Lesz-e Mariano Rajoy-nak bronzszobra a független Katalóniában?

seccession

 

Hiába próbálta megelőzni hónapok, sőt évek óta a helyi véleményformálók jelentős része: október 1-én egymásnak feszült Katalóniában a spanyol kormány és a katalán önkormányzat legitimitása. A konfrontáció eredménye, bár nagyjából megfelelt az előrejelzéseknek, sokakat meglephetett, mert régen nem vált ilyen nyilvánvalóvá – és ezúttal a külvilág felé is –, hogy a spanyol demokráciával nagy baj van. Akárcsak az, hogy a kormányzati retorika ellenére, a „katalán krízis” a megoldás helyett a radikalizáció irányába mozdul el.

 

1xckok

 

Október elseje két, kontrasztos képsorban marad meg a kollektív emlékezetben. Az egyiken spanyol rendőrök ütnek-vernek, földön rángatnak, hajánál fogva húznak vagy brutálisan lökdösnek védtelennek látszó, és korántsem agresszív embereket. Vagy csak fenyegetően felsorakoznak a szavazóurnákat, szavazóköröket védő polgárok ellen. Ha az október elsejei szavazáson részt vett 2,2 millió polgárnak csak töredéke, mintegy 900 személy sérültet láttak el (katalán források szerint; főleg könnyű sérülésekről van szó, de legalább kettő súlyos) – ezek a képek akkor is elviselhetetlennek tűnnek egy magát demokratikusnak tételező államban.

 

Ugyan a szomszédos Franciaországban is előfordul, hogy a rendőrök bizonyos esetekben indokolatlanul durván és aránytalan erőszakkal lépnek fel, pl. tüntetők ellen, de a vasárnapi fotókon nem „összecsapásokat” látunk, hanem olyan emberek elleni brutális erőszakot, akik erre egyáltalán nem voltak felkészülve, és csak a sokaság, az engedetlenség erejével próbáltak ellenállni. Többen nyilvánvalóan nem aktivisták, nem viselnek maszkot, még csak motoros sisakot sem, a rendőrök érkezésének hírére nem egyszer jókedvű izgalommal sorakoznak fel, köznapi polgároknak tűnnek.

A másik képsoron pedig a bejáratott demokráciákban szintén nem túl elterjedt dolgokat látunk: lelkes, de fegyelmezett tömegeket, amelyek akár órákat is képesek türelmesen sorban állva várni, hogy szavazhassanak – sőt, maguk teremtik meg, ha kell, a voksolás lehetőségét. A számos technikai nehézségen legjobb képességük szerint felülemelkedni próbáló önkénteseket, elérzékenyülő vagy épp euforikus szavazókat, az urnákat védő, azokat, ha kell, kimenekítő polgárokat, és a nap végéig a szavazóhelyiségeket jó hangulatban őrzők több száz fős csoportjait; vagy az este közösen éneklő, ünneplő, az aktivisták munkája előtt tisztelgő, közösséggé egyesülő embereket.

Még ha nem is értjük vagy elutasítjuk a nacionalizmust, ha abszurdnak is gondoljuk a függetlenségi törekvéseket, és úgy véljük, hogy e tömegek káros, destruktív ideológiák ópiumát szívják – még akkor is nehezen tagadható, hogy személyes és kollektív erőfeszítésük annak érdekében, hogy véleményt nyilváníthassanak, tiszteletre méltó és méltányolható.

És még egy illegális szavazás esetében is visszatetszést kelthet, ha rohamrendőrök zúzzák be a szavazóhelyiségek ajtaját.

 

 

Politikai vezetők párhuzamos valóságokban

Ezek persze csak a spanyol sajtóban 1-O kódnéven futó nap a jelképes és legemlékezetesebb képei, a valóság ehhez képest jóval árnyaltabb. Például a több helyütt brutális, de sok száz helyen „csak” profi, erőszakmentes akciók, urnarabló rajtaütések ellenére mindössze a szavazókörök 14%-át sikerült bezárni a rend erőinek. Azaz a spanyol kormányfő, Mariano Rajoy esti nyilatkozatával ellentétben korántsem sikerült a demokratikus jogállam eszközeivel „megakadályozni” a konzultációt.

De a szavazók száma – a katalán önkormányzat, a Generalitat saját adatai alapján – 2,26 millió fő, nemcsak az 50%-os részvétel alatt marad, de a 2014-es, szintén illegális konzultációvá degradált szavazás 2,3 millió szavazatát sem éri el (igaz, százalékos arányban jobban teljesít:42,3%, az akkori 37%-hoz képest).

Azaz Carles Puigdemont, a Generalitat elnökének vasárnapi bejelentése, hogy a napokban érvényesíti a függetlenséget kikiáltó törvényt nemcsak legális, de legitim felhatalmazást sem kapott vasárnap.

De nemcsak ez a realitás hiányzott a két politikai vezető szónoklatából, hanem mintha párhuzamos valóságokból beszéltek volna, szemüket, fülüket befogva. A kormányzó Néppárt (Partido Popular, PP) vezetője úgy tett, mintha nem látná a szeparatisták mögött az erdőt, a katalán lakosság háromnegyedét, amely legális referendumot szeretne a közvélemény kutatások szerint, de azt a több mint kétmillió polgárt sem, akik vasárnap részt vettek az engedetlenségi akcióként is felfogható szavazáson. Puigdemont pedig úgy, mintha nem látná, hogy a függetlenségre ma sem intézményesen, sem társadalmi támogatottságát tekintve nem áll készen a katalán politikai közösség.

Rajoy veresége minden fronton

Az 1-O azonban, akárhogyan is nézzük, Rajoy esti győzedelmes kijelentései ellenére, a Néppárt miniszterelnökének vereségét hozta. Egyrészt a nemzetközi közvélemény előtt: az eddig a madridi kormány mellett álló európai szereplők vasárnap első ízben fogalmazták meg fenntartásaikat – Charles Michel belga kormányfő után, elsősorban baloldali vagy liberális politikusok (Jeremy Corbyn, Nicolas Sturgeon, Guy Verhofstadt), de a francia parlament elnöke is. Hétfőn pedig Juncker szóvivője is jelezte, hogy bár a szavazás illegális volt, az erőszak nem lehet megoldás.

Azokban a politikai szektorokban, így a kormány baloldali és/vagy nacionalista ellenzékében, ahol az állam által alkalmazott fizikai erőszak szavazók ellen nem lehet legitim – pláne egy olyan helyzetben, amikor a valós garanciákkal már úgysem rendelkező szavazás nem is tette szükségessé a plusz ütlegeket – Rajoy természetesen diszkvalifikálódott. Az egyébként is korruptnak és önkényesnek tartott kormányfő lemondását egyesek nyíltan is felvetették, mások halkabban. Kedden pedig a Podemos vezetője felvetette egy bizalmatlansági indítvány lehetőségét.

De vereséget szenvedett Rajoy még saját támogatói között is, ahol a kemény mag egyáltalán nem elégedett az alkalmazott erőszak mértékével, és azzal sem, hogy a szakadár katalán kormány tagjai még szabad lábon lehetnek.

A PP héjái ugyanis – akiknek alkalmasint nem derogál francoista himnuszokat éneklő fiatalokkal fotózkodni, mint a múlt héten Esperanza Aguirrének, a párt volt madridi vezetőjének – akárcsak a centrális, tekintélyelvű állammodell hívei, valóban azt várták, amit a kormányfő megígért: hogy sem szavazás, sem urnák nem lesznek a katalán településeken.

 

 

Ez a várakozás és ígéret ugyan azt feltételezi – a jobbközép El País napilap hétfői vezércikkét idézve – hogy valaki az utóbbi években nem olvasott sajtót és nem nézett tévét sem: ott ugyanis lassan fél évtizede cikkek ezrei figyelmeztettek arra, hogy ha Madrid nem ül le tárgyalni, és nem köt kompromisszumokat a katalán szuverenistákkal, idővel függetlenségpártiakkal, akkor azok bizony át fognak ülni egy másik lokomotívba, jól befűtenek, és ennek nagyon-nagyon rossz vége lesz.

Rajoy azoknak is csalódást okozott, akik saját táborában politikai megoldásokat vártak a rendészeti, jogi fellépés és passzivitás helyett, és az 1978-as alkotmányban megalapozott területi modell átfogó reformját. A mérvadó spanyol napilap, egyben a döntéshozó körök lapja, kvázi impotensnek, passzívnak és végső soron gyávának minősíti a lassan 6 éve regnáló kormányfőt.

Az a mély intézményi-politikai válság, amelynek a katalán konfliktus csak az egyik tünete, régóta evidens sokak számára, maga az El País – sok más hasonló kezdeményezés mellett – még 2012-ben részletezett egy cselekvési tervet, többek között alkotmányos reformmal, a 17 autonóm közösség (comunidad autonóma) jogosítványainak átalakítása érdekében, és a mai területi modell „mélyén húzódó föderatív elvek” felerősítése révén.

A napilap szerint e téren a politikai felelősség elsősorban a kormányzó párté és Rajoyé, másodsorban a többi „hagyományos és alkotmánytisztelő” párté, főleg a szocialistáké (PSOE).

Összekapó rendőrök, rejtegetett urnák, elfogult közmédia

Október 1. eseményei váratlan módokon is aláhúzták a spanyol állam gyengeségeit. Így pl. a nap egyik legforróbb kérdése az volt, hogyan fognak együttműködni a spanyol rendőrök és csendőrök a katalán kollégáikkal (Mossos d’Esquadra). Az eredmény több, mint problematikus, nem csak a Mossos ellen érkezett több feljelentés, hogy utasításaiknak ellenszegülve nem mindenütt akadályozták meg a szavazást, de több felvétel is készült, ahol a jóval erőszakosabban fellépő spanyol kollégákkal szólalkoznak össze katalán társaik.

A spanyol hírszerzés és a belbiztonsági szolgálatok heteken át kutatták a szavazáshoz használandó urnák nyomát, többek között Andorrában vagy valamelyik balti országban. Vasárnap kiderült, hogy az urnák már régen az országban voltak, aktivisták rejtegették őket otthonaikban, iskolákban, polgármesteri hivatalokban, sőt, templomokban.

A spanyol kormánypárt közmédiához való viszonyulására is rossz fényt vetettek a vasárnapi események. Hétfőn ugyanis spontán tiltakozásba kezdtek a köztévé dolgozói, majd a felügyelő hatóság is elmarasztalta az elégtelen, közszolgálathoz méltatlan és pártatlannak, objektívnek sem mondható műsorszolgáltatás miatt a köztévét, a vezetőség lemondását kérve. A „királyi” tévé sem speciális adással nem készült, míg volt olyan magáncsatorna, amely egész napos élő közvetítést szervezett; ráadásul hírműsoraiban is egyoldalúan tájékoztatott.

A magyar olvasó számára furcsának tűnhet, hogy az igencsak radikális katalán erőkhöz képest, hogy lehetne felelősséggel vádolni a spanyol gyűjtőpártokat. Ehhez lényeges adalék, hogy Mariano Rajoy pártelnöki, majd kormányfői karrierjének is egyik legfontosabb politikai harca a katalán autonóm törekvések megakadályozása volt, immár jó évtizede, nagyjából 2004 óta. És miután ebben jelentős sikereket ért el, és az Alkotmánybíróság egy vitatott döntésével 2010-ben felülírta a katalán nép és a madridi parlament által is megszavazott alapokmány (Estatut) több fontos passzusát, Rajoy kormányfőként semmilyen lépést nem tett az eszkalálódó helyzet kezelése érdekében.

Korábbi cikkünk:

Nem döntetlenre játszanak a csapatok a politikai El Clásico derbyn

Annak ellenére, hogy 3 évvel ezelőtt a katalán erők nagy többséggel beterjesztettek egy alkotmányos reformtervet, amely a függetlenségi népszavazást is lehetővé tette volna legális keretek között. Sőt, akkor sem, amikor az Alkotmánybíróság is kifejtette 2014-ben, mi a legális, konszenzusos útja annak, hogy megvalósuljon a Katalónia lakosságának kb. 70%-a által követelt referendum.

És akkor sem, amikor 2015 szeptemberében már egy nyíltan függetlenségpárti és referendumot ígérő koalíció nyerte meg a választásokat, az elszakadást támogató, és a katalán társadalom legkülönbözőbb érdekvédelmi, szakmai kollektíváiban is erős jelenléttel bíró, tucatnyi civil szervezet támogatásával. Ez a választási szövetség, a Junts pel Sí (Együtt az Igenért) ugyan még így sem alakíthatott kormányt, és szüksége volt a szintén independentista, radbal CUP (Candidatura de Unidad Popular) támogatására, amelyért cserébe még kormányfő jelöltjéről, Artur Masról is le kellett mondania – ugyanis a CUP nem volt hajlandó megszavazni a korábban kemény megszorításokat levezénylő és korrupciós ügyekben érintett Mast.

 

A katalán
A katalán parlament összetétele a 2015. szeptember 27-ei szavazás nyomán. Függetlenségpártiak: Junts pel Sí, CUP; spanyol nacionalista pólus: C’s, PP; baloldal: katalán szocialisták (PSC) újbaloldal (CSQP)

 

Ahogy e gyors felsorolásból is kitűnik, Mariano Rajoynak több alkalma is lett volna mérlegelni, hogy engedményeket tegyen, ezzel kifogva a szelet a radikalizmus vitorláiból. Ehelyett a Néppárt is igyekezett politikai hasznot húzni az eszkalációból.

Ahogy az 1-O ékesen bizonyította, ez a stratégia, deklarált céljaival ellentétben egyáltalán nem óvta meg az ország egységét: nemcsak a függetlenséget támogatók száma emelkedett, nemcsak parlamenti képviseletük nőtt hétszeresére néhány év alatt, hanem több jel utal arra, hogy a katalánok egy része, például a legfiatalabb generációk, akik ebben a politikai konfrontációban szocializálódtak, ma már tényleg nem akarnak tudni Madridról.

 

Ezzel párhuzamosan annyira megnőtt a referendum iránti igény is, hogy azok, akiknek néhány éve még eszébe se jutott, hogy ez életbevágó lenne, és ma sem függetlenségpártiak, ragaszkodnak ehhez a jogukhoz. Közülük többen, Barcelona polgármestere épp úgy, mint „névtelen”, és jóval kevésbé politikus polgárok, ott voltak például gyerekeik iskoláiban a hétvégén, hogy megakadályozzák a szavazókörök lezárását.

Kérdés, mihez kezdenek most a katalánok helyzeti előnyükkel.

Az erőszak visszautasítása

a függetlenségpártiakon jóval túlmutató, szélesebb egységet kovácsolt Katalóniában – miközben az ország egészében szerveztek szolidáris akciókat, Madridban pl. vasárnap este. Hétfőn nemcsak az eddig is nagyon aktív diákok hívtak tüntetésre – „A nagymamáinkhoz senki sem nyúl” szlogennel, majd papírrepülőkkel: „Ezek a fegyvereink”. De újabb szakmai kollektívák is bekapcsolódtak az akciókba, pl. az országosan is egyik legnagyobb katalán pénzintézet, a CaixaBank több száz dolgozója néhány percre lezártak a város egyik sugárútját. És ritkán látott fotón, együtt tiltakoztak 10 perces néma csenddel a Generalitat, Barcelona városa és a legnagyobb szakszervezetek vezetői is.

Ezen a vonalon a Generalitat több jogi-politikai kezdeményezést fontolgat, a rendőri fellépést elrendelők felelősségre vonása érdekében. Ezt egyébként sem a Néppárt, sem az őt támogató médiumok nem találták kirívónak vagy aránytalannak. A PP szerint a 900 sebesült is „tréfa”, és hétfőn a belügy közreadta a sérült rendőrök számát is: 431 rendfenntartó szenvedett el zúzódásokat, karmolásokat, rúgásokat, illetve harapásokat. Tegnap a minisztérium azt is bejelentette, hogy feljelenti Ada Colaut, aki szexuális abúzussal is megvádolta a beszámolók nyomán a spanyol rendőrséget.

(A madridi belügyminisztérium kapcsolata amúgy sem ideális a katalán vezetéssel: a jelenlegi tárcavezető 2016-ban távozó elődjéről bebizonyosodott, hogy pártos célokra használta a rendőrséget: míg a PP korrupciós ügyeinek nyomozását fékezte, a katalán politikai ellenfeleket gyanúsító fiktív bizonyítékokat gyártatott.)

A referendum idejére megduplázott spanyol rendvédelmi erők azonnali kivonását követeli a Generalitat, miközben sokasodnak elutasításuk jelei: nemcsak az autóikra firkálnak vagy tüntetnek ellenük, de a vasárnapi erőszak nyomán több vendéglátós úgy döntött, már nem szeretné őket kiszolgálni vagy elszállásolni.

Lehetséges forgatókönyvek

A katalán parlamenti többség radikálisabb formációi, elsősorban a CUP és a Republikánus Baloldal (Esquerra Republicana, ERC), a függetlenség mielőbbi deklarációját követelik, annak ellenére, hogy a vasárnapi eredmény ehhez nem nyújt még jelképesen sem elegendő támogatottságot. Korábban az eredmények közlése utáni második napot jelölték ki erre, jelenleg október 6. dátuma látszik esélyesnek a publikus információk szerint. A Generalitat elnökét adó jobbközép párt (PdeCat), úgy tűnik, a tárgyalásos opciót preferálja: Carles Puigdemont erre hívta fel a spanyol kormányt, európai mediációt kérve.

Közben Mariano Rajoy sajátos kutyaszorítóba került: a részben maga gerjesztette helyzetben nemcsak saját radikálisait kellene csitítania, de potenciális szövetségesei is ellentétes irányba húznák.

A jobbközép Ciudadanos (C’s), amely Katalóniában a spanyol nacionalizmus vezető ereje a helyi PP előtt, azonnali intervenciót követel, „bármely eszközökkel”. Erre az alkotmány 155-ös cikkelye ad lehetőséget: a spanyol kormány átveheti a katalán autonómia feletti fennhatóságot, és új választásokat írhat ki – amelyen a C’s jó szereplést remél.

A PP másik lehetséges szövetségese a konfliktus megoldásában a szocialista PSOE, amelynek spanyol és katalán vezetői is elítélték – igaz, némi késéssel – az erőszakot. A szocialisták azonnali dialógust akarnak a katalán féllel és intézményes reformokat.

A Ciudadanos ellenzi nemcsak a dialógust a szerinte diszkvalifikált katalán vezetőkkel, de az egyeztetett referendumot is, a PSOE az utóbbit nem tekinti prioritásnak – csak az újbaloldal (Unidos Podemos) és szövetségesei, illetve a periféria más nacionalista formációi támogatják nyíltan a referendumot, akárcsak az intézményi rendszer mély, átfogó reformját.

Spanyol Kongresszus 2017 (A PdeCat 8 képviselője a Vegyes csoportban) Adatok forrása: Congreso

Alternatívák a múltból és a jelenből

A helyzet tehát összetett, és törékenyebb és feszültebb, mint valaha, és ezt csak tovább bonyolíthatja a függetlenség „kikiáltása”. Fontos azonban aláhúzni, hogy a dialógus és kompromisszumkeresés minden szituációban lehetséges. Hogy egy történelmi példát húzzunk elő, a proklamáció egyik emlegetett dátuma, október 6., a Katalán Állam 1934-es kikiáltásának napja. A Generalitat akkori elnöke, Lluís Companys a Spanyol Föderális Köztársaságon belül képzelte el államát, ahogy a 2014-es illegális konzultáció is még két kérdést tartalmazott: Akarja, hogy Katalónia állam legyen? Ha igen, akarja, hogy ez az állam független legyen?

Companys tíz órával később megadta magát a spanyol katonai erőknek, több társával együtt letartóztatták, és 1935-ben 30 év elzárásra és a politikától való eltiltásra ítélték. De 1936-ban a választások után kiszabadult, és újra a Generalitat elnöke lett, 3 évvel később kényszerült emigrációra a polgárháború elvesztése miatt – Franciaországban tartóztatta le a Gestapo Francóék kérésére, és 1940-ben kivégezték.

Csaknem egy évszázaddal később, vérzivatar hiányában sem kizárhatók hasonló fordulatok, és több politikai opció van az asztalon, miközben a katalán lakosság számos kérdésben korántsem egységes: egy sokszínű, identitásait és véleményét számos fórumon és szervezeten keresztül artikulálni is képes politikai közösség. Ráadásul alternatívákért nem is kell a helyi nemzeti narratívában oly nagy sikerrel aktualizált történelmi hagyományhoz visszanyúlni: Baszkföld és Navarra ma is rendelkezik olyan fiskális kompetenciákkal például, amelyekkel a többi autonóm közösség nem.

Egy általános sztrájk felé?

Kedden jelképes, „polgári” munkabeszüntetésbe kezdtek több szektorban, politikai okból ugyanis nem igazán lehet sztrájkolni; a Generalitat és Barcelona városa is támogatja saját dolgozóinak munkabeszüntetését, a spanyol állami erőszak elleni és az önrendelkezés joga melletti kiállás jegyében. Számos utat zártak le, és sztrájkolnak a főbb kikötőkben, de beszálltak a kereskedelemben dolgozók is – a főváros utcáin több bolt redőnye félig le volt eresztve délelőtt.

Több tüntetés is zajlik, a spanyol rendvédelem helyi székhelye vagy a legdurvább atrocitásoknak helyt adó iskola előtt, a rendőrök távozását sürgető szlogenek ellenére, vidám hangulatban.

A függetlenségi mozgalom elszántabb elemei már korábban általános sztrájkra hívtak fel erre a hétre – és ez lehet a helyiek egyik lehetséges válasza arra is, ha a spanyol állam megpróbálja átvenni a hatalmat az autonómiában.

Mint feljebb írtuk, az önrendelkezést és a függetlenséget támogató szervezetek mozgósítási képességét hiba lenne alábecsülni, és ha a spanyol GDP ötödét előállító katalán gazdaságban komoly fennakadások jelentkeznek, az tarthatatlan kockázatokat jelent. Az állam erőszakos fellépése nyomán pedig nem kizárt, hogy másutt is elindulnak szolidaritási akciók, pl. Baszkföldön. Egy ilyen forgatókönyv persze a helyi lakosság számára sem veszélytelen: a katalán GDP tizedét külföldi tulajdonú autógyártó multik termelik, akik már mérlegelik a bizonytalan helyzetre adható válaszokat.

A sorsdöntő vasárnap, október 1. után, sorsdöntő hétnek néz tehát elébe a 7,5 millió lakosú autonómia és Spanyolország – a helyzet kulcsfigurája, Mariano Rajoy vigasza az lehet, hogy ha rosszra fordulnak a dolgok, kortársaihoz hasonlóan még neki is lehet bronzszobra a független Katalóniában.

Dobsi Viktória

Címlapkép: Patrick Chapatte karikatúrája a New York Times-ban, forrás: Twitter

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!

 

tetszett_a_cikk3