Vitatott szabályok szerint választanak kisebbségi tanácsokat Orbán mintaállamában

Magyarországon és Szerbiában tavasz óta tart a kormányok között az egymás magasztalása. Csakhogy eközben az érintett államvezetők nem érzékelik, hogy amióta a Szerb Haladó Párt van hatalom közelében, majd hatalmon, Szerbiában folyamatosan megnyirbálják és szűkítik az itt élő, általuk nemzeti kisebbségnek nevezett etnikai közösségek tagjainak a jogait. Remek alkalom kínálkozik mindennek megfigyelésére: hamarosan kisebbségi önkormányzatokat, nemzeti tanácsokat választanak a nemzeti kisebbséghez tartozó választók. Bár az érintettek zöme bírálja, négy évvel ezelőtt pedig a belgrádi alkotmánybíróság több ponton is elmeszelte a most módosítandó jogszabályt, amely szerint folyik majd a megmérettetés.

A legújabb információk szerint az idei évben sor kerül a nemzeti tanácsok választására, mégpedig nagy valószínűséggel november elején. A választásokon az adott nemzeti közösség (kisebbség) választói névjegyzékében szereplő, magukat az adott nemzeti közösséghez tartozónak vallók vehetnek csak részt mind választóként, mind jelöltekként. Nem véletlen, hogy sem a Vajdasági Magyar Szövetség, sem pedig a Magyar Nemzeti Tanács mindezt nem propagálja, mert az őket támogatók már mind bejegyzett szavazópolgárok.

Mindazok, akik eddig nem voltak bejegyezve, de a későbbiekben kérik a regisztrációt, nagy valószínűséggel nem a VMSZ által támogatott listára fognak szavazni. Mindez azért érdekes, mert az illetékes miniszter követeli a nemzeti tanácsok depolitizálását. Így várhatóan legkevesebb pártok által támogatott lista fog megjelenni. Soknak tartanak azonban attól, hogy Szerbiában is meg fognak jelenni, a magyar parlamenti választásokhoz hasonlóan a kamupártok és kamuszervezetek listái.

Ha már a két ország vezetői újabban egymásra licitálnak a tömjénezésben, a 25-30 éveseket szeretném megismertetni azokkal a tényekkel, amelyek bemutatják a nemzeti közösségek jogállásának szerbiai „fejlődését”. Elnézést kell kérjek, hiszen Szerbia Jugoszlávia széthullásakor, Magyarország pedig az Alaptörvény elfogadásakor nemzetállamoknak definiálták önmagukat, így ezt a „ballibsi” definíciós csökevényt nekem sem lenne szabad használnom, helyette – hogy mindenki értse –  én is nemzeti kisebbségeknek fogom azokat nevezni.

A munkatáboroktól a korlátozott autonómiáig

1964-ben kezdődött el az akkori Jugoszlávia liberalizálása, amivel azonban az 1968-as egyetemisták nem voltak megelégedve, tüntettek is becsülettel. Minden, ami utána történt, szokatlannak tűnt. Adott volt egy véreskezű diktátor, aki a második világháborút követően értelmi szerzője és gyakorlati megparancsolója volt a német lakosság elüldözésének, valamint a magyarok „megritkításának”. Kicsit később leszámolt a szerinte létező belső ellenséggel (nacionalistákkal, liberális gondolkodókkal, az államosítások ellenzőivel stb.). Cinikusan úgy is mondhatjuk, elküldte őket több évig tartó nyaralásra az Adriai-tengerre, illetve egészen pontosan: a Kopár-szigetre (Goli-otokra). Ki gondolta, hogy nem ad parancsot erőszak alkalmazására a fiatalokkal szemben? Sőt, elmegy közéjük nem protokolláris látogatásra, elfogadja őket vitapartnernek, ráadásul még az ígéreteit is betartja majd!

Sajnos, már csak emlék: a múlt század hetvenes éveiben jött létre a 8 államisággal rendelkező területből összetákolt szövetségi állam. Nem mindenki volt tisztában – még a magyarok között sem –, amellett, hogy jugoszláv állampolgárok voltunk, megvolt a szerbiai (tagköztársasági) és a vajdasági (autonóm tartományi) állampolgárságunk is.

Addig is fennhangon hirdették az országunkban a testvériséget-egységet, azaz az itt élő nemzetek és nemzetiségek teljes egyenjogúságát, mégis csak 1974-ben született meg a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság utolsó alkotmánya, amelyről a történészek azt állítják, Tito a nacionalizmusokkal való leszámolás hatékony fegyverének szánta.

Alkotmányos garanciát kaptak a nemzetek mellett a nemzetiségek is a nyelv, valamint írás szabad és nyilvános használatára. Ezeket pedig nevesítve be kellett építeni a tagállamok, a papíron Szerbiához tartozó, de szintén államisággal rendelkező autonóm tartományok, valamint minden egyes község (a magyar jogban ez a járás fogalmával egyenértékű) alapdokumentumába is.

Nem volt szükség nyelv- és egyéb joghasználatot szabályozó törvényre. Szavatolták az egyén személyes autonómiáját, de azt intézményesíteni nem lehetett, nem volt szabad. Kollektív, azaz közösségi jogok nem léteztek. Autonómiának pedig ott voltak Vajdaság és Koszovó. A községekről csak annyit rögzítettek az alkotmányban és a törvényekben: decentralizált területi egységek (vagyis egyes kérdésekben önrendelkezéssel felruházottak, azaz – ezt már én mondom – valamiféle területi autonómiák).

Walking dead népfelkelés a szerb igazságért

1988-ban Milošević vezetésével – némiképp irányítottan – „fellázadt a nép”. Ingyen buszokkal, élelemmel, és ami a legfontosabb: pálinkával, meg sörrel utaztatták a műveletlen és félművelt szerb polgárokat, mert terjeszteni kellett „a szerb igazságot”. Úgy is viselkedtek, mintha ők találták volna ki a fennhangon hirdetett szentenciákat:

• Jugoszlávia a szerb (nép) nemzet állama, hiszen ők vívták ki véres harcokban a létrejöttét, így nem lehetnek sehol kisebbségben. Így foszlott szét a Trianon óta igazságként terjesztett szöveg – Jugoszlávia, a délszláv népek évszázados álma,
• a szerb nemzettel együtt élő nemzetiségek csak nemzeti kisebbségek lehetnek, nem rendelkezhetnek több vagy ugyanannyi joggal, mint a nemzet tagjai – ezzel pedig a titói testvériség-egység szétfoszlásának folyamata indult be,
• ott, ahol egyetlenegy szerb sír is található, az Szerbia területe.

A spontánnak tűnő, valójában nagyon is szervezett tüntetések esetében még arra is figyeltek, hogy mindezek nemcsak a (volt) Jugoszlávia területén élő szerbek rendezvényei, azokat támogatják mások is. Találtak hirtelen például egy Kertész Mihály nevű hithű Milošević-párti személyt. Igaz, magyarul nem éppen tökéletesen beszélt, nevét Mihalj Kertes-Bracika formában használta. Neki el kellett mondani mindenhol, ahol megjelent, a következő szöveget:

Ti szerbek miért féltek Szerbiától, ha én magyarként nem félek?

De nehogy bárki azt higgye, hogy csak egy Bracikánk volt. A Szerb Szocialista Pártban megtalálhattuk még Savović (Kővári) Margit egyetemi tanárt. Ő magyarországi magyarként került a szabadkai tanítóképzőbe – azt mondják, hazájában nem jutott be egy főiskolába, de egyetemre sem, amikor férjhez ment, a hites ura montenegrói lett, nem pedig szerb. Emellett a többpártrendszer hajnalán alakult egy Magyarok Hazájukért, Szerbiáért és Jugoszláviáért elnevezésű szervezet, amelyet Molnár József (Josip Molnár nyugdíjas államvédelmi tiszt) vezetett, hozzá társultak Vlahovics József és Fekete Elvira újságírók. Ilyen környezetben, na meg a közben kitört háborús összetűzések alatt szó sem lehetett arról, hogy a ma már nemzeti kisebbségeknek nevezettek érdekében bármiféle törvénykezéssel foglalkozzanak.

Talán a felsoroltak miatt keltett nagy feltűnés a VMDK 1992-es magyarkanizsai közgyűlése, amit a pravoszláv húsvét napján tartottak meg. Ekkor fogadták el a VMDK autonómia-koncepcióját, amely az akkor működő európai kisebbségvédelem dokumentumai alapján készült el.

Ebben nem nemzeti tanácsként van definiálva a perszonális autonómia legfontosabb szerve, az elnevezése a magyar népcsoport parlamentje. Mivel az elfogadott dokumentum felölelte a Szerbiában élő délvidéki magyarok összességét, így egy komplex autonómiarendszert kellett volna kialakítani a háborús összetűzések után.

Érdekes, hogy ezt követően indult be az addig egyedüli délvidéki politikai szervezetben a bomlás folyamata. Az események részvevőjeként megkísérlem mindezt bemutatni. A VMDK szűk vezetése elfoglalta magát az autonómiakoncepció itthoni és külföldi ismertetésével, emellett pedig közvetlen tárgyalásokba kezdett a diktátorral. Ellentétben velük, a tagság a behívók elöli bujkálást, valamint a mozgósítások elleni megmozdulásokat szervezte. Az említett közvetlen tárgyalás apropója a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (az akkori kis-Juguszlávia) Alkotmányának elfogadása volt (nem éppen legálisan, hiszen azt a valamikori Jugoszlávia csonka maradékának képviselői fogadták el).

Ebben szavatolták a nemzeti kisebbségek jogait úgy, ahogyan a majdani törvény fogja szabályozni. Talán ez volt az ígéret, ami miatt a VMDK elnöksége felhívta az itteni magyarokat, vegyenek részt az új állam képviselőházának és az önkormányzatok szerveinek választásán. Az akkori ellenzék és a legjelentősebb háborúellenes megmozdulás (Oromhegyes) részvevői bojkottra szólítottak fel.

A választásokon nagyon kevés magyar vett részt, pl. Magyarkanizsa önkormányzatában összesen a lakosság 10 és 20% közötti része, azonban nem ez a lényeg, az egész majdnem országban a részvétel 50,11%-os volt. Nem hiszem, hogy a szavazó magyaroknak köszönhető ez a minimális többség, azt – szokás szerint – csak választási csalással tudták biztosítani. Így lett „szentesítve” az érintettek szerint a többség által, de ki kell mondanunk, a VMDK kollaborálásának köszönhetően a létrejött új állam.

Akkor hangzott el a VMDK elnökének, Ágoston Andrásnak híres mondata: A békeszervezetek kést döftek a VMDK hátába! De már egyre többen érezték, nem tartható fenn tovább a hatalomhoz való ragaszkodás, az elvtelen politizálás, a támogatásként érkezett pénz eredetének és felhasználásának eltitkolása stb.

1994-ben következett be a VMDK-ban a pártszakadás. Pár hónappal később máris megalakult az új politikai szervezet, civil szervezetként bejegyezve, a Vajdasági Magyar Szövetség. 1995-ben ez a szervezet is párttá alakult. Eközben a VMDK tovább bomlott, dr. Páll Sándor vezetésével leváltották az addigi elnököt, Ágoston Andrást, majd hitet tettek a magyarkanizsai autonómiakoncepció mellett. Ekkor alakította meg Ágoston és társasága a Vajdasági Magyar Demokrata Pártot, és persze, ők is papírra vetették saját autonómia-elképzelésüket, azt el is fogadták, de nem tudták útját állni a marginalizálódásnak.

Új szint hozott a délvidéki magyarok politizálásába a VMSZ, amikor létrehozta a saját koncepcióját. Azonban nem elvi szinten, hanem egy olyan dokumentumban, ami a hatalmi struktúrák és a Szerbiában létező nemzeti közösségek megegyezését célozta meg. Ennek elnevezése: Megállapodás Vajdaság és a vajdasági nemzeti közösségek önkormányzatának politikai és jogi kereteiről volt, amit tervezet formájában juttatták el Szerbia és a Vajdaság illetékeseihez.

Nem mellékes, hogy eközben nagyban folyt a kis-Jugoszlávia bombázása. 1999. augusztus 20-án, Szabadkán három párt, a Vajdasági Magyar Szövetség, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége és a Vajdasági Magyar Polgári Mozgalom által megválasztott küldöttek – az említett dokumentum alapján – megalakították az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsot. Mondjuk ki: első ízben a Vajdaságban bekövetkezett egy nemzeti közösség legitim követeléseinek nem legális – hiszen nem volt semmilyen törvényes alapja – érvényesítése. Talán ezért volt furcsa, hogy az alakítás folyamatában nem vettek részt a történelmi egyházak és az itteni civil szervezetek.

Talán ennek a jogszabály-tervezetnek és az alapján létrehozott intézménynek is szerepe volt abban – persze, az egyre fokozódó nemzetközi nyomás mellett, illetve Milošević diktatúrájának bukását követően –, hogy 2002-ben (az akkor még létező) Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Képviselőháza elfogadta a Törvény a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről jogszabályt. El lehet mondani, hogy ez egy olyan törvény, amely a nem államalkotó nemzethez tartozó állampolgárok eddig szerzett jogait nem csorbítja. De azt is ki kell emelni, mindez csak a nemzeti közösségek (azaz a törvény szerint: a nemzeti kisebbségek) kulturális autonómiáját teszi lehetővé.

A törvényben – végre – szó van a nemzeti tanácsokról is, a 19. szakaszban pedig található egy, az utolsó bekezdés a következő szöveggel: a nemzeti tanácsok megválasztásának a szabályait törvény rendezi. Mivel ezt sokféleképpen lehet értelmezni, például úgy is, meg kell alkotni a nemzeti tanácsokról szóló törvényt. Azonban a törvényhozó azt szűrte le belőle, a választási folyamatot kell csak szabályozni, ami miatt csak alacsonyabb rendű jogszabályt, a nemzeti kisebbségi tanácsot megválasztó elektori gyűlés munkarendjéről szóló szabályzatot fogadtatták el az illetékes minisztériummal.

Már magából a címből is látható, Európában szokatlan módon, elektori rendszerrel rendeztették meg a választásokat. Ami miatt megkérdőjelezhető a nemzeti tanácsok létrehozásának demokratikussága, hiszen pont az alapfeltétel, a választói névjegyzék, azaz egy nemzeti közösség szavazati joggal rendelkező tagjainak a listája hiányzott.

A már nem ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács tagjait az elektorok 2002. szeptember 22-én, Szabadkán választották meg. Igencsak érdekes a tény, hogy az alkalmazott törvény a nemzeti tanács tagjainak mandátumát 4 éves időszakra korlátozta, mégsem született meg a Nemzeti tanácsokról szóló törvény. Így aztán (igencsak furcsa és sokszor egymásnak ellentmondó magyarázatokkal) 2006-ban meghatározatlan időre meghosszabbították e nemzeti tanácsok mandátumát. 2009-ben megszületett végre a Nemzeti tanácsokról szóló törvény, azonban pozitív változást csak a választói névjegyzékek felállítása hozott, a jogsértő és jogszűkítő intézkedések ellenében.

Szerbiában az általános választásokon választójoga van minden szerbiai választópolgárnak, függetlenül attól, hogy hol él. Ne felejtsük el, Magyarországra is ugyanez érvényes, hiszen nem is oly régen a regisztrált, magyar állampolgárságú vajdasági magyarok is részt vehettek a parlamenti választásokon. Így csakis diszkriminációként értelmezhetem az ugyanott található rendelkezést, amely szerint a magyar nemzeti kisebbség regisztrált, Szerbia Köztársaság területén élő tagja vehet csak részt a nemzeti tanácsi választásokon.

Nyolc ponton alkotmányellenes

Azért, hogy ne legyen ilyen egyszerű a helyzet, a Vučić-kormány (igen, mert köztársasági elnökké válása előtt, bizony, ő volt a kormányfő) ideje alatt több polgár is felvetette az alkotmányosság problémáját a Nemzeti tanácsokról szóló törvény több rendelkezésével kapcsolatban. Ez azért érdekes, mert a törvény elfogadása előtt az illetékes parlamenti jogalkotási bizottság a javaslatot alkotmányosnak és törvényesnek találta.

Az Alkotmánybíróság meghozta a döntését, amivel a beadványban található problematikus rendelkezések többségét alkotmányosnak találta, de 8 esetben megállapította az alkotmányellenességet. Egyedül dr. Kartag Ódry Ágnes, az Alkotmánybíróság egyik tagja fogalmazott meg különvéleményt, hogy azok sem ellentétesek az alkotmánnyal, csak hibásan használják a megnevezéseket.

Már 2017-ben beindított a hatalmon levő párt (Szerb Haladó Párt) egy jogalkotási folyamatot, bejelentették, hogy nincs miért javítgatni az eddig érvényes Nemzeti tanácsokról szóló törvényt. Helyette egy, attól hatékonyabbal, könnyebben alkalmazhatóval kell azt helyettesíteni. Csakhogy már a munkajellegű változat – ami a meglevő törvény módosítását és kiegészítését célozta meg – megjelenésekor az érintettek többségének (de nem a hatalmi koalícióban található Vajdasági Magyar Szövetségének) képviselői rámutattak, hogy az abban foglaltak tovább szűkítik a Szerbiában élő nemzeti kisebbségek eddig megszerzett jogait.

Mindez azonban nem sokat ért, mert az ezt követően közvitára bocsátott tervezet érdemleges változást nem tartalmazott. Jelenleg is folyamatban vannak a viták, tanácskozások stb. a tervezetről, ami pedig nagyon érdekes, nem tudtam nyomára akadni, hogy a magyarul „A nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény módosításáról és kiegészítéséről szóló törvény tervezete” elnevezéssel illethető változat, bárhol megjelent volna magyar, albán, román, szlovák stb. nyelven. Kell-e erről bármit is mondani. Esetleg egy kérdést: Hol voltak / vannak most a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács?

Mivel most már mindenki tisztában lehet, mi is történt az elmúlt több mint harminc év alatt a magyar nemzeti közösség (bocsánat: nemzeti kisebbség) egyéni és kollektív jogaival Szerbiában, a Vajdaságban. Ennek tudatában kérek mindenkit, emlékezzenek vissza a magyar kormányzat és hatalom nagy csinnadrattával megtett kijelentései közül néhányra:

„… a magyar kormány nagyra becsüli azt, ahogyan a szerb kormány az országban élő magyar közösséggel bánik… a vajdasági magyarság nem elválasztja, hanem összeköti a két országot. Sok európai uniós tagország is példát vehetne Szerbiáról a kisebbségi jogok biztosítása terén… nagyra becsüljük a szerb kormány tevékenységét abban a vonatkozásban is, hogy az itt élő magyar közösségre mint a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésében erős szerepet játszó közösségre tekint…”

„Szerbia mára Magyarország legfontosabb partnerévé vált a nyugat-balkáni térségben.”

„A jó kapcsolat alapja, hogy a szerb kormány erőforrásként és nem tehertételként tekint a vajdasági magyarokra, akárcsak a magyar kormány a Magyarországon élő szerb nemzeti közösségre.”

„A magyar kormány azt gondolja, hogy Szerbiának igenis az Európai Unióban van a helye, és ennek a véleményének hangot is ad. Ha minden szomszédos ország olyan tisztelettel viszonyulna, és csak megközelítően annyi jogot adna a területén élő magyar nemzeti közösségeknek, mint Szerbia, akkor a Kárpát-medencében sokkal kevesebb feszültség lenne.”

„Szerbiának sikerült összehangolnia a saját nemzeti büszkeségét, a területi integritása melletti elkötelezettséget és kisebbségeknek biztosított autonómiával, miközben biztosította és bátorította is intézményeik működését.”

„Aleksandar Vučić szerepvállalása akár miniszterelnökként, akár köztársasági elnökként rendkívül pozitív hatással volt a magyar- szerb kapcsolatokra. Mindvégig azt kereste, hogy a két ország hogyan tud pozitívan együttműködni, hogyan tudunk erőforrásként tekinteni a barátságunkra, és hogyan tudunk erőforrásként tekinteni a nemzeti közösségeinkre egymás országaiban. Azt gondolom, hogy a jelenlegi szerb kormány egy példát mutat még az EU-tagoknak is itt a térségben, hogy hogyan kell egy nemzeti közösséghez, nemzeti kisebbséghez viszonyulni.”

„Magyarország nem engedi kritizálni Szerbia kisebbség-politikáját, mert Szerbia a magyar kisebbségnek jóval több jogot adott, mint más szomszédos országok.”

Nem írtam ki az idézett szövegrészletek melyik politikustól származnak (akit különösen érdekel, klikkelhet), mert a magyarországi törvényhozó és végrehajtó hatalom nagyon sok képviselője szinte szóról-szóra ugyanezek valamelyikét állította, azaz még azt is megkockáztathatom, mindez egy előre átgondolt politika része. De nem meg lepő, hogy a másik oldal szintén hasonlóan vélekedik. Nézzünk ezekre is példákat:

„Magyarország és Szerbia között soha nem volt még ilyen jó a politikai és a gazdasági kapcsolat, nincsenek már nyitott kérdések, és ez a kapcsolat példaként szolgálhat más országok számára.”

„Szerbia és Magyarország közötti a jó kapcsolat nem valósulhatott volna meg Orbán Viktor magyar miniszterelnök személyes erőfeszítése nélkül. A szerb politika is erre törekedett, és az együttműködésnek köszönhetően a Szerbiában élő magyarok jól érzik magukat az országban.”

„Szerbia vezető helyen áll a nemzeti kisebbségekkel folytatott munkában és jogaiknak tiszteletben tartásában.”

Sajnos, mindkét ország felelős tisztségviselői elfoglaltak voltak az ön- és egymás tömjénezésével, így nem vehették észre, hogy amióta a Szerb Haladó Párt van hatalom közelében, majd hatalmon, Szerbiában folyamatosan megnyirbálják és szűkítik az itt élő, általuk nemzeti kisebbségnek nevezett etnikai közösségek tagjainak a jogait. Erre még azt sem mondhatják, hogy „mi erről nem hallottunk”, hiszen a vajdasági Magyar Mozgalom nyílt levélben fordult előbb Orbán Viktor miniszterelnökhöz, majd pedig Áder János államfőhöz.

Végül két megjegyzés:

A Magyarországon jelenleg tisztségben levők nagyon feledékenyek. Ki tudja miért, nem tudnak (akarnak tudomást szerezni) arról, Aleksandar Vučić milyen szerepet töltött be a Jugoszláv Szövetségi Köztársaség tájékoztatási minisztereként, illetve a legújabb balkáni háborúban (Szarajevó, Glina, Srebrnica stb.), mint a Szerb Radikális Párt tisztségviselője.

Azt állítják, Szerbia kisebbségpolitikája példaként szolgálhat Európának. Hozzáteszik még „Szerbia sokkal több jogot adott…”! Tisztelt államférfiak! Tudják-e, hogy az állampolgári jogokat (legyenek azok egyéniek vagy kollektívak) nem lehet adni, hiszen akkor el is lehet venni, hanem azok megilletik az egyéneket! Vagyis adni lehetetlen, egyedül szűkíteni, csorbítani, elvenni lehetséges!  Ha mégis kitartanak a véleményük mellett, akkor a spanyol kormány munkája még inkább példaértékű, hiszen még Szerbiától is több „jogot adott” a baszkoknak, a katalánoknak. Az pedig teljesen véletlen, hogy ezek a „kisebbségek” élni is akartak azokkal, ami miatt ezeket a jogokat „kénytelenek” voltak csorbítani!

Balla Lajos (Oromhegyes)