A tripla gyilkosság, melynek emlékére nők százezrei mozdulnak meg az erőszak ellen

A Nők elleni erőszak felszámolásának világnapja Latin-Amerikából ered, ott 1981 óta emlékeznek meg az évfordulóról, amely 3 nővér – Minerva, Patria és Teresa Mirabal meggyilkolásának napja. A dominikai diktátor, Rafael Leónidas Trujillo parancsára, 1960. november 25-én verték agyon a „Pillangók”-nak is nevezett, 3 testvért, testüket egy dzsipbe rakták, amit aztán elsüllyesztettek Salcedóban, a szigetország észak-keleti részén, hogy balesetnek álcázzák a történteket.

A fiatal nők – a legifjabb, Teresa, 25, a legidősebb, Patria, 36 éves ekkor – feminista aktivisták és Trujillo politikai ellenfelei voltak, középosztálybeli, egyetemet végzett családanyák. A politikailag legaktívabb, Minerva, később szintén meggyilkolt férjével egyetemben a Június 14 Patrióta Mozgalom egyik vezéralakja, többször börtönben is ült, akárcsak két nővére. A legenda szerint Trujillo személyes gyűlöletet is táplált Minerva ellen, mert az korábban visszautasította közeledését, és egy bálban pofon is ütötte, majd ott hagyta a táncparketten.

Amikor Minervát megölték, lánya, Minou Tavárez Mirabal 4 éves volt, ma politikus ő is, és úgy véli,

„egy társadalmat nem nevezhetünk demokratikusnak, ha eltűri, hogy a nőket bántalmazzák és meggyilkolják. Ráadásul pont azokban a közegekben, ahol a legvédettebbnek kellene lenniük: az otthonukban, a közvetlen családi vagy ismerősi körükben.”

Szerinte a diktátor, aki azt az egykori bált azért szervezte, megzsarolva Minerva családját, hogy meghódítsa a nőt, úgy gondolta, hogy vele is rendelkezhet, akárcsak minden más felett a szigeten. És aztán azért ölette meg a nővéreket, mert nem volt felettük hatalma, sem férfiként, sem politikusként.

Paradox módon épp ez a balesetnek álcázott, tripla gyilkosság volt az első lépés bukásához, beteljesítve a többször megfenyegetett Minerva mondását: „Ha meghalok, majd kinyújtom a karom a sírból, és még erősebb leszek”.

Közép-Amerikában naponta átlagosan 12 nőgyilkosságot regisztrálnak

Az ENSZ 1999-ben tette nemzetközivé az emléknapot, a Mirabal-nővérek tiszteletére, és Közép-Amerikában, ahol nőnek születni ma is nagyon kockázatos lehet, akárcsak a kontinens déli részén, számos megmozdulás zajlott ezekben a napokban.

A csaknem 11 milliós Dominikai Köztársaságban évente mintegy 200 nőt ölnek meg, a régióban pedig naponta átlagban 12 nő hal meg, a spanyol kifejezéssel „gendererőszak” vagy „machista erőszak” áldozataként.

November 25. környékén Tegucigalpától Limán és Santiagón át Buenos Airesig százezrek vesznek részt a különféle demonstrációkon és rendezvényeken.

Ha a konkrét, kiemelt követelések változnak is, a nők problémái olykor meglepően hasonlók a világ különböző pontjain. Így például Buenos Airesben az egyik fontos célkitűzés véget vetni az utcai zaklatásnak, amelyet elmondása szerint már az argentin nők 93%-a megtapasztalt, Londonban pedig a „Reclaim the Night” szervezte a felvonulást, amelynek célja, hogy éjszakánként a nők is biztonságban érezhessék magukat a köztereken, a járműveken vagy a szórakozó helyeken.

Hasonlóképpen, Londonban éppúgy, mint Madridban vagy Hondurasban (ahol korábban került sor a rendezvényekre, mert vasárnap választásokat tartottak), a nőjogi szervezetek tiltakoznak az állami források megvágása ellen.

Az argentin „Egy nővel sem kevesebb” mozgalom – melynek elnevezése (Ni una menos) a halálos áldozatokra utal (erre spanyolul már két szó is akad: feminicidio vagy femicidio) néhány hónap alatt nemzetközileg is ismertté vált, és ma Peruban, Mexikóban, Chilében vagy Uruguayban is létezik. A kollektíva 2015-ben jött létre, két, az egész országot felrázó gyilkosság nyomán.

Abban az évben, 5 nappal eltűnése után, március 16-án találták meg Daiana García félmeztelen holttestét egy szemeteszsákban, szájában egy harisnyával. Március 26-ra értelmiségiek, írónők, újságírók, művészek és aktivisták szerveztek felolvasó maratont Buenos Aires egyik főterén, hogy felhívják a figyelmet az erőszak problémájára és intézkedéseket követeljenek. Május 10-én pedig egy másik eset keltett óriási megrendülést: ekkor bukkantak egy 14 éves kamaszlány holttestére: Chiara Páez terhes volt, amikor barátja megölte.

Az újabb tragédia nyomán kezdték el szervezni az első „Ni una menos” tüntetést, amelyhez feminista csoportok, más NGO-k, szakszervezetek, de számos média és ismert személyiség – sportolók, művészek, újságírók, politikusok – is csatlakozott. Ennek eredményeként 2015. június 3-án nyolcvan argentin településen demonstráltak az erőszak és a „nőgyilkosságok” ellen; csak Buenos Airesben 300 ezren vonultak utcára.

A tüntetés tavaly júniusban és idén is megismétlődött, más akciókkal, például nősztrájkkal kiegészülve, miközben a statisztika látványosan romlott az országban: míg 2016-ban átlagosan 30 óránként gyilkoltak meg egy nőt, tavaly már 18 óránként.

Az idén Uruguayban rendezték meg a latin-amerikai feministák találkozóját (EFLAC), és ezzel egy időben számos településen mozgósítottak; a Chilei Hálózat „a sivatagtól Patagóniáig”. A legnagyobb megmozdulások november 24-én Santiagóban, és másnap Valparaísóban voltak, a „Csend Menetén” a meggyilkolt nők sziluettjeivel vonulnak fel.

Hondurasban, ahol vasárnap este a bal- és jobboldali jelölt is győztesnek nyilvánította magát, december 12-ére terveznek demonstrációt, várhatóan ekkor fogadják el a költségvetést, és a szervezetek „az élet, nem a piacok” érdekében elköltendő forrásokat követelnek majd, de azt is, hogy vizsgálják ki a meggyilkolt nők halálának körülményeit.

November 25-én utcára mentek Limában is, ahol szintén az állami intézmények hozzáállásának megváltoztatását és törvényi reformot követelnek: Felvonulunk azokért a nőkért, akik már nincsenek itt, azokért, akik velünk vannak, és azokért, akiket tovább keresünk.

De hasonló rendezvényekre került sor szerte a világon, Rabatban például a Szabad Feministák Uniója szervezett különféle akciókat,„Nők Marokkóban, nemi erőszak és ellenállás” címmel, filmvetítésekkel, előadásokkal. Az indiai Kambadurban (Anantapur) már november 22. óta folynak a tiltakozások egészen november 29-ig, a női egyesületek (sagham) szervezésében, számos településen. India különösen hírhedt a nők elleni erőszakról, a hivatalos adatok szerint 2014-ben 36.735 nőt erőszakoltak meg, azaz 4 óránként egyet. 2015-ben 35 ezer nemi erőszakot jelentettek a rendőrségen, de csak 7000 férfit ítéltek el. New Delhiben többek között rendőrnők szerveztek speciális megmozdulást: kb. hatszázan járták a várost motorokkal párban, hogy a szexista erőszak ellen tiltakozzanak.

Európában is hajlamosak vagyunk félrefordítani a fejünket

A hétvégén demonstráltak több európai városban is, narancsszínűre vagy lilára festettek több középületet, köztük az athéni parlamentet. Kontinensünkön évente kb. 215.000 szexuális bűncselekményt regisztrálnak, ez az Eurostat 2015-re vonatkozó adata – ennek harmada nemi erőszak, az áldozatok 90%-a nő, és az erőszaktevők 99%-a férfi.

A megdöbbentő számok ellenére – amelyek persze csak a bejelentett eseteken alapulnak, miközben tudjuk, hogy az áldozatok többsége ma sem jelentkezik a rendőrségen, mert fél vagy nem bízik abban, hogy valódi segítséget kap – tehát az elképesztő statisztikák ellenére kevés olyan hely van a világon, ahol az erőszak elleni küzdelem átfogó kormányzati politikákat eredményezett volna. Leginkább a valamilyen szempontból botrányos esetek azok, amelyek a közvélemény fókuszába kerülve, lendítenek a feminista szervezetek évtizedek óta tartó munkáján, és kicsikarnak valamilyen eredményt a politikától.

 

Hiába öl meg évente száznál is több nőt partnere Franciaországban, hiába állítja a nők fele, hogy elszenvedett már valamilyen formában szexuális zaklatást, ahogy a Le Monde a hétvégén megállapította, ezek az adatok valahogy kívül maradnak a társadalmi vitákon. Amíg egy különösen felkavaró gyilkosság, nemi erőszak, esetleg egy politikus vagy épp egy amerikai producer világbotránya nem segít abban, hogy az érintettek és a sajtó tudatos munkája nyomán a politika is kénytelen legyen lépni, legalább jelképesen.

Németországban tavaly készült először statisztika a „háztartási erőszak” áldozatairól, a családpolitikáért felelős Manuela Schwesig szerint azért, hogy láthatóbbá tegyék ezt a jelenséget. Lehet, hogy valóban ideje volt:

2015-ben 331 nőt ölt meg volt vagy jelenlegi partnere Európa egyik mintaállamában, és 104 ezer nő jelentette a hatóságoknál, hogy fizikailag bántalmazták.

Az élvonalból látszik a legjobban, milyen messze vagyunk még a céltól

Spanyolországban, ahol a párkapcsolaton belüli erőszak visszaszorítása ellen még 2004-ben született egy akkor világszerte úttörőnek számító törvény, 13 évvel később, a jelentős fejlődés ellenére, még rengeteg a tennivaló. Ha hosszabb távon mintha sikerült is volna javítani az egyik legtöbbet emlegetett statisztikán, a halottak számán, a megelőzés, az áldozatok védelme, a társadalmi nevelés terepén számos problémát, sőt aggasztó tendenciát regisztrálnak a szakértők.

Ezek közül is az egyik legfontosabb, hogy a megszorítások ürügyén a konzervatív kormány 2010 óta 26% -kal csökkentette az erőszak visszaszorítására szánt forrásokat, miközben a feminista szervezetek, százezreket megmozgató demonstrációk keretében épp azt akarják elérni, hogy a szexista erőszak elleni és a nők biztonságért és egyenjogúságért folytatott küzdelem legyen kiemelt, a közpolitikák egészét meghatározó logika. Azaz minden egyes intézmény, ahogy a civil társadalom is, a közös életünk minden területén tegye fel a kérdést, milyen igazságtalanságok vagy erőszak felett huny szemet, és milyen módon változtathatna ezen.

Amíg a politika nem lép, számos olyan fórum van, ahol lehetséges változást elérni, talán ezért is volt fontos a spanyol szervezetek számára, hogy szombaton újra az utcán legyenek, Madridtól Zaragozán át Barcelonáig. A tüntetéseken túl rengeteg kisebb akciót is szerveztek, ami segíthet abban, hogy a probléma elterjedtségével, fontosságával és mindannyiunkat érintő jelentőségével tisztában legyünk. Az alábbi képen például egy olyan transzparens látható, ami egy északi nagyváros, Pamplona bevásárló utcájában készült szombat délután, egy fiatal lányokból létrejött feminista csoport ötletére.

Arra kérték az arra járó nőket, írják fel egy papírra, a saját életükben hogyan érzékelik vagy érzékelték az erőszakot. Mert lényeges, hogy tudatosodjon, nem „természetes”, hogy egy lánynak félnie kell, ha egyedül megy haza éjszaka, ahogy az sem, hogy megfogdossák a fenekét egy tömött bárban a pultnál – és ezek a mindennapi, banálisnak tűnő esetek összefüggenek azokkal a súlyosabbakkal, amikor valaki egy év után is minden nap szembesül a bántalmazó kapcsolata által hagyott sérülésekkel. Fontos, hogy maguk a nők is rájöjjenek, ez a mozaik egy közös problémává rakható össze, és kapcsolódik azokhoz a történetekhez is, amelyeket címlapon hoznak az újságok.

Spanyolországban épp húsz évvel ezelőtt, 1997 decemberében került képernyőre az akkor 60 éves Ana Orantes, aki elmesélte, hogyan bántalmazta, verte és erőszakolta meg részegen rendszeresen, négy évtizeden át férje, akitől több feljelentés után végül két évvel korábban sikerült elválnia. A férfi idővel nem engedte, hogy találkozzon anyjával, testvéreivel vagy a szomszédokkal. Hét gyereküket is verte, 14 éves lánya azért menekült házasságba, hogy apja ne erőszakolja meg, egyik kisfiuk 7 éves korában megpróbált öngyilkos lenni. Mindennek ellenére a bírói döntés arra kötelezte az anyát és még otthon maradt gyermekeit, hogy ugyanabban az épületben éljenek, ahol a bántalmazó. Sőt, a bíró arról is lebeszélte a családot, hogy elmeneküljenek a településről: „Miért mennél el, Ana? José jó ember, nem fog zavarni”.

Ana Orantes interjúja, amely szavakba öntötte és a nyilvánosság elé tárta számos sorstársának szenvedéseit, ahogy azt is, mennyire kiszolgáltatottak és elszigeteltek az áldozatok ebben a küzdelemben, országos megdöbbenést váltott ki. Két héttel később, 1997. december 17-én férje felgyújtotta közös házuk udvarában, és a nő szörnyet halt.

Néhány hónappal később jelent meg az első ombudsmani jelentés az akkor már „háztartási erőszaknak” nevezett témáról, Orantes halála pedig az erőszak elleni küzdelem jelképes dátuma ma is. Az azóta eltelt húsz év, a számos eredményen túl leginkább azt bizonyította, hogy mennyire messze vagyunk a céltól.

Az emléknap előtt egy nappal, péntek reggel ölték meg az utolsó ismert idei áldozatot, a 35 éves Katharinát, aki volt barátja elől egy valenciai kisvárosba menekült 3 hónapja, hogy szülei mellett új életet kezdjen. A rendőrök szerint a 40 éves Marcel azért jött egyenesen Németországból, hogy túszul ejtse vagy meggyilkolja a nőt. Késeket, köteleket, szigetelő szalagot, benzint és vadászpuskát vitt magával a házhoz, ahol végül egyetlen lövéssel végzett vele, majd magával is. Katharina az idei 45. halálos áldozat, a 46 milliós országban, ahol 2001-ben, az akkor még nem létező hatósági nyilvántartás hiányában az El País napilap kezdte számolni a halottakat: vasárnap a számláló 1014-et mutatott.

A nők elleni erőszakkal kapcsolatban Magyarországon a NANE Egyesület honlapján lehet alaposabban tájékozódni. A szervezet segélyvonalakat is működtet a családon belüli erőszak áldozatai számára:

Ha támogatásra van szüksége, mert Önt vagy ismerőseit bántalmazás vagy szexuális erőszak érte, itt talál részletes információkat. Segélyvonal bántalmazott nőknek: 06-80-505-101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22 óráig; ingyenesen hívható mobilról is). Szexuális erőszak segélyvonal: 06-30-982-5469 (Péntek 10-14 óráig; mobil tarifával hívható, igény esetén visszahívják). A biztonságos internethasználatról itt olvashat bővebben.

Dobsi Viktória

Címlapkép: Patria, Dedé és Minerva Mirabal; fotó: a Mirabal-család tulajdona, forrás: El País

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!