Az új olasz kormány megalakulása óta alig telt el nap, hogy a belügyminiszter Matteo Salvini, a szélsőjobbos Liga vezetője ne szerepelt volna a nemzetközi híradásokban, miközben nagyobbik koalíciós partnere, az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5S) legfeljebb elvétve hallat magáról. Ha Salvini szélsőséges és cinikus, olykor egyenesen törvényszegő ötletei újdonságként hatnak, az általa javasolt migrációs stratégia nagyrészt nem új. Ha pedig félretesszük a menekültek kérdését, akkor nagyon is bejáratott recepteket találunk a koalíció tarsolyában, amelyek éppenséggel nem az elitek megdöntéséről szólnak, fő kárvallottjaik pedig a legszegényebbek lehetnek.
Matteo Salvini, a Liga (Lega) 45 éves vezére a márciusi parlamenti választások óta, amikor jókora meglepetésre megelőzte a jobboldali szövetségen belül Silvio Berlusconit, és 17,2 százalékával az ún. jobbközép erők élére állt, gyakorlatilag folyamatosan kampányol. És a múlt vasárnap lezajlott önkormányzati választások második fordulója, akárcsak az országos közvélemény-kutatások azt mutatják, sikerrel.
Az elmúlt hetek felmérései alapján Salvini és pártja népszerűsége folyamatosan nő, egyes becslések szerint már előzi is a 3 hónapja 32,7 százalékot elért M5S-t. A június elején megalakult kormány első megmérettetése az urnáknál a jobboldali koalíció, ezen belül a Liga győzelmét hozta: Salvini méltán ünnepelte, hogy sikerült a baloldal olyan évtizedes bástyáit bevenni, mint Pisa vagy Siena.
A kétfordulós választás ugyan csak részleges volt – hétmillió polgár dönthetett 700 önkormányzat megújításáról –, de az eredmény így is elég egyértelmű: újabb pofont kapott a Demokratikus Párt (Partito Democratico, PD) vezette balközép koalíció.
Nőtt a távol maradók száma, pedig az olaszokra hagyományosan magas szavazási hajlandóság jellemző, az első fordulóban csak 61%, a másodikban a jogosultak fele sem ment el választani.
És ebben a viszonylagos érdektelenségben magasan nyert a jobboldal: a 75 versenyben maradó, 15 ezer lakos feletti nagyvárosból 28-at vittek el, míg a baloldal csak 20-at. Az 5 Csillag pedig mindössze 5-öt, miközben elveszítette az egyetlen megyeszékhelyet, a szicíliai Ragusát, ahol eddig kormányzott.
Ráadásul a Liga ezúttal is többnyire a jobbos pártszövetség színeiben indult, azaz az M5S egyik legnagyobb ellenségével, Berlusconival és a posztfasiszta Olaszország testvéreivel (Fratelli d’Italia, FdI).
Salvini skrupulusok nélkül kampányolta végig e heteket, miniszterként is halmozta a meetingeket és napi rendszerességgel tálalta gyakran kendőzetlenül szélsőséges, szlogenszerű mondásait. Az Aquarius hajójának feltartóztatását épp az önkormányzati választás első fordulójára időzítette (bár e döntésekért elvben a közlekedési miniszter felelős, valószínűsíthető, hogy e téren az egyik miniszterelnök-helyettesi pozíciót is betöltő Salvini volt a kezdeményező). De a második fordulóra is jutott „bátor tett”: ezúttal egy dán konténerhajót hagyott vesztegelni 3 napon át az olasz kormány, mielőtt partra tehette volna a kimentett embereket.
Ezek az akciók a belpolitikai hadszíntér mellett persze az EU-nak is szóltak: a csütörtökön kezdődött uniós csúcs előtti „bemelegítésnek” voltak tekinthetők.
Guiseppe Conte hasonló szellemben lépett fel első uniós randevúján: nem volt hajlandó addig semmiről sem döntést hozni, amíg nem született kompromisszum a migrációs témakörben. És ugyan nagy győzelemként ünnepelte a péntek hajnalban végül megszületett kompromisszumot, ez egyelőre főképp szimbolikus eredményeket hozott Olaszországnak.
Róma szerette volna elérni a kötelező kvóták bevezetését és a dublini szabályok megváltoztatását: kvóták nem lesznek, sőt, az elfogadott szöveg támogatja a belső határokról történő visszatoloncolást – „Dublin” reformjára pedig csak homályosan utal.
De Salvini nem elégedett meg a migrációs kérdés kimaxolásával, bevetett néhány szélsőjobbos toposzt saját honfitársai kárára is. Legyen szó az olaszországi romák „lajstromba vételéről”, az olasz utcákon kívánatos „tisztogatásról”, vagy épp a kötelező oltások elleni kirohanásokról. De Emmanuel Macron is megkapta a Facebook-kommentelők stílusában fogant „Akkor fogadd be őket te!” üzenetet.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az Európába – legális vízumok hiányában – a tengeren át érkező afrikaiak vagy az ázsiai hadszínterekről származó személyek elsősorban az olasz és görög államot állítják kihívások elé. E felelősség alól az Európai Unió több országa, köztük olyan jelentősek is, mint Francia- és Spanyolország, nagyrészt teljesen kivonták magát.
Olaszország éveken át még csak anyagi segítséget sem kapott az EU határain végzett humanitárius tevékenységéért. Az érintett déli államok tehát teljesen joggal érzik úgy, hogy afféle balekként kezeli, és a gyakorlatban évek óta cserben hagyja őket Európa. És Salvini sikerének részben az eddig félrenéző, kezeiket mosó európai vezetők ágyaztak meg.
Ez azonban nem igazolja, hogy emberi életek váljanak zsarolás eszközévé, sem az idegengyűlölő szólamokat, sem a nacionalista indulatok gerjesztését, sem az egyébként az európai államok feladatát ellátó civil szervezetek elleni uszítást.
Még akkor sem, ha ebben Salvini tulajdonképpen jó partnerre talált Macronban, aki nem tudta megállni, hogy ne üzengessen vissza az olasz kollégáknak. Még akkor sem, ha Párizsnak sajnos nem sok alapja van arra, hogy másokat leckéztessen e téren. A Szenátus épp most szigorította tovább a menekültkérők jogait már első verziójában is csorbító bevándorlási és menekült törvényt, és az ország gyakorlati politikája is messze van attól, ami az „emberi jogok hazájától” elvárható lenne.
Az elmúlt hetek tehát világosan megmutatták, hogy Salvini ambíciója számára nemcsak a külföldiek méltósága és élete, egészsége nem számít, de a sokat emlegetett tétel arról, hogy „az olaszok elsőbbséget” élveznek, csak bizonyos olaszokra érvényes.
És a többek között Orbán Viktort is példaképnek tekintő politikus, akinek korábban Steve Bannon adott tanácsokat, a napokban pedig a Putyint is inspiráló ideológus, Alexandr Dugin dicsőíti, jogot formál arra, hogy kiválassza, ki élvezhet védelmet, és ki nem. Az őt kritizáló Roberto Saviano újságírót például azzal fenyegette meg, hogy megvonja tőle a maffia fenyegetései miatt járó védőőrizetet.
Fontos aláhúzni, hogy Salvini belügyminiszter számos javaslata, ahogy az olasz állam fellépése nem egyszer szembement az utóbbi hetekben a törvényekkel. Ahogy illegális lenne a romák vagy bármely más etnikum nyilvántartásba vétele, úgy a tengerből kimentetteket szállító hajók kikötésének megtagadása is az. Nemcsak a tengeri jog előírásait hagyja figyelmen kívül, amely szerint a bajba jutott emberek kimentése és a legközelebbi, fogadásra képes és biztos kikötőbe való szállítása abszolút elsőbbséget élvez, de szembemegy Az emberi jogok európai egyezményével is.
Az kétségtelen az olasz demokrácia mélypontja, hogy erre a parti őrség parancsnokának kell figyelmeztetnie az illetékes minisztereket, akik azt fontolgatják, hogy esetleg nem kellene válaszolni a segélyhívásokra…
Az érvényben lévő szabályok szerint a római koordinációs központ (MRCC) jogosult a nemzetközi vizeken való mentés szervezésére, és ezért a felelősség is Rómát terheli, egészen addig, míg a kimentettek biztos helyre nem érnek. A jelenlegi gyakorlat azonban, amely Líbiára próbálja testálni ezt a feladatot, jogilag is vitatott: a továbbra is polgárháborús állapotban lévő, bizonytalan intézményrendszerű országnak se nemzetközileg elismert koordinációs központja, sem biztosként elismert kikötői nincsenek. (A gyakorlatban is egy Tripolinál állomásozó olasz hajóról irányítják a líbiai „parti őrséget”.)
Végezetül, a nemzetközi jog szerint a migránsoknak, köztük potenciális menekülteknek joguk lenne elhagyni Líbiát (ahogy bármely más országot is), ezért visszaszállításuk jogossága is megkérdőjelezhető. Amennyiben pedig a lélekvesztők elérik a nemzetközi vizeket, ahogy pl. a múlt hétvégén történt, amikor az olasz hatóságok megtiltották, hogy egy katalán mentőhajó, az Open Arms részt vegyen egy 1000 fős csoport mentésében, akkor „visszatoloncolásuk” teljesen illegális: Európának ugyanis módot kellene adnia arra, hogy a potenciális menekültek segítséget kérjenek.
A péntek hajnalban elfogadott uniós döntés e téren is kétarcú: egyrészt leszögezi, hogy a nemzetközi vizeken folyó mentés továbbra is európai kompetencia. Másrészt felszólít minden hajót a törvények betartására ÉS a líbiai parti őrség utasításainak betartására, ami egy újabb gumiformula, de nyilván bevethető lesz a civil mentőhajók ellen.
Matteo Salvini be is jelentette pénteken délután, hogy immár egyáltalán nem engedi be a mentőhajókat az olasz kikötőkbe. Kicsivel később érkezett a hír, hogy a líbiai partok közelében tegnap vízbe fúlt több mint 100 halott között 3 csecsemő is volt.
A nemzetközi NGO-k elleni fellépés eldurvulását hónapokon át tartó ellenséges propaganda előzte meg. Mára egyértelmű, hogy több európai vezető is szeretné, ha eltűnnének a térségből ezek a hajók, annak ellenére, hogy az elmúlt években életek tízezreit mentették meg.
Legalábbis nehéz másképp értelmezni az olasz kormány fellépését, akárcsak Málta részéről azt a gesztust, amellyel pl. megtagadta, hogy a térségbe érkező Open Arms üzemanyagért kikössön.
De a napokban már Emmanuel Macrontól is hallhattuk, hogy a német Lifeline hajó, amelyet Európa egy hétig hagyott vesztegelni 233 utasával a nyári melegben és szeszélyes időjárási körülmények között, a „csempészek kezére játszik”, és „minden nemzetközi szabályt” megszegett, ami „szörnyű cinizmus”.
A holland zászló alatt hajózó német szervezet ellenben azt állítja, csupán azt tagadta meg, hogy visszaszolgáltassa a líbiaiaknak utasait, hiszen az szembement volna a nemzetközi joggal.
Emmanuel Macron ugyanebből az alkalomból azt is kifejtette, hogy nagyon is hasonlóképpen képzeli a helyzet megoldását, mint az a Salvini, aki a műsor kedvéért be-beszólogat neki. Miközben 2015 vége óta folyamatosan, főképp a törökökkel, illetve a líbiaiakkal kötött megegyezések nyomán drasztikusan csökkent az Európába eljutók száma, a francia elnök azt fejtegette, hogy Európa kiveheti a részét, de a „részénél többet már nem”.
Hozzátette, hogy az EU meg akarja erősíteni az együttműködést a líbiai parti őrséggel, hogy korlátozza a migránsok mozgását, mert ennek az útnak lezárása „a leghatékonyabb és a leghumánusabb” is.
Ha még emlékszünk, Macron volt az első, aki líbiai, majd afrikai táborok létesítéséről beszélt Európában, csak ez az ötlet egykor fiókba került. Részben a líbiai káosz miatt és megbízható partnerek hiányában, részben a kiválasztott szegény, de tiltakozni azért még képes afrikai államok révén.
Miközben egyre nagyobb nyilvánosságot kapott az is, amit a helyi jogvédők már jó ideje jeleztek: Líbiában nemcsak valódi pokol várja az odakeveredők nagy részét, túszejtésekkel, fizikai és nemi erőszakkal, kínzásokkal, zsarolással, kizsákmányolással, esetleg rabszolgasággal. De ráadásul a „hatóságok” és a helyi bandák hol rivalizálnak, hol együttműködnek a migrációs bizniszben.
Macron kijelentésére szerdán közösen reagált négy jelentős szervezet, az Amnesty mellett a humanitárius tevékenységben élen járó Orvosok határok nélkül, A világ orvosai és a migrációs kérdésekre szakosodott Cimade, és rendkívül szigorúan ítélték meg az elnöki nyilatkozatot. Szerintük a „francia és európai migrációs politika cinizmusának és álszentségének újabb lépéséről van szó”:
„A köztársasági elnök a humanitárius jog alapvető értékeit tagadja meg, amikor olyan személyek ezreinek visszatoloncolását és Líbiában való tartását szorgalmazza, akik hónapokon, olykor éveken át szenvedtek el nélkülözést, kényszert és kínzásokat.”
Hasonlóan kemény hangnemben kritizálta az elnököt a France Terre d’asile (FTDA) elnöke is, kiállva a Lifeline és az Aquarius mellett, azt is hozzátéve, hogy az elnök nyilván tisztában van vele, hogy mekkora örömet okoz az ilyen kijelentésekkel az európai szélsőjobbnak…
Ha a gyakorlatot nézzük, Salvini minden parádézása ellenére sem ígér új megoldásokat: Líbia déli határán szeretne táborokat létesíteni, illetve Csád, Szudán, Mali vagy Niger területén. Egyebekben az előző baloldali, kormány által kötött dealt kívánja folytatni, csak épp több pénzzel, esetleg több technikai, katonai segítséggel, gazdasági árukapcsolással.
Az e téren folyó egyezkedést, úgy tűnik, a szokásos trükkök vezették fel – ahogy a marokkói hatóságok is nem ritkán úgy jelzik, hogy több pénzt kérnek a piszkos munkáért, hogy átengednek néhány száz embert Ceutában vagy Melillában spanyol területre, most pl. az Aquariusról szóló egyik tudósításban olvashattuk, hogy az utóbbi hetekben a líbiaiak feltűnően elnémultak, és nem feleltek az olasz központ hívásaira.
Salvini múlt hétfői látogatása előtt egy nappal viszont – ahogy az Open Arms hajót üzemeltető NGO vezetője, Oscar Camps megállapította, két év alatt nem látott gyorsasággal és hatékonysággal „mentettek ki” csaknem 1000 embert, akik láss csudát, pont egyszerre érkeztek a tenger ugyanazon pontjára különféle hajókon.
Igaz, a hivatalos számok alapján eltűnt több tucat személy, tízen pedig a líbiaiak szerint is meghaltak, az olasz hatóságok mégis sikeresnek ítélték az akciót (amelyben az Open Arms nem vehetett részt).
Az uniós csúcs áldását adta a Tripolival kötött egyezségre: ez tehát megbízhatónak minősített partner marad – Salvini szerint befogadó központjaik a legkorszerűbbek, kínzás pedig nincs –, és újabb nyomás helyeződik majd az afrikai országokra. A 28-ak afrikai és európai táborok létesítését javasolják, bár sem az előbbiekre, sem az utóbbiakra nincs egyelőre jelentkező. És az EU területén létesítendő táborok, az eredeti francia-spanyol javaslattal ellentétben nem „zártak”, hanem csak „ellenőrzöttek” lesznek. Bármit is jelentsen ez.
A szöveg csak elméletben szögezi le, hogy európai szolidaritásra, közös finanszírozásra és erőfeszítésekre lesz szükség, de az olaszok által korábban követelt kényszerítő eszközöknek semmi nyoma.
Bár a civil mentőhajókat üzemeltető szervezetek nagyon elszántak, de kérdés, hogyan folytathatják munkájukat, ahogy az elmúlt napok tapasztalatai alapján az sem kizárt, hogy a kereskedelmi vagy hadihajók életmentési kötelezettségét is kikezdheti egy olyan gyakorlat, amely több napi vesztegléssel bünteti, ha valaki embereket ment ki a vízből.
Mindez gyaníthatóan növelni fogja a Földközi-tengerbe veszők számát, még ha nem is hallunk majd feltétlen a halottakról – az elmúlt napok csatazajában is szinte elsikkadt, hogy június 19-én és 20-án több mint 200-an fulladtak vízbe a líbiai partoknál, ezzel és a tegnapi balesettel, az ENSZ számításai szerint 2018-ban már több mint 1100-an haltak meg átkelés közben.
A fentiek pedig kétségtelen politikai hasznot hajtottak Matteo Salvininek és pártjának, és könnyen lehet, hogy Conte is sikerként tudja majd eladni fellépését. Bár pénteken estére, mire az olasz sajtó kibogozta az uniós egyezség jelentőségét, alábbhagyott a lelkesedés.
Ez azonban nem zárja ki, hogy Salvini továbbra is showt csináljon a migránsok és a civil hajók sanyargatásából, miközben a migrációs politikát elvileg árnyaltabban képzelő M5S diszkréten viszonyulhat a témához. A mozgalom vezetője, Luigi Di Maio támogatja Salvini „harcát”, és ha egyes képviselőknek mások is az elképzelései, egyelőre ezeket teljesen elnyomják a belügyminiszter megnyilatkozásai.
Más témákban – így a romaellenes vagy az oltásellenes nyilatkozatok nyomán az illetékes miniszterek jelezték egyet nem értésüket, de kérdés, hogy mit nyomhatnak a latban a racionális érvek Salvini aduival szemben.
Annál is inkább, mert a koalíciós program, amelynek logikusan tükröznie kellene a két párt eredeti erőviszonyait, nemcsak bizonytalan körvonalú, általános formulákkal, de súlypontjain egyértelműen jobboldali ihletésű. Így az M5S egyik slágere, a feltétel nélküli alapjövedelem lényegében egy újfajta munkanélküli segéllyé degradálódott, és miközben a párt szociális vagy zöld ihletettségű terveihez nagy szükség lenne állami forrásokra, Di Maio a Liga egykulcsos adójába is belement.
Igaz, erre majd csak némi késéssel kerülne sor, és a legalacsonyabb jövedelmek elvileg kimaradnak belőle: 2019-től a vállalatok számára egységes 15% mellé, 2020-tól a jövedelemadónál lenne egy 20 %-os kulcs is, azaz marad a rendszerben „némi progresszivitás”. De ez az adópolitika egyértelmű elköteleződést jelentene az M5S számára elvileg ellenséges neoliberális eszme mellett.
A flat tax mellett ráadásul elsőként Berlusconi kampányolt, akinek csalódott tábora ma racionális okokból sorakozhat fel Salvini mögött, akitől alacsonyabb adókat és az eurózóna Olaszországra nézve hátrányos politikáinak megváltozását reméli.
Miközben a koalíció leszállított ambíciói alapján még azt sem látszik, sor kerül-e, és ha igen, milyen stratégiával, milyen partnerekkel az eurózónában uralkodó szabályok megkérdőjelezésére, az eurózónából való kilépés pedig eltűnt a programból, kérdés, mennyit kockáztat az M5S, ha továbbra is megbújik Salvini árnyékában.
Egy márciusi felmérés szerint a mozgalom támogatóinak legnagyobb része, 45%-a egykori baloldali szavazó, míg 25 százalékuk korábban a jobboldalra voksolt, csaknem harmaduk pedig középre sorolható. Vajon hűséges maradhat-e a baloldali tábor, ha azt látják, hogy a legszélsőségesebb retorikát sem restellő Salvini diktálja a tempót kormányban?
Ha nem sikerül érdemben javítani a gazdasági gondokon (az egy főre jutó GDP csak tavaly érte el a 2000-es év szintjét!), és a stagnálást leginkább megsínylők helyzetén, vajon meddig tartanak ki az M5S mellett a rászavazó tanárok (37%), a munkanélküliek (38%), vagy az évtizedek óta legatyásított állami szervek alkalmazottai (41%)?
A flat tax-szel járó adócsökkentés jelentősen megnövelheti a vásárló erőt a középosztálytól felfelé, és lélegzethez juttatja a stagnáló termelékenység és egyéb versenyképességi gondok miatt nehézségekkel küzdő vállalatokat. Ennek finanszírozása azonban részben a legszegényebbekre hárulhat, az áfakulcsok tervezett növelésével az ő vásárlóerejük éppenséggel csökken majd, miközben igazán évi 100 ezer eurós jövedelem felett éri meg majd Salvininak drukkolni a La Stampa számításai szerint.
A Salvini-Macron párbajt látva meglepő lehet, de ezek a tervek nagyon is emlékeztetnek Emmanuel Macron programjára, és akárcsak Franciaországban, itt sem garantálja semmi, hogy a vállalatok és leggazdagabbak felé tett gesztusok pozitívumai „lecsorognak” majd a társadalom szélesebb rétegeihez.
Hiába ígért tehát rendszer- és elitellenes kormányzást, a sárga-fehér koalíció egyelőre elég régóta alkalmazott, és eddig nem is igazán bizonyított recepteket ígér. Ahogy Francesco Saraceno közgazdász fogalmaz, ez a stratégia teljesen szembemegy mindazzal, amit az olasz gazdaság valódi szükségleteiről állít a szakirodalom:
„Ha lenne 50 milliárd euróm, amit az olasz gazdaságra költhetnék, akkor inkább az oktatásba, az infrastruktúrába, a szegénység elleni küzdelembe fektetném, ahelyett, hogy a leggazdagabbaknak kedvezzek, hiszen a válság már így is alaposan elmélyítette az egyenlőtlenségeket”.
A déli régiókban, a szegényebbek és a dolgozók körében nyertes M5S és Luigi Di Maio helyében talán nem lennénk túl bizakodóak a jövőt illetően: miközben elkötelezettebb baloldali szavazói rácsaphatják az ajtót, a jobboldaliakat vajon mi tartja majd vissza attól, hogy a Liga mellé szegődjenek?
Ráadásul Salvini mögül hiába lépett hátrébb Berlusconi, ahogy a mostani választások is mutatják, a szövetség ma is fennáll, a kölcsönös haszon jegyében: a Berlusconi-klán bizniszéhez jól jönnek a kapcsolatok a végrehajtó hatalommal, Salvini pedig nem nélkülözheti Silvio médiabirodalmát… Ilyen erőviszonyok mellett milyen realitása lehet annak, hogy a kormány keményen lépjen fel a korrupció, a gazdasági és politikai elit összefonódásai ellen?
De túl a koalíció jövőjén, általában is aggasztó lehet, hogy egy erőteljesen szélsőjobbos irányultsággal szemben a baloldal egyáltalán nem tudja hallatni hangját. Miközben a Demokrata Párt Matteo Renzi ex-kormányfő távozása után alig van jobb bőrben, mint a konkrétan az eltűnéssel fenyegetett francia Szocialista Párt, ha az M5S-be helyezett óriási remények is meghiúsulnak, nemcsak a baloldali szavazók maradhatnak opció, hanem a kormány is ellenzék nélkül. Ami eddigi tapasztalataink szerint általában nem vezet semmi jóra.
Dobsi Viktória
Címlapkép: Matteo Salvini Facebook-oldala, június 22.
Nápoly Dél-Olaszország legnagyobb városa, és majdnem egymillió lakosával az ország harmadik legnépesebbje Róma és Milánó után. Annak ellenére, hogy rengeteg...
A várakozások szerint alakult a vasárnapi olasz parlamenti választás: azaz, ma sem tudunk sokkal többet arról, ki kormányozhatja majd Európa harmadik...
