Az azeri kormány francia újságírókat perel a diktatúra szó használata miatt

 

Történetesen épp aznap, amikor az Azeri Pénzmosoda európai céghálózatáról szóló hírek megjelentek a nemzetközi sajtóban és az Átlátszón, egy francia bíróság elé állt a gall köztévé oknyomozó magazinjának 2 újságírója, az azeri kormány feljelentése nyomán. Baku szerint ugyanis rágalmazást követtek el, amikor diktatúrának nevezték Ilham Alijev rendszerét.

A szóban forgó magazinról, a Cash Investigationról mi is többször írtunk már a blogon. Az állami France2 egyik legjobb műsora többek között arról ismert, hogy elsőnek számolt be a később a LuxLeaks néven elhíresült világbotrányról, a luxemburgi adóalkukról, amit a nagyhercegség is egy részben ma is tartó perrel hálált meg – az érintett újságírót ugyan felmentették, de forrása, a szivárogtató Antoine Deltour fellebbezett az elmarasztaló ítélet nyomán.

A köztársasági elnök üzleti útra ment

A népszerű és számos díjat nyert magazin, amely a francia médiában szokatlanul rámenősen tárgyalja a gazdasági-politikai összefonódásokat, és tárja fel a lobbiérdekeket, ezúttal is szinte elébe ment az OCCRP nemzetközi újságíróplatform most közreadott nyomozásának.

2015 szeptemberében sugározták „Az elnököm üzleti úton van” című 2 órás dokumentumfilmet, ami annak a politikai-etikai kérdésnek próbált utánajárni, hogy mennyire legitim, ha a politikusok kvázi utazó ügynökként viselkednek, és diktatúráknak tartott országokban szervezik a francia cégek üzleteit, nyilvános szerepeléseikkel legitimálva is az elnyomó rendszereket.

A riport nyomán az azeri állam rágalmazással vádolta meg a műsor két főszerkesztőjét, Élise Lucet és Laurent Richard újságírókat, akik mindketten „a föld egyik legvadabb diktatúrájaként” hivatkoznak Azerbajdzsánra, és rajtuk kívül a francia köztévét is beperelte, nem tartalmi kérdéseket, hanem a diktatúra szó használatát vitatva.

 

 

A film első fele Azerbajdzsán kaviár diplomáciának is nevezett üzleti és lobbitevékenységének francia vonatkozásait járja körbe, majd Nicolas Sarkozy, a 2012-ben leköszönt konzervatív elnök és Kazahsztán viszonya került terítékre. Kezdésként Bakuba látogatunk François Hollande-dal, akinek repülőgépén néhány illetékes miniszter mellett a francia multik krémjének vezetői érkeznek. Areva, Total, GDF Suez, Alstom és társaik összesen 11 szerződést írnak majd alá 2 milliárd euró értékben, elsősorban az energia- és a közlekedési szektorban.

Az elnök, aki kampányában többször jelezte, hogy az elnöki pozícióval nem fér össze „parádézó diktátorok meghívása”,kétszer látta vendégül Ilham Alijevet, aki 2003-ban édesapjától, Hejdar Alijevtől „örökölte meg” az államelnöki széket (az ellenzék tiltakozásával kísért választásokon majd 77 %-ot szerzett); és maga is többször járt Azerbajdzsánban.

Az azeri börtönökben meg is lehet halni

Mint utóbb kiderül, Hollande nem csak a jól fotózható, hízelgő semmitmondásra vagy jópofizásra épített pr-eseményeken vett részt 2014 tavaszán, hanem titokban találkozott a rendszer elnyomása ellen küzdő aktivistákkal, újságírókkal is. Ahogy egyikük, a hatvanhoz közeli Lejla Junusz fogalmaz, mivel „már nem fiatal és nem naiv, tudja mennyit érnek a demokratikus értékek az energetikai üzletek fontosságához képest”.

A korábban a francia becsületrenddel is kitüntetett jogvédőt, aki a szóban forgó utazás alkalmával, 2014 tavaszán többek között a politikai foglyokról beszélt Hollande-nak – „az azeri börtönökben meg is lehet halni” –, két hónappal később letartóztatják, történész férjével egyetemben. Mindkettőjüket megkínozzák, hogy elismerjék, kémek; egy rejtett kamerás felvételt is láthatunk a lesoványodott, járni is alig képes, a hírek szerint a verések nyomán fél szemére megvakult Lejla Junuszról.

 

 

A riport közreadásakor ő is, akárcsak a filmben megszólaló két újságíró börtönben voltak, több éves elzárásra ítélve. Junusz azonban a nemzetközi kampány nyomására azóta kiszabadult. Hollandiában él, és részt vett a keddi tárgyalási napon, férjével egyetemben, aki részletesen is mesélt a kínzásokról, majd az Azerbajdzsánt képviselő ügyvéd kérdései közben rosszul lett, mentők vitték ki a teremből.

Az azeri állam, mondhatni a kezdetektől negatívan viszonyult a Cash Investigation újságíróihoz. Amikor Hollande hivatalos útjának vége után néhány nappal ők is elhagyták volna az országot, tucatnyi rendőr vette őket kezelésbe a reptéren: elvették telefonjukat, felszerelésüket, alaposan átkutatták holmijukat, és elkobozták az összes felvett anyagot memóriakártyástul, merevlemezestül.

Amikor pedig az újságírók megtagadták, hogy ezek nélkül távozzanak, erőszakkal felrakták őket egy repülőre. A francia állam részéről csupán a helyi nagykövet jelezte, hogy a sajtószabadság milyen fontos, és jó lenne visszaadni az elvett felvételeket.

Kaukázusi szőnyegek Strasbourgban

A sors iróniája, hogy Azerbajdzsán épp ekkortájt vette át az emberi jogok védelmezőjeként tételezett Európa Tanács elnökségét. A kontinens 47 államát, így Oroszországot, Törökországot és a köztük fekvő kaukázusi országokat is tagjai közt tudó szervezet Parlamenti Közgyűlése (PACE) többször is előkerül az OCCRP által feltárt számsorok mögött.

Eddig egy német és egy olasz képviselő neve vált ismertté. Ahogy az Átlátszó is elmesélte, a bajor keresztényszocialista Eduard Lintner, aki 2012 és 2014 között 891 ezer eurót kapott 19 részletben a mosodából, a PACE emberi jogi bizottságát elnökölte több éven át. 2013-ban, más nemzetközi megfigyelőkkel ellentétben a „német sztenderdeknek megfelelőnek” ítélte az azeri elnökválasztást, amelyet Alijev kényelmes 84,5%-kal nyert meg.

Ő is, akárcsak a Közgyűlésben szintén évekig fontos szerepet betöltő olasz kollégája, Luca Volonte, legális lobbitevékenységgel magyarázzák az utalásokat. Volonte ellen már korábban nyomozás indult hazájában: az OCCRP szerint összesen 1,89 millió eurót felmarkoló képviselőt pénzmosással és Azerbajdzsán érdekeinek képviseletével gyanúsítják.

A Cash riportjában felbukkan Gerald Knaus is, egy berlini think tank, az European Stability Initiative vezetője, ők népszerűsítik 2012 óta a kaviár diplomácia kifejezést, az ajándékokkal olajozott azeri soft power jellemzésére. Ennek nagyon változatos formái lehetnek – idézi a Le Monde – és „nem jutnak el feltétlen a csúszópénzekig.

Az azeriek általában szimpla ajándékokkal kezdik – mondják, hogy a strasbourgi képviseletükön egy terem tele van a szétosztandó szőnyegekkel – aztán magasabb fokozatra kapcsolnak. Aranyékszerek, high-tech felszerelés vagy a hotelszobába küldött prostituáltak” szerepelnek a lehetőségek között.

Knaus szerint a PACE etikai kódexe még a FIFA-énál is lazább, és évekre volt szükség, hogy például Volonte esete vita tárgyává váljék. De 3 év késéssel, 2017 tavaszán végül belső vizsgálat indult az Európa Tanácsban, 3 külső szakértő felkérésével – eredményeik ez év végére várhatók.

A France2 2015-ös magazinja nem tudott konkrét pénzmozgásokat felderíteni a bakui rezsimmel kimagaslóan jó kapcsolatokat ápoló képviselők esetében, akik közül többen helyet kaptak a Nicolas Sarkozy alatti kormányokban, és egy kivétellel jobboldali vagy jobbközép színekben politizálnak. A most megszerzett adatok alapján sem jelenthető ki, hogy a jó féltucat, olykor a legmagasabb körökben mozgó politikus, olykor „szimpla” polgármesterek anyagi juttatásban részesültek volna.

Csupán egyikük, Cognac város szocialista vezetője ismerte el, hogy átvett ajándékokat a rezsimtől. Az egyik helyi műemléket 2 millió euróért értékesítő, és luxushotel beruházásra számító városatya a kaviáron, „kisebb edényeken” kívül kapott egyet a hírhedt szőnyegekből is, de mivel túl nagynak találta, feltekerve hevert az alagsorban. A Cash Investigation riporterei hívták fel a figyelmét, miután megvizsgáltatták a szőnyeget, hogy értéke 6-8 ezer euró, azaz 1,8-2,4 millió forint körül lehet, de biztosan több, mint 150 euró, amely felett muszáj bejelenteni a politikusok által kapott ajándékokat…

A kaviár diplomácia céljai

Gerald Knaus a filmben azt állítja, hogy az európai politikusok révén megvalósuló azeri nyomásgyakorlás minőségi ugrást képvisel, olyan, korábban ismeretlen intenzitású jelenség, amelynek célja elhitetni, hogy Európa függő viszonyban van Bakutól, holott ez a függés legalábbis kölcsönös.

Hasonló véleményen van az OCCRP-vel együttműködő, több nemzetközi elismerésben részesült Khadija Ismaïlova is, akit 2015-ben 7 és fél év börtönre ítéltek hazájában. Másfél év múlva szabadult a rácsok mögül, részben nemzetközi nyomásra.

Szerinte a bakui rezsim számára azért éri meg őrült összegeket költeni az európai politikusok és intézmények korrumpálására, mert a kritikák elhallgattatása szükséges ahhoz, hogy milliárdos befektetések érkezzenek az országba, olyan gigantikus projektek megvalósításához, amelyek segítik a rezsim fennmaradását.

A másik oldalról nézve, a jövendő luxushoteltől 100 új munkahelyet remélő polgármester, a városának (nem állami tulajdonban lévő) templomait azeri támogatással felújító képviselő asszony, a francia üzleti érdekekért küzdő volt miniszter, az Iszlám művészetek kiállítására bőkezű támogatást kapó Louvre, és a tőkeinjekciót remélő Lens focicsapat… az azeri soft power bőkezűsége megannyi érvvel szolgál a francia-azeri kapcsolatok megerősítése mellett. És talán nem természetes, hogy azok, akik közelebbről is meggyőződtek ennek a vendégszerető és mindenekelőtt toleráns országnak értékeiről, minden fórumot megragadnak, hogy kiálljanak mellette?

Nos, valamilyen kételye bizonyára lehetett a megszólított képviselőknek, mert hiába írja le rendszeresen a nemzetközi és a francia sajtó is a D-betűs szót, eddig még senkit nem pereltek be érte. Igaz, a Cash műsorait millióan nézik, csak a YouTube-on már csaknem 500 ezren kattintottak a szóban forgó riportra.

A filmet rendező Laurent Richard szerint az, hogy pont a Cash Investigation került Baku célkeresztjébe, nem véletlen. Feltehetően egy neuralgikus pontra tapintottak, „a francia képviselők lobbijára Azerbajdzsán érdekében”. „Elég sok olyan francia vagy európai parlamenti képviselő, akik megjelentek a nyomozásunkban, panaszkodtak Bakuban, és elmagyarázták, hogy komplikált lesz ezután betölteni a szerepüket” – mondta az újságíró a tárgyaláson.

 

 

A védelem, ahogy várható volt, több olyan tanút is beidézett, akik alátámaszthatták Richardék állításait, míg a vád részéről megjelentek az Azerbajdzsán kiváló légköréért üzemszerűen garanciát vállaló politikusok is, hogy lefessék egy szekuláris, kisebbségeivel toleráns, és az emberi jogok terén fokozatosan javuló tendenciát mutató ország képét. Ahol nem olyan „szomorúak, bizalmatlanok az emberek, mint egy diktatúrában”.

A Riporterek Határok Nélkül szintén tanúskodó képviselője felidézte, hogy az ország ma a 162. helyet foglalja el 180-ból a sajtószabadság „világranglistáján”. Az utolsó függetlennek tekintett hírügynökséget augusztus végén záratták be, vezetője börtönben, számlái zárolva. Ahogy a fenn idézett tribünjében Khadija Ismaïlova is emlékeztet rá, a jelenleg fogva tartott 158 politikai fogolyból 10 sajtómunkás.

A bizarr politikai jelleget öltő tárgyalás egyik legabszurdabb pillanata a beszámolók szerint az volt, amikor az azeri államot képviselő ügyvéd kérdőre vonta a hazájában kémkedéssel vádolt, és szintén kínzásokat átélt jogvédőt, Arif Yunust, kinek is van szerinte „igaza” a Hegyi-Karabahhal kapcsolatban,

Ez a kérdés Baku franciaországi lobbijának másik fontos célja, az emberi jogi „pedigré” kiharcolása mellett. A Hegyi-Karabahot 1921-ben csatolták Azerbajdzsánhoz, Sztálin ötletére, és a nagyrészt örmények lakta terület függetlenségi törekvései a nyolcvanas évek végén fegyveres konfliktusba torkolltak. A Magyarországon „baltás gyilkosként” elhíresült Ramil Szafarov részben erre hivatkozva ölte meg örmény katonatársát 2004-ben.

 

 

A háborúban az Örményország támogatását is élvező szakadárok kerekedtek felül, de az 1991-ben alakult Hegyi-Karabah Köztársaság státusza ma is vitatott. Egy évvel később jött létre a tárgyalásos alapon békés megoldásokat kereső ún. minszki csoport, amelynek elnökségében Washington és Moszkva mellett Párizs is helyet kapott. A Hegyi-Karabahra továbbra is igényt támasztó Azerbajdzsán számára azért is fontos a franciák meggyőzése, mert az országban jelentős örmény diaszpóra él.

E politikai kérdéseken túl, az újságírók ügyvédjei azonban elsősorban azzal érveltek, hogy az azeri állam nem jogosult ilyen jellegű panaszra. Ha a francia igazságszolgáltatás helyt adna neki, az nemcsak a sajtószabadságot sértené, de veszélyes precedenst is teremtene. Ezen a véleményen volt az ügyész is. „Képzeljük el, hogy Észak-Korea havonta feljelent 47 újságírót” – figyelmeztetett Élise Lucet.

 

 

Az ítélet november 7-én várható, de a fő kérdés persze azután is nyitva marad: helyes-e, ha a francia nép politikai képviseletét ellátó személyek üzletszerzőként, utazó ügynökként viselkednek, különös tekintettel az államfőre. Elégséges-e az a kontroll, amely a politikai intézményeinkben gátat szabhat az illegális, illetve az etikátlan lobbitevékenységnek? Hogyan lehetséges, hogy képviselők éveken át vehetnek fel tisztázatlan eredetű összegeket, külföldi államoktól vagy éppen ipari-gazdasági szereplőktől?

A film egyik újra aktuális epizódjában megjelenik Martin Schulz, Angela Merkel szocdem kihívója a szeptember végén esedékes német választásokon. Úgy tűnik, az európai parlament volt elnöke elkaszált egy olyan több éven át folyó belső vizsgálatot, amely egy francia képviselő évi 300-500 ezer eurós mellékes jövedelmének forrását próbálta feltárni.

Az azeri rezsimmel is jó kapcsolatokat ápoló Rachida Dati két biztonsági őrtől védve menekül a filmben az újságírók elől, majd olyan elképesztő lekezeléssel „szól be” a köztévé veteránjának, hogy az önmagában megérne egy szankciót. A képviselő asszony saját elmondása szerint párkapcsolati erőszak áldozatait védi, innen jön az évi néhány százezer euró, ami a vizsgálatot vezető zöld képviselő szerint kevéssé életszerű…

Valószínűbbnek tűnt az a folyosói pletyka, amely szerint gázipari cégektől származik a volt igazságügyminiszter(!) Dati ügyvédi praxisának jövedelme, annál is inkább, mivel rendszeresen a gázipari lobbi érdekeit védő és a korrupció elleni harcot nehezítő módosítókat ad be… Schulz azonban nem tartotta fontosnak, hogy kiderüljön az igazság, és a belső vizsgálatot vezető, csalódott képviselő hiába fordult a sajtóhoz.

Mindezt látva, az egyszeri választó könnyen úgy érezheti, Dati és Schulz egyaránt semmibe veszik, de nemcsak a közvélemény számára kevéssé átlátható európai intézmények működése ébreszt komoly kételyeket, hanem a nemzetállam legmagasabb szférái is.

A franciák például joggal tehetik fel a kérdést, hogy mennyire működőképes az a politikai üzemmód, amelyben a köztársasági elnök ma a szaúdi hercegekkel parolázik, miközben rekordmennyiségű fegyvereladáshoz asszisztál, holnap pedig a béke őreként lép fel. Vagy épp fát ültet a választásokat 80% felett nyerő, és politikai ellenfeleit vagy a kritikus újságírókat rács mögött megkínoztató, kedves vezetőkkel. Holnap pedig arról szónokol, hogy Franciaország olyan értékeinek hírnöke a világban, mint a szabadság vagy a demokrácia.

Dobsi Viktória

Címlapkép: Hollande és Alijev Bakuban 2014. május 12-én, fotó: AFP.

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!