Bár az Európai Unió és Törökország között 2016-ban létrejött egyezség értelmében az EU által felajánlott 3 milliárd eurót csak menekültek segítésére lehetne fordítani, újságírók katonai felszerelésre is bukkantak a török szerződések között. Az ankarai rezsim szerint ugyan a török-szíriai határ nyitva áll, de a gyakorlatban nemcsak visszatoloncolják, hanem esetenként lövik is a menekülteket – és mindehhez alkalmasint európai adófizetők pénzéből fizetett eszközök nyújtanak segítséget. Eközben az újabb migrációs útvonalakon egyre nagyobb a nyomás a civil szervezetekkel szemben, akik zavaró szemtanúi a jogsértéseknek.
Két évvel ezelőtt, március 18-án az EU és Törökország egyezséget kötött arról, hogy Ankara 3 milliárd eurós támogatás – és bizonyos politikai ígéretek – fejében távol tartja két éven át a menekülteket Európa határaitól. A megegyezés annyiban hatékonynak bizonyult, hogy ez idő óta jelentősen, kb. kilencven százalékkal lecsökkent a Törökországból érkező forgalom, miközben persze a legelszántabbak új, általában jóval veszélyesebb és hosszabb útvonalakat kerestek, elsősorban Líbia felé.
Az, hogy a török hatóságok nem csupán szép szóval és kiváló infrastruktúrákkal, integrációs lehetőségekkel tartják vissza a menekülteket, elég nyilvánvaló, ha ismerjük a határok logikáját. Az emberek feltartóztatásához ugyanis – helyzettől függően – több, kevesebb, célzott vagy diffúz erőszakra van szükség. Az Európai Unió épp ezért adja ki – jó ideje, és a 2015-ös válság óta még kevésbé körültekintően – alvállalkozóknak a menekültek és migránsok távoltartását.
Hiszen az ehhez elkerülhetetlen erőszak egyértelmű jogi és morális felelősséggel is jár. És ha már a kitűzött célok érdekében nemzetközi konvenciókat kell megszegni, emberi jogokat semmibe venni, esetleg emberek életét is veszélyezteti az eljárás, mégis jobban veszi ki magát, ha mindez marokkói vizeken, török területen vagy líbiai milíciákat igénybe véve történik, és lehetőleg a nyilvánosság kizárásával.
Ennek a jogi és morális felelősségnek a kérdését feszegeti az a kb. 82 millió eurót érő katonai felszerelés, amelyre egy újságíró csapat bukkant az EU finanszírozta török projektek között. Ez persze viszonylag kis tétel ahhoz a 3 milliárd euróhoz képest, amit az Unió 2016 márciusában megígért, két évre vonatkozóan, és amiből az Európai Bizottság szerint tavaly decemberig 1,85 milliárd euró kifizetésre is került.
De érdemes például összevetni annak a Mare Nostrum katonai-humanitárius operációnak a költségeivel, amelyet az olasz állam indított a Földközi-tengeren, azután, hogy 2013 októberében egy hét alatt több mint 600 ember halt meg Lampedusa közelében. Az Európai Unió és tagállamai akkor már nem végeztek vízi mentést nemzetközi vizeken, és az EU nem volt hajlandó beszállni az olasz projekt finanszírozásába. A Mare Nostrum a becslések szerint havi 9 millió euróba került, egy évvel később hagytak fel vele, az egyre erősödő, elsősorban jobboldali kritikák miatt, amelyeket persze csak tovább fűtött az európai szolidaritás elmaradása.
Ez a „kis tétel” tehát néhány éve nagy segítség lett volna Rómának, ma pedig a török rezsimmel kapcsolatban vet fel súlyos kérdéseket.
Az Unió hivatalosan csupán menekültek törökországi integrációjához, mindennapi szükségleteihez járul hozzá, illetve ahhoz, hogy ezek az emberek ne jussanak Európába. (A megegyezés egyik legperverzebb és -életszerűtlenebb kitétele, hogy a török területről érkező migránsokat az EU visszafordítja Görögországból, még akkor is, ha menedékkérelmet adnának be. A visszatoloncolt emberekért cserébe átvesznek már tesztelt menedékkérőket a törököktől…)
Csakhogy az újságírók által talált, uniós forrásból finanszírozott katonai felszerelés egy része a szíriai-török határon kerül bevetésre, sőt, akár a török hadsereg afrini inváziója során is. És mindkét esetben súlyos jogsértések eszközei lehetett.
A European Investigative Collaborations (EIC) nevű platform tagjai közül a dán Politiken és a Danwatch, a német Der Spiegel, az olasz L’Espresso, a holland Handelsblad és a román The Black Sea vett részt a nyomozásban, melynek eredményeit a Médiapart portál is közre adta.
Ennek alapján az EU finanszírozta 75 százalékban 82 Cobra II páncélozott jármű vásárlását, amelynek összértéke 47,5 millió euró.
A gyártó az Otokar török cég, 2017 tavaszán szállították le őket. Ma annak a monumentális infrastruktúrának részét alkotják, amely várhatóan a világ harmadik leghosszabb fala lesz, ha elkészül. A török-szír határon 2016 óta épülő, 900 méter hosszúra tervezett betonkonstrukciót drónok, hőérzékelő kamerák és távirányítható lőtornyok egészítik ki, hangos beszélők figyelmeztetnek törökül és arabul, hogy senki ne jöjjön közelebb. Ellenkező esetben bevetésre kerülhetnek a lőfegyverek.
A Cobra II, fotó: Otokar
Bár Törökország azt állítja, hogy a határ továbbra is nyitva áll a menedékkérők számára, ennek már jó ideje ellentmond több helyi török és szíriai forrás. A médiában időről-időre olvasható, hogy a török határt megközelítők az életüket kockáztatják – ahogy erről Földes András is beszámolt, már 2016-ban az Index hiánypótló cikksorozatában.
Az Emberi Jogok Szíriai Obszervatóriuma szerint a forradalom kezdetétől tavaly szeptemberig 310 civilt öltek meg a török fegyveres erők a határon, köztük 90 gyereket. Szeptember óta, a cikkek megjelenéséig újabb 42 civil halt volna meg a határon. Ahol az ENSZ menekültügyi főbiztossága (UNHCR) szerint is gyakorlatilag lehetetlenné vált átjutni, kivéve a súlyosan sérült vagy beteg embereket, miközben a Szíriából menekülők száma ismét növekszik.
A török rezsim jelenleg egy háborús zónába zárja az életveszélyben lévő lakosságot. December közepétől január közepéig az ENSZ szerint csaknem 250 ezer szíriai ért a határ menti zónába, miután elhagyni kényszerült lakhelyét, és ez a szám várhatóan tovább növekszik majd a török hadsereg afrini inváziója nyomán.
Ilyen körülmények között nemcsak a határt átlépni próbáló menekültekre lőni súlyos jogsértés, hanem önmagában az is, ha a fal megfosztja attól a lehetőségtől a szíriaiakat, hogy menedéket kérjenek. És amennyiben az uniós intézményeknek tudomása van arról, hogy az általuk fizetett eszközök vagy berendezések megsértik a menedékkérők jogait, akkor cinkosak e jogsértésben.
Az IEC kérdésére az Európai Bizottság (EB) azt felelte, hogy az EU nem szolgáltat katonai vagy emberéleteket veszélyeztető berendezéseket Ankarának. A Cobra II azonban nyilvánvalóan katonai jármű. Az EB azt is hozzátette, hogy a törökökkel kötött megegyezés értelmében a járműveket csupán a határok felügyeletére lehet alkalmazni, és rendeltetésük módosítása vagy megváltoztatása csak az EB írásos engedélyével mehet végbe.
A valóságban azonban a Bizottságnak nem áll módjában ellenőrizni, hogy mire használják ezeket az eszközöket. Több emberi jogi szakértő is tart attól, hogy az uniós forrásokból finanszírozott berendezéseket a szíriai kurd területeken vagy saját lakossága ellen használja a török rezsim. Az afrini invázió során készült fotók alapján több Cobra II is bevetésre került, csak periszkóp, illetve hőérzékelő kamera helyett fegyverekkel szerelték fel őket – állapítja meg az IEC.
2017 májusában az Aselsan nevű cég, amelyet 84 százalékban a török hadsereg birtokol, elnyert egy 30 millió eurós uniós pályázatot, a görög-török határon használandó járművek eladására. Az 50 járőrautóból húsz speciális páncélozást kapott, amely aknáknak és gránátoknak is ellen áll. A hivatalos leírás szerint ezek az eszközök az illegális bevándorlás, embercsempészet, és a határokon átívelő bűnözés (cross-border crimes) megelőzését segíti.
Ha közelebbről megnézzük a szóban forgó masinákat, nehezen vitatható katonai jellegük: az EIC információ szerint 50 darab Hizirről van szó, amelynek prototípusát maga Erdogan mutatta be egy katonai expón 2016 novemberében. Bár a kiírásban nem így szerepelt, a járműveket csak nemrég gyártották le, egyelőre tesztelik őket, és az Aselsan valójában csak az elektronikai berendezéseket szállította. A gyártó a Katmerciler, egy volt AKP-tag tulajdona.
A Hizir, fotó: Katmerciler
Továbbá az EU finanszírozott 6 olyan hajót is, amelyeket egy holland cég gyártott le, 18 millió euró értékben, és jelenleg a görög-török határon járőröznek. Az itt működő civilek szerint a török parti őrség általában agresszívan lép fel a menekültek hajóival szemben, olykor veszélyeztetve az utasok testi épségét.
Az egyik megszólaltatott szervezet, a Sea-Watch szóvivője, Ruben Neugebauer szerint az uniós-török egyezmény megkötése óta a parti őrség szinte bármit megtesz a menekültek feltartóztatása érdekében. Néhányszor látták, hogy a török hajók hullámokat keltenek a csónakok körül, így a felborulás kockázata miatt azok maguktól visszafordulnak. Máskor üldözőbe veszik a hajókat, és botokkal ütik az utasokat, hogy irányt váltsanak.
A török határőrség azt állítja, hogy a botokat a motorok, hajócsavarok rongálására használják, hogy visszavontathassák a lélekvesztőket a török partokhoz. Egy novemberben dokumentált esetben, amely miatt az UNHCR is aggodalmát fejezte ki, a parti őrség a levegőbe lőtt, mire több menekült félelmében a tengerbe vetette magát.
Ahogy a fentiekből kitűnik, ezen tételek egyikére sem igaz, hogy a menekültek befogadását szolgálnák, és elképzelhető, hogy mindhárom esetben jogsértések eszközei, ennek legnagyobb kockázata a szíriai-török határon áll fenn. Egyébként az EB egyik szóvivője is elismerte az EIC-nek, hogy nagy figyelemmel kísérik, mi történik ezen a határon, és tudatában vannak az ott megnyilvánuló erőszaknak, de „képtelenek objektív forrásból vagy a török hatóságok révén megbizonyosodni róla”.
Holott azok, akiknek sikerül átjutnia csempészek segítségével a határon, rendszeresen beszámolnak arról, hogy a határőrök rájuk lőttek, illetve arról, hogy megverik a menekülteket, vagy megtagadják tőlük az orvosi ellátást. A Human Rights Watch legutóbb februárban gyűjtött ilyen beszámolókat, de a Der Spiegelnek is sikerült kb. tucatnyi, egybevágó és koherens tanú leírásával alátámasztani jogsértéseket.
Nincs nyoma annak, hogy ezek a kételyek és emberi életek sokat nyomtak volna a latban, miközben idén március 14-én az EB zöld utat adott az újabb két évre szóló 3 milliárdos csomagnak. Ez az összeg, akárcsak eddig, a „menekültek és a vendéglátó közösségek szükségleteire használható fel, humanitárius segítség, oktatás, egészségügy” stb. területeken.
Persze az, hogy a „határvédelem externalizálása”, az Európán kívüli szereplők alvállalkozósítása fontosabb, mint az emberi jogok védelmének látszatát fenntartani, nemcsak a török partnerségben nyilvánul meg. Az EU-nak a líbiai rezsimmel kialakított kooperációja, akárcsak a tavaly létrejött olasz-líbiai deal, amelyet továbbra is egyhangúlag támogatni látszik Európa, a fentieknél is sokkal nagyobb, és évek óta több száz alkalommal dokumentált kockázatokat rejt.
Ahogy erről korábban részletesen írtunk, itt az olasz források olyan milíciáknál landolnak, amelyek a „migránssimogató” hajlammal nem igazán vádolható ENSZ Biztonsági Tanácsának tavaly májusban készült jelentés szerint is részt vesznek a fegyver- és drogkereskedelemben.
A partvonalon operáló rivális bandák több ízben is megütköztek a korábbi két évben, több tucat halálos áldozatot okozva; létezésük nemcsak a helyi hatóságokra jelent fenyegetést, hanem a békére is – olvashatjuk a beszámolóban.
Az EU által is támogatott parti őrséget több NGO is vádolja azzal, videókkal is alátámasztva, hogy megpróbáltak megakadályozni mentőakciókat a nyílt vízen. Az ENSZ-BT anyaga azt is leszögezi, hogy a csempészek mellett, az „illegális bevándorlás” ellen küzdő hivatalos szervek és a parti őrség is kiveszi a részét a az emberek mellett különféle termékekkel kereskedő csempészhálózatok működtetéséből, és mindannyian közvetlenül felelősek súlyos jogsértésekért.
Az éheztetés, kínzás, kivégzések és a fogva tartás embertelen körülményei mellett a jelentés még a rabszolgaságot is említi, pl. olajfinomítókban fogtak kényszermunkára embereket. (Mindezt hónapokkal azelőtt, hogy a CNN lefilmezett egy rabszolgavásárt tavaly novemberben.)
Mind a biztonsági szakértők, mint a helyben tevékeny NGO-k részéről felmerült, hogy azért is kockázatos ezeket a szervezeteket támogatni, mert semmi garancia rá, hogy az így felszerelt csapatok egy nap nem fordítják fegyvereiket pl. egymás vagy akár a kormány ellen.
Korábbi cikkünk:
Érdekes módon, minél több olyan jogsértést és vállalhatatlan dealt dokumentál az NGO-k és szakértők segítségével a sajtó, amelynek előmozdítói európai intézményes szereplők, esetleg a bajba jutottaknak a segítségnyújtást elmulasztó NATO és európai hatóságok, annál keményebb kritika éri a menekülteket és migránsokat segítő szervezeteket.
Tavaly nyáron jelent meg a londoni székhelyű Forensic Oceanography kutatási projekt tanulmánya, néhány hónappal azelőtt, hogy a sajtó hírül adta, hogy az olasz hatóságok – feltehetően a titkosszolgálatok képviselői – javában tárgyalnak a líbiai maffiákkal. A megmentőket hibáztatni című anyag azt vizsgálta, mennyire jogosak a vádak, amelyeket már a Mare Nostrum működése idején is hallhattunk arról, hogy a menekültek kimentése „szívó hatást” gyakorolna, és növelné a földrészünkre vágyók, így a halottak számát.
Az utóbbi években valóságos kampány indult a mentő szervezetek delegitimációja és kriminalizációja érdekében, amelyből az EU határvédelmi szerve, a Frontex mellett magas rangú politikusok és a média is kivették a részüket, de hozzájárultak az olaszországi bűnüldözési szervek egyes tagjai is.
Korábbi cikkünk:
A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a civil hajók hibáztatása téves alapokra épül, és felcserél ok-okozati összefüggéseket, nem egyszer propagandisztikus célok érdekében. Ezek a hajók lényegében csupán azt a feladatot próbálják elvégezni, kapacitásaik határán egyensúlyozva, amelyet az Unió nem akar.
9 hónappal a tanulmány megjelenése után megtörtént az is, ami korábban szinte elképzelhetetlennek tűnt: március 18-án a szicíliai Catania ügyészsége feltartóztatta a sapnyol Proactiva Open Arms mentőhajóját. A szervezet ellen eljárást kezdeményezett: a vád szerint hajójuk nem engedelmeskedett a líbiai parti őrségnek, és az NGO bűnszövetkezetben segíti elő az illegális bevándorlást.
A Proactiva Open Arms egy katalán város profi vízi mentőiből alakult szervezet, alapítói még 2015-ben Leszbosz szigetén önkénteskedtek a menekültválság csúcsán.
Ott jöttek rá, hogy hetente több tucat ember hal meg a görög és török partok közelében, majd hónapokkal később már a nyílt tengeren találkoztak egy 400 főt szállító, elsüllyedt hajóval. Igaz, majd 260 utast sikerült megmenteniük, de egész családokat, a nagyszülőktől az unokákig láttak szörnyet halni a hullámok között.
Korábbi cikkünk:
Mi ütött a katalánokba, hogy százezrek demonstrálnak a menekültek befogadásáért?
Így jutottak arra, hogy a partoktól távol még nagyobb szükség van segítségre, és 2016 nyarán egy olasz milliomos felajánlotta nekik hajóját: az átalakításokon átesett, Astral névre keresztelt jármű azóta több tízezer ember életét mentette meg a Földközi-tengeren.
Ahogy az alábbi videón is látható, az olasz-líbiai tárgyalásokkal egy időben, az Európai Unió által pénzzel és képzésekkel támogatott líbiai parti őrség több ízben konfrontálódott az NGO-k hajóival. Egyes szervezetek fel is hagytak a mentéssel, de az Open Arms úgy döntött, marad: „még akkor is, ha a mentőmellényeket golyóálló mellényekre kell cserélnünk” – ígérték.
A szervezet vezetője, Óscar Camps beszámolója alapján, a cataniai ügyészség eljárását is egy olyan helyzet előzte meg, ahol kis híján szükség volt golyóálló mellényekre.
A mentőhajók ebben a zónában az olasz hatóságok riasztása alapján dolgoznak, ezúttal azt a jelzést kapták, hogy a nemzetközi vizeken van egy bajba jutott hajó, de a mentést a líbiaiak végzik majd. A helyszínen azonban megállapították, hogy a líbiaiak késnek, a helyzet pedig súlyos, többen sürgős segítségre szorulnak, így megkezdték a mentést, elsőként a gyerekekkel és nőkkel.
Egy órával később futott be egy líbiai járőr, és Camps szerint különösen erőszakos módon kényszerítették a katalánokat, hogy távolodjanak el a csónaktól. A mentéshez is nagyon agresszívan láttak hozzá, mire a csónakban ülők bepánikoltak, és nem voltak hajlandóak átmenni a líbiai hajóra.
Ezután fegyverrel fenyegették a még egy csónakban ott lévő 3 vízi mentőt, hogy adják át nekik a már kimentett embereket. Az Open Arms csapat úgy döntött, hogy mindez nagyon kockázatos lenne, és megtagadták a parancsot – a líbiaiak csak akkor adták fel, amikor rájöttek, hogy két újságíró is van a fedélzeten.
A civilek úgy vélik, jogszerűen jártak el, ugyanis a nemzetközi tengerjog szerint az életmentés abszolút prioritás, ebből a szempontból mindegy, milyen vízuma van a bajba jutottaknak. Ráadásul mindez nemzetközi vizeken történt, amelyek ellenőrzését ugyan az EU és Olaszország az észak-afrikai országra akarja testálni, de ennek nem igazán van törvényes alapja, Camps szerint.
A líbiai „parti őrség” hivatalosan nem létezik, a Nemzetközi Tengerészeti Szervezet (IMO) nem ismeri el, és több ízben dokumentálták jogsértő fellépését. Még ha Líbiában más is lenne a helyzet, abszurd elvárás, hogy egyedül végezzék a mentést mintegy 350 ezer négyzetkilométeren.
Ezzel Itália is tisztában van, de ha az az NGO-k hajói nincsenek jelen, senkinek sem fognak feltűnni a halottak. Ha végzetesen későn érkeznek, ahogy március 18-án történt, nem fogják saját magukat „feljelenteni”.
Camps úgy látja, a csónak utasai a halálra is készen álltak, csak ne kelljen visszafordulniuk a líbiai pokolba, ahol feltehetően újra fogság, rettenetes körülmények, esetleg zsarolás, fizikai, szexuális erőszak várja őket.
A civilek ellen egyre erősödő kampány a közelmúltban több hasonló helyzetet produkált: a marokkói-spanyol határon 16 éve működő civil szervezet közismert és számos díjban, elismerésben részesült vezetője, Helena Maleno ellen tavaly decemberben indult eljárás Marokkóban. A csempészekkel való együttműködéssel vádolják, holott bűne főleg az, hogy jelezni szokta a hatóságok felé, ha egy csónak segítséget kér.
Korábban már írtunk bíróság elé állított francia segítőkről, és májusban kezdődik azoknak a sevillai tűzoltóknak a pere, akik ellen még 2015-ben indult eljárás Görögországban. Tavaly nyáron egy német hajót is feltartóztattak, majd elkoboztak a szicíliai hatóságok, az ő következő tárgyalásuk is májusban esedékes.
Maleno, akárcsak a tűzoltók és az Open Arms esetében is támogató kampány indult, a katalánok mellett Javier Bardemtől, tévés sztárokon át művészekig, számtalan közismert személyiség állt ki, és 265 ezren írták alá azt a petíciót, amely felszólítja a spanyol kormányt, hogy követelje a hajó elengedését és a vádak ejtését.
Életeket menteni nem bűn, mondják a támogatók – Camps szerint pedig életeket menteni zavaró lett:
„Mert ez az ő szégyenük. A mi elkötelezettségünk, a segítségnyújtásunk, az egész munkánk leleplezi az európai és olasz hatóságok felelősségét. Ha nem akarják, hogy itt legyünk, végezzék el a munkájukat, és akkor mi elmegyünk.”
Dobsi Viktória
Címlapkép forrása: Hurriyet Daily News.
Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!
Az Átlátszó is részt vesz abban a nemzetközi újságírói együttműködésben, melynek célja nyomon követni az uniós helyreállítási pénzek elköltését a...
A kedd hajnalban elfogadott, közös adósságkibocsátásra alapuló európai újjáépítési projekt ellenzői, az úgynevezett „takarékos” államok, számos engedményt harcoltak ki az...
Hatalmas kompromisszum eredménye az a rendkívül szoros választási arány, amellyel végül Ursula von der Leyen (VDL) az Európai Bizottság (EB)...
Miután mindenki biztosra vette hogy a romániai Korrupcióellenes Ügyészség volt vezetője a befutó, a francia jelölt megüzente, hogy nem száll...
