Bezárás
Latin-Amerika

Inkább Lula, mint Chávez: Mexikóban a konzi balos López Obradortól várják a rendszerváltást

A korrupció és az erőszak brutális pusztításába belefáradt mexikóiak kipaterolták az utóbbi évtizedek váltópártjait a hatalomból, és az emberemlékezet óta esélytelen baloldal jelöltjét, Andrés Manuel López Obradort választották elnökké vasárnap. Bár a belé helyezett remény óriási, az elsöprő fölénnyel és rekordszámú szavazattal nyertes “AMLO” mozgástere valójában nagyon is kicsi Latin-Amerika második legnagyobb gazdaságában, ahol a gazdasági és politikai elit jelentős része összefonódott a szervezett bűnözéssel.  

Több mint meggyőző fölénnyel nyert a mexikói elnökválasztáson vasárnap a baloldali López Obrador: a közelmúlt legnagyobb támogatással kijelölt vezetője csaknem 30 millió szavazatot és 53 százalékot szerzett a 125 milliós országban. A második helyezett Ricardo Anaya (22%-22,8%) több mint 30 ponttal marad le mögötte a még nem hivatalos eredmények szerint.

A vasárnapi választás más okokból is különlegesnek bizonyult: először nyert baloldali vezető az állampárt PRI (Intézményes Forradalmi Párt, Partido Revolucionario Institucional) hetven éves uralma, majd a jobboldali elnököket váltogató két évtized után. Ráadásul a rendkívül véres kampány után viszonylag nyugodtan, nagyobb felfordulás és a hagyományos tömeges csalási kísérletek nélkül folyt le a szavazás.

Harmadik nekifutásra sikerült

Andrés Manuel López Obrador, azaz AMLO egy olyan pártszövetség élén nyert, amelynek legfőbb ereje saját, 2012-ben indult, és két évvel később párttá alakult mozgalma, a Morena, azaz ‘barna nő’, a Nemzeti Regenerációs Mozgalom (Movimiento de Regeneración Nacional) rövidítése.

A nem végleges adatok alapján AMLO koalíciója, az „Együtt történelmet csinálunk” a képviselők 42, és a szenátorok 20 százalékát szerezheti meg, tehát a törvényhozásban is kisebbségbe kerülhet az elmúlt két évtizedben politikai váltógazdaságot működtető PRI és a szintén jobbos, konzervatív Nemzeti Akció Pártja (Partido Acción Nacional, PAN)

A 64 éves, veterán politikus, akitől a mexikóiak kisebbfajta rendszerváltást várnak, most harmadszor futott neki az elnöki megmérettetésnek. Mielőtt létrehozta volna a győzelemben kulcsszerepet játszó Morenát, elsőként ő is a mexikói forradalomból kinőtt PRI-ben próbálkozott, majd annak neoliberális fordulata után kiszállt, hogy részt vegyen a baloldali PRD (Partido de la Revolución Democrática) megalapításában 1989-ben. Ennek elnökeként vált országosan is ismert politikussá, majd a jelenleg csaknem 9 milliós lakosú főváros polgármesterévé 2000 és 2005 között.

Népszerűségét és politikusi hitelét itt alapozta meg, mert bár nem hozott forradalmi változást a lakosság életében, és kiegyezett a gazdasági-pénzügyi elittel, de ígéretéhez híven visszafogta a korrupciót, és érezhetően javított a mindennapokon, szociális programokkal, pl. egy helyi nyugdíjrendszerrel, vagy a közlekedést segítő átalakításokkal. Ezen felül felére csökkentette saját fizetését – és az elmúlt húsz évben sem gazdagodott meg különösebben, ellentétben pl. a most leköszönő elnökkel Enrique Peña Nietoval (PRI) és családjával.

Ezért is lehetséges, hogy bár az idei kampányban is minden jelölt elsődleges prioritása a korrupció ellenes harc volt, AMLO szájából hihetőbben hangzott a „köztársasági aszkétizmus” törekvése, vagy az az ígéret, hogy korrekt bérezést vezet be az egyes választott és hivatalnoki posztokon valóban csillagászait összegeket felmarkoló közszolgák esetében.

AMLO 2006-ban vágott neki először az elnökválasztásnak, a PRD jelöltjeként, és mindössze 200 ezer szavazattal, 0,56 százalékkal maradt le a hivatalos számok szerint a jobboldali PAN jelöltjéhez, Felipe Calderónhoz képest.

A vélemények megoszlanak arról, hogy masszív csalásnak vagy „csak” a választási gépezet szokásos hibáinak köszönhető, hogy eközben akadt 800 ezer érvénytelenített szavazat is. AMLO mindenesetre nem ismerte el vereségét, tiltakozásképpen 48 napig táborozott Mexikóváros egyik főterén, majd Calderón beiktatásakor maga is nyilvánosságra hozta saját, „legitim kormányának” névsorát.

Ekkor, tehát több mint egy évtizede kezdte el szervezni saját mozgalmát, szisztematikusan és módszeresen járva az országot, olyan zugokba jutott el személyesen, ahol soha nem láttak még élvonalban játszó politikust közelről. Emellett igyekezett becsatornázni korábban létező szervezeteket, pl. az 1985-ös földrengés nyomán aktivizálódó Népi Urbánus Mozgalom lakhatási jogokért küzdő helyi hálózatait, de új struktúrákat is létrehozott, pl. a piramis szerkezetű női brigádokat, akik a forradalom jellegzetes női figurájáról, az adelitákról kapták nevüket.

Ezek a szerveződések alkalmasint részt vettek konkrét politikai kampányokban, pl. 2007-ben az állami olajvállalat privatizációja ellen, hosszabb távon azonban AMLO és a Morena aktivista hálózataiként működtek, amit felülről egy személyesen a vezér által ellenőrzött, szervezett bázisépítés egészített ki. Ennek egyik fontos eszköze volt egyébként a Regeneráció nevű lap, amelyet 3 millió példányban terjesztettek.

Amikor a PRD-nél rádöbbentek, hogy legnépszerűbb politikusuk saját hálózatot fejlesztett, már késő volt, nemcsak azért, mert AMLO nem volt átadni „Kubatov-listáit”, hanem azért is, mert ideológiailag is eltávolodott a szintén jobbra tartó, sőt a jobboldali kormány egyes döntéseit meg is szavazó pártvezetéstől.

2012-ben azonban a PRD-nek nincs nála jobb jelöltje, és egy kénytelen-kelletlen kampány után, amikor 7 százalékot ráver a PRI színeiben induló és jóval több glamúrral és médiabefolyással rendelkező Enrique Peña Nieto, AMLO otthagyja a PRD-t, és megalapítja a Morenát.

Inkább Lula, mint Chávez

Miközben kritikusai megpróbálják Hugo Chávez mexikói klónjaként ábrázolni, López Obrador figurája sokkal közelebb áll brazil kollégájához, Luiz Inácio Lula da Silvához.

Bár első elnöki kampányában még nyíltan konfrontálódott a vállalati szférával, AMLO nem kívánja felforgatni a rendszert, sőt, az utóbbi két kampányban egyre láthatóbbá váltak a gazdasági elitből érkező támogatói. Programjában is számos engedményt, gesztust tett a gazdasági-pénzügyi elitek felé, sőt, tervezett kormánya szakértőinek is nevezhető. A miniszterek nagy része – vele ellentétben – nemzetközi intézményekben tanult és dolgozott, szociáldemokrata profilú egyetemi tanárok, magas rangú hivatalnokok közül került ki.

És ugyan ígéretet tett arra, hogy elsősorban az elfeledettek és a legszegényebbek védelmében lép fel, különös tekintettel az őslakosságra; fizetésemelést helyezett kilátásba a legrosszabbul kereső állami alkalmazottaknak, nyugdíj- és tanulmányi ösztöndíj-emelést, illetve támogatást a mezőgazdasági kistermelőknek. De AMLO igyekezett megnyugtatni a felsőbb osztályokat és a „piacokat” is.

Tiszteletben kívánja tartani a központi bank függetlenségét, nem növelné az adókat, és csak a törvény adta keretek között vizsgálná felül a külföldi cégekkel között olajszerződéseket. Ugyan a szabadkereskedelmi szerződések és az eddigi privatizációk következetes kritikusa, de leszögezte, hogy sem az észak-amerikai ALENA-ból nem kíván kilépni, sem államosításokat nem tervez.

Ráadásul választási szövetséget kötött az ultrakonzervatív evangélikusokkal (Partido Encuentro Social, PES), akik ellenzik a néhány államban már engedélyezett abortuszt és a melegházasságot is. A hadseregnek is ígéretet tett arra, hogy nem módosítja azt, a jogvédők és az ENSZ által is vitatott törvényt, amely 2017-ben kiszélesítette a katonaság jogköreit a civilekkel szemben való fellépésre.

Lulához hasonlóan AMLO-ról gyanítható, hogy az „extraktív” növekedési modellt preferálja, azaz elsősorban a nyersanyagok kitermelésére alapozná a mexikói gazdaság jövőjét, ami immár tudhatóan zsákutcának bizonyult több latin-amerikai államban is.

Polgárháborús állapotok

Ezeket a kompromisszumokat persze heves kritika éri balról, ugyanakkor látva a latin-amerikai országok brutális egyenlőtlenségeit és a társadalmak szélsőséges polarizációjának veszélyét Brazíliától Venezueláig, racionálisan nagyon is érthető, hogy AMLO igyekszik megnyugtatni a felsőbb osztályokat és a lakosság konzervatív csoportjait.

Közelebbről nézve ugyanis Mexikóban már most is kvázi polgárháborús állapotokat találunk. A régióban gyakori problémák, a korrupció, az erőszak és a nyomor itt egészen szélsőséges koktéllá álltak össze, ami valójában nagyon kis mozgásteret ad egy változást ígérő politikusnak.

A lakosság fele, kb. 65 millió ember a szegénységi küszöb alatt tengődik, miközben a Felipe Calderón által meghirdetett háború a narkó ellen valóban háborús veszteségeket hozott az országnak: 2006 óta 240 ezren haltak meg a drogbandák elleni küzdelem következményeként, csak Peña Nieto mandátuma alatt 120 ezer ember.

Ehhez adódnak a sebesültek, megnyomorítottak és megfélemlítettek, elvándorlók  tömegei. Az elrettentés érdekében egyre vadabb technikákkal, csonkításokkal, lefejezésekkel, savas támadásokkal operáló bandák és a hatóságok harcai a civil lakosság körében is óriási emberáldozattal jártak. A rendszerszintű erőszak a sajtót is igyekszik hatalma alá vonni: csak az idén 6 újságírót öltek meg.

Eközben a drogbiznisz ma is virul, és akárcsak a korrupció, nagy falatokat harap ki a nemzeti GDP-ből, miközben a gazdasági-politikai elit jelentős része lényegében összeolvadt a maffiákkal, a bűnszervezetek új minőségét létrehozva.

A régiós átlaghoz képest is elszabadult korrupció

Az előző ciklusban 16 kormányzó ellen indult vagy folyt vizsgálat, közülük többen rács mögé is kerültek. De a rendszer perverzióját leginkább a büntetlenségben bízó, elképesztő erőszak illusztrálja, pl. a 2014-ben Igualában, Guerrero államban elfogott és kivégzett 43 diák története, akiknek földi maradványait évekig nem sikerült felkutatni – itt a PRD-s polgármester összejátszott a helyi drogbandával.

Vagy maga a példátlanul véres választási kampány is, amelynek során több mint 130 jelöltet és politikust gyilkoltak meg. Jellemzően azokon a kisebb településeken, ahol a szegény lakosság a legvédtelenebb az erőszakkal szemben, és ahol kiskirályok diktálnak: a politikai alternatíva kizárt.

A korrupciós statisztikák is éppily döbbenetesek: a Világbank szerint 2015-ben a GDP 9 százalékéra rúgott, a becslések szerint a mexikói átlagháztartás jövedelmének 14 százaléka a hivatalnokoknak fizetett kenőpénzre megy el (a szegényebbeknél ez jövedelmük harmadával is felérhet). A vállalatok harmada azt állítja, hogy fizetnie kellett a közbeszerzések elnyeréséért, 36,7 százalékuknak még a víz bekötése sem ment felár nélkül.

Akkor mégis, milyen változás várható López Obradortól?

A dolgok megváltoztatásához csak két opciónk van, a fegyveres harc és a választások útja”, mondta az akkor még jelölt AMLO egy tévéműsorban március 18-án.

„Azt gondolom, hogy lehetséges Mexikó átalakítása békés módszerekkel… Olykor ez az út nehezebb, mint a fegyveres harc, mert egy antidemokratikus és autoriter állammal állunk szemben. Nincsenek illúzióim, már elszenvedtem választási csalást. De nem mondtam le a reményről.”

Ha AMLO megéri idén decemberben esedékes beiktatását, amnesztiát ígér a drogháborúban. A bizonyosan elhúzódó folyamat részleteiről nem sokat tudni azon túl, hogy a pápa segítségét kérné a mediációban. Még ilyen bizonytalan körvonalakkal is sorsdöntő változásokat hozhat az ország életében, ha sikerül kilépni ebből a katasztrofális következményekkel járó polgárháborús stratégiából.

López Obradort segítheti az is, hogy az erőszak és a korrupció ötvözetének destruktív hatásai már a középosztályt és a gazdasági elit jelentős részét is fenyegetik, azaz ezek a rétegek és csoportok is szövetségesei lehetnének a status quo felszámolására irányuló esetleges küzdelemben. Végezetül, bármire is készül AMLO, amíg nem játssza el bázisa bizalmát, fontos ütőkártya lehet a kezében a Morena.

Ahogy a párt tagja, az íróként zseniális Paco Ignacio Taibo II vázolta még áprilisban:

„Képzeljétek el, hogy nyerünk. A Kongresszusban kisebbségben leszünk, maximum 35 százalék, a kormányzók többsége a PRI, a PAN vagy a PRD embere. Andrés Manuelt egy nappal azután, hogy beköltözött a Los Pinos rezidenciába, meglátogatja a nagyvállalkozók követsége, és azt mondják neki: „Vigyázz Andrés, mert ha így folytatod, elvisszük a cégeinket Costa Ricára.” Azon a napon, abban az órában két vagy hárommillióan kell az utcára mennünk, hogy megüzenjük: „Andrés, ha megzsarolnak, sajátítsd ki a cégeiket, menjenek a francba.” … A nyomás, amelyet ezek az emberek képesek egy mégoly radikális, becsületes és kompetens vezetőre gyakorolni, óriási. Szükség van egy társadalmi mozgalomra, amely nyomást gyakorol a változás érdekében.”

Vasárnap, ha nem is milliók, de sokan ünnepelték az utcán a győzelmet, ahogy a spanyol El País emlékeztet rá, valahogy úgy, mint 18 éve, amikor a PAN színeiben Vicente Foxnak először sikerült megvernie 7 évtized után a PRI jelöltjét. A milliók által olyannyira óhajtott változás azonban elmaradt.

A mexikói demokrácia történetében kétségtelenül jelentős teljesítmény, hogy ezúttal is a “rendszer” jelöltjeivel szemben sikerült nyerni, egy új formációval. De csak remélni lehet, hogy a vasárnapi beszédében megbékélést és a “felsőbb érdek” szolgálatát ígérő AMLO és a Morena jobban fognak sáfárkodni a beléjük helyezett bizalommal, mint az elődök tették.

Dobsi Viktória

Címlapkép: kampányfotó AMLO Facebook-oldaláról.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom