A visegrádiak, az EU és a sajtószabadság

Forrás: http://www.wakingtimes.com
Forrás: http://www.wakingtimes.com

 

Szinte semmit nem lehet annyira túlreagálni vagy annyira relativizálni a demokrácia minőségét befolyásoló tényezők közül, mint a sajtószabadság helyzetét. Amellett, hogy annak minősítése fontos elemei tekintetében szükségszerűen szubjektív, az sem segít, hogy a médiaviták résztvevői sokszor maguk sem ugyanazt értik sajtószabadságon. Az azonban még így is egyértelmű, hogy a V4 országokban a médiahelyzet összességében sehol nem mutat javuló tendenciát, a magyar és a lengyel kormányok sajtópolitikája pedig komoly kritikát váltott ki.

 

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Részletek, támogatási lehetőségek itt

 

A Reporters Without Borders nevű szervezet által számított World Press Freedom Index szerinti rangsorban korábban mind a négy ország rendre az élmezőnybe tartozott, de hazánk a 2009-es 26. helyről mára a 71. helyre, a lengyelek pedig a 2016-os 18. helyről a 47. helyre estek vissza. Csehország a 2016-os rangsorban a 23. (2015: 12.), Szlovákia pedig 17. (2015: 12.)
A Media Pluralism Monitor szerint a legnagyobb probléma minden V4-es országban a média politikai befolyásoktól való magas fokú függősége és tulajdonosi szerkezetének koncentráltsága. Magyarországon és Lengyelországban azonban emellett a szólásszabadság és az újságírók foglalkoztatási biztonsága tekintetében is visszaesés történt e felmérés szerint.

Az első alapprobléma: a politikusok irányítani akarják a médiát

Kevés olyan választott politikus van a világon, aki, ha megtehetné, hogy szerkesztőségeket és újságírókat irányítson, akkor ellenállna e kísértésnek, de a lengyel, a magyar és a szlovák kormánypártok kétségtelenül sikeresebbek a tényleges médiairányításban, mint az egy modern demokráciában általában szokásos.

A magyar és a lengyel közmédia kormányzati tartalmi kontroll alatt áll, aminek a záloga mindkét országban szervezeti átalakítás, a tulajdonosi irányítást végző, elvileg független, ténylegesen azonban a kormánnyal szorosan együttműködő szervezetek létrehozása volt. A 2010-es magyar médiareform intézményi elemei váltottak ugyan ki uniós kritikát, azonban azok az NMHH és a Médiatanács szabályzási és hatósági jogköreire vonatkoztak. Ez összhangban áll azzal, hogy a nemzeti közmédia működésére uniós követelmények nem vonatkoznak, ugyanakkor 2010 óta a magyar, 2015 óta pedig a lengyel médiahelyzetnek ettől még meghatározó tényezője a kormányzati célokkal mindenben azonosuló állami média, illetve az azon alapuló hírszolgáltatás. Ezt a lengyel médiatörvények parlamenti vitájában a kormányzó PiS képviselői – még a magyar belpolitika keresetlenségével összevetve is szokatlan őszinteséggel – többek közt a keresztény és nemzeti szemlélet és a lengyel nemzeti érdekek érvényesítésével indokolták.

Természetesen a kereskedelmi média sem mentes sehol a világon kormányzati interferenciától, de Szlovákiában és Lengyelországban a sajtó befolyásolására irányuló kormányzati kísérletek a kommunikáció szintjén, nálunk pedig emellett a média kormánypárti körök általi széleskörű felvásárlásában, a reklámadóval való zsarolásban, majd piacbefolyásolásban, illetve az állami hirdetések politikai alapú, központosított elosztásában is megjelennek.

Mindenesetre a magyar példa a PiS számára ezen a területen is fontos lehet, mivel célkitűzésként már náluk is megjelent a média „újralengyelesítése”, ami idén ősztől kezdődne és a szektor külföldi tulajdonosi arányainak csökkentését jelentené. Ez egy pontig – például a francia, külföldi tulajdont korlátozó médiaszabályzás mintájára – akár törvényalkotással is lehetséges az uniós jog keretein belül, de jóval egyszerűbbnek tűnik a módszerben is követni a Fideszt, és különadókkal vagy más piacátalakítási technikákkal megsegítve, de formálisan piaci alku alapján nekikezdeni a médiaépítésnek.

Robert Fico – mint sok más kérdésben – itt is kevésbé formális megközelítést követ, és megmarad a vele ellenséges újságírókkal szembeni verbális kirohanások (legutóbb „mocskos, szlovákellenes szajhák”) és a saját és kormánya nevében indított sajtóperek szintjén. A közmédia politikai befolyásolásával összefüggő politikai viták ugyanakkor a szlovák belpolitikában is föllángoltak a kormánypártok által támogatott Jaroslav Reznik köztévé elnök megválasztása körül, amelynek sikeréhez végül az kellett, hogy az ügyben korábban megosztott HÍD-MOST végül egységesen a Fico-kormány mellé álljon.

A második alapprobléma: kiskirályok, zárójelben oligarchák

A tiszta piaci alapú működés a négy ország mindegyikében a kivétel, és nem a főszabály: a meghatározó tévé- és rádióadók, lapok és internetes portálok többségét mindenhol politikailag valamelyik párthoz bekötött, de minimum komoly politikai ambíciókkal rendelkező, az üzleti szempontokat rendre politikai szívességek alá rendelő nagyvállalkozók birtokolják. Ez a tény természetesen számos belpolitikai botrányért felelős, amelyek közül talán nem is a magyar G-nap és – a Fidesz mai médiastratégiáját máig meghatározó – utóélete volt a legnagyobb hatású, hanem a volt cseh miniszterelnökhelyettes, az idén októberi parlamenti választási kampányra a legnépszerűbb pártként ráforduló ANO vezérének, Andrej Babišnak az ügye. Babiš 2016-ban előbb egy, kifejezetten a politikusok médiaérdekeltségeit korlátozó új összeférhetetlenségi törvény miatt volt kénytelen visszavonulni a két legnagyobb cseh lapot kiadó cégének vezetésétől. Idén tavasszal pedig az verte be az utolsó szeget a pártja részvételével működő koalíciós kormány koporsójába, hogy hangfelvételek szivárogtak ki arról, hogyan rendel a szociáldemokrata miniszterelnököt támadó anyagokat a lapjaitól.

Csehországban tehát októberben akár egy médiaoligarchából lehet a miniszterelnök, ami éppen fordított irányú folyamat, mint ami ma a Népszabadság-tv2-origo-Figyelő-Rádió1-megyei lapok felvásárlásokkal Magyarországon zajlik. Mindenesetre a koncentráció egyértelmű: az önálló szereplőként értékelhető médiatulajdonosok száma csökken, de a politikai piac által torzított médiapiacon nem csak a tulajdonosi koncentráció növekszik, hanem a pártpolitikai szereplőkhöz való kötöttség erőssége is.

A V4-ek szerint meg az a probléma, hogy más akar beleszólni a médiapolitikánkba

Az elmúlt éveknek e fent leírt egyértelmű közép-európai trendje a szokásos, uniós szintre is elvitt közép-európai belpolitikai balhék szintjén túl is felkeltette az Európai Unió intézményeinek érdeklődését. A médiaszabadság helyzetéről a négy országban összesen négyszer vitázott az elmúlt években az Európai Parlement (kétszer, általánosabb témakörön belül Magyarország, egyszer-egyszer, kifejezetten a médiahelyzetet napirendre tűzve Lengyelország és Csehország volt a téma). A V4-ek EP képviselőinek többsége, köztük természetesen a kormánypártok képviselői mereven elutasították az uniós intézmények és más képviselők médiahelyzettel kapcsolatos aggályait, mivel azok egyetlen vonatkozásáról sem fogadják el, hogy a kérdésben való döntés és a politika kialakítása ne a nemzeti parlamentek és kormányok hatáskörébe tartozna.

Az idén januári EP-vita során Beata Szydło úgy fogalmazott, hogy „az általunk végrehajtani kívánt változtatások megkísérlik a lengyel közmédiát ismét politikamentessé és pártatlanná tenni”: Ezt ugyan a lengyel ellenzéki képviselők egészen másként látták, ugyanakkor ők maguk sem tartották az EP-t a vita lefolytatására alkalmas fórumnak. A Jobbikon kívüli magyar ellenzéki képviselők viszont szigorúbb uniós fellépést sürgettek. Ez persze az előzményekre és a magyar kormány megoldásainak lengyelországi népszerűségére tekintettel érthető, de egyben meg is adja a magyar kormánynak a szokásos, szuverenitási keretezés lehetőségét.

Kaczynski és Orbán tisztán nyerésben

Mindent összevetve az uniós intézményekkel való vitának a médiaszabadság helyzetére a V4-ekben, illetve az azon belül a konfliktusos médiapolitikát vállaló Magyarországon és Lengyelországon nincs érdemi hatása, már ha a 2010-es magyar médiaszabályozásnak a reform egészét kevéssé érintő utólagos korrekcióját nem tekintjük annak. Mivel pedig az érintett kormányok kéjes örömmel illesztik be saját, külsőségeiben euroszkeptikus politikájuk keretei közé a kritizált ország médiaviszonyait nem vagy csak félinformációk alapján ismerő nyugat-európai képviselők kétségtelenül sokszor inkoherens vagy alaptalan kritikáit, igazából az is kérdés, hogy ezek a médiaviták nem ártanak-e többet, mint amennyit használnak.

Az eredménytelenség okai természetesen ebben az esetben is többrétűek. Kiemelkedik közülük az ügy jogi szintjeként az, hogy a média függetlenségével összefüggő konkrét követelményeket a sérülékeny társadalmi csoportok védelmére és az egységes európai médiapiac kialakítására fókuszáló uniós szabályozás nem tartalmaz. Ez persze elvileg orvosolható körülmény, ám még ha révbe is érnének esetleg a tárgybeli uniós jogalkotásra vonatkozó kezdeményezések, azok egyszerre lennének későiek és maradnának kijátszhatóak, hiszen a már kialakult politikai befolyás csápjai egy, az uniós tagállamok konszenzusa alapján elfogadható, nyilván nem túl szigorú követelményrendszert könnyedén kerülnének ki.

A második oka a viták hatástalanságának az az, hogy ezek valójában nem is viták, hanem egymással párhuzamos monológok. Amikor a kritika elér odáig, hogy – a helyi ellenzék és jogvédők panaszainak mechanikus átvétele és az emblematikus ügyek emlegetése helyett – elemzések készülnek, mint ahogy a LIBE összehasonlító elemzése esetén történt, akkor sem kényszerülnek az adott kormányok érdemi véleménycserére, a kompromisszum pedig, amire pedig ezek az uniós eljárások elsősorban épülnek, eleve kizárt. A Magyarországra vonatkozó megállapításokat az ügyben megszólaló három fideszes EP-képviselő anélkül verte le az anyag tudománytalan voltára, zsurnalisztikus jellegére, egyoldalúságára és a Magyarországgal foglalkozó rész aránytalanul nagy terjedelmére (!) hivatkozva, hogy egyetlen konkrét tartalmi kérdésben megnyilvánultak volna.

Végül a harmadik, egyben legfontosabb körülmény, ami értelmetlenné teszi az uniós intézmények eddigi kelet-európai médiapolitikai kirándulásait, az az, hogy az ügyek kezelésének uniós intézményi szintje egy hatalmi-politikai zsákutcába fut bele. Mindaddig ugyanis, amíg a magyar és a lengyel kormány egymás akcióinak kritikátlan és feltétlen szövetségesei a vitatott ügyekben – és védi meg például a magyar miniszterelnök gondolkodás nélkül a magyar alkotmányos rendszerbe is beilleszthetetlen tartalmú lengyel bírósági törvénycsomagot, illetve utasítja vissza a lengyeleket érő uniós kritikákat –, addig az uniós szintű politikai megoldások előtt lényegében áthatolhatatlan akadály áll. Még ha túlzás is az a narratíva, amelyik szerint még a lengyel ügyeknek is a második Orbán-kormánnyal szembeni uniós engedékenység a gyökere, akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a sokban eltérő belpolitikai háttérű V4-ekben a médiapluralizmus alakulásában vannak összefüggések. Néha egészen mélyek is, mint például az, hogy iparági források szerint a kormány által irányított magyar médiában mindenki által ismert és érvényesített – amúgy az elkészült cikkek tartalma alapján is egyértelműen létező – szerkesztési elv, hogy a lengyel kormány intézkedései nem bírálhatóak.

Sepsi Tibor

A cikk a Nemzetközi Visegrádi Alap által támogatott “Being closer to the policy V4″ elnevezésű projekt részeként készült. A projektben, amely a lengyelországi Association 61 vezetésével valósul meg, az Átlátszó két másik nonprofit szervezettel működik együtt, a cseh KohoVolit és a szlovák Inštitút pre dobre spravovanú spoločnos szervezettel. A projekt fő célkitűzése a visegrádi országok állampolgárai tudásának elmélyítése, azáltal, hogy tájékoztatást nyújt európai parlamenti képviselőik tevékenységéről a kiválasztott szakpolitikák területén.

 

tetszett_a_cikk3

 

  • Péter István

    Hát például, a német sajtó biztosan nagyon szabad, mert a titkos szolgálatok irányítása alatt áll. Egyébként, a sajtószabadságról szóló hazugságok és rágalmak igen csak viccesen hatnak, mivel Magyarországon a média abszolút szabad.