Bezárás
Egyéb

Megmentheti az „atomfegyver” Katalóniát?

Pénteken ismét megütköztek Spanyolországban a párhuzamos valóságok: délután a katalán parlamentben megszavazták a független köztársaság proklamációját, félórával később pedig a madridi Szenátusban fogadták el az alkotmány immár hírhedt 155-ös cikkelyét, amely lehetővé teszi az autonóm önkormányzat felfüggesztését. Mariano Rajoy spanyol kormányfő még este be is jelentette a katalán vezető tisztségviselők felmentését, a parlament feloszlatását és új választások kiírását egy szerencsésen korai időpontra, december 21-re. Kérdés, hogy a gyakran atomfegyverhez hasonlított 155-ös cikkely vajon megmentheti-e Katalóniát és Spanyolországot saját démonaitól.

Két nap alatt újra csúcsra futott a hetek óta forráspont közelében bugyogó katalán-spanyol válság, és ismét csak megtörtént az, amit elvileg a döntéshozók zöme megpróbált megakadályozni: a függetlenség egyoldalú kikiáltása és az autonómia intervenciója.

Csaknem az utolsó pillanatig, de csütörtökön délutánig bizonyosan úgy tűnt, hogy van más út, és a katalán önkormányzat, a Generalitat elnöke, Carles Puigdemont mégis a választások kiírása mellett dönt a függetlenség kikiáltása helyett. Ezt rendhagyó módon ki is szivárogtatta a sajtónak, mint utóbb kiderült, egy utolsó kísérletet téve a spanyol kormánnyal való egyeztetésre. Ez azonban néhány órán belül meghiúsult.

Paradox módon, pénteken este Mariano Rajoy valósította meg azt, amit csütörtökön sokan Puigdemont-tól reméltek: bejelentette a katalán parlament feloszlatását, és kiírta egy váratlanul korai időpontra az új választásokat.

Ezt az eddig nyilvános forgatókönyvekhez képest jóval gyorsabb ütemezést viszonylagos megkönnyebbülés fogadta, a helyzet súlyos volta ellenére. Ugyanis korábban a kormányzó Néppárt (Partido Popular, PP) még jóval későbbi időpontokra célozgatott, ami minimum 6 hónapra tolta ki a most bevezetendő, kvázi demokratikus szükségállapot lehetséges végét.

Mariano

Mariano Rajoy kormányfő és helyettese, Soraya Sáenz de Santamaría, akire a kormányfő Katalónia vezetését delegálta, fotó: eldiario.es

Úgy tűnik, Rajoy ellenállt saját pártja keményvonalasainak, akik szívesen átvették volna határozatlan időre is a hatalmat Katalóniában. Lehet, hogy belátta, mennyire kockázatos az eredeti terve, és helyt adott a jelenlegi válságkezelésben vele szövetséges ellenzéki szocialisták (PSOE), illetve a jobbközép Ciudadanos párt érveinek, és ezért döntött a december 21-i időpont mellett.

Az egész spanyol-katalán válság talán legmegdöbbentőbb eleme az,

hogy az elmúlt hetekben nemcsak személyes beszélgetés nem történt, még a színfalak mögött sem, a főszereplők, Rajoy és Puigdemont között, de semmilyen fórumon sem próbáltak egyeztetni a két fél képviselői. Legalábbis a jelenleg nyilvános információk szerint. Akár igaz ez, akár nem, a demokratikus elvárások alapján elég bizarr, hogy egy ilyen súlyos krízis során a nyilvánosság napról-napról, olykor órára-órára értesül sorsdöntő döntésekről, és a demokratikus vita és döntéshozatal jelentős része áthelyeződik az improvizáció, az egyoldalú nyilatkozatok, váratlan sakklépések és rejtélyes tweetek mezejére.

Rajoy a katalán önkormányzati vezetők és stábjuk tisztségükből való felmentését is bejelentette pénteken – összesen 141 személyről van szó –; és a 155-ös cikkelyt „élesítő” szenátusi döntés nyomán jelenleg kormánya a legális hatalomgyakorlás kizárólagos letéteményese Katalóniában.

Ennek ellenére, a katalán parlamenti többség és szimpatizánsaik a pénteki proklamáció nyomán úgy vélik, hogy az általuk teremtett jogi keretben zajlik tovább a „szuverenista folyamat”, a procés, azaz most elvben a alkotmányozó választások kiírása következik… Ebben a szellemben nyilatkozott a kormánypárti koalíció két vezetője is szombaton, köztük maga Carles Puigdemont, aki nem ismerte el felmentését, és „demokratikus ellenállásra” szólított fel.

A “demokratikus ellenállás” kétségtelenül megnehezítheti Rajoy dolgát, de ennek ellenére is látható, hogy a független köztársaság jelenleg több okból sem működőképes. Mindenekelőtt nincs mögötte erős és meggyőző többségű társadalmi támogatás. Az október 1-én rendezett, a spanyol jogrend alapján illegális, és a szükséges garanciákat egyébként sem biztosító népszavazáson a választásra jogosultak 43%-a vett részt, és kb. 2 millióan szavaztak a függetlenségre. Ez összesen kb. 37%-os támogatottságot feltételez, de a kérdés persze általános volt, és az igen-re biztató politikusok, pl. a Generalitat volt elnöke, Artur Mas is elismerte, hogy az autonómia még nem áll készen a függetlenségre.

Másodsorban a függetlenségpárti blokk – a kormányzó pártkoalíció (Junts pel Sí) és az az kívülről támogató antikapitalista CUP – saját maga is áthágott több általa felállított szabályt. Még csak az a kijelentés sem helytálló, hogy pénteken a „katalán parlament” döntött a függetlenség proklamációjáról, ugyanis ehhez nem elég 70 képviselő IGEN szavazata. Az üléstermet nemcsak 3 ellenzéki formáció, a Néppárt (PP), a helyi szocialisták (PSC) és a Ciudadanos (itt Ciutadans) hagyta el a szavazás előtt, de a döntések jogszerűségére felügyelő jegyzők (letrados) is távoztak.

A katalán parlament a szavazás eredményének kihirdetésekor, 2017. október 27-én; fotó forrása

A katalán parlament a szavazás eredményének kihirdetésekor, 2017. október 27-én; fotó forrása: Heraldo

A katalán köztársaság nem rendelkezik nemzetközi legitimációval sem (a nemzetközi közvélemény esetleges rokonszenve ehhez nem elég), ahogy nem áll mögötte elégséges gazdasági hatalom, sem az állami funkciókat ellátni kész intézményrendszer, sem a döntéseinek kikényszerítésére alkalmas erőszakszervezetek.

Hogy akkor mégis mire volt jó ez az egész?

Ahogy korábban írtuk, a függetlenségpárti politikai szereplők előremenekülő stratégiája az elmúlt 12 év gyümölcse, enélkül nem is értelmezhető. Ha az elmúlt évek autonóm törekvései nem ütköztek volna falakba, és fel tudtak volna mutatni bármilyen politikai győzelmet, akkor feltehetően sosem fajult volna el ennyire a helyzet – és ezért a történelmi felelősség elsősorban Madridot, kisebb részben a PSOE-t, főképp a Néppártot és személyesen Mariano Rajoyt illeti.

Kapcsolódó cikkeink:

Nem döntetlenre játszanak a csapatok a politikai El Clásico derbyn

Lesz-e Mariano Rajoy-nak bronzszobra a független Katalóniában?

A külföldi közvéleménynek szánt kampány folytatódik: a civilek szombati kisfilmje jól összefoglalja a katalán értelmezést

Ezzel együtt is igaz, hogy a „szeparatisták” 2015-ben választott „unilaterális agendája” nehezen védhető, hiszen saját céljai érdekében kockára teszi a társadalmi együttélés és az intézményrendszer alapjait. Ráadásul azzal hitegetve magát és híveit, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, miközben a célegyeneshez közeledve egyre világosabbá vált, hogy a köztársaság szimbolikus kikiáltását az autonómia nagyon is konkrét felfüggesztése fogja követni. Azaz előrelépés helyett egy óriási visszalépés a hetvenes évekbe.

Az unilaterális agenda kifuthatott volna előnyösebb alkupozícióra is, amennyiben a spanyol kormány hajlandó lett volna tárgyalni. Mozgósíthatott volna a katalán társadalom jó harmadánál nagyobb támogatottságot. De nem így lett, és kevesen akadtak az elmúlt hetekben, akik belátták a kudarcot, és készen álltak annak elismerésére.

A többiek abban reménykednek, hogy a „minél rosszabb annál jobb” logikája szerint, a mai vereség jövőbeli győzelmeket készít elő. Csakhogy ez, a gyakran emlegetett Barca-Reallal szemben nem egy focimeccs, ami után haza lehet menni: a most hétről-hétről ismétlődő detonációk hosszú távú politikai és társadalmi következményei egyelőre felmérhetetlenek.

A katalán Parlament átriumában ünneplő és éneklő tömeg, a háttérben a CUP tagjai magasba tartott ököllel; kép forrása: Heraldo

A katalán Parlament átriumában ünneplő és éneklő tömeg, a háttérben a CUP tagjai magasba tartott ököllel; kép forrása: Heraldo

Vagy más színtörésben, ahogy például a legendás Lluis Llach énekes fogalmazott tegnap: „a függetlenséget nem lehet deklarálni, csak implementálni lehet”. Az elmúlt két év célja tehát ez az implementáció volt, illetve az önrendelkezés jogának követelése.

(Persze az ebben a folyamatban részt vállaló szereplők, a pártok és az évek óta tartó mozgósításban döntő szerepet vállaló civil szervezetek egyéni motivációi sokfélék lehetnek, ezekről is írtunk korábban.)

És akkor most mi lesz?

Bár a Rajoy által bejelentett konkrétumok, mondhatni fényt hoztak az alagútba, és látható megkönnyebbüléssel töltötték el a legtöbb szereplőt, a következő jó 50 nap további számos kérdést rejt.

Először is nem világos, hogy fog lezajlani konkrétan az intézmények kontrollja, mikor-hogyan ismerik el a felmentett vezetők, hogy nincs alternatív valóság. Konkrétan milyen ellenállást terveznek a függetlenségpárti szervezetek, amelyek pénteken korán haza küldték az ünneplőket, mondván, szükség van a pihenésre, mert másnaptól meg kell védeni a független köztársaság intézményeit. És milyen kényszerítő eszközök bevetésére áll készen a spanyol kormány – az elmúlt hetek alapján nem kizárt a kemény fizikai erőszak (bár ez ismét visszatetszést kelthet a nemzetközi közvéleményben); ahogy a jogi arzenál szintén vitatott bevetése sem.

Politikai foglyok?

A Parlament (korábban szintén nem tervezett) azonnali feloszlatása megfosztja a legtöbb képviselőt mentelmi jogától is, ugyanakkor a rendelkezésre álló másfél hónap nem elegendő arra, hogy bárkit is eltiltson a politikai tevékenységtől, így a jelöltségtől sem. Ugyan sokan fantáziálnak arról, hogy a rácsok mögött ülve is lehet jelölt valaki, és ez az opció nem kizárt, de politikai szempontból elég kockázatos. Tegyük hozzá, hogy Puigdemont, akárcsak a procés más szereplői jó ideje tisztában vannak vele, és sokan fel is készültek rá, hogy börtönbe mehetnek.

Jelenleg is előzetes letartóztatásban van a két legfontosabb függetlenségpárti szervezet vezetője, zendülés vádjával, és a spanyol legfőbb főügyész több ízben, legutóbb pénteken jelezte, hogy a függetlenségi deklaráció felelősei a bíróság előtt fognak felelni tetteikért. Puigdemont, a kormány és a parlamenti házbizottság tagjai mellett felmerült a szavazásban részt vett képviselők felelősségre vonása is – erről a lehetőségről, akárcsak az egyik lehetséges vádpontról, a lázadásról (amelynek megvalósulásához feltétel az erőszak) rengeteg vita folyt az utóbbi hetekben-napokban. Mindezt tovább bonyolítja, hogy a már jövő hétfőre konkrét intézkedéseket belengető legfőbb ügyész köztudottan elkötelezett a kormánypárt felé, személye, akárcsak a belügyminiszteré, számos kritika tárgya.

Választások: ki, kivel, ki ellen?

Az sem világos egyelőre, hogy a függetlenségpárti blokk szereplői hogyan viszonyulnak majd a spanyol kormány által kiírt választásokhoz. Ki indulna, ki nem, milyen felállásban? Fenntartható-e a pénteki szavazásban kifejeződő egység?

Korábban a baloldali pártok, a kormánykoalícióban részt vevő Esquerra Republicana (ERC) és a CUP egyaránt jelezték, hogy ilyen választásokat nem tartanak legitimnek. A közvélemény-kutatások még néhány napja is az ERC győzelmét jósolták, kérdés, hogy ennek ellenére készen áll-e a párt a választások bojkottjára. A CUP esetében ez valószínűbb, de ebből nem következik, hogy választóik is otthon maradnak.

Puigdemont-ról úgy tartják, nem indul újra, de pártja, az autonómiát 8 évet leszámítva kormányzó PdeCat (korábban Convergencia) eddig nem utalt a bojkottra, és itt sem tudjuk, ki lehet a listavezető, kik jöhetnek szóba jelöltként.

A többi formáció esetében az a talány, hogyan hatott a krízisben vállalt szerepük a támogatottságukra… Az eddigi közvélemény-kutatások nem utaltak jelentős átrendeződésre, így a most kezdődő etap legnagyobb dilemmája továbbra is az, mi van akkor, ha a választáson újra a függetlenségpártiak kerülnek többségbe.

És akkor most ki nyert, és ki vesztett?

Csütörtökön délután, valahol 12 és 14 óra között dőlt el a események menete.

Néhány óra elég volt ahhoz, hogy a függetlenség eddigi hősét, Puigdemont-t árulóvá kiáltsák ki, az utcán éppúgy, mint saját szövetségesei közül néhányan. Mert felmerült, hogy a függetlenség kikiáltása és a saját tábora által kijelölt álom és zsákutca helyett mégis a realitást, a kompromisszumot és a konszenzusos kijáratot választja. És ebben a néhány órában győzte meg arról valami Mariano Rajoyt, hogy mégsem a kormánya által addig diszkréten preferált opciót, a választások és a proklamáció elmaradása esetén felfüggesztett 155-öst választja, hanem a hatalomátvételt.

A részletekről talán majd egyszer többet tudunk, tény, hogy az érintett döntéshozók a fék helyett ismét a gázra léptek.

A helyzet, az újabb karambol

első számú vesztese kétségkívül a spanyol-katalán társadalom és demokrácia.

Ha egy politikai rendszer szereplői és döntéshozói képtelenek arra, hogy párbeszédes módon rendezzenek egy konfliktust vagy egy válságot, és a megoldás érdekében a különleges állapot és a demokrácia 4 évtizedes intézményeinek felfüggesztésén át vezet az út, akkor ott nagy baj van, kollektív kudarc, és nyilván sérül az össztársadalmi érdek. Különösen akkor, ha a ez a módszer ráadásul nem is oldja meg az alapproblémát: december 22-én nem fog vezényszóra eltűnni a függetlenségpárti kb. 2 millió katalán, ahogy a legális függetlenségi referendumot kívánó többség sem párolog majd el hirtelen.

A katalán kormánytöbbség,

bár végigment a saját maga által kijelölt pályán, ismét csaknem üres zsebbel tér haza, küzdelmük alig hozott rövid távú, konkrét politikai eredményeket. A függetlenség kikiáltásán kívül elsősorban a konfliktus nemzetközi láthatóságát növelték, és mint fentebb írtuk, reményük szerint sokat tettek az utánuk következők önrendelkezési jogaiért, talán Katalónia jövőbeli függetlenségéért is. A blokk egysége fennmaradt a végsőkig, de kérdés, hogy a választások során mi lesz ebből, az amúgy szociológiailag és ideológiailag is nagyon heterogén összefogásból. Ahogy az is, hogy az urnák visszaigazolják-e a stratégiát.

A függetlenségpárti összefogás jelentős szereplői voltak

a kormánykoalíciót támogató civil szervezetek,

amelyek győzelemként könyvelhetik el az elmúlt hetekben is példás és túlnyomórészt erőszakmentes mozgósítást, amellyel úgymond feltették a pontot az évek óta folyó hálózatépítésre és nyomásgyakorlásra. Ennek az önszerveződő teljesítménynek legfőbb próbája azonban most következik, bár korábban felmerült az általános sztrájk és a tüntetések lehetősége, egyelőre talány, hogyan-meddig védheti meg az intézményeket békés eszközökkel a mégoly elszánt sokaság.

Az Assemblea Nacional Catalana ünneplő kisfilmje: Helló, Köztársaság! 

A másik oldalon, a krízist és a katalán vezetés októberi vívódásait

mintegy páholyból, szokásos passzivitásával figyelő Mariano Rajoy

ma sokkal inkább tűnik győztesnek, mint az október 1-ei referendum estéjén. Az amúgy is szövetséges Ciudadanoson kívül sikerült maga mellé állítani a szocialistákat is, ezzel nem mellesleg eltávolítani egy baloldali ellenzéki összefogás esélyét, és a spanyol közvélemény túlnyomó része is egyetért, a felmérések szerint, a 155-ös cikkely bevetésével.

A választások előrehozásával és a parlament azonnali feloszlatásával meglepte a hosszabb átmenetre készülő katalánokat is, szombaton gyakorlatilag megkezdődött a választási kampány, ami új keretbe helyezi a konfliktust.

Azaz most épp úgy tűnik, Rajoy ura a helyzetnek, de az igazi gondok csak hétfőtől kezdődnek. Bár megbízható és eddig hatékonynak bizonyult helyettesét, a reflektorfényt sokkal jobban bíró Soraya Sáenz de Santamaríát bízta meg Katalónia irányításával, de mint fentebb írtuk, a kormányfő által kijelölt úton számos meglepetés jöhet szembe, köztük pl. a katalán választók akarata.

A helyzet egyértelmű nyertesei azok

a szélsőséges vélemények és csoportok,

akik számára fontosabb saját víziójuk, mint az, hogy a politikai-társadalmi építkezés tükrözze a vélemények és árnyalatok sokféleségét. A pénteki nap őket igazolta, és a jövőben is felerősítheti azt a vélekedést, hogy nem érdemes bíbelődni a párbeszéddel, érvekkel, meggyőzéssel, ha hatalomra kerülve egyoldalúan is kikiálthatjuk az álmainkat. Vagy azt, hogy ha nem tetszenek az ellenfeleink, akkor nem kell velük beszélgetni sem, pláne kompromisszumokat keresni vagy egyezségre jutni, elég, ha a 3. felvonás végén felfüggesztjük az intézményrendszert, hogy “rendet” tegyünk.

A mai szituáció jól jön mindazoknak is, akik szeretnek a zavarosban halászni, és örülnek neki, hogy a katalán krízis háttérbe szorít nagyjából minden mást, legyen az a korrupció, a menekültválság, a klímaváltozás, az energiaárak vagy az egészségügy helyzete. És persze mindazok szenvednek tőle, akik azt szeretnék, hogy inkább az utóbbiakról szóljon a politika, mint arról, hogy kinek mekkora a zászlója.

Mindebből az is következik, hogy a 155-ös cikkely önmagában nem lesz elég Katalónia megmentéséhez, átmeneti megoldásként, 50 napra esetleg megteszi, de atomfegyverekkel nem lehet démonokra vadászni – ahhoz szembe kellene nézni az eddigi hibákkal, kudarcokkal és a felelősséggel is.

Címlapkép: A proklamációt ünneplő tömeg október 27-én, forrás.

Dobsi Viktória

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!