1 %
EN

európai unió

Piketty: Sem Macron, sem Merkel nem fogták fel az uniós válság jelentőségét

8
35168698 2177250572507517 4254475542629187584 O

Párizs és Berlin kedden bemutatott terve az eurózóna reformjára homályos, és komoly ambíciókat nélkülöző elképzelés Thomas Piketty szerint, aki úgy véli, Angela Merkel és Emmanuel Macron egyáltalán nem értették meg, milyen súlyos válságba jutott a monetáris unió. Rövidlátásukat hasonló nacionalizmus vagy egoizmus táplálja, mint a szélsőjobboldali erők retorikáját, pedig itt lenne az ideje, hogy kilépjünk ezekből a szomorú konfrontációkból. A világhírű közgazdász arról is nyilatkozott, hogyan lehetne szerinte kikerülni a zsákutcából.

Miközben a szélsőjobboldali pártok nyomására ismét központi jelentőségűvé vált az Unióban a migráció és az európai menekültpolitika kérdése, más „határidős” problémák megvitatására jóval kisebb tér nyílik.

Bár az olasz eurokritikus-euroszkeptikus pártok hatalomra kerülése is nyomatékosította, milyen nagy szükség van az eurózóna reformjára, az azóta eltelt hetekben pl. a belga, a dán, az osztrák és persze az olasz fél sem ezt, hanem a menekültekkel kapcsolatos problémákat tematizálta, és e kérdésben jutottak el a kenyértörésig a német jobboldali pártok is. Igaz, a migráció kezelése kapcsán is felmerülnek hasonló dilemmák, így a szolidaritás és a szuverenitás kérdése, mint az eurózóna működése ügyében – de úgy tűnik, a politikusok sokkal szívesebben taglalják az előbbi, mint az utóbbi problémakört.

Még akkor is, ha a számok alapján nehéz lenne európai válságról beszélni, ahogy az alábbi, a Földközi-tengeren át havonta érkezett emberek számát összesítő ábra is érzékelteti:

A Földközi-tengeren át érkezett menekültek számának alakulása

Ki a cinikus és felelőtlen?

A francia belpolitikai erőtérben, amelyet csaknem kimerít Emmanuel Macron számtalan, párhuzamosan és szélsebesen lezavarni kívánt reformterve, illetve a saját táborán belül is erősödő kritika, szintén nagyot szólt az Aquarius szimbolikus ügye. Pontosabban a francia kormány lapítása az egyébként párizsi alapítású, és a macroni menekültpolitikát rendszeresen kritizáló Orvosok Határok Nélkül szervezet hajójának kálváriája közben, majd Macron utólagos kritikája az olasz kormány eljárásával kapcsolatban.

Ez nemcsak kiélezte az eddig is feszült olasz-francia kapcsolatokat, de visszatetszést keltett az elnök táborában is, hiszen újra kiütközött a macroni humanitárius retorika és a gyakorlatban nagyon is érzéketlen, restriktív, olykor jogsértő, és európai partnereivel nem igazán szolidáris gyakorlat közötti feszültség.

Matteo Salvini minden hibája ellenére igazat állított, amikor a cinizmust és felelőtlenséget emlegető Macron szemére hányta a francia állam hozzáállását.

2015 ősze óta évente tízezreket, köztük gyakran törvényszegő módon kiskorúakat toloncolnak vissza az olasz-francia határról. Gyakran nem téve lehetővé azt sem, hogy esetleg menekültkérelemért folyamodjanak. Csak a tavalyi év folyamán tízezer felnőtt kísérő nélküli kiskorút fordítottak vissza a határról.

Hasonlóképp, a Párizs által 2015-ben vállalt „kvótát”, 9000 menekült átvételéről Olaszországból messze nem teljesítette: idén márciusig még csak 550 dossziét sikerült elbírálni, ami csak részben indokolható az olasz bürokrácia hibáival. (Ez még a görögöktől „átvett” 4400 fővel kiegészülve is messze van a felajánlott 20 ezres kerettől.)

Kit érdekel az eurózóna nem szűnő válsága?

Ezek, az egyes országok belpolitikai és európai terében egyaránt nagy visszhangot kapó aktualitások tehát, mondhatni elszívják a levegőt az eurózóna szükséges átalakításának vitája elől. Ehhez képest is érdekes az elmúlt napok egyik markáns nyilatkozata, Thomas Piketty, a Macronnal és korábban a szocialistákkal is nagyon kritikus, ugyanakkor az Unió felé, főként annak megreformálhatósága esetén elkötelezett közgazdász részéről.

Piketty a Die Zeit német hetilapnak értékelte azt a reformtervet, amelyet Párizs és Berlin kedden jelentettek be, és amelyet a hónap végén kívánnak bemutatni az EU-csúcson (ahol persze feltehetően ismét a migráció kérdése lesz a középpontban).

Úgy véli, hogy a most ismertetett kompromisszum nem túl ambiciózus és nagyon is homályos, főképp pedig semmit nem változtat majd az Európán eluralkodott tehetetlenségi állapoton. Szerinte a két nagy állam nemzeti egoizmusa és rövidlátása az oka, hogy továbbra is képtelenek pontos és ambiciózus tervek megfogalmazására az EU reformját illetően.

Amikor a Die Zeit arról érdeklődik, hogy talán Merkel szegte-e a kedvét Macronnak, hiszen neki korábban nagyon is ambiciózus európai tervei voltak (még miniszterként is az EU reformjáért kampányolt, akkor még a német szocialistákkal, majd az elnökválasztáson is kiemelt témája volt az EU és az eurózóna átalakítása), Piketty azt válaszolja, hogy mindez csak látszat:

„Fiatal és dinamikus elnökünk nem tett talán csodálatos javaslatokat az eurózóna átalakítására, költségvetéssel, saját parlamenttel? De hát nem volt szerencséje: szomszédaink, élükön Merkel asszonnyal képtelenek voltak arra, hogy felfogják, és ugyanazzal a gall vakmerőséggel reagáljanak! Az a gond ezzel a lusta teóriával, hogy ezek a híres francia javaslatok egyszerűen soha nem léteztek.”

A közgazdász megfogalmazásában „senki nincs a francia kormányban, aki akárcsak 3 összefüggő mondatot tudna mondani” arról, hogy e közös költségvetést milyen adók táplálnák, és milyen összetételű lenne az eurózóna „közgyűlése”, amely ezt az új fiskális szuverenitást gyakorolná. Pedig egy költségvetés adók és az azok elfogadására képes testület nélkül nem létezhet.

A francia javaslatok annyira homályosak, hogy szinte bármilyen tartalommal fel lehet őket tölteni. Épp ezért nagy támadási felületet is nyújtanak a nacionalista és unióellenes kritikáknak is, hiszen bármivel vádolhatók.

Elvakultság és a nemzeti egoizmusok konfrontációja

A kérdésre, hogy kételkedik-e Macron európai elköteleződésében, Piketty azt válaszolja, hogy sem a francia elnök, sem a német kancellár nem értik az uniós krízis jelentőségét.

Ha a „kompromisszumok” üresek, tartalmatlanok maradnak, semmire nem megyünk velük. Bár úgy képzeli, elég lenne, ha az olaszok, spanyolok, németek és franciák megegyeznének egy közös alapban (ez a négy ország alkotja az eurózóna lakosságának és GDP-nek három-negyedét), de szerinte sem Macron, sem Merkel nem akarnak semmi lényegeset változtatni az EU jelenlegi formáján.

A Der Spiegel egyik szerkesztője, Jan Fleischhauer egy tendenciózus és megvető cikkben, többek között az adósságok országának nevezte Olaszországot, és élősködőknek, hálátlan koldusoknak a lakóit. Az igazság az, hogy Róma az Unió nettó befizetője, és hosszú évek óta fegyelmezett költségvetést produkál.

Mindketten elvakultak, csak azt érzékelik, hogy saját országaik nagyjából jól boldogulnak, és nem ők a hibásak a déliek problémáiért. Ez a hozzáállás azonban szétrobbanthatja az „egészet” – amin itt Piketty feltehetően az eurózónát érti.

Merkel ugyan áldását adta a németek számára eddig tabunak számító eurózóna költségvetésre, de csak az azon az áron, hogy ez a büdzsé icipici marad – a zóna GDP-jének 1 százalékánál is kevesebb. Mivel nem tudni, miből is finanszíroznák, még valószínűbbnek tűnik, hogy ismét a már korábban beharangozott fejlesztések újrahasznosításáról lesz szó, könyvelési trükkökkel, mint a Juncker-terv esetében.

Piketty elismétli régi kritikáját is, amely az EU antidemokratikus jellegére vonatkozik, ennek változása nélkül szerinte hiteltelen és működésképtelen egy reformterv.

Hiperkonzervatívnak nevezi a víziót, amely mindössze átkeresztelné az Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM) „Európai Pénzügyi Alappá”, és nagyjából a Nemzetközi Valutaalap (IMF) modelljét alkalmazná az EU kormányzására. Azaz zárt ajtók mögül, a költségvetési miniszterek és technikusok intézményei révén irányítaná a rendszert.

Ez pedig teljesen szembemegy a parlamentáris, átlátható és nyilvános, demokratikus és vitákban edzett döntéshozatal módszerével, amelynek dominánsnak kellene lennie.

Piketty szomorúnak tartja, hogy harminc évvel azután, hogy megbukott a kommunizmus, szintén zárt ajtók mögött deklarált, bürokratikus bizonyosságaival egyetemben, itt tartunk.

A mentális változás komoly fékje, hogy a német és északi vezetők nagy része évek óta azt verte választói fejébe, hogy Európa minden problémáját a lusta déliek okozzák. Hogy csak a pénzüket akarják, és elég lenne, ha végre úgy dolgoznának és exportálnának, mint a németek vagy hollandok, és akkor minden megoldódna.

Ez a diskurzus – amely, tegyük hozzá, megdöbbentő erőre kapott az olasz választások nyomán – épp oly nacionalista és fantazmagórikus, véli Piketty, mint az, amit a szélsőjobb, a francia Nemzeti Front, immár Rassemblement National, azaz kb. Nemzeti Tömörülés, vagy az olasz Liga képvisel. Hiszen senki sem lenne képes elnyelni, ha az eurózóna összes országa a a némethez hasonló kereskedelmi többletét próbálná kitermelni.

Finanszírozzák a költségvetést a rendszer nyertesei

Annak érdekében, hogy kilépjünk a „nacionalizmusok szomorú konfrontációjából”, Piketty egy olyan büdzsét javasol, amelyet az EU gazdasági nyertesei finanszíroznának, egy közös nyereségadó, illetve közös vagyon- és jövedelem adó, a leggazdagabbak esetében. Erről egy valódi európai törvényhozói testületnek kellene döntenie.

Az egyes országok befizetéseik arányában kapnának vissza, és a net transzfer, amitől annyira tartanak a németek, nagyon alacsony is lehetne: a GDP 0,1%, 0,5% vagy akár 0,001 százaléka.

Ez első látásra éppoly jelentéktelennek tűnhet, mint Merkelék terve, de Piketty szerint az alapvető kérdés ma nem az, amire a jellemzően északi országok fókuszálnak, azaz az országok közti transzferek kérdése.

A központi kérdés az, hogy rá tudja-e kényszeríteni egy európai közhatalmi testület arra a legnagyobb hatalmú gazdasági szereplőket, hogy legalább olyan mértékben járuljanak hozzá a jövőre irányuló befektetésekhez, mint szerényebb társaik.

Ez az európai adó elsősorban az országokon belüli egyenlőtlenségeket csökkentené (és ahogy korábban írtuk, ez pl. Olaszországban jóval sürgősebbnek tűnik, mint bármely más napirenden lévő probléma).

Piketty úgy számol, hogy gond nélkül ki lehetne vetni a fentiek alapján az eurózóna GDP-jének 3-4 százalékát, azaz 300-400 milliárd eurót kitevő adót. Ennek az összegnek egy része, mondjuk a fele, visszakerülhetne az egyes államokhoz, pl. annak érdekében, hogy csökkentsék a középosztálybeli és szegényebb dolgozókat terhelő járulékokat. A bevétel másik részéből pedig egy közös befektetési alap jöhetne létre, a felsőoktatás, kutatás, megújuló energiák javára, vagy nagyobb közlekedési infrastruktúrák kiépítésére. És amennyiben ez szükséges, korlátozható lenne a nettó transzferek összege.

Piketty szerint efféle, konkrét javaslatok alapján lehetne valóban előbbre jutni a vitában, és az európai válság megoldásában. Félő azonban, hogy a következő hetekben többet hallunk majd Európa határainak úgynevezett megvédéséről, mint arról, hogyan védhetnénk meg Európát a centrumában majd egy évtizede manifesztálódó krízis súlyos következményeitől.

A cikk az interjú francia verziója alapján készült, amely a közgazdász blogján jelent meg. Címlapkép: Merkel és Macron a kanadai G7-csúcson, június elején; forrás: Facebook.

Dobsi Viktória

Megosztás

Ajánló