A francia vasúttársaság negyven éve tartó diszkriminációjának vethet véget a bíróság

27067238_1607683462672209_4492888533572123405_n

Ritkán lehet tanúja bíróság olyan örömünnepnek, amilyenre január 31-én került sor a párizsi fellebbviteli bíróságon, ahol az összegyűlt panaszosok, egy sereg idősödő férfi, üdvrivalgások között emelték magasba ügyvédjüket. Clélie de Lesquen-Jonas azzal a jó hírrel szolgált, hogy a bíróság megerősítette az első fok döntését, és kártérítésre kötelezte a francia állami vasúttársaságot 848 marokkói származású dolgozója hátrányos megkülönböztetése miatt.

 

 

A vasutas chibanis-k, azaz arab szóval „ősz hajúak” ügye az ezredfordulón vette kezdetét, vagy inkább még a hetvenes években, amikor a francia vasúttársaság, az SNCF, más állami cégekhez hasonlóan, munkaerő problémáit külföldi toborzással próbálta megoldani. Ekkor küldte el az észak-afrikai országokba, így Marokkóba is képviselőit, hogy olcsó és fegyelmezett dolgozókat találjon.

A nyelvi és fizikai tesztek után kb. 2000 marokkói fiatalembert szerződtettek, határozatlan időre, de speciális „külföldi dolgozó” státuszban, ami nem teszi lehetővé, hogy állandó jellegű munkaerővé váljanak. Más tébé- és nyugdíjpénztárba folynak be járulékaik, később, illetve alacsonyabb jövedelemmel mehetnek nyugdíjba hasonló munkát végző francia társaikhoz képest.

Másodrangú dolgozók

Szerződésük ugyan leszögezi, hogy ugyanolyan jövedelem jár nekik, mint az azonos feladatokat végző francia kollégáknak, de a gyakorlatban kissé másképp alakult a helyzet. A fiatal és kezdetben általában egyedülálló férfiak a tanúvallomások szerint gyakran vállaltak napi 12 órás műszakokat is, hétvégét, ünnepnapokat – de ez alig tükröződött a bérekben. A külföldi dolgozó státusza az előrelépést sem igazán engedte meg, ilyen kéréseiket, pályázataikat rendre visszautasították. (Ez a lehetőség egyébként az uniós országokból származó munkavállalók számára is csak néhány éve adott.)

Miközben a vállalaton belül csupán a munkavállalók 2%-a nem lépeget feljebb a ranglétrán, a marokkóiak rendre megmaradtak a legnehezebb fizikai munkák mellett. Bár egyes megyékben akadtak kivételek, de a többség tehetetlenül nézte, hogyan válnak vezetők a hozzájuk hasonló képességű, csak épp francia keresztnevű kollégákból, míg ők a nyugdíjig csinálhatták ugyanazt a megterhelő munkát, „mint az öszvérek”.

Az egy életen át, jellemzően három műszakban végzett nehéz fizikai munka ellenére, a csupán „szerződéses” dolgozók akár 10 évvel később mehetnek nyugdíjba – 65 évesen, fele annyi jövedelemmel. És persze nem is mindenki érte meg a nyugdíjat.

Akadtak ennél kevésbé fontosnak tűnő különbségek is, de ezek is naponta tudatosíthatták az érintettekben, hogy nem teljes értékű dolgozók: míg a vasutasok ingyen utazhatnak az egész országban, az ő ingyen bérletük csak a munkahelyük és lakásuk közti szakaszra szólt hosszú évekig.

Azok, akiknek mégis sikerült kivívniuk a hivatalos vasutas státuszt, sőt, azok, akiket még 1974-ben hivatásosként vett át az SNCF a marokkói vasutaktól, szintén „apró” adminisztratív akadályok miatt 5-10 évvel tovább várhatnak a nyugdíjra – a francia állami vállalat mondhatni kimaxolta a „vendégmunkások” kizsákmányolását.

Az SNCF azt állítja, hogy az elmúlt évtizedekben bevezetett kisebb-nagyobb módosításokat: megkönnyítette a ranglétrán való emelkedés lehetőségét, a kedvezményes nyugdíjat, a francia állampolgárságot felvett dolgozók számára lehetővé tette a „vasutas” státuszt is. Mindez azonban a tárgyalások során inkább aláhúzta a többi külföldi dolgozó diszkriminációját, mintsem hogy annak ellenkezőjét bizonyította volna.

A cég sosem ismerte el nyíltan a hátrányos megkülönböztetés tényét, azonban a vállalaton belül kijátszotta azt a francia dolgozókkal szemben. Egy 2006-os belső dokumentum szerint az akkori HR-vezető kijelentette a szakszervezeteknek, hogy a külföldi dolgozók státuszba vétele évi 70 millió eurós költséggel járna, ami „egy év bértárgyalásának összege”. A munkavállalói érdekképviseletek nem is álltak ki a külföldi kollégák mellett, csupán néhány szakszervezeti delegált, magánemberként.

„Addig húzzák, amíg mind elpatkolunk”

2001-ben az első lázadó vasutasok elsőként a „nemzetiségi záradékot” támadták meg a bíróságon, de nem jártak sikerrel. Ezután fordultak, összesen 67-en a munkaügyi bíróságokhoz 2005-ben, ahol számtalan halasztás után, végül 2012 és 2014 között, összesen 19 munkaügyi tárgyalás fordult kudarcba. A munkavállalók és munkaadók által delegált 2-2 tanácsnok minden alkalommal képtelen volt megegyezésre jutni, ekkor léptek színre a profi bírók.

A panaszosok összegyűjtése korántsem ment könnyen, az első fecskék bejárták az országot, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek igazukról, és meggyőzzék a megtorlástól félőket, hogy érdemes kiállni jogaikért. Nemcsak a szakszervezetek nem álltak melléjük, de szinte senki sem hitt abban, hogy van esély a győzelemre az óriási állami vállalattal szemben. De a csatlakozók száma évről-évre nőtt, és mára, a per ismertségének köszönhetően további 400 dolgozó jelentkezett.

Első fokon, 2015 szeptemberében a munkaügyi bíróság a több mint 800 dosszié túlnyomó többségében bizonyítottnak találta a hátrányos megkülönböztetést, és 170 millió eurós kártérítést állapított meg. Akkor a panaszosok 330 millió eurót kértek, az SNCF fellebbezése nyomán viszont növelték a téteket, immár 628 millió eurót követelnek.

A tavaly májusban zajlott másod fokú per során az ügyészség úgy találta, hogy a diszkrimináció általánosságban bizonyítást nyert, de minden dosszié esetében egyéni elbírálást kért a benyújtott bizonyítékok alapján. Mindez újabb 8 hónapig tartott, de a január 31-én közre adott ítélet megerősíti az első fok döntését, a karrierlehetőségek és a nyugdíjazás ügyében is. Az SNCF minden dosszié esetében megfontolja a fellebbezés lehetőségét.

Nem a pénzért, hanem a becsületért

Bár a kártérítések összege is magas lehet – átlagosan 200-250 ezer euróról van szó -, de a per jelentősége jóval nagyobb. A francia gazdaság fejlődéséhez elengedhetetlen, és maximálisan ki is használt külföldi dolgozókat évtizedeken át mostohán, másodrendű polgárként kezelte az állam, az SNCF és a marokkói chibanis-k ügye csak egy a sok közül.

A jogaik elismertetéséhez vezető küzdelem, ahogy a vasutasok több mint másfél évtizedes, kitartó harca is mutatja, nagyon lassan hozza meg gyümölcseit. De az elsősorban a méltóságra, tiszteletre és egyenlőként való elismerésre irányuló erőfeszítések túlmutatnak a kétezer dolgozó és család ügyén.

A régen vágyott vasutas címért és az igazságtalanság elismertetéséért kiálló, nyugdíjas vagy ahhoz közel álló férfiak a francia társadalom jóval nagyobb csoportjainak méltósága, egyenlősége és elismerése érdekében arattak fontos győzelmet.

Félszáz dossziéban már a gyerekek, hozzátartozók képviselik az időközben elhunyt panaszosokat. Mint pl. Jilali Elanzouli esetében, aki 2001-ben, az elsők közt fordult az igazságszolgáltatáshoz, de 2005-ben hosszú betegség után elhunyt.

Ha francia lett volna, halálakor rögtön folyósították volna az özvegyi nyugdíjat 4 gyermeket nevelő feleségének, aki azonban csak 2014-ben kaphatta meg a férje juttatásának felére rúgó összeget. Ahogy a pert a nevében folytató család is aláhúzta: „Nem a pénzért csináljuk, hanem az ő emlékére és a becsületéért”.

Dobsi Viktória

Kép és videó forrása: Facebook.

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!

 

tetszett_a_cikk3

 

  • Hangulatjelentő Mszmp

    Na, itt az olcsó jól képzett munkaerő! Ennek ellenére még mindig ezzel kábítják az EU vezetői a nagyérdeműt! Ajvé!