Önvizsgálat, törésvonalak és gyógyító szolidaritás: 10 nappal a katalóniai merényletek után

Egy héttel a tizenhat halálos áldozatot okozó barcelonai és cambrilsi merényletek után Barcelonában félmillióan mentek utcára szombaton a terrorizmus, a félelem és a háború ellen, az áldozatokra emlékezve. A demonstráció, akárcsak az elmúlt napok más megemlékezései, hangot adott az összefogás és a szolidaritás mellett számos olyan üzenetnek is, amelyet nem lesz könnyű megemészteni a politikai felelősöknek. Ugyanis nemcsak a helyi közösségeket összetartó kohéziós erők mutatkoztak meg, hanem a spanyol és katalán társadalmakat átszelő politikai-ideológiai törésvonalak is.

Akárcsak a Spanyolországban elkövetett legutóbbi dzsihadista merénylet 2004-ben, augusztus 17-18. eseményei is egy politikailag érzékeny pillanatban következtek be. 13 évvel ezelőtt választásokra készült a rendkívül megosztott ország, ma pedig a katalán önrendelkezési és függetlenségi törekvések miatt végképp elmérgesedett Madrid-Barcelona tengely neuralgikus pontjában történt a detonáció, alig másfél hónappal a katalán autonómia által meghirdetett és Madrid által illegálisnak vélt függetlenségi népszavazás előtt.

Egy hasonló horderejű terrorista merénylet nyomán mozgásba lendülnek a társadalom meghatározó erői, és a felszíni, illetve a mélyben húzódó struktúrák és törésvonalak mentén villámgyorsan megkezdődik a trauma „kezelése”. Épp ezért az ilyen pillanatok nagyon sokat elmondanak arról is, hogyan szerveződnek, miből merítik erejüket és melyek a gyengeségei az érintett közösségeknek. A fájdalom és a sokk nyomán mintha az is élesebben látszana, merre tarthat, és milyen nehézségekkel küzd egy társadalom.

Aktivizálódó szélsőjobb, sokasodó iszlamofób reakciók és a többségi riposzt

Más nyugati országokhoz hasonlóan, az Iszlám Állam szervezetének nevében elkövetett támadások után jóval több iszlamofób és szélsőjobbos akciót regisztrált a rendőrség szerte az országban.

Sevillában két mecseten tűntek fel szombat reggelre a „gyilkosok, ezért megfizettek”, „machete az imádkozó arab fejébe. Stop iszlám” és hasonló feliratok. A tagek egy részét a 3 éve alakult neonáci szervezet szignálta, az Hogar Social (‘szociális otthon’), amely a merényletek másnapján is megpróbálta megtörni Madridban az áldozatok előtt tisztelgő egy perces néma csendet. Vasárnap délben pedig az egyik főtéren elfoglalt bank épületére függesztették ki transzparensüket: „Az iszlám lerombolja Európát, amíg megnyitjuk neki a kapunkat #Terroristaswelcome„.

Egy másik dél-spanyol, andalúziai településen, Granadában, szintén ők demonstráltak a város legnagyobb mecsete előtt: „Aki ezt a mecsetet finanszírozza, a terrorizmust finanszírozza. Miért hallgatnak a hatóságok?” A vörös füsttel hangulatosabbá tett, rövid eseménynek még azelőtt vége szakadt, hogy a rendőrök kiértek volna a helyszínre.

A madridi agglomeráció mecsetei sem úszták meg: a főváros közelében fekvő, 200 ezres lakosú Fuenlabrada imahelye is tele volt falfestésekkel múlt szombaton reggel, többek között a „halál az iszlámra” felirat, horogkeresztek, neonáci és Ku Klux Klán-jelképek kerültek a falakra, akárcsak az utca más épületeire. Továbbá keresztény jelek az „isten velünk van” kitétellel, és „Fuck ISIS” típusú üzenetek, mindezeket egy a járdán elhelyezett disznófej egészítette ki.

Augusztus 18-án, péntek délutánra Barcelonában hirdettek tüntetést szélsőjobboldali szervezetek, többek között a Falange, a Nemzeti Demokrácia, a Platform Katalóniáért és az európai hálózatot építő Identitárius Generáció. Közös jelszavuk, a „megvédeni Európát és Spanyolországot a hazánktól és identitásunktól teljesen idegen kultúráktól” különösen hangzik az Ibériai-félszigeten.

Nemcsak a szerteágazó gyarmattartói múlt, illetve a szűk esztendőkben kivándorlók milliói miatt, hanem a majd 8 évszázados mór fennhatóság okán is, amelynek kulturális csúcsteljesítményei között találjuk az ország ma is leglátogatottabb műemlékeit: a granadai Alhambrát és a córdobai Nagy Mecsetet.

 

A mindössze 50 fő körüli tüntetésnek, amelyre a Rambla híres piaca, a Boquería előtt került sor, hamarosan véget vetett mintegy 150-300 ellentüntető, helyi lakosok és antifasiszta aktivisták – a „kifelé, fasiszták a negyedeinkből” és a „fasiszták, ti vagytok a terroristák” szólamokat skandálva; két szélsőjobbos tüntető könnyebben megsérült a konfrontáció során.

De nemcsak épületek, hanem az egyes személyek ellen irányuló agresszív gesztusok száma is megnőtt, így például az északi Navarra egyik kisvárosában két férfi kamaszfiúkat ütlegelt az utcán, majd családjukat is halálosan megfenyegették. Az ügy azért is kapott nagyobb médiavisszhangot, mert az eljáró bíró nem minősítette gyűlöletbűncselekménynek az esetet, és szokatlan módon a rendőrök voltak azok, akik újfent aláhúzták az elkövetők muszlimellenes indítékait. Mindez persze azért különösen fontos, mert az eljáró hatóságok viselkedése, akárcsak a politikai felelősöké, nagyban befolyásolja, hogy az áldozatok vagy az agresszorok érezhetik-e magukat inkább biztonságban a jövőben.

Szükségem van arra, hogy megöleljek egy muszlimot

Közvetlenül a merényletek után két, muszlim közösségek által szervezett demonstrációra is sor került Barcelonában, egy vasárnapi spontán, „nem az én nevemben” demó után, hétfőn több százan vonultak fel a „Nem a terrorizmusra, nem az erőszakra, igen a békére” felhívásra. Összesen 153 szervezet csatlakozott az esemény elején felolvasott manifesztumhoz, és a Katalónia tértől a Ramblán, a Miró-mozaiknál létrejött emlékhelyig vonult a tömeg, amely a spanyol, katalán és arab nyelvű beszédek után egy perces csenddel adózott az áldozatok emlékének.

Több politikus is jelen volt, és a résztvevők aláhúzták, hogy civileknek, vallásos és kulturális intézményeknek és az önkormányzati szerveknek együtt kell dolgozniuk a gyűlölet és a radikalizáció ellen, aminek egyik kulcsa, hogy a muszlimok is otthonuknak érezhessék Katalónia földjét.

De nemcsak a kollektív akciók hívtak fel az egységes fellépésre. A világsajtót is bejárta az a videó, ahol a merényletek legfiatalabb halálos áldozata, egy 3 éves kisfiú apja megöleli városuk imámját, miközben az elsírja magát. Javier Martínez néhány órával korábban azt nyilatkozta, hogy „szüksége van arra, hogy megöleljen egy muszlimot. Ezek az emberek nem szabad, hogy féljenek.” Arról is beszélt, mennyire örül, hogy a Rambla újra megtelt emberekkel, és a veszteség közösségéről:

„osztozom a fájdalomban a többi áldozat családjával. Mindannyiukkal. És osztozom a fájdalomban a terroristák családjával is. Osztozom. Emberek vagyunk.”

Hasonlóan megrendítő volt az a megemlékezés, amelyet a merényletek elkövetőinek lakóhelyén, Ripollban rendeztek szombat délután, és ahol az egyik érintett testvérpár (egyikük halott, másikuk börtönben van) nővére is felszólalt. Sokat elmond a spanyol és katalán társadalom legerősebb kötőszövetéről, az elmúlt évek súlyos gazdasági válságának átvészelésében is létfontosságú közösségi életről, szociális kötelékekről az, hogy a fiatal nő színpadra léphetett, fejkendőben, és ő is jelenlévők bátorítása közben mondhatta el katalánul, hogy „ha egy fiatal, aki Katalóniában született vagy itt nőtt fel, fellázad az országa ellen, és az ellen, ami a legértékesebb, a városa, azt jelenti, hogy van egy komoly problémánk, amit nem rejtegethetünk.”

A „Ripoll a békéért, egy lépés előre” című rendezvényen a várandós Hafida Oukabir arról is beszélt, hogy „önkritikára” is szükség van ahhoz, hogy a fiatal bevándorlók vagy gyermekeik „úgy érezzék, hogy Katalónia az ó földjük is, és képesek legyenek elutasítani minden radikális vagy szélsőséges üzenetet”.

Az eseményen felszólaltak helyi képviselők, de az elhunyt merénylők fiatalabb kortársai is: „senkit nem mentünk fel, és elítéljük a történteket, de nem kriminalizáljuk azt, aki nem felelős”… „Itt az ideje, hogy a közösségeink támogassák egymást, mindenki a saját gondolataival és eszméivel, stigmatizáció nélkül.”

Hiányzik nyolc gyerek a városunkból

2016-os adatok szerint Spanyolországban 1,9 millió muszlim él, közülük 1,1 millió külföldi származású. A legnagyobb, jó ötszázezer fős muszlim közösség Katalóniában lakik, és az 5,5 millió lakosú Barcelona megye (ennek „fővárosa”, székhelye Barcelona városa) több mint 324 ezer muszlim lakhelye. Ezt követi Andalúzia (309 ezer) és a madridi autonómia (283 ezer fővel). A külföldiek közül a legnagyobb „kontingenst”, 753 ezer fővel a marokkói származásúak alkotják, hozzájuk képest szinte  eltörpül a majd 80 ezres pakisztáni vagy a hatvan ezer körüli szenegáliak, illetve algériaiak csoportjai.

Az eddig nyilvánosságra került információk alapján, a merényletekben résztvevő fiatal férfiak és kiskorúak nagy része – ellentétben az utóbbi években más európai országokban tapasztalt trenddel – úgymond integrálódott a helyi társadalomba. A beszámolók alapján többségük jól tanult, vagy korrekt képesítést szerzett és dolgozott, a szomszédok, kortársaik ismerték őket, és néhány nappal korábban még fotókat váltottak, beszélgettek vagy találkoztak velük.

Mindannyian a jó tízezer lakosú Ripollban éltek, Barcelonától északra, ahol a 680 muszlim polgár nem „arab negyedben” lakik, hanem keverve a spanyol vagy katalán keresztnevűekkel. „Marokkóiak, de jobban beszélnek katalánul, mint közülünk sokan, sok éve itt vannak… Ripolliak és kész” – mondta egy újságírónak mások mellett Núria, egy önkormányzati hivatalnok, aki néha elvitte barátjával az egyik srácot hegyet mászni.

Houssát, akárcsak a többi, Cambrilsben lelőtt fiút sokan mások is ismerték: Moussa, Saïd, Omar és Mohamed is a mindennapjaik része volt múlt péntekig, amikor hirtelen és felfoghatatlan módon „szörnyekké” váltak, akárcsak Youssef és a 15 embert kivégző Younes. És amikor a riport végén egy idős ember megáll a rendőrség épülete előtt, hogy köszönetet mondjon az ott álló Cesc-nek: „Köszönet mindenért, és ne emésszétek magatokat, nem tudhattátok… senki sem tudhatta„, az álnéven nyilatkozó rendőr elmorzsol néhány könnycseppet, mielőtt elismeri: „Igen, hiányzik 8 gyerek a városunkból„.

A terrorizmus és a politikai haszonszerzés kísértése 

Spanyolország régóta küzd a terrorizmus démonaival. Elsősorban a nemzeti eredetűvel: a baszk ETA 2011-ben jelentette be fegyveres tevékenysége berekesztését, idén tavasszal pedig egyoldalú és feltétel nélküli leszerelését, de a politikai rendezés, a döntéshozók érdeklődése híján ma is várat magára. De az iszlamista ihletésű terror is itt szervezte Európában eddigi leggyilkosabb merényletét, a madridi metróban elkövetett robbantássorozat 192 halálos áldozata és mintegy ezer sebesültje 2004-ben döntő változásokat hozott az ország életében.

Az addig jelentéktelennek tartott iszlamista veszély átértékelése nyomán számos hiányosságot tártak fel a terrorelhárító szerveknél, ha ezeket nem is tudták teljesen kiküszöbölni – az egykor végzetes kommunikációs problémák a különféle rendőri testületek között ma újra terítéken vannak –, de az utóbbi 13 évben nyilván nem véletlen sikerült megakadályozni az újabb tragédiákat. Próbálkozásokból, ahogy az alábbi térkép is mutatja, nem volt hiány.

Ennél sokkal látványosabb volt a merénylet politikai következménye: ha még emlékszünk, a parlamenti választások előtt 3 nappal került sor a robbantásokra, és a kormányzó konzervatívok, élükön José María Aznar kormányfővel megpróbálták manipulálni a közvéleményt, a propaganda minden rendelkezésükre álló eszközével elhazudni az Al-Kaida szerzőségének bizonyítékait, és az ETA számlájára írni az ország történetében páratlan vérfürdőt.

A döbbenetes politikai manőver nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a győzelemre esélyes Néppárt (Partido Popular, PP) elvesztette a választásokat, és Aznar, akárcsak arcátlanul hazudozó egykori miniszterei azóta lényegében eltűntek a közéletből.

Múlt héten azonban szellemük mintha újra jelen lett volna, ugyanis a legfőbb döntéshozók, néhány apró bakitól eltekintve tartózkodtak attól, hogy a történtekből politikai előnyt kovácsoljanak. Az október 1-én függetlenségi népszavazásra készülő katalán vezetők és az azt illegálisnak, plusz minimum hazaárulásnak minősítő spanyol kollégáik is megpróbáltak felülemelkedni az utóbbi hónapokban végsőkig eszkalálódó háborúskodáson, és az egység benyomását kelteni.

Ez nem jelenti azt, hogy a Rambla és Cambrils tengerparti sétányának rettenete visszafogta volna Madrid és Barcelona háborújának más frontjait: a jobboldali és szélsőjobboldali orgánumokban új muníciót kapott a „szeparatisták” elleni uszítás. A lakhatási aktivistából lett polgármester asszony, Ada Colau; a pici, de a közelmúltban a mérleg nyelvévé vált, függetlenségpárti, radikális baloldali CUP (amelynek ifjúsági szervezete rendezte mostanában a tömegturizmust kritizáló akciókat); és a katalán rendőrök (Mossos) irányában is hullott a mérgezett nyílzápor.

De a vezető spanyol napilap, az egyre inkább jobbra húzódó El País is arról értekezett, múlt pénteki szerkesztőségi cikkében, itt az ideje, hogy Katalónia félrerakja a függetlenségi butaságokat: komolyabb dolgok forognak itt kockán. Akármit is gondoljunk a függetlenségi törekvésekről, a tömegturizmusról vagy az anarchistákról, egy hasonló tragédia másnapján mindez inkább tűnt hullarablásnak, mint adekvát és etikus véleményformálásnak.

Felipe, aki békét akar, nem kereskedik fegyverekkel!

A katalán nacionalista vagy függetlenségpárti oldal is megkísérelte persze tematizálni a vitát, a különféle rendvédelmi szervek felelősségén túl ez legerősebben a szombati óriás tüntetésen jelent meg, ahol nemcsak a gyászszalagos katalán zászlók jelenléte volt feltűnő, de főképp az, hogy az uralkodó VI. Fülöpöt és a kormányfő Mariano Rajoyt rendszeresen kifütyülték a tömegben.

A szellemet ismét a CUP engedte ki a palackból, amikor kijelentette, hogy nem hajlandó egy olyan tüntetésen részt venni, ahol a király és Rajoy vezetné a menetet. A köztársasági hagyomány továbbélésén, és a konzervatív néppártnak a katalán kérdésben tanúsított, kétségtelenül demagóg hozzáállásán túl, ez az elhatárolódás egy jóval átfogóbb véleménykülönbségre világít rá. És az a szakadék még a vártnál is jobban megmutatkozott szombaton, az országot reprezentáló politikai vezetés és a polgárok között.

Nemcsak abban, hogy az Ada Colau polgármester nevével fémjelzett döntés nyomán a menet élén a városi dolgozók, és a merényletek kapcsán különösen nagy felelősséget kapó kollektívák, mentősök, ápoló és orvosi személyzet, a sürgősségi ellátás és a rendvédelem dolgozói vonultak. Így kifejezve, hogy egy metropolisz működése, biztonsága és egysége elsősorban rajtuk és a polgárokon múlik, nem a piedesztált hasonló alkalmakkor rendszeresen elfoglaló politikusokon, akik ráadásul az utóbbi években a megszorításokkal inkább nehezítették, mint könnyítették hatékony működésüket.

Hanem annak a politikai üzenetnek révén is, amely számos transzparensen is kifejezést kapott: a terrorizmus elleni küzdelem hiteltelen, ha közben az állam aktív fegyverexportőr, és üzleti vagy hatalmi érdekből kvaterkázik a terrorizmus tűzfészkeit tápláló közel-keleti monarchiákkal vagy diktátorokkal, esetleg maga is aktív részese azoknak a háborúknak, amelyek politikai megoldások és béke helyett csak a válságok újabb mutációinak adnak helyet.

Az is idetartozik, hogy a kormányzó Néppárt a közvélemény és a több városban, így Madridban és Barcelonában is hatalomra került baloldali-civil szövetségek nyomása ellenére sem hajlandó elősegíteni a számára előírt, alig 18 ezer menekült befogadását. Év elején számos tüntetést szerveztek az országban tiltakozásképp, a legnagyobb demonstrációra a „Be akarunk fogadni” szlogennel épp a katalán fővárosban került sor.

Korábban írtuk:

Mi ütött a katalánokba, hogy százezrek demonstrálnak a menekültek befogadásáért

Úgy tűnik, e téren a helyiek véleménye továbbra sem változott, ugyanis Katalónia és Barcelona színei mellett a szervezők a kéket választották jelképül, mindazokra az áldozatokra emlékezve, akiknek a Földközi-tenger veszélyeivel kell megküzdeniük a határait lezáró Európába jutás érdekében.

A ti háborúitok, a mi halottaink

És nemcsak a CUP szervezett külön eseményt a közös tüntetés előtt, amelynek az ország politikai vezetőit keményen bíráló üzeneteivel később csatlakozott a menethez, de a civil társadalom egy része is úgy döntött, hangot ad külön véleményének. Mintegy 170 szervezet fogott össze, hogy a nagy közös demonstráció előtt szabadon kifejezzék kritikájuknak, a „háború direkt vagy indirekt felelőseivel szemben”. Az ő üzenetük: „a ti háborúitok, a mi halottaink” is sokszor felvillant aztán a tömegben.

Nyilatkozatukban nemcsak a merénylettől határolódtak el, de az áldozatok és családtagjaik mellett, „ugyanennek az erőszaknak más áldozataival” is szolidárisak akarnak lenni. Emlékeztettek arra, hogy már több mint 35 ezer ember halt bele a Földközi-tengeren való átkelésbe, és „ezek a halottak ugyanúgy a mieink, mint a barcelonaiak vagy cambrilsiek”.

Szerintük álszentség a spanyol kormány és a monarchia részéről, hogy fegyveres konfliktusokat táplál, miközben olyan országokba ad el fegyvert, mint pl. Szaúd-Arábia, vagy olyan „elnyomó és antiterrorista politikákat alkalmaz”, amelyek csak tovább táplálják az erőszakspirált vagy a rasszizmust, és büntetlenül hagyják a fasizmust – ahogy egy résztvevő fogalmazott.

Közös követelésük, hogy

a barbárságra adott válaszok ne újabb „elnyomó biztonsági intézkedések” legyenek. Hanem befektetések az alapvető szociális szolgáltatásokba, egészségügybe és oktatásba, amelyek elősegítik a társadalmi kohéziót, hogy a biztonságot „mindannyian, közösen építsük”. „Katalóniának egy másfajta reakcióval kell példát mutatnia, amelyet a béke, a szolidaritás, a kohézió és globális igazságosság” táplál.

Ha a szombati megademonstráció visszhangját keressük a spanyolországi médiában, a majd 10 napig kitartó politikai egységnek már alig van nyoma. Emitt a katalán nacionalizmus provokációját emelik ki, és fanatizmust emlegetnek; amott a kormányfővel és főként az életében először tüntető uralkodóval szembeni nyílt kritikát tartják elfogadhatatlannak, másutt pedig pont ezt, az óriási kék transzparensen is kinyilvánított véleményt húzzák alá: Barcelona kifütyülte a királyt és a kormányfőt.

Vasárnap Mariano Rajoy újfent arra kérte a katalán autonómia vezetőit, mondjanak le a referendum tervéről, azok pedig visszaüzentek a sajtóban, hogy erről szó sem lehet. A mai napon terjesztik be törvényjavaslatukat, amely az eredményes és sikeres népszavazás esetén Katalónia működésének jogi kereteit vázolja, a „szakítás törvényét” a spanyol kritikusok szerint.

De talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a politikusokon és a médián túl inkább a polgárokra figyelünk, arra a sokszínű és szolidáris, toleranciájára, de szabadságára is büszke Katalóniára, amely félmillió embert egyesített a terrorizmus és a félelem elleni menetén. A trauma feldolgozása csak most kezdődik, és nagyobb részt rajtuk múlhat, hogy a gyűlölet és megosztottság, vagy a szolidaritás és az igazságosság dinamikái kerekednek-e felül a következő hónapokban.

Dobsi Viktória

Címlapkép: Az augusztus 26-ai demonstráció élén az önkormányzati dolgozók, a sürgősségi ellátás, az ápoló személyzet, a tűzoltók, rendőrök és kollégáik képviselői vonultak. Fotó: Francisco Feco/AP, forrás.