegeket lövettek agyon, milliókat kárhoztattak éhhalálra. Miért irgalmaztak volna az osztályellenségnek tartott arisztokratáknak? De a Romanovok kiirtásának hátterében ott állt egy rejtett, mélylélektani indíték. A kommunisták látszólag ateisták voltak, akik eltörölni akarták a múltat. De valójában az istenként trónoló cár helyébe akartak lépni.

“Felség – mondtam -, ön nem vállalhatja a felelősséget, hiszen ön az orosz föld istene. Én nem bújhatok felséged neve mögé, és egyetlen miniszter sem teheti ezt. Vállalhatjuk a felelősséget és vállalnunk is kell, de felséged fölötte áll ennek…” – utal a cárok isteni hatalmára Kaszvinov szovjet történész, a cár egyik miniszterét idézve. (I. m, 13-14. o.)

A kommunisták a propagandájukban arról beszéltek: a nép a haladás jegyében őket támogatja. De valójában mégis egyfajta, a népet megbabonázó varázserőt tulajdonítottak nemcsak az élő cárnak, de még a holttestének is. Azért is temették jeltelen sírba, a titkos perben kivégeztetett Nagy Imréhez hasonlóan. Lenin holttestét viszont az egyiptomi istenkirályságot uraló fáraókhoz hasonlóan szarkofágba rakták, a piramisokra emlékeztető mauzóleumban, Sztálint pedig már életében istenként dicsőítették. Vagyis a felszínen racionális, materialista kommunisták ugyanolyan misztikus rítusoknak és kultuszoknak hódoltak, mint az általuk reakciósnak nevezett cárizmus. (A kommunisták és posztkommunisták által használt vallási terminológiáról itt egy szubjektív, de gondolatébresztő cikk.)

Ennyiben nincs igaza Paul Johnson – amúgy kiváló – történésznek, aki szerint: “Nagyon fontos, hogy az ember legyen tudatában Istennek. Legyen egy belső hang, amely arra figyelmezteti, óvatosan tedd, amit teszel, mert én mindenható vagyok, és az életed végén számon kérem a tetteidet. Nagyon-nagyon fontos ez a hang. Különben könnyen szembetalálkozunk olyan szörnyeteggel, mint Mao Ce-tung, akinek kegyetlensége, arroganciája, hatalomvágya miatt hetvenmillió ember pusztult el. A XX. században legalább három ilyen szintű gonosz ember élt, Sztálin, Hitler és ő. És egyikük sem hitt Istenben, egyikükben sem volt meg az Istenbe vetett hit korlátozó hatása.” (Hol van Európa szelleme? Heti Válasz. V. évfolyam, 51-52. szám. 2005. december 22.)

Most tekintsünk el attól, hogy a vallásos hit (mint a vallásháborúktól, az Inkvizíciótól az Iszlám Államig számtalan történelmi példa bizonyítja) önmagában soha nem tartotta vissza az embereket attól, hogy másokat gyilkoljanak. Ha pedig Isten visszatartó ereje csak abban áll, hogy az emberek jobban féljenek tőle, mint a diktátoroktól, akkor ezt a leckét a kommunisták nagyon is a fejükbe vésték. Igyekezvén, hogy a cár után ők váljanak az ország földre szállt Istenévé.

Sztálinnak a Lenin ravatalánál tett esküje (“Mi kommunisták különös vágású emberek vagyunk. Nem közönséges anyagból vagyunk mi gyúrva.”) is azt bizonyítja, hogy a bolsevizmus törekedett erre. S végül sikerült is elérniük, hogy az emberek jobban féljék és/vagy imádják őket, mint régen a cárt vagy Istent. Miként Illyés Gyula Az Egy mondat a zsarnokságról című versében költői szavakba öntötte a totalitárius állam lényegét: “…ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem…”

A cár kivégzése egyértelműen helytelen, illetve a törvényességet nélkülöző volt. Ám aki elítéli a cár  és felesége kivégzését, annak – ha mindezt elvi alapon gondolja – ugyanezt kell tennie Nicolae és Elena Ceausescu esetén is. Mert azt a bírósági komédiát, ahogy a román diktátort halálra ítélték, ugyanúgy nem lehet sportszerű tárgyalásnak nevezni, miként az uráli szovjet “népítéletet” sem.

(Érdemes végigolvasni a Ceausescut kivégző osztag egyik tagjának visszaemlékezését.

“A tiszt is úgy véli, hogy Ceauşescu elítélése valójában csak egy színjáték volt, s nem tekinthető szabályos bírósági tárgyalásnak.[…]  A védők nem képviselték a diktátort, a bírókról pedig szerinte mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy elfogulatlanok voltak. Már a tárgyalás elején azt mondta nekem egy tábornok: keressek helyet, ahol Ceauşescut és hitvesét ki lehet végezni.”)

Persze teljesen doktrinerek sem lehetünk a történelmi eseményekre visszatekintve. Az önbíráskodások, politikai gyilkosságok, kivégzések nem válnak utólag sem helyessé. De kétségtelen, hogy nem alaptalan mondás: aki kardot ránt, kard által vész el. Minél gyakrabban alkalmaz egy politikus a karrierje során erőszakot, annál nagyobb esélye van rá, hogy – a cár, Ceausescu vagy épp Kadhafi módjára – pályafutását ő is erőszakosan fejezi be.

Az önkényuralom terrorja arra tanítja az embereket, hogy a dolgokon változtatni, a számunkra kedvező fejleményt kikényszeríteni csak fizikai erőszakkal lehet. Lenin végső soron találóan jegyezte meg a cár bukásáról:

“A kormány – írta Lenin – azt hitte, hogy megfélemlíti a népet az utcai összecsapásokban kiontott vérrel és elesett áldozatok tömegével – a valóságban viszont leszoktatja a népet arról, hogy féljen a kiontott vértől, a nyílt fegyveres összeütközéstől… Vive le son du canon! – mondjuk a francia forradalmi dal szavaival – Éljen az ágyúdörej!”  – idézi Lenint Kaszvinov. (445.o.)

Alaxandra cárnő és Lenin abban nagyon is hasonlítottak, hogy a céljaik érdekében tömegesen feláldozott embereket egyikük sem sajnálta. A történelmi szükségszerűség velejárójának tekintették azt. Gondolhatjuk azt, manapság nem történhet meg, hogy bukott politikusokat vagy akármilyen más,  bűnösnek tartott személyt önbíráskodó módon kivégezzenek. De amikor megesik egy nagy port kavaró bűntény vagy tragédia, azonnal kiderül, ma is léteznek olyan népes rétegek, csoportok amelyek habozás nélkül úgy szolgáltatnának “igazságot”, mint tették azt a bolsevikok a cár esetén.

És ehhez még az sem kell, hogy emberek halálában találják bűnösnek a kivégezni és/vagy jól megkínozni akart személyt. Gondoljunk csak az állatkerti szurikáta halála miatti lincshangulatra. Vagy amikor egy állatkínzási ügy hallatán szelíd állatvédők vérszomjas progromlovagokká aljasodnának. Az sem kell az ilyesmihez, hogy diktatórikus vagy autokratikus rezsimek követői legyenek. Mi több: a “diktátort” bíráló “demokraták” közt is akad ilyen hangvétel. Nem is oly rég egy ilyen Facebook-csoportban óhajtották Orbán Viktor kivégzését.

Az emberi lények felakasztását, gázkamrába küldését, méreggel történő megölését legalizálni akaró halálbüntetés pedig olyan hálás (Orbán által is felvetett) politikai téma, amivel igazából nem lehet bukni. Az emberek többsége nagyon is vevő rá. A néphangulatnak, a politikának egyre jobban kiszolgáltatott igazságszolgáltatás pedig mind könnyebben válhat az önbíráskodás eszközévé.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom