Bezárás
Vajdaság

Miért árulás a Vajdaság Napja? A VMSZ megszavazta, hogy ünnepnap legyen a Délvidék 1918-as elcsatolásának évfordulója

A Fidesz szerbiai magyar szövetségese, a VMSZ, akárcsak a szintén Fidesz-szövetséges Szerb Haladó Párt megszavazta, hogy „tartományi jelentőségű ünnep” legyen november 25-e, a délvidéki régió 1918-as elcsatolásának napja. Általános a döbbenet a szerbiai magyarság köreiben. Oromhegyesi szerzőnk, Balla Lajos a VMSZ-színekben, pártonkívüliként volt tartományi, majd szövetségi alsóházi képviselő. Szubjektív írás arról, miért tartja esküszegőknek, akik igent mondtak a médiában Vajdaság Napjaként emlegetett szerb ünnepnapra, illetve akik a VMSZ vezetőségét adják most.

A Fidesz szerbiai magyar szövetségese, a VMSZ, akárcsak a koalíciós partnere, a szintén Fidesz-szövetséges Szerb Haladó Párt megszavazta Vajdaság Képviselőházában „A tartományi jelentőségű dátumok megállapításáról és ünnepélyes megjelöléséről” szóló tartományi képviselőházi határozatot. Ebben többek között tartományi jelentős dátumnak (szinte minden médiumban úgy jelent meg: Vajdaság napjának) nevezik ki november 25-ét is, a délvidéki régió 1918-as elcsatolásának napját. A VMSZ-es tisztségviselők az elnökük vezetésével arra hivatkoztak, hogy pártjuk tiszteletben tartja, hogy ezt a dátumot a szerb nemzet másként éli meg, mint a magyarok, ezért az elfogadáshoz biztosított szavaztuk a másság elfogadását jelenti.

Esküszegők – nem jut jobb elnevezés eszembe, amikor VMSZ és az Magyar Nemzeti Tanács honlapján böngészem az adott szervezetek választott tisztségviselőit, illetve tartományi, köztársasági, valamint EP képviselőit. Összesen tizenheten vannak.

A Josip Broz Tito Pártiskolától a nemzeti közösség képviseletéig

Neveket akarattal nem írok, mert az elmúlt hetek tettei és döntései miatt nem érdemlik meg még azok említését sem. A 17 egyén között olyan is található, aki – a Jugoszláv Kommunista Szövetség kiemelt pártkádereként – befejezte a Kumrovecben akkoriban működő Josip Broz Tito Pártiskolát. Majd pedig, a demokratizálódás hajnalán „rádöbbent” neki nem a munkásosztály, hanem az addig megtagadott nemzeti közössége, sőt a Vajdaság Autonóm Tartomány, de ha összejön, akkor egész Szerbia meghatározó politikusává kell válnia.

A tizenhetek mindegyike megválasztásakor, kinevezésekor, tisztségének átvételekor valamilyen esküt tett. Először annak az eskünek a szövegét kívántam nyilvánosságra hozni, amit a Magyar Nemzeti Tanács tagjai, választott tisztségviselői tesznek beiktatásukkor. Gondoltam, biztosan a Magyar Nemzeti Tanács Alapszabálya vagy Ügyrendi Szabályzata tartalmazza e szöveget, azonban rá kellett döbbennem, az sehol sem található. Éppen ezért feltételezem, hogy a romániai RMDSZ által 1992-ben megfogalmazott és alkalmazott esküszöveghez hasonló lehetett az, amelyre a megválasztott képviselők felesküdtek.

„Esküszöm, hogy hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés.”

Nem elhanyagolható tény az sem, hogy az önmagukat a nemzeti közösségünk tagjai érdekeinek képviseletével felhatalmazottaknak tartók – ez látszik legtöbbjük beszédében is, hiszen okkal és ok nélkül, szinte mindegyik megszólalásukkor használják a királyi többest – újabb esküket tettek 2016-ban, az önkormányzati, a tartományi és a köztársasági választásokat követően.

„Fogadom, hogy a …. Községi Képviselő-testület működésében az alkotmányt, a törvényeket és … község alapszabályát megtartom, a lakosság érdekeitől vezérelve képviselői tisztségemet becsülettel és részrehajlás nélkül fogom gyakorolni” – mondták melldöngetve az önkormányzati képviselőknek megválasztottak.

„Megfogadom, hogy tiszteletben tartom a Szerb Köztársaság alkotmányát, Vajdaság Autonóm Tartomány statútumát és a törvényt, Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza elnökének tisztségét a demokrácia elveitől, a polgárok érdekeitől és Vajdaság Autonóm Tartomány érdekeitől vezérelve lelkiismeretesen, elfogulatlanul és felelősségteljesen látom el, és őrizni fogom a Képviselőház tekintélyét.” – ez szöveg a képviselőházi elnök száját hagyta el, de nagyon hasonló volt az egyszerű, megválasztott tartományi képviselő, illetve a kinevezett kormánytag és a kormányfő helyettesének az esküje is.

„Esküszöm, hogy az alkotmány iránti népképviselői kötelezettségemet elkötelezetten, tisztességgel, lelkiismeretesen és hűen fogom végezni, védeni fogom az emberi és kisebbségi jogokat, illetve polgári szabadságjogokat, valamint legjobb tudásom és képességeim szerint fogom Szerbia polgárait, az igazságot és a jogot szolgálni”– e szövegnek csak a szerb eredetijét mondták a népképviselőknek megválasztottak. Vagyis már az eskü szövegének kimondása alatt megszegték azt, amire a többi képviselővel együtt mindnyájan felesküdtek: a nyelvhasználati jogának védelmét. Most kihagyom az EP-képviselő esküjét, mert az csak egy személyre érvényes, inkább azt a szöveget szeretném megismertetni önökkel, amire a kettős állampolgárságúak esküdtek fel, amikor megszerezték a magyar állampolgárságot, ilyenek is vannak közöttük:

„Én, … fogadom (esküszöm), hogy Magyarországot hazámnak tekintem. Magyarországnak hű állampolgára leszek, az Alaptörvényt és a jogszabályokat tiszteletben tartom és megtartom. Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom. (Isten engem úgy segéljen.)”

Mi is borzolja a magyar nemzeti közösség tagjainak kedélyét?

Hosszan tartó vita előzte meg a Nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítását és kiegészítését. Nem újkeletű ez, hiszen már 2014-ben, amikor a Szerb Haladó Párt a hatalom közelébe került, a nem éppen független Alkotmánybíróság ennek a törvénynek néhány paragrafusát alkotmányellenesnek ítélte, ami miatt a nemzeti tanácsok mindegyikében az alapdokumentumokat meg kellett változtatni.

Hiába érveltek a független szakértők, hogy mindez a szerzett jogok csorbítását jelenti, az akkor hatalmon levők, majd a 2016-ban ismét hatalomra kerülők nemcsak, hogy kitartottak elképzeléseik mellett, azt is elérték, hogy további jogcsorbító módosításokat és kiegészítéseket javasoljanak – erről korábban részletesen beszámoltunk. A viták ellenére a törvényt elfogadták.

A „nyilatkozó” (tartom magam, hogy nem nevezem néven a Tizenhetek egyikét sem) továbbmegy, azzal dicsekszik, hogy ezentúl Szerbia Népképviselőházában a nemzeti közösség megválasztott képviselői az anyanyelvükön szólalhatnak fel, ami – szerinte – a jogok egyik legfontosabb bővítése. Igaz, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Parlamentjében ezt már 2002-ben lehetővé tették. Mivel Szerbia annak az államnak a jogutódjaként határozza meg magát, így ez semmi más, mint az elvett szerzett jogok visszaállítása. Úgy tűnik, egyedül én emlékszem az alkotmányos jogok gyakorlati megvalósítására, ezért erről is kell egy pár szót írnom.

A titói Jugoszláviában szavatolták a nyelvek szabad használatát, mégis mindenki megdöbbent, amikor az akkori Szocialista Szövetség (ez a magyarországi Hazafias Népfront megfelelője volt) Tartományi Közgyűlésén magyarul kértem szót és úgy is beszéltem. A fordítószolgálat csak díszként létezett, magyarázatul pedig azt kaptam az elnöklőtől, mindenki tud beszélni és ért szerbül, ezért nincs biztosítva a fordítás. Körülbelül három hónapig mégis magyarul szólaltam fel, a fordítókat rákényszerítettem a munkára.

A másik példa már újabb. 2002 után, jogaimra hivatkozva magyarul szólaltam fel a Jugoszláv Parlament Alsóházában. Mivel nemcsak szolgálat, még fordító sem volt a kiszolgáló személyzet tagjai között, így kénytelen voltam a magyar beszédemet megismételni szerbül is. Egyedül Vojislav Šešelj fejezte ki elégedetlenségét, de nem velem szemben, illetve nem felszólalással, hanem közbekiabálással: „Ti govori samo mađarski, ja razumem, a ostali nek se j..u!”. Azaz:

„Te beszélj csak magyarul, én értem, a többiek pedig ba…djanak meg!”

Egy nappal azelőtt, hogy a nemzeti tanácsokról szóló jogszabályt törvénybe iktatták, azaz 2018. június 19-én Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőháza ülésezett és „elfogadta A tartományi jelentőségű dátumok megállapításáról és ünnepélyes megjelöléséről szóló tartományi képviselőházi határozatot, amely azonos rangú tartományi jelentőségű dátumokként november 25-ét, május 15-ét és december 10-ét, valamint augusztus 20-át, augusztus 10-ét, október 16-át, december 1-jét és január 17-ét határozza meg” (idézet a tartományi képviselőház főtitkárának  a sajtóhoz küldött leveléből).

Szinte minden médium az ezzel kapcsolatos híradásában egyedül november 25-ére helyezte a hangsúlyt, habár a többi dátum is megér egy misét. Menjünk sorjában (a levél alapján):

  • november 25.  „Bánáti, Bácskai és Baranyai Szerbek, Bunyevácok és Más Szlávok Nagy Népgyűlése”, amelyet Újvidéken tartottak 1918. november 25-én.
  • május 15.  1845. május 15., Szerémséget, Bánságot, Bácskát és Baranyát magában foglaló „Szerb Vajdaság” kikiáltása a Májusi Szerb Nemzetgyűlésen, valamint a szerb vajda (Stevan Šupljikac) megválasztása.
  • december 10. 1948. december 10., Az emberi jogok nemzetközi napja.
  • augusztus 20. A magyar nemzeti közösség (kisebbség) napja.
  • augusztus 10. A szlovák nemzeti közösség (kisebbség) napja.
  • október 16.  A horvát nemzeti közösség (kisebbség) napja.
  • december 1.  1918. december 1., a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kikiáltása.
  • a január 17. A román nemzeti közösség (kisebbség) napja.

Úgy hiszem, nyíltan kell beszélnem. Nem véletlenül tettem idézőjelbe a november 25. és május 15. dátumokhoz köthető eseményeket. Mindkét történés nélkülözte a legalitás és legitimitás összes elemét. Hiszen az 1918. november 25-én megtartott népgyűlés tagjai egyáltalán nem reprezentálták az említett területeken élő lakosságot. Így érvénytelennek lehet tartani a döntéseket, hogy ezeket a területeket Szerbiához csatolták.

Igaz, igyekeztek utólagos legitimitást biztosítani, mert ezeket a döntéseket beemelték a december 1-jén megalakult új birodalom Vid-napi alkotmányába (1921. június 28.). Hasonló a helyzet az úgynevezett Szerb Vajdaság kikiáltásával is, hiszen azt még a császári udvar (azaz I. Ferenc József) sem fogadta el, csak 1849. november 18-án kiadott pátenssel hozták létre a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság elnevezésű területi egységet.

A felsoroltak alapján megdöbbentő volt az egyik VMSZ-es tisztségviselő nyilatkozata az elfogadott képviselőházi határozattal kapcsolatban:

„Vajdaság számára fontos napoknak a meghatározásáról szól, ezzel kapcsolatban fejtettem ki az álláspontunkat, beszélve a Vajdasági Magyar Szövetség képviselőcsoportjának nevében. Arról beszéltem, és azt szeretném aláhúzni, hogy Vajdaság egy többnemzetiségű régió, ahol évszázadokra visszamenőleg együtt élnek szerbek, magyarok, horvátok, bunyevácok, szlovákok, románok, ez a sokszínűség nemcsak azt jelenti, hogy úgy fogadjuk el egymást, mint különböző entitások, akiknek más a nyelve, más a vallása, más a kultúrája, mások a szokásai, hanem azt is elfogadjuk tényként, a másság jeleként, hogy a közös történelmünk vonatkozásában, más egy-egy történelmi dátumnak a megítélése. (…) Azt is elfogadjuk, hogy mások ezt a dátumot másként élik meg. Ennek a körülménynek az elfogadása, ez nem önmagunk megalázását jelenti, hanem azt gondolom, ennek a másságnak az elfogadását jelenti.”

Tételezzük fel, elfogadom ezt a logikát is. Azonban, ebben az esetben ugyanezt kellene alkalmazni akkor is, ha a nem szerb nemzeti közösségekről van szó. Ugyanis akkor vajdasági ünnepnapként kellene meghatározni április 8-át, hiszen 1941. április 8-án vonultak be a magyar csapatok Bácskába, ami utána majd 4 évig Magyarországhoz tartozott. Vagy akár április 6-át is? Végtére is Németország támadása 1941-ben akkor kezdődött, (a vajdasági) Bánság pedig szintén közel 4 évig ahhoz az államhoz tartozott.

Sajnos, igaz az is, az április 6-áról való megemlékezés a XX. századbeli történések fényében értelmét vesztette. Hiszen a trianoni döntések Szerb-Horvát-Szlovén Királyságra vonatkozó feltételét, hogy a Magyar Királyságtól elcsatolt területeken nem szabad erőszakkal megváltoztatni azok etnikai összetételét szinte azonnal semmibe vették (bosszú az ott lakó magyarokkal szemben, szerb lakosság betelepítése).

Majd a II. világháborút követően fokozottan folytatták, hiszen körülbelül 50 ezer magyart mészároltak le, míg az elüldözött németek számát több százezerre lehet becsülni. Helyükre Likából és Boszniából szerbeket, míg Crna Gorából montenegróiakat telepítettek be, azaz a valamikor itt élt németek már nem ünnepelhetnek. Emiatt magyarként hangoztatni a több évszázados békés együttélés, a másság elfogadása és a tolerancia hivatalos közhelyeit nem más, mint képmutatás.

A homlok tisztára mosása

A legvégén még egy idézet a válaszból, amikor megkérdezték az illetőt, mi a véleménye arról, hogy egyesek mindezt nemzetárulásnak tartják:

„Az az igazság, hogy ez engem egyáltalán nem lep meg, erre az álláspontra én fel voltam készülve, és minden reggel, amikor elindultam otthonról a homlokomat megmostam meg letöröltem, ha az áruló bélyeget valahová rá akarják sütni, akkor tiszta felületre süssék rá.”

Úgy hiszem, a mártíromság és a homlok tisztára mosása semmit sem segít, hiszen ilyen és hasonló esetben senkinek sem lehet a lelkiismeretét tisztára mosni. Ha pedig valaki nem érzi cselekedeteinek súlyát, ha szerinte a toleráns együttélésbe belefér az elvek és a nemzeti érdekek feladása, az eskükben vállaltak semmibe vétele, a gerinctelenség, amelyek miatt még csak a lelkiismerete sem háborog, számára nem a megbélyegzés a legnagyobb büntetés, hanem az illető semmibe vétele.

Erre pedig még az idén sor kerülhet, hiszen novemberre tűzték ki a nemzeti tanácsi választásokat. Egyetlen feltételt kellene teljesíteni azoknak, akik magyar nemzetiségűek, be kell jegyeztetniük (regisztrálniuk kell) magukat. A 2014-es nemzeti tanácsi választásokra 137 ezer 057 magyar nemzetiségű választópolgár regisztrált, tehát van még tartalék.

Végezetül még csak annyi: ha valaki összehasonlítja ezeket a tetteket az eskük szövegével, egyértelműen láthatja, az abban foglaltakat ezek az illetők és szervezeteik semmibe vették. Talán az anyaországi mentoraik is rájönnek végre, a legfőbb mozgatórugóiknak semmi közük a délvidéki/vajdasági magyar közösséghez, valamint annak érdekeihez, és ezentúl mindezt figyelembe véve fognak velük szemben fellépni!

Balla Lajos (Oromhegyes)

Címlapfotó: Orbán Viktor miniszterelnök és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke. Fotó: Szecsődi Balázs/Miniszterelnöki Sajtóiroda

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom