Bezárás
Egyéb

Az olasz beteg – miért utálják annyira az eliteket és az Uniót Itáliában?

Hogyan jutott oda a nyolcvanas években még lelkes uniópárti, föderalista Olaszország, hogy ma a választók fele olyan formációkra szavaz, amelyek többé-kevésbé euroszkeptikusak? Mi magyarázza a hagyományos nagy pártok visszaszorulását, és az elitellenességgel kampányoló erők felülkerekedését, illetve a lakosság jelentős részének elutasítását a bevándorlókkal szemben?

Választás az EU, az euró és az elitek ellen?

A múlt vasárnapi választásokon, rekordalacsony, de még így is 72,9 százalékos részvétel mellett a szavazatok több mint felét olyan pártok kapták, amelyek az utóbbi években az Uniót és az eurózónát ostorozták. Bár az idei kampányban már nem ez volt legfontosabb üzenetük, de az eurószkepszis és “eurófrusztráció” így is népszerűségük egyik fontos üzemanyaga maradt – az elitellenesség, a hagyományos politikából és a jól ismert arcokból való kiábrándultság mellett.

Az első helyen az alig 9 éve alakult 5 Csillag Mozgalom (Movimento 5 StelleM5S) végzett. 32,7 százalékos eredménye nemzetközi rekordnak számít, a második világháború óta nem nagyon volt olyan, újonnan létrejött párt, amely ilyen országos népszerűségre tudott volna szert tenni ennyi idő alatt. (A szomszédos Franciaországban Macron újdonsült pártja is szövetséget kötött a jobbközéppel a győzelem érdekében.)

Az M5S ugyan már legutóbb, 2013-ban is a legtöbb szavazatot kapó párt volt, de az akkor még a szövetségeseket elutasító formáció azóta újabb 2 millió voksot tudott begyűjteni, és a hivatalosan március végén induló kormányalakítási kísérletek egyik nagy esélyese maradt.

A 2013-as választásokon a megyék élén végző pártok; forrás: Wikipedia

A 2013-as választásokon a megyék élén végző pártok; forrás: Wikipedia. Piros: PD, Kék: Berlusconi Szabadság Pártja, zöld: Északi Liga, sárga: M5S

A felemelkedéséhez a hagyományos balközép, a Demokrata Párt (Partito Democratico, PD) csaknem 2,5 millió elhidegült szavazójára és a kisebb radikális pártoktól a hasznos szavazat jegyében elpártolókra is támaszkodó M5S-ben az utóbbi időszakban a kormányozni kész pragmatikusok kerekedtek felül. Ennek jegyében vette át a vezetést tavaly az alapító Beppe Grillo komikustól az „ideális vej” imázsát megtestesítő, mérsékeltebb, 31 éves Luigi Di Maio, aki már nem kívánja otthagyni a közös valutát és az EU-t, inkább annak politikáit szeretné megváltoztatni.

Korábbi cikkünk:

Brüsszel rémálma körvonalazódik az olasz választások első eredményei alapján

A választás másik nyertese az a 45 éves Matteo Salvini, aki a korábbi Északi Liga helyett Lega néven induló pártjával, némi meglepetésre a jobboldali koalíció élén végzett. A pártot 2013-ra kivéreztető nepotista, korrupt és elöregedett vezetés nyomában Salvini 13%-ot, mintegy 4 millió szavazatot hozott az utóbbi öt évben. Hála annak, hogy végre sikereket ért el a regionális és délgyűlölő pártként indult Liga korábban befuccsolt nemzeti stratégiája, és sikerült betüremkedni az eddig reménytelen déli régiókba is.

Luigi De Maio és Matteo Salvini

Luigi De Maio és Matteo Salvini

Plusz a fazonigazított idegengyűlölő és bevándorlásellenes diskurzus, kiegészítve a drasztikus adócsökkentések ígéretével (15%-os egykulcsos adó) és a korrupt elit, meg az EU ostorozásával meggyőzte a jobboldali szavazók zömét, hogy az egyre porózusabb jobbos-szélsőjobbos tábor vezéri címére Salvini a jogosult a valóban elég elhasznált Silvio Berlusconival szemben.

Az Orbán Viktorra modellként tekintő Salvini, akinek az amerikai Steve Bannon is kampányolt, miközben posztfasiszta koalíciós partnere a magyar miniszterelnökkel szelfizett Budapesten, a kormányalakítás másik esélyese, összesen 37 százalékot elért koalíciója élén.

A nagy, országos Vaffanculo Day 

A két „elitellenes” párt – bár a Berlusconi hagyományos szövetségesének mondható Liga elitellenessége némileg megkérdőjelezhető – potenciális összefogása ugyan nem kizárható, de kevéssé valószínű, mert jelenleg szembe menne mindkét formáció érdekeivel.

Ha egyelőre nem is világos, sikerül-e újabb választások nélkül dönteni a kialakult helyzetben, az bizonyos, hogy az EU által óhajtott forgatókönyv – a korábban ciki Berlusconi győzelme – helyett az olaszok többsége radikálisan más megoldást választott. Nem hittek a „Silvio vagy a káosz” jóslatában, ezzel újabb figyelmeztetést küldve Brüsszelnek és az uniós döntéshozóknak.

Olaszország, más déli államokkal egyetemben, sokáig az EU leglelkesebb tagjainak számított. Egy kemény évtized után, első látásra úgy tűnik, az olasz gazdaság is megindult a kilábalás felé egy furcsa válságból, amelynek brutális félrekezelésébe eléggé megroggyant a beteg.

Hiába ismételgetik azonban a kormányzati szakértők, hogy a helyzet javulóban van, ezt az olaszok többsége nemcsak nem érzékeli, de elég sötéten látja a jövőt is. És ha kicsit jobban megkapargatjuk az újabb kedvező adatok, így a tavalyi 1,6 százalékos GDP-növekedést (ami hét éve nem volt ilyen magas), vagy az idén várható 1,5 százalékot (eurózóna-átlag: 2,1), olyan ijesztő számokat találunk, amelyek teljesen igazolják a lakosság dühét és reményvesztettségét

Az elveszített két évtized

Ezek ugyanis azt mutatják, hogy az ország mintha elkótyavetyélt volna csaknem húsz évet: a mai bruttó vásárlóerő körülbelül az 1999-es szinten áll; 1999-től 2017 második negyedévéig a GDP mindössze 8 pontot emelkedett, konstans euróban számolva az egy főre jutó GDP 1,5 ponttal alacsonyabb volt 2016-ban, mint 17 évvel korábban. (Ahogy az alábbi ábrán is látható, ugyanebben az időszakban a francia GDP/per fő 12,5%-kal, Németországé 23,8 százalékkal nőtt.)

Az egy főre jutó GDP alakulása Olaszországban, Franciaországban és Németországban; forrás: FRED, Mediapart

Az egy főre jutó GDP alakulása Olaszországban, Franciaországban és Németországban; forrás: FRED, Mediapart

Bár a munkanélküliség jelenleg 11% körül van, a közelmúltban 35 éves rekordot döntött 13 százalékkal, miközben az egyenlőtlenségek itt a legnagyobbak az eurózónában (persze a hasonló cipőben járó spanyolok és görögök mellett).

Maga a nagy pénzügyi-gazdasági krízis és az eurózóna válsága tehát egy eleve krónikusan lassan és egyenlőtlenül növekedő országba ütött be, amelyben azonban – ellentétben a periféria több tagjával – nem voltak helyi lufik, nem pörgött túl sem a pénzügyi, sem az ingatlanpiac, sem a háztartások fogyasztása. Sőt, bár az államadósság már a kétezres évek elejétől a GDP 100 százaléka körül alakult, a költségvetések nem voltak kiugróan fegyelmezetlenek, az állami költések emelkedése az eurózóna átlaga alatt maradt.

És akkor Mario Monti megmentette Itáliát

A válságba tehát, mondhatni saját hibáján kívül belekeveredő Itáliában a fertőzés egy eleve legyengült szervezetre sújtott le. Az államadósság tarthatóságában kételkedő piacokkal szemben a brutális fordulatot Mario Monti „szakértő” kormánya hozta el, amelyet európai nyomásra kért fel a köztársasági elnök, a kiszámíthatatlannak minősített Berlusconi félreállítása után.

Ez a pillanat, 2011 novembere döntő fontosságú, ha az olaszok EU-hoz fűződő viszonyát szeretnénk megérteni. Többségük ugyanis úgy gondolja, hogy ekkor az Unió vette át a kormányzást, Monti „Európa nevében” hozta döntéseit, amelyek finoman szólva drasztikus hatással jártak.

Néhány hét alatt történelmi viszonylatban is páratlan megszorító csomagokat és reformokat fogadtak el az országban, a szakszervezetek szinte teljes bénultsága mellett – ezt azért is lényeges kiemelni, mert enélkül kevésbé érthető, hogy az 5 Csillag Mozgalom hogyan ostorozhatja a szakszervezeteket, miközben elvileg kiáll a dolgozók jogai mellett.

Monti „szakértő” kormánya megadta a piacoknak, amit kértek, a brutális kezelés nyomán a bérek és az állami kiadások hirtelen csökkenése a már amúgy is gyenge belső kereslet zuhanását idézte elő: 2011 második negyedéve és 2013 eleje között 6,3 pontot esett a növekedés, és ahogy fentebb írtuk, azóta sem sikerült felkapaszkodnia a válság előtti szintre.

Mindez felpörgette az olasz gazdaságot korábban is meghatározó ördögi kört: csökkentek a vállalati beruházások, akárcsak a háztartások fogyasztása; a helyi középvállalatoktól függő bankok problémái nyomán pedig helyi bankválság kezdődött.

Ez a hitelek további csökkenéséhez vezetett, ami tovább apasztotta a belső keresletet: 10 év alatt 3,8 pontot esett a fogyasztás és 22,4 százalékot (!) a céges beruházások volumene.

Ha félretesszük az ideológiai magyarázatokat, ez a gigantikus közgazdasági hibának nevezhető program ma is meghatározza az olasz gazdaság esélyeit.

A beragadt termelékenység, egy kifulladó gazdasági-politikai modell tünete

Kicsit alaposabban megvizsgálva, az olasz gazdaság legfőbb rákfenéjének a termelékenység alacsony növekedése tűnik: az Eurostat szerint ez 2016-ban kisebb volt az 1995-ös adatnál, miközben ugyanebben az időszakban átlagosan 14,97%-kal nőtt az eurózónában.

A vállalati beruházások csökkenése persze negatívan hatott a termelékenységre is, ez a bérekre, az pedig a belső keresletre. Ezen a problémán tehát nem segítettek, csak súlyosbítottak a nemzetközi recepteket követő, és helyi diagnózissal kevésbé törődő „strukturális átalakítások” Monti nyugdíjreformjától Matteo Renzi elvileg balközép kormányának munkapiacot liberalizáló Job Acts nevű törvényéig.

Hasonlóképpen, minél radikálisabban próbálták csökkenteni a válság nyomán megugrott államadósságot, az annál nagyobb mértékben sínylette meg a növekedés zuhanását, és jelenleg a GDP 135%-a körül jár.

Az, hogy mi is az az eredendő oka ennek a gyenge termelékenységnek, rengeteg vita tárgya. Döntő szerepe lehet benne a háború után kialakult gazdasági modellnek, amelyben a középvállalatok teljesítménye elsősorban helyi hálózatokon alapult, és az alacsony hozzáadott értékű termékek nem igényeltek különösebb befektetést a kutatás-fejlesztésbe. Másrészt a nagyvállalatok, amelyek jellemzően családi cégek tulajdonában álltak, közvetlen vagy közvetett segítséget kaptak az államtól, a költségvetésből, illetve a leértékelések révén.

A globalizáció és az euró bevezetése végzetesen hatott erre a modellre: a feltörekvő országok konkurenciájával nem bírtak a gyakran túl kicsi és kevéssé innovatív olasz cégek, miközben a Maastrichti szerződés és a konvergencia-feltételek miatt lehetetlenné vált a monetáris korrekció is. Az átütés csak néhány területen sikerült, ahol a vállalatok áldoztak az innovációra, és ma is vezető pozícióban vannak, egyes luxustermékek vagy például a konyhai berendezések piacán.

Szóval mindez az EU és az eurózóna hibája?

Mindez talán érzékelteti, hogyan lett a választás két legsikeresebb pártja, az 5 Csillag Mozgalom és a Liga egyik legfontosabb üzenete, legalábbis a közelmúltig,  az euróból való kilépés és az EU ostorozása. Az olaszok jelentős része ugyanis ezzel a két tényezővel köti össze a gazdasági lejtmenetet, amit az is elősegített, hogy gyakran maguk a politikusok magyarázták azzal a kíméletlen reformokat, hogy ez lenne az eurózónában maradás feltétele.

Azonban feltehetően közelebb járunk az igazsághoz akkor, ha – akárcsak a mostanában disztingváltabbá váló M5S, az eurózónában előírt politikákat, és nem elsősorban magát az eurót okoljuk a nehézségek miatt. Illetve azt a gazdasági modellt, amely az ötvenes és nyolcvanas évek közt, a kereszténydemokrata párt dominanciája mellett sajátos klientúra kapitalizmust tartott fenn, amely a kilencvenes évekre kifulladt, és már nem volt versenyképes.

Az Európai Bizottság és a közgazdászok jelentős része az olasz belső piac rugalmatlanságával és az állam kevéssé hatékony voltával magyarázza a jelenlegi nehézségeket. Mindez nehezítené az ideális forrásallokációt és akadályozná a vállalatok optimális működését. E helyzetelemzés alapján javasolták a piacok liberalizációját és az állam súlyának csökkentését.

Egy másik megközelítés szerint az, hogy az állam kevéssé hatékony, nem biztos, hogy túlzott méretével, hanem éppen alulfinanszírozottságával függ össze. Ezt ellensúlyozná a megnövekedett és lassú bürokrácia. Tény az is, hogy az állam képtelen volt felszámolni a párhuzamos gazdaságot és a szervezett bűnözést, ahogy a déli régiók fejlesztése is elmaradt. Az alulfinanszírozottsággal függ össze a munkaerő alacsony képesítése, akárcsak a közoktatás rossz mutatói, ami szintén a termelékenység kerékkötője.

A már említett egyenlőtlenségekhez fontos adalék, hogy az olasz állam újraelosztási képessége a legszegényebbek felé minimális (az IMF szerint a dán redisztribúció ötöde-hatoda), és azok, akik végképp nem számíthatnak az államra, annak ellenére, hogy pl. a munkanélküliség kiemelt áldozatai: a 18-25 évesek. Ennek ismeretében kevésbé meglepő, hogy elsősorban délen, a munkanélkülieknek alapjövedelmet ígérő  M5S a szegények védelmezőjének számít, míg a hagyományos balközép PD a „gazdagok pártjának”.

Nem fiatalnak és nem nőnek való vidék

Ahogy az sem, hogy a képzett fiatalok tömegesen vándorolnak ki, vagy arra készülnek, míg az otthon maradtak tömegesen szavaztak az M5S-re. 2016-ban a 18-35 évesek 2 százaléka, 124 ezer fiatal vándorolt ki olyan országokba, ahol az otthoni munkanélküliség, vagy rosszul fizetett, bizonytalan, és megbecsüléssel sem járó állások helyett szebb jövőt remél.

Eközben a PD az öregek, és a régi vörös városok luxusboltokkal tűzdelt, belvárosi negyedeinek pártja maradt. Az 5 Csillag a legerősebb formáció a 18-35 évesek körében, akárcsak az egyetemisták, de a „fehér gallérosok” között is, és kimagasló mértékben, csaknem 42 százalékos arányban szavaztak rá a közalkalmazottak, de a magánszektorban dolgozók harmada is.

A 2018-as választáson a képviselőházba jutó győztes erők; forrás: Wikipedia

A 2018-as választáson a képviselőházba jutó győztes erők; forrás: Wikipedia; Kék: jobbos koalíció, piros: balközép koalíció; sárga: M5S

Az olasz kapitalista modellt vizsgáló kutatók effektíve is bizonyították, hogy a termelékenység egyik fontos akadálya a meritokrácia hiánya. Tehát az, hogy a vállalati előrejutásban nagyobb szerep jut a lojalitásnak, mint a valódi érdemeknek. Egy jó családba született, kapcsolati tőkével és elbűvölő modorral rendelkező férfi ma csúcsra juthat, akkor is, ha nincsenek más értékei, míg a rosszabb háttérrel nem rendelkező, jobb képességűek felemelkedése esélytelen, pláne, ha nők.

Gondok vannak az elöregedett vezető gárda alkalmazkodó képességével is. Végezetül elgondolkoztató adat, hogy az eurózónán belüli tőkemozgások elemzése alapján az olasz központi bank 439 milliárdos rekord deficittel rendelkezik, a német Bundesbank pedig rekordtöbblettel Olaszország viszonylatában: 907 milliárd euróval. Azaz a helyi tőketulajdonosok jelentős része, ahelyett, hogy saját országában fektetne be, inkább máshová viszi forrásait, ezzel is felerősítve a gazdaság alulfinanszírozottságát.

A legokosabb titkárnők és a legostobább menedzserek országa

Ebből a mozaikból egy olyan ország képe rajzolódik ki, ahol mind a gazdasági, mind a politikai – nemzeti és uniós – elit elegendő okot adhat a lakosság többségének dühére, alkalmasint megvetésére. És ahol a régóta húzódó, egymást tápláló gazdasági és politikai válság szinte logikus módon termelte ki azokat az erőket, amelyek azt ígérik, felborítják az asztalt. Ahogy nem mellékesen azt is elutasítják, hogy az őket e téren cserben hagyó Európa „menekült táborává” váljanak.

Nem mintha a lakosság számának fennmaradását biztosító 2,1 pontos születési rátát jóval alulmúló adatok, akárcsak a fiatalok elvándorlása ne tenné szükségessé, a növekedés szempontjából is, a bevándorlást. És nem mintha a 60 milliós országba 2013 óta vízum nélkül érkező mintegy 690 ezer külföldi, akikből a becslések szerint ma félmillió élhet itt, kimagaslóan magas arány lenne (0,8-1%).

Ugyanakkor az ország és a nemzeti szolidaritás amúgy sem működő állapotát látva, akárcsak a jóléti szolgáltatásokét, és a szabályos bevándorlók – köztük sok román állampolgár – gyakori kiszolgáltatottságát, plusz az uniós partnerek hozzáállását, érthető, ha sok olasz úgy érzi, magukra hagyták őket a határ menti országokat hátrányosan érintő rendszerben.

Másfelől az olasz gazdaság legfrissebb sikerei nem lettek volna lehetségesek az Európai Központi Bank (EKB) mennyiségi lazítási politikája és annak elnöke, Mario Draghi kiállása nélkül. Ennek azonban elvileg 2018 októberében vége szakad, és a görög példa nyomán elég kétséges, hogyan viszonyul majd az országokat romba dönteni is képes EKB az olasz kormányhoz egy újabb viharban, ha a piacok elkezdenek kételkedni az államadósság fenntarthatóságában.

Ahogy a fentiekből talán kitűnt, Olaszországban olyan átalakításokra lenne szükség, amelyeket képtelenség véghez vinni akkor, ha az eurózóna eddigi direktívái nem változnak. Mindez hosszabb távon valószínűsíti a monetáris unióból való kilépés esélyét is, de önmagában ez sem oldaná meg, a cikkben többször idézett Luigi Cingales hasonlatát kölcsönvéve, annak a lassan süllyedő hajónak a problémáit, amelyre ma nagyon is emlékeztet ez a fantasztikus és elképesztő ország.

Dobsi Viktória

Érdekel a külpolitika? Kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom