Bezárás
jogegyenlőség

A négy falon innen: hogyan alakultak a szexuális és nemi kisebbségek jogai az elmúlt évben?

Alig 30 éve, 1990 májusában került sor arra, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) törölje a betegségek listájáról a homoszexualitást és a biszexualitást. A transzszexualitás azonban egészen idén június 18-ig, a betegségek nemzetközi osztályozására szolgáló kódrendszer, a BNO új verziójának publikálásig, mentális zavarként került meghatározásra. Ahogy ez a néhány adat is sejteti, az utóbbi évtizedekben jelentős intézményes változások mentek végbe a szexuális és nemi kisebbségek jogegyenlőségének érdekében. Ugyanakkor ezek a jogok sajátos politikai csatározások tétjévé is váltak, miközben, a felszíni fejlődés hátterében nagyon is sokszínű, a látványos előrelépésekhez és gesztusokhoz képest gyakran jóval ijesztőbb állapotokkal és igazságtalansággal szembesülünk.

A világ országainak több mint harmadában ma is megnyilvánul az állam fóbiája az egyszerűsítve LMBTQI betűkkel jelölt, leszbikus, meleg, biszexuális, transz, queer és interszexuális kisebbségekkel szemben.

Ma is akad 8 olyan ország (Szudán, Dél-Szudán, Szomália, Irán, Mauritánia, Szaúd-Arábia, Jemen és Nigéria néhány állama), ahol halálbüntetés fenyegeti azokat, akik azonos neműekkel lépnek szexuális kapcsolatba, további 72 országban pedig börtönbüntetés, ami néhány hónaptól akár életfogytiglanig terjedhet.

Két lépés előre, egy hátra

Bár az esetek túlnyomó többségében a törvényhozás szintjén hozott döntések a jogegyenlőség felé az idő múlásával konszolidálódnak, akadnak ellenpéldák is. A világ második legnépesebb országában, Indiában például 2009-ben „legalizálták” a homoszexualitást, de 4 évvel később a Legfelsőbb Bíróság újra büntethetővé tette.

Ugyanez a Bíróság épp kedden vette újra górcső alá a még a brit gyarmati korszakból származó törvényt egy újabb beterjesztés nyomán, döntése két hét múlva várható.

Anwesh Pokkuluri, Romel Barel és Krishna Reddy M, a felülvizsgálat kezdeményezői, az indiai Legfelsőbb Bíróság épületénél 2018. július 10-én; fotó: Reuters

Hasonlóképpen, az állami intézményrendszeren belüli ideológiai különbségekből kifolyólag Portugáliában a jobboldali államelnök májusban megvétózta a szocialista kormány által kezdeményezett, nemi indentitásról szóló törvényjavaslatot.

A törvény elfogadására így csak egy újabb körben, július elején került sor, ezzel Portugália a hatodik európai ország, Málta, Norvégia, Dánia, Írország és Belgium után, amely orvosi és állami engedély nélkül is lehetőséget ad az adminisztratív nemváltoztatásra.

Bermuda pedig „rekordot” állított idén februárban, amikor a kormányzó John Rankin aláírta a törvényt, amely megtiltja a tavaly május óta a Legfelsőbb Bíróság által engedélyezett „melegházasságot”.

Nagy-Britannia tengeren túli területe ezzel az első olyan hely a világon, amely a házasság jogának kiterjesztése után visszakozik. A tavaly decemberben elfogadott törvény elismeri az azonos neműek párkapcsolatát, és lehetővé teszi az öröklést vagy betegség esetén bizonyos döntések meghozatalát a másik helyett, de a házasságot tiltja.

2017-ben egy pár kezdeményezésére a Legfelsőbb Bíróság az Emberi Jogok Törvényére hivatkozva tette lehetővé a nem heteró párok egybekelését is. Annak ellenére, hogy az egy évvel korábbi népszavazáson a szigetek 65 ezer fős lakossága 69-31 százalékos arányban elutasította ezt a lehetőséget. Ezzel magyarázta a mostani „korrekciót” a kormány.

Előbb ünneplünk, aztán törvénykezünk

A nyugati országok közül a legjelentősebb előrelépés az elmúlt évadban Ausztráliában történt, ahol azután került sor a házasság jogának kiterjesztésére, hogy afféle „nemzeti konzultációt” szervezett postai úton a statisztikai hivatal. A közvélemény-kutatásban a választásra jogosult ausztrálok több mint háromnegyede vett részt (79,5%), és 61,6 százalékuk, csaknem 8 millió ember támogatta, hogy a nem heteroszexuális párok is összeházasodhassanak.


A konzultáció eredményét ünneplők csoportja.

Ez az elég meggyőzőnek mondható eredmény erősítette meg abban a kormányt, hogy az ellenzők tábora, így a katolikus és anglikán egyházak intenzív lobbija ellenére is lépjen: alig három héttel később a parlament el is fogadta a vonatkozó törvényjavaslatot, amely december 9-én lépett hatályba.

Ezzel Ausztrália lett a 25. ország a világban, ahol a házasság intézményét kiterjesztették a meleg párokra, egyébként 13 évvel azután, hogy 2004-ben egy törvénymódosítás pontosította, hogy házasságot csak egy férfi és nő köthet egymással.

Az országuk túlságosan hosszú ideig váratta meg önöket

Ehhez képest jóval jelképesebb, de a történelmi emlékezet, az állam felelőssége szempontjából fontos fejlemény, hogy a német szövetségi elnök, Frank-Walter Steinmeier, idén júniusban bocsánatot kért az LMTBQI emberektől a nácizmus bűneiért és a később is évtizedeken át tartó jogi üldöztetésért.

A Harmadik Birodalom homoszexuális áldozatai előtt tisztelgő emlékműnél Steinmeier elismerte, hogy túlságosan későn, csupán 2017-ben került sor arra, hogy eltöröljék azokat az ítéleteket, amelyeket a büntető törvénykönyv 175. cikkelye alapján hoztak az LMBTQI polgárok ellen.

A XIX. században keletkezett törvényt a nácik szigorították, és utána hiába enyhítették, Nyugat-Németországban csak 1994-ben törölték el végleg; az NDK-ban jóval hamarabb, már 1968-ban.

A 2017-es jóvátétel fejenként 3000 eurót és szabadságvesztés esetén évenként további 1500 eurós kártérítést is lehetővé tett az életben lévő, kb. 5000 érintett személynek. 1949 és 1994 között a becslések szerint 64 ezer embert vontak büntetőjogi felelősségre, többségüket a hatvanas évek végéig.

A 10 évvel ezelőtt emelt emlékmű a Tiergarten parkban található, a koncentrációs táborokban életét vesztő, becslések szerint 7000 halálos áldozatnak, és az 1933-1945 között szexuális orientációjuk miatt bíróság elé állított több mint 54 ezer polgárnak állít emléket.

Steinmeier bocsánatot kért az elszenvedett fájdalomért és igazságtalanságért, és az azt követő hosszú csendért: „szövetségi elnökként fontos kimondanom: az önök országa túlságosan hosszú ideig váratta meg önöket!”

A leszbikusok kisebb láthatóságára, sajátos problémáikra hívta fel a figyelmet az El País tavasszal készült videója.

Zavar az erőben: Trump, Putyin, Erdoğan

Az Egyesült Államokban a szexuális kisebbségeket érintő egyik legfontosabb vita a hadseregben szolgáló transznemű emberek körül forgott az elmúlt évben. Miután Donald Trump tavaly beharangozta, hogy Obamával ellentétben a transzneműek katonai szolgálata ellen kíván fellépni, három szövetségi bíró ellenkező álláspontra helyezkedett.

Az elnök végül idén márciusban írt alá egy memorandumot, amely a nemátalakító műtéten átesett vagy azt tervező transzneműek számára megtiltja bármely haderőnél a szolgálatot. Az indoklás szerint a fentiek „nemi hangulatzavart” idézhetnek elő, ami kockázatot jelent a hadseregben. A memorandum kivételeket is engedélyez, pontosítás nélkül.

Shane Ortega az első olyan amerikai katona volt, aki nyilvánosan vállalta 2015-ben transz identitását, egy évvel később lépett ki a hadseregből.

A versenysport által egyesülni látszó „nemzetközi közösség” egyik hírhedt intézménye, a FIFA vitatott döntése alapján az idei futball világbajnokság egy olyan államnak csinál jelentős reklámot, ahol a „kiskorúak felé irányuló homoszexuális propaganda” tilos, ami a gyakorlatban ellehetetleníti az LMBTQI emberek jogaiért való kiállást.

A 2013-as „melegellenes” törvény nevében békés demonstrációkat tiltottak be vagy oszlattak fel Oroszországban, tanárokat bocsátottak el, és olyan civil szervezetek működését lehetetlenítették el, amelyek az LMBTQI fiatalokat támogatnának, emlékeztetett egy júniusban publikált cikkben Peter Tatchell brit emberi jogi aktivista.

A cikk megjelenése után nem sokkal Moszkvában letartóztatott, majd szabadon engedett Tatchell azt is aláhúzta, hogy az orosz kormány azért sem tett túl sokat, hogy a szélsőjobboldali csoportok homofób akcióit megakadályozza, miközben tavaly Csecsenföldön valódi boszorkányüldözés folyt a szexuális kisebbségek ellen, túszejtésekkel, jogtalan letartóztatásokkal, kínzásokkal, sőt gyilkosságokkal. Tatchell Zelim Bakajev énekest említi, aki tavaly augusztusban történt eltűnése nem adott életjelet.

Tatchell, aki cikkében az orosz rezsim szíriai bűntetteire is kitér a civil lakosság ellen, illetve Aszad kegyetlenségeinek védelmezőjeként, 2007-ben maga is megtapasztalhatta, hogy az orosz állam nem lép fel a szélsőjobboldali erőszak ellen. A moszkvai városháza közelében verték össze neonácik, és állítása szerint a rendőrség nem csak nem lépett közbe, de az agresszorok egyike, papírjainak felmutatása után a rendőrség sorain át távozott a helyszínről.

Putyinhoz hasonló szellemben kíván a jövőben is fellépni Törökországban a mostani választásokon megerősített elnök, Recep Tayyip Erdoğan, „az erkölcs és az egészség védelmében”. A 2016-os meghiúsult puccs óta nőtt az LMBTQI személyek és közösségek elleni elnyomás is. Utcai tiltakozások, tematikus fesztiválok és a hagyományos Pride megtartása is ellehetetlenült, miközben a fizikai erőszakról tett feljelentések lehetősége is csökkent.

Allah nem bánja, ha valaki transznak született

Több ázsiai országban is romlott a helyzet az elmúlt időszakban. Kambodzsában például továbbra is erővel kényszerítik házasságra a leszbikus nőket, saját családjuk fenyíti meg, zárja be, vagy éppen drogozza be őket a helyesnek tartott döntés érdekében. A mérsékelt politikáival szinte modellszerűnek tűnő Indonéziában pedig az utóbbi években egyre nyíltabban érvényesülnek a homofób trendek.

Egy idén tavasszal vázolt reform öt év börtönnel sújtaná a házasságban nem élő személyek közötti szexuális kapcsolatokat, ami nemcsak a szexuális kisebbségeket fenyegeti, de a hivatalosan elismert házasságot nem kötő, általában szegényebb párokat vagy az erőszakot elszenvedő nőket is.

Az állam, a konzervatív vélemények többségére alapozva, sőt, olykor kifejezetten a szélsőséges csoportok „kordában tartására” hivatkozva korlátozza a szexuális és nemi kisebbségek életterét. Párkereső applikációkat tiltottak be, a mentális zavarok listájára tették a homoszexualitást, gyakoribbak lettek a rendőri razziák a bárokban, találkozóhelyeken. És egyes, különösen konzervatív államokban a nyilvános megszégyenítés is szokás, pl. transzneműek hajának rövidre vágatása, férfiruhába kényszerítésük.

Miközben a hatóságok jellemzően a vallás tanításaival érvelnek, akadnak azért ellenpéldák is, például az a jávai iszlám internátus, ami transz emberek menedékévé vált, és ahol éppen azt hirdetik, hogy Allahnak nem számít, hogy valaki transznak született.

A zárkába már nem megyünk vissza soha többé

Latin-Amerika több országában is folytatódik a trend, amelynek jegyében a rettentő gyors intézményes változásokkal párhuzamosan szélsőséges erőszak nyilvánul meg a szexuális kisebbségekkel szemben.

A tavalyi év folyamán 179 transz embert gyilkoltak meg Latin-Amerikában, a Grupo Gay de Bahía számításai szerint a kontinens tíz országában növekedett ez az erőszak, csak Brazíliában 958 halálos áldozatot regisztráltak 2015 óta.

Miközben a transzok alkotják a leginkább veszélyben lévő csoportot, más szexuális vagy nemi kisebbségek ellen is növekvőben van a regisztrált fizikai erőszak. (Ez feltehetően alacsonyabb a valós számoknál, ugyanakkor az intézményes változások, az egyes csoportok emancipációja vagy éppen adott aktualitás miatt emelkedhet azoknak az aránya, akik bejelentik, a hivatalos szerveknél vagy civileknél az elszenvedett erőszakot.)

Az Egyesült Államokban tavaly 82 százalékkal emelkedett az LMBTQI személyek elleni, halálos kimenetelű erőszak: átlagosan minden hétre jutott egy gyilkosság

az NVCAP (National Victim Constitutional Amendment Passage) számításai szerint. Az elmúlt öt évben folyamatos volt a növekedés (a 2016-os merényletet, amely 42 ember halálát okozta, nem vették be a számításba), és a legnagyobb veszélyben a társadalmi nem szerint „nem konform” emberek, illetve a színes bőrűek vannak.

Az intézményes előrelépések és a mindennapokban megnyilvánuló, esetleg erősödő erőszak illusztrálására említhetnénk egy történelminek minősülő ítéletet Argentínából, amely idén júniusban első alkalommal szankcionálta a transzok elleni gyűlölet-bűncselekményt.

Diana Sacayánt különös kegyetlenséggel gyilkolták meg 2015 októberében: megkötözték, majd 13 késszúrással ölték meg. Sacayán az LMBTQI kollektívák közismert aktivistája volt, aki miután életében is több fontos jog kiharcolásában vállalt úttörő szerepet, még halála után is képes volt lendíteni társainak helyzetén.

Legalábbis ebben a szellemben ünnepelték múlt hónapban a Buenos Aires-i bíróság ítélethirdetését a tömött tárgyalóteremben és azon kívül is, a történéseket óriáskivetítőn követő aktivisták. Annak ellenére is, hogy az életfogytiglanra ítélt fiatal elkövető, Gabriel Moreno a nyomozók szerint nem volt egyedül, társát azonban ezideáig nem sikerült beazonosítani.

Latin-Amerikában a transz személyek várható élettartama átlagosan 35 év, az 1975-ben született Sacayán 39 éves volt, amikor megölték. Még gyerekként érkezett meg családjával, így 14 testvérével a főváros agglomerációjába, és kamaszkorában számos alkalommal bekasztlizták a transzvesztitákat kriminalizáló Buenos Aires-i törvények alapján.

A bíróságon ünneplők idén június 18-án. Fotó: Témal, forrás.

A zárkába már nem megyünk vissza soha többé” énekelték az El País beszámolója szerint euforikus hangulatban az ítélethirdetés napján társai, miután maga a per alkalmat adott arra, hogy a transz közösségek elleni üldöztetésről, stigmatizációról, az iskolákban, kórházakban, munkahelyeken elszenvedett diszkriminációról beszámoljanak a beidézett tanúk.

Ahogy Florencia Guimaraes aktivista fogalmazott: „Diana pere az összes „travának” szólt. Az, hogy az igazságszolgáltatás elkezd gyűlölet-bűncselekményről beszélni, az életkörülményeinkről, arról, hogy elítél és meggyilkol bennünket a prostituáló rendszer, nagyon megrázó.

A nemi identitását 17 évesen felvállaló Sacayán 2001-ben hozta létre a M.A.L.-t (Movimiento Antidiscriminatorio de Liberación), amely az LMBTQI emberek inklúziójáért küzd az oktatás, az egészségügy és a munka területén.

Ő volt az egyik előmozdítója a nemi identitás törvénynek, amelyet Argentína úttörő módon, még 2012-ben fogadott el, és az elsők között vehette át Cristina Kirchner elnök asszonytól az új nemét és nevét rögzítő személyit.

Halála előtt egy hónappal fogadta el az állam törvényhozása az általa harmadszorra benyújtott törvénytervezetet a munkahelyi kvótákról, amely azóta előírja, hogy Buenos Aires közszolgáltatásaiban dolgozók 1 százaléka transz legyen.

2016-ban a hivatalos adatok szerint 12 transz személyt öltek meg Argentínában. Tavaly, két nagyobb visszhangot kapott gyilkosság után, amelyek büntetlensége ellen a nők elleni erőszak ellen küzdő Ni una menos (Eggyel se legyen kevesebb) mozgalom is kiállt, került újra előtérbe a továbbra is nagyrészt rejtve maradó erőszak, amelynek elkövetői nem ritkán az állami erőszakszervezetek tagjai.

A fotó a most digitalizálásra kerülő argentin Transz Emlékezet levéltárának egyik dokumentuma. A nyolcvanas években készült, a társai által vitt koporsóban “La Patrullero” holtteste van, akit egy autó gázolt el, miközben a rendőrség elől menekült

Épp azok, akik az erőszakról tanúskodó feljelentéseket sem mindig rögzítik. Az aktivisták álláspontja szerint a 2012-es törvény által előidézett fejlődés ellenére még rengeteg a tennivaló annak érdekében, hogy a transz személyek úgy dolgozhassanak és élhessenek, mint bárki más.

Hosszú az út előttünk

Kissé kitágítva, ez lehetne az általános helyzetkép következtetése is, még Európában is, ahol nemzetközi összehasonlításban a legnagyobbnak mondható jelenleg a szexuális és nemi kisebbségek szabadsága és egyenlősége. Mindez persze rengeteg szociális tényező függvénye is, és nagyon is messze vagyunk a normalizációtól, ma is csak a legszerencsésebbek mondhatják el magukról, hogy éppoly szabadnak és egyenlőnek érzik magukat kisebbségi szexuális vagy nemi identitással, mint többségi társaik.

És kontinensünkön is fenyeget a múltba való visszatérés veszélye, a nemzetközi összefoglalók hazánk és Lengyelország politikai vezetésével kapcsolatban a legborúlátóbbak, aminek most adott némi plusz publicitást a Billy Elliot-vita is.

De egy olyan helyen is, mint Spanyolország, ahol a politikai és értelmiségi elit is jó évtizedek óta proaktívnak mondható a kérdésben, és a történelmi-politikai változások nyomán a társadalom túlnyomó többsége rendkívül nyitott és toleráns, van még bőven tennivaló.

Igaz, Magyarországon egyelőre elképzelhetetlen módon két miniszter is vonult a hétvégi madridi Büszkeség menetének vezértranszparense mögött, és a főváros (ahogy más önkormányzatok is) magától értetődően kiveszik részüket az érzékenyítésből a nem mellesleg óriási turisztikai látványossággá vált Pride kapcsán, idén is a tavaly nagy sikert aratott szlogennel: Bárkit is szeress, Madrid szeret téged.

És a nemrég hatalomra került szocialista kormány feltehetően lép majd a rég sürgetett törvényhozási feladatok terén, de az a korántsem ideális helyzetkép, amit Rubén López a spanyol LMBT szervezetek állami föderációjának (FELGTB) koordinátora rajzolt hazájáról a napokban, más európai országokra is ráillik:

„…továbbra is hátrakémlelünk a szemünk sarkából, ha kézen fogva megyünk a párunkkal, vagy megcsókoljuk egymást az utcán. A kistelepüléseken az LMBTI kollektívák vagy más referenciák nem láthatók, ezért a helyzet sokak számára elviselhetetlen, és a nagyvárosokba kénytelenek költözni. A munkahelyeken a dolgozók 40 százalékánál kevesebb vállalja fel nemi identitását, mert fél az elutasítástól, a gúnytól, sőt, akár az elbocsátástól is. A tantermekben és a stadionokban a leggyakoribb szitokszó ma is a „buzeráns”. A transzszexuális és transznemű emberek mindennapi kenyere a diszkrimináció, a megaláztatás és alkalmasint az erőszak.

Az LMBTI-fóbia felszámolása az egész társadalom feladata, és ezért elsődleges prioritásunk a nevelés, az egyenlőség, szabadság és igazságosság alkotmányban megkövetelt értékei szerint.”

Dobsi Viktória

Címlapkép: a negyven évvel ezelőtti első madridi Büszkeség menet élén transzszexuálisok vonultak, 3 évvel Francisco Franco halála után. A transzparensen a “Le a társadalmi veszélyesség törvényével” szöveg olvasható, a demón kb. 7 ezren vettek részt, a Kasztíliai Homoszexuális Felszabadító Front szervezésében. Fotó: Chema Conesa. Forrás: az El País albuma a 40 éves adirdi  Pride-ról.  

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom