Egyéb

Honnan vegyünk ezermilliárd eurót, hogy Európa a klímaváltozás elleni harc élére álljon?

 

December 12-én Párizsban kerül sor az Emmanuel Macron által kezdeményezett klímacsúcsra, ebből az alkalomból számos közismert személyiség – köztük neves amerikai közgazdászok, politikusok és értelmiségiek-művészek, illetve környezetvédők és civil vezetők csatlakoztak egy nyílt levélhez, amely „pénzügyi klímapaktumot” sürget. Az aláírók arra is kitérnek, hogyan teremtsük elő azt az ezermilliárd eurót, amely szükséges az azonnali és jelentős változás megindításához. Európának lenne rá módja, hogy a klímaváltozás elleni küzdelem élére álljon, az eszközök is rendelkezésre állnak, csak politikai akaratra lenne szükség.

Két évvel a párizsi klímaegyezmény, és néhány héttel a november közepén zárult, nem túl hatékony bonni klímakonferencia után, amelynek egyik kudarca épp a hiányzó anyagi forrásokon múlt, ismét a francia főváros lehetne sorsdöntő tárgyalások helyszíne.

A francia klímakutató, Jean Jouzel és közgazdász kollégája, Pierre Larrouturou által kezdeményezett felhívást december 6-án adták közre, és eredetisége abban rejlik, hogy összekapcsolja az újra fenyegető pénzügyi válságot, a több európai országban súlyos munkanélküliséget és a klímaváltozás feltartóztatásához szükséges források kérdését.

A Klíma 2020 Kollektíva konkrét megoldásokat is kínál: szerintük többek között az uniós monetáris politika és egy uniós nyereségadó lehetne a változás előmozdítója.

Az aláírók között akadnak olyan neves közgazdászok, mint az amerikai Jeffrey Sachs és James Galbraith vagy a brit Tim Jackson, a Jólét növekedés nélkül című könyv szerzője. Egykori és mai élvonalbeli politikusok, mint a volt francia miniszterelnök, az Európai Bizottság volt vezetője, az olasz Romano Prodi, vagy Párizs polgármestere, Anne Hidalgo. Továbbá számos civil szervezet, környezetvédők, szakszervezeti vezetők, politikai NGO-k képviselői, illetve tudósok, művészek.

Nem maradhatunk csendben és tétlenül, hiszen a szellem fellázad az emberiségre váró jövő ellen

– szögezik le a kiáltvány elején a szerzők, akik európai és világpolgárként, egyetlen sorsközösség tagjaiként, nem nyugszanak bele, hogy az emberiség passzívan közelít a „klímakáosz” felé.

Emlékeztetnek arra, hogy az ENSZ idén október 31-én figyelmeztetett bennünket: „katasztrofálisan” nagy az eltérés a párizsi klímamegállapodásban megcélzott értékek és az államok valódi vállalása között. A vörös vonalként megjelölt, feltehetően vissza nem fordítható folyamatokat gerjesztő 2°C-os átlaghőmérséklet-emelkedés alatt csak akkor maradhatunk, ha sikerül jelentősen csökkenteni az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátását. De az ENSZ szerint az állami vállalások ennek a kívánatos csökkenésnek alig harmadát fedezik.

A szöveg idézi Erik Solheimet, az ENSZ Környezetvédelmi Programjának főigazgatóját, aki szerint a kormányoknak, a magánszektornak, a civil társadalomnak együttes erővel kell behoznia ezt a katasztrofális lemaradást, mert egy évvel a párizsi megállapodás érvénybe lépése után, nagyon messze vagyunk attól, hogy elkerüljük a százmilliókat nyomorúságos élettel kecsegtető jövőt.

 

Az ÜHG kibocsátás mennyisége által meghatározott 4 lehetséges forgatókönyv.

Az ÜHG kibocsátás mennyisége által meghatározott 4 lehetséges forgatókönyv. Sárga szín jelöli a jelenlegi pályánkat, zöld az államok elvi, de egyelőre nem teljesülő vállalásait, és a 2 illetve 1,5 fokhoz szükséges kék és lila pályák. Forrás: Climat 2020

 

De mit kellene tennünk, hogyan hozzuk be a lemaradást, mit tehet Európa?

Szerintük, épp azért, mert az Amerikai Egyesült Államok az „amerikai munkahelyekre” hivatkozva lépett ki a párizsi megállapodásból, kulcsfontosságú, hogy Európa megmutassa, van rá mód, hogy negyedére csökkentse ÜHG-kibocsátását 2050-re, miközben nagy tömegben teremt munkahelyeket. Az is életbe vágó, hogy Európa teljesen kivegye a részét a „déli” országok klímaváltozás elleni küzdelmének közös finanszírozásából.

Mindez kétségtelenül óriási kihívás, de az energiatakarékosságba és a megújulókba való masszív befektetés 900 000 munkahelyet hozhatna létre Franciaországban a környezetvédelem és energiafogyasztás kérdéseivel foglalkozó állami ügynökség, az Ademe (Agence de l’environnement et de la maîtrise de l’énergie) legutóbbi becslése szerint, Európában pedig több mint hatmilliót… Ez talán nem olyan rossz módszer a munkanélküliség és a terjedő prekariátus visszaszorítására, ami esetleg a polgárok bizalmát is növelhetné az Európai Unióban.

Senki sem kételkedhet abban, hogy középtávon mindez megtérül, hiszen sokasodnak azok a szélsőséges klímaesemények, amelyek már most is több ezer halottat, több millió menekültet és egyre jelentősebb anyagi károkat okoznak. A klímaváltozás nemcsak természeti katasztrófákkal fog járni, hanem éhezéssel és kockázatos népvándorlási mozgásokkal fenyeget.

Mi történhet húsz, harminc vagy negyven év múlva, ha több százmillió embernek kell elhagynia szülőföldjét, mert az nem lesz alkalmas a megélhetésre? Mindannyian tudjuk, állítják a szerzők, hogy ha nem vagyunk képesek gyorsan és drasztikusan csökkenteni az ÜHG-kibocsátást, a világbékét tesszük kockára.

Kapcsolódó írásaink:

Nem mondhatod, hogy nem tudtál róla: 15 ezer tudós figyelmeztet, hogy tönkretesszük a bolygót

Klímaváltozás: akár 4 fokot is emelkedhet a bolygó átlaghőmérséklete

Hogyan finanszírozzuk ezt a monumentális erőfeszítést?

Ezek a befektetések idővel megtérülnek, de honnan vegyük az induláshoz szükséges tőkét? A pénzügyi tranzakciók megadóztatása és a CO2-adó mellett a lehető leggyorsabban szükség van két másik eszközre.

Az egyik a monetáris politika. Az Európai Központi Bank (EKB) 2015 óta 2.500 milliárd eurót bocsátott a kereskedelmi bankok rendelkezésére kötvényvásárlási programjával. Ugyanakkor ezek a bankok csupán 300 milliárd euróval növelték a cégeknek és háztartásoknak nyújtott hiteleket (ez lett volna az EKB célja, saját bevallása szerint, a gazdaságélénkítés érdekében). A megnövekedett likviditás jelentős része a spekulációt táplálja: a pénzügyi piacok minden hónapban újabb rekordokat döntenek, és a Nemzetközi Valutaalap nem győz bennünket figyelmeztetni egy újabb pénzügyi krízis kockázatára.

Mivel az EKB nemrég úgy döntött, hogy folytatja a mennyiségi lazítás (quantitative easing) politikáját (bár csökkentve a havi keretösszegen, és rugalmasan kezelve azt), a szerzők szerint sürgős lenne, hogy a „pénzteremtést” célzottan folytassa, hogy az a spekuláció helyett a valós gazdaságot segítse, illetve az energiatakarékosságot és a megújulók fejlesztését minden tagállamban.

A másik eszköz, amelyet a klímaváltozás elleni küzdelem szolgálatába lehetne állítani, összefügg az európai „adódömpinggel”. Negyven év alatt az európai nyereségadó átlaga felére csökkent Európában: ma 20%-hoz közeli, miközben az USA-ban a szövetségi nyereségadó nyolcvan éve stabil, 35%-on áll. Ezt is ellensúlyozandó, létre kell hozni egy 5%-os klímahozzájárulást.

Még egy ilyen alacsony európai nyereségadó is évente több mint 100 milliárd eurót hozna a konyhára, ami lehetővé tenné, hogy finanszírozzuk Európában a modellváltás és a szükséges átalakítások költségeit, masszívan befektessünk a kutatásba (az energia tárolása, szállítása, vagy pl. új, takarékosabb számítógépek kifejlesztése terén stb.), és ami szintén nagyon fontos: jelentősen növelni tudjuk a szegényebb országoknak nyújtott támogatás nagyságát.

A világgazdaság a Titanicra emlékeztet: felgyorsul az ütközés előtt

– figyelmeztet az IMF. „A következő pénzügyi krízis súlyosabb és kiterjedtebb lehet, mint a 2008-as volt.” A klímakutatók pedig arra, hogy már csak néhány évünk van a cselekvésre.

A javasolt eszközök nemcsak egy újabb gazdasági válságtól óvhatnának meg bennünket, de a jövendő klímaválság következményeit is enyhíthetnék. Épp ezért, az aláírók szerint, az Emmanuel Macron és Angela Merkel által ígért európai reformok közül a legfontosabb egy fiskális klímapaktum, amely 3 évtizeden át finanszírozhatná az energetikai átmenetet Európában és megerősítené szövetségünket a déli országokkal is.

Az EKB monetáris politikáját a klímaváltozás és a munkanélküliség elleni harc szolgálatába kell állítani; és európai nyereségadóból kell a kihívásokhoz méltó uniós büdzsét megalapozni, amely lehetővé tenné a kutatások és a legszükségesebb átalakítások finanszírozását, akárcsak déli szomszédaink támogatását.

Ennek a programnak megvalósítására kérik fel az európai politikai vezetőket, állam- és kormányfőket az aláírók, akik – bár főleg baloldaliak, zöldek, illetve liberálisok – elég széles skálán helyezkednek el. A monacói hercegtől vagy az WTO-t 8 éven át vezető Pascal Lamytól, ismert európai zöld politikusokon (Cohn-Bendit, Lamberts) és szocdemeken át (Anne Hidalgo, Paul Magnette) az új baloldal olyan képviselőiig, mint Manuela Carmena, Madrid polgármestere.

Az olyan nagy, környezetvédelmi hálózatoktól, mint a Föld Barátai, az apró, de országos mozgósításra képes egyesületeken át, mint a baszk Bizi! (róluk itt írtunk korábban) a radikálisabb, adóigazságosságért küzdő civilekig vagy altermondialista hálózatokig, mint az ATTAC. Az ENSZ volt élelmezésügyi rapportőrjétől, Olivier de Schuttertől, Susan George franko-amerikai társadalomtudóson és aktivistán át, a magyarra is fordított írónőig, Fred Vargasig.

Egy euróval se többet fosszilis energiára!

December 7-én megjelent egy másik kollektív felhívás is, amelyben közgazdászok – mintegy 20 országból – biztatnak a fosszilis energiahordozók kitermelését célzó új projektek finanszírozásának leállítására. Tudjuk, hogy a már most működő projektek is elegendő CO2-t generálnak a jövőben ahhoz, hogy meghaladjuk a kívánatos maximum 2 fokos hőmérséklet-emelkedést. Azaz bármely új projekt ellentétes lenne az eddigi vállalásokkal és célokkal.

Az „Egy euróval se többet” című felhívás leszögezi, hogy a megújulók teljesen kielégíthetik 21. századi igényeinket, a felelős hozzáállás mind a magán-, mind az állami, önkormányzati befektetések ügyében csak az lehet, ha új fosszilis projekteket senki sem támogat, fokozatosan kivonjuk a finanszírozást a folyamatban lévő kitermelésből és minden rendelkezésre álló eszközzel a megújulókra, energiahatékonyságra és a szükséges átalakulásra koncentrálunk.

 

Paul Nicklen, a National Geographic fotósa Instagramon tette közzé egy jegesmedve agonizálását megörökítő videóját, ami néhány nap alatt több millióan láttak. Nicklen a jegesmedvék „specialistája”, és a Kanadához tartozó Baffin-szigeten járt a SeaLegacy egyesület megbízásából. A klímaváltozás miatt a szigetet az év ebben az időszakában borító jégtakaró elolvadt, ezért elmenekülnek a jegesmedvék legfőbb táplálékául szolgáló fókák.
A közösségi oldalakon érkezett méltatlankodó üzenetekre is válaszolva, a fotós azzal reagált, hogy kötelessége a felkavaró képeket is megosztani, nemcsak a csodálatos természetfotókat. Az éhhalál lassú és fájdalmas. „Amikor a tudósok azt mondják, a következő 100 évben kipusztulnak, arra a 25 ezer medvére gondolok, amelyek így fognak kimúlni.

Planet First?

A Klíma 2020 Kollektíva kezdeményezői konkrét forgatókönyvvel is készülnek a következő 3 évre, a klímakutatók azon megállapításából kiindulva, hogy most, ezekben az esztendőkben dőlnek el az emberi faj jövője szempontjából sorsdöntő kérdések. Kétségtelen, hogy az európai politika, különös tekintettel a francia-német duó hozzáállására, mind a hosszabb távú stratégia, mind a napi ügyek tekintetében, finoman szólva nem áll a helyzet magaslatán.

De a szerzők nem véletlen emlékeztetnek arra, hogy a gazdasági válság nyomán rekordrövidségű idő alatt sikerült fordítani az európai politikák irányán, megtámogatni a bankrendszert, elfogadni az új fiskális szabályokat. Mindezt úgy, hogy a civil társadalom jelentős része – a szakszervezetektől a közgazdászokig – tiltakozott a kevesek magánérdekét védő és az óriási tömegeket elszegényítő megoldások ellen.

Most épp ellenkezőleg, a civil társadalom ajánl megoldásokat, amelyek nyilván jelentős gazdasági csoportok érdekeit fenyegetik, és nyilván szembemennek a politikai elit forgatókönyveivel is, de már középtávon is a legfőbb közösségi érdeket szolgálják: egy élhető bolygó és a békés együttélés garanciái.

Nem mellékesen, a jövő versenyképességének zálogai is. Az Európa előtt álló legnagyobb kihívásnak (sajnos) semmi köze a „Soros-tervhez”, ahogy általában azokhoz a vitákhoz sem, amelyekben napi szinten konfrontálódunk.

Az a kérdés, képesek vagyunk-e felismerni, hogy rendelkezésünkre állnak azok az eszközök, amelyek meghatározzák a mai magyar fiatalok és gyerekek jövőjét, de a legkiszolgáltatottabb milliók számára már a jelent is a Földön. És használjuk-e ezeket az eszközöket, vagy hagyjuk, hogy mások döntsenek rosszul helyettünk.

Dobsi Viktória 

Címlapkép: Overpass Light Brigade, forrás: Visual Hunt

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!

Megosztás