Spanyolország már nem következmények nélküli ország: megbukott a korrupt jobboldali kormány

Teljesen váratlanul győzött az összefogás a rendkívül tagolt spanyol parlamentben: péntek délelőtt a madridi Kongresszusban 8 párt képviselői szavazták meg a konzervatív kormány leváltását célzó bizalmatlansági indítványt. A negyven éves demokrácia legkorruptabbnak bizonyult formációja távozik a hatalomból, csaknem 7 év után, miután a korrupciós ügyek és súlyos politikai hibái egyszerre okozzák vesztét.

Pénteken délelőtt a madridi parlament alsóházának 180 képviselője megszavazta a szocialista párt (Partido Socialista Obrero Español, PSOE) bizalmatlansági indítványát, ami a jelenlegi jobboldali kormány leváltásán túl, automatikusan az azt beterjesztő Pedro Sánchez főtitkárt teszi miniszterelnökké. Sánchez néhány napon belül be is jelentheti kormánya összetételét – ez volt 1978 óta a legforróbb váltás az ország élén, egyben az első sikeres bizalmatlansági indítvány is.

A legérdekesebb az egészben talán az, hogy néhány napja még maguk a főszereplők sem hittek abban, hogy mindez megvalósulhat: úgy tűnik, a büntetlenség és a politikai hibák következmények nélkül maradása már robbanthatatlan hagyománynak tűnt az országban.

Mariano Rajoy vesztét végül az évtized korrupciós botránya, a Gürtel okozta, és első körben a rendvédelmi szervek kitartó munkája, amellyel az első feljelentések nyomán 2007-től feltárták a Néppárt (Partido Popular, PP) által vezetett önkormányzatokat 1999-től behálózó bűnszövetkezet működését.

Az elsősorban 3 régióban: Valencia mellett Madridban és a Baleár-szigeteken prosperáló biznisz révén vállalatok jutottak manipulált közbeszerzésekhez, a korrupt politikusoknak és magának a pártnak juttatott ajándékokért és pénzbeli adományokért cserébe. Túl az egyes helyi hálózatokon, ezekből az adományokból üzemelt a párt „B kasszája” is, amelynek létére 2013-ban derült fény: ebből a vezetők kaptak feketén rendszeres kifizetéseket.

A nagyközönség 2009-től, a sajtó feltáró munkájának következtében értesült az ügy részleteiről, amiben főképp az El País napilap járt az élen. A PP a kezdetektől mindet megtett a Gürtel eltussolása érdekében, és a számos bizonyíték ellenére a legelképesztőbb hazugságokat találták ki éveken át, az „ellenük szőtt összeesküvésről”, és az „általuk feltárt botrányról”, amihez lényegében semmi közük.

Nemcsak bizonyítékokat semmisítettek meg, de vélhetően a Gürtelben indított nyomozás miatt távolíttatták el hivatalából, a konzervatív többségű bírói kar közreműködésével az ország egyik sztárbíráját, Baltasar Garzónt is.

Az igazságügy berkeiben folyó hosszú és kemény küzdelmek azonban a PP vereségével végződtek, és a másfél éves per után múlt csütörtökön nyilvánosságra hozott első fokú ítélet a Gürtel úgynevezett „első korszakáról”, 1999-2004 között nemcsak 29 vádlottat ítélt, összesen 351 évre, de a párt volt pénztárnokát, Luis Bárcenast is 33 évre és 44 millió eurós büntetésre.

Ráadásul azt is kimondta, hogy a PP fekete kasszájának léte bizonyított, hogy a párt maga is hasznot húzott a bűnszövetkezet működéséből, 245 ezer euró értékben. Sőt, Mariano Rajoy vallomását is kétségbe vonta arról, hogy minderről nem tudott.

Mindez egy „normális” demokráciában már elég is lett volna a lemondáshoz, pláne  a többi, jelenleg is futó korrupciós üggyel kiegészítve, illetve azzal, hogy a Gürtel további etapjai majd most kerülnek csak bíróság elé. Rajoy és a PP azonban a szokásos modorban próbálta hárítani a felelősséget, és amikor Pedro Sánchez beterjesztette bizalmatlansági indítványát, inkább őt támadták azzal, hogy a „hatalomra tör”.

A kezdeti magabiztosságot azonban hamarosan a döbbenet váltotta fel, amikor kiderült, hogy a csupán 84 képviselővel rendelkező Sánchez mellett nemcsak a szövetségeseivel együtt összesen 71 képviselőt felvonultató újbaloldali Podemos sorakozik fel, feltétel nélkül, de a katalán independentisták is.

Ők – lévén a szocialisták támogatták az autonómia felfüggesztését és Rajoy mellé álltak a katalán krízisben – dönthettek volna úgyis, hogy nem szavazzák meg Sánchezt, a hírek szerint ezt az álláspontot képviselte a „száműzött” ex-elnök, Puigdemont is.

Az „összefogás” létrejöttének megértéséhez fontos tudni, hogy jelenleg két opció volt az asztalon. Sánchez kisebbségi kormányzása az egyik, és egy új választás a másik, azonnal, vagy néhány hónapon belül, ha Rajoy hajlandó lett volna lemondani.

A második opció a legutóbbi közvélemény-kutatások alapján az „új jobboldali” Ciudadanos győzelmét és valószínűsíthető jobboldali többséget hozott volna, a PP és a PSOE visszaesése mellett. Ez a lehetőség tehát nem kedvezett volna sem a két nagy pártnak, sem pedig a Ciudadanos ellenfeleinek, így a baloldalnak, de leginkább a regionális nacionalista pártoknak, baszkoknak, katalánoknak.

Albert Rivera formációja ugyanis a központosítás és az autonómiák csökkentésének híve, a spanyol nacionalizmus szélsőjobbos trendjeivel is kacérkodó párt ezért is tudott politikai tőkét kovácsolni a katalán válságból.

A katalánok, akik a héten végül összehoztak egy működőképes kormányt is, amelyben sem rabok, sem külföldre távozott tagok nincsenek, úgy tűnik, megpróbálnak a normalizáció irányába elmozdulni, és látnak esélyt arra, hogy a szavazataikra esetleg rászoruló Sánchez, ígéretéhez híven nyitottabb lesz a kompromisszumokra. Ha ez a lehetőség nem is bizonyos, de ma többet ér, mint egy elutasító néppárti kormány vagy egy nyíltan ellenséges Ciudadanos vezette többség.

Hasonló megfontolásból álltak a deal mellé utolsónak a jobboldali baszk nacionalisták, miután Sánchez megígérte, hogy a költségvetés, az általuk kiharcolt engedményekkel, marad. És ezzel meg is volt a szükséges 176 (+4) voks.

A PP megítélésére jellemző, hogy az utolsó pillanatokban még többen lehetségesnek tartották, hogy megvesznek néhány szavazatot, akárcsak 2003-ban, a madridi régióban. Erre azonban nem került sor, a párt óriási ovációval fogadta ma délelőtt vezérét, és kifelé továbbra is a teljesítményükre büszkén, a szocialisták hazaárulását, a terroristákkal és nemzetvesztő szeparatistákkal paktáló Júdás Sánchezt ostorozzák.

A színfalak mögött azonban sokan elismerik a hibákat, tisztában vannak a helyzet súlyosságával, és kemény harcokra készülnek. Úgy hírlik, Rajoynak esze ágában sincs lemondani a párt vezetéséről, és az utódlásért folytatott csatákba feltehetően beszállnak majd a párt nyugalomba vonult héjái is, így az ex-kormányfő, José María Aznar vagy Madrid „Szörnyella de Frásza”, Esperanza Aguirre is.

Ha az világos is, hogyan fogják támadni az új, példátlanul kisebbségi kormányt, de az korántsem, hogyan fognak a nagyon negatív megítélésű párt újjáépítéséhez.

Hasonló küzdelmekre egyébként a PSOE-ban is lehet majd számítani, ugyanis Sáncheznek akadnak jócskán „belső ellenségei”, és a katalánokkal-baszkokkal, illetve a radikális baloldallal létrejövő esetleges kompromisszumoknak sokan nem örülnének sem a párton belül, sem a párton kívüli hatalmi elitben.

Ez az elit, ahogy már korábban is írtuk, nyíltan a Ciudadanosnak drukkolt, és Sáncheznek muszáj lesz valamit letennie az asztalra, ha tartósabban akar hatalmon maradni, pl. kitöltené az időt a jövőre esedékes önkormányzati és régiós választásokig, vagy az elvileg 2020-ban esedékes törvényhozási randevúig.

Rövidtávon módja nyílhat több olyan döntésre is, ami érezhetően javíthat a spanyolok életén: pl. megszüntetheti a közmédia kóros elfogultságát, amely ellen az utóbbi időben már rendszeresen demonstrálnak, most épp fekete ruhában a dolgozók. Vagy eltörölheti a PP 2015-ben elfogadott, ún.”szájkosár” törvényét, amely ijesztően korlátozza a szabadság jogokat, esetleg szociális területen hozhat olyan reformokat, amelyekhez akadhat parlamenti többség.

Ha Sánchez nem is tervez koalícióra lépni azt ezt felajánló Podemos-szal,  a jövőben valószínűleg felerősödik a többi baloldali formáció jelentősége a parlamentben, az utóbbi évek tehetetlensége után. Az is kérdés, hogyan reagál minderre a kormányzás lehetőségétől most egy darabig mindenképpen eleső Ciudadanos, amely pl. Andalúziában a PSOE kormányzását segíti.

Egyetlen hét alatt teljesen felbolydult a status quo Spanyolországban, amelynek nyilvánvaló válsága ellenére senki sem sejtette, hogy egy cunami 3 nap alatt elsöpörheti a kormányt.

Ahogy a fentiekből is kiderült, a jövő tehát nagyon is bizonytalan. De egy fontos demokratikus győzelemmel gazdagabb lett az ország, ahol ma sokan méltán ünneplik, hogy a politikai hibákat, a kompromisszumképtelenséget, a pökhendi gőgöt, a közpénzek elszórását és a magánérdekek arcátlan kiszolgálását, végezetül pedig a polgárok hülyének nézését nem lehet megúszni a végtelenségig.

Dobsi Viktória