Tavaly október 28-án a marokkói Al-Hoceima városában a rendőrség elkobozott több száz kiló illegálisan halászott kardhalat egy helyi árustól, Muhszin Fikritől. A kétségbe esett fiatal férfi megpróbálta megakadályozni, hogy kidobott áruja kárba menjen, de őt is elnyelte a szemetes kocsi. Halálának szörnyű körülményeit ráadásul videóra is vették, és a felháborodás elképesztő erővel söpört végig Marokkó egyik legszegényebb régiójában, a spanyol partokkal szemközt fekvő Rifben, amelynek a turizmus mellett legfőbb bevételi forrásai a csempészetből és a kannabisz termesztéséből származnak.
Két nappal később tízezrek kísérték utolsó útjára Muhszin Fikrit 15 kilométerre lévő szülővárosába, Imzurenbe, esténként pedig óriási tömeg árasztotta el a jó ötvenezres lakosú, tengerparti fekvésű Al-Hoceima központját, „Bűnözők, gyilkosok, terroristák! Le az önkénnyel! A Rif népét nem lehet megalázni!” kiáltásokat skandálva. Több helyi halkereskedő is bezárta boltját egy délelőttre szolidaritásból, és a neten a „zúzd össze” és a „mindannyian Muhszin Fikri vagyunk” hashtagekkel terjedtek a felhívások az önkény elleni tüntetésre; a Rif települései mellett Casablancában, Rabatban és Marrákesben is ezrek demonstráltak.
Fikri temetésén tízezrek gyűltek össze, forrás: Twitter
A napok alatt szárba szökkenő mozgalom, a Hirak már ekkor az arab tavaszt idézte meg sokakban, és Fikri tragédiája mögött felsejlik Mohamed Bouazizi alakja. Azé a 26 éves férfié, aki szintén illegálisan árulta portékáját, zöldséget és gyümölcsöt Tunézia egyik legelmaradottabb zugában, és akitől a rendőrség – mivel 7 tagú családja eltartása mellett már nem jutotta kenőpénzre – többször is elkobozta munkaeszközeit, mérlegét és szekerét.
Egyik ilyen alkalommal ráadásul a hivatalban is megalázták, felpofozták, majd ki is dobták; ezen a napon, 2010. december 17-én felgyújtotta magát, majd két hét múlva belehalt sérüléseibe. Bouazizi neve és tette azóta világszerte ismertté vált, mint a tunéziai forradalmat megindító utolsó csepp a pohárban.
Fikri halálának estéjén már felbukkan a Hirak egyik későbbi vezéralakja, Naszer Zefzafi, aki már akkor kijelenti egy kávézóban, hogy a tragédiáért az állam helyi politikája a felelős. A 39 éves Zefzafi telefonokat és számítógépeket javított, barátjával saját céget is létrehoztak, de nem bírtak az adósságokkal. A férfi – aki magát átlagos, szerény származású polgárnak tartja, akinek problémái abból erednek, hogy az állam elhanyagolja a régiót – azóta szüleinél lakik, vagy barátainál húzódik meg.
Két hét múltán – miközben tovább folynak a tüntetések az „igazságért és az önkény ellen”, a Hirak elkezdi megszervezni magát: gyűléseket tartanak, bizottságokat alakítanak a pénzügyi, logisztikai és szervezési feladatoknak, és két hónap múlva leraknak az asztalra egy 21 követelésből álló listát, amelyen többek között egy helyi egyetemi tanszék és egy új kórház is szerepel.
A Rif lázadó hagyományairól ismert: a múlt század húszas éveiben a spanyol gyarmatosítással szembeni ellenállás gócpontja, ahogy 6 évvel ezelőtt a marokkói tavasz, a „február 20” néven ismert mozgalomé is. A régió viszonya jó ideje konfliktusos a központi hatalommal: az ötvenes években újra felkelés tör ki, amelyet a jövendő II. Hasszán király folyt vérbe harmincezres hadserege élén. A már akkor is marginalizációja ellen lázadó Rif négy évtizeden át bűnhődik: az uralkodó teljesen elszigeteli és elhanyagolja a területet.
E lázadó hagyományra, de a 2011 óta példátlan megmozdulásokra is tekintettel II. Hasszán fia, VI. Mohammed gyorsan reagál: belügyminisztere meglátogatja Fikri családját és vizsgálatot ígér. A hatóságok ezen túl azonban sokáig nem foglalkoznak a konkrét politikai követelésekkel, majd 2017. január 5-én megérkezik a rendőri erősítés, hogy megakadályozza egy tábor felállítását Al-Hoceima főterén.
A messziről jött rendőrök durvább fellépése, hiába az előállítások, a sértések, a verés, nem csüggeszti el a tiltakozókat: villám tüntetéssekkel reagálnak, amelyeket 10 perccel korábban hirdetnek meg a közösségi oldalakon, hetente vagy kéthetente egyszer, egészen május 26-ig, amikor megkezdődnek a tömeges letartóztatások: a hivatalos adatok szerint 86 embert vesznek őrizetbe, köztük Naszer Zefzafit, akit többedmagával együtt Casablancában szállítanak.
De hamarosan újak lépnek a helyükre, így pl. Nawal Ben Aissa, egy fiatal családanya lesz a Hirak egyik új arca, aki szerint a „börtönnel sem félemlítik meg őket, mert univerzális jogokat védenek, az oktatáshoz, az egészséghez való jogot” és mindezt erőszakmentesen.
Nawal rákbeteg nőknek nyújtott korábban önkéntes segítséget, így tudatosult benne, hogy nincs olyan kórház, ahol pl. a mellrákban szenvedőket kezelni lehetne, és sokaknak még a néhány ezer forintos vizsgálatok is megfizethetetlenek. Facebookon publikált videók segítségével próbált adományokat gyűjteni a népes diaszpórától, így valamennyire természetes volt, hogy bekapcsolódik a jobb szociális szolgáltatásokért küzdő Hirakba. Ezek is mélyen gyökereznek: a lakosság például régen követeli a rákos daganatok gyógyítását lehetővé tevő központok kialakítását, ugyanis a régióban e betegségek aránya különösen magas, a huszadik századi háborúkban, elsősorban a spanyolok számlájára írható vegyi fegyverek használata miatt.
Bár a nők korábban is követték a mozgalmat, de az esti tüntetéseken főleg március 8. óta vesznek részt, az átütést egy kizárólag nőkből álló demonstráció hozta el, ahol a férfiak alkottak biztonsági sorfalat. A májusi letartóztatások után még erőteljesebb lett jelenlétük, Nawal szerint „nem volt választásuk, ki kellett jönniük az utcára, hogy támogassák férjeiket és fiaikat”.
Nawal szülei nem engedhették meg maguknak, hogy lányuk az egyetemre mehessen, ma pedig 4 gyermekére inkább taxisofőr apjuk vigyáz, aki nem vesz részt a Hirakban, de „nagyon büszke” feleségére.
Az utóbbi hetek erőszakos, kegyetlen és sokszor provokatív rendőri fellépésével szemben olykor elszabadulnak az indulatok, de a Hirak tudatosan törekszik az erőszakmentesség fenntartására. Megerősítették a menetkísérőket, külön folyosót biztosítanak a nőknek és a jelen lévő gyerekeknek – tapasztalatuk szerint ugyanis az erőszak ellenük fordulhat, pláne a turistaszezon közepén.
Bár a tüntetéseken megjelennek a berber zászlók, és a rövid életű, 1921-27 között fennálló Rif Köztársaság lobogói – ezért a tüntetőket szeparatista törekvésekkel is vádolják, de ez nem egészen stimmel. Kétségtelen, hogy a résztvevők által nagyra értékelt, szuverenista történelmi hagyomány motívumai folyton felbukkannak a tárgyi jelképekben, ahogy a retorikában is, de ez inkább szól a hivatalos történelemtanításban elhallgatott igazságtalanságok elleni lázadásról, ezek kollektív identitásképző szerepéről, de főleg az önrendelkezés vágyáról, mint a függetlenségről.
Akárcsak Marokkó más régiói, a Rif is arra vágyik, hogy részesüljön az állami újraelosztásból az utca embere, és ne csak a felülről kijelölt presztízsberuházásokon gazdagodó elit. Korrupció helyett működő kórházakat akarnak, magas szintű oktatást, befektetéseket a helyi emberi erőforrásokba, azok kizsigerelése, marginalizációja helyett.
Igazságosságot, jogokat és jogállamot, de mindenekelőtt konzultációt, a követelések figyelembe vételét, közös döntéshozatalt az oligarchák uralma és a klientelizmussal keveredő feudális függés helyett, azaz valami olyasmit, amit részvételi demokráciának is nevezhetnénk.
Ugyan VI. Mohammed megkísérelte feledtetni az apja által okozott károkat, és igyekszik újra dinamizálni az évtizedeken át elhanyagolt északi területeket, itt tölti nyaralását is, a beruházások hatását egyelőre nem érződik a szélesebb társadalmi csoportokban. Az egyenlőtlenségek, a gazdasági növekedés, de főképp a szegénység, a női analfabetizmus, akárcsak a gyermekszülés egészségügyi kockázatai tekintetében a régió ma is sereghajtó a királyságban
A Ramadán alatt is tovább folynak a tüntetések, a böjti hónap utolsó napján különösen erőszakosan lép fel a rendőrség, akárcsak július 20-án, amikor politikai megoldások hiányában újfent az elnyomást választja a hatalom. Egy betiltott, de mégis megtartott tüntetést brutálisan vernek szét a rendőrök, többek között autókkal a tömegbe hajtva, hosszú órákon át tartó könnygázfelhőben oszlatnak.
Az egyik tüntetőt rosszullét miatt ápolják – a környék lakosai több esetben is Coca-Colával próbálták enyhíteni a könnygáz negatív hatásait; fotó: Teresa di Campo/AP, forrás
A továbbra is a rabok szabadon engedését és a „demilitarizáció”, azaz a konfliktus fegyveres elnyomásának végét követelő tüntetők több spontán szerveződő csoportban demonstráltak, mert a város főtere megközelíthetetlen volt. A rendőrség megfenyegette a taxisokat, hogy ne segédkezzenek tüntetők szállításában, és a városba vezető utakon többeket feltartóztatott – válaszképp a szimpatizánsok hajókon érkeztek a tenger felől vagy gyalogosan szelték át a Rif hegyeit.
A hivatalos adatok szerint több mint 80 sérült többsége rendőr, de az ilyenkor szokásos információháborúban nehéz tisztán látni. Az azonban bizonyos, hogy a hatalom erővel próbálja lenyomni a lázadást, az újabb letartóztatottak között van immár egy újságíró is, aki tiltott tüntetésre való buzdításért letöltendő börtönre és pénzbüntetésre ítéltek.
A Hirak lendülete azonban nem látszik megtörni, és támogatottságát csak növelheti, hogy a követelésekkel számos marokkói azonosulhat szerte az országban: „társadalmi igazságosság, jobb oktatás, több kultúra és egyenlő hozzáférés mindenki számára” – fogalmazott a szintén tüntető, népszerű rendező, Kamal Hachkar július 20-án. Az elnyomás és erőszak pedig hosszú távon tehetetlen lehet azzal a szellemiséggel, amely a Hirak motorja 10 hónapja, és amely még június végén Nawal Ben Aissa szájába a következő szavakat adta:
„Nem, nem félek. Bármikor letartóztathatnak. De megtiszteltetésnek venném, mert egyetemes jogokért küzdök. A szüleim félnek helyettem is, de megértenek. Megbeszéltem a férjemmel, a gyerekeimmel, és ők is tisztában vannak vele, hogy joguk van az emberhez méltó életre.”
Dobsi Viktória
Címlapkép: Tüntetők a rendőri sorfallal szemben, Al-Hoceimában június 11-én; fotó: Fadel Senna/AFP, forrás
Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!
Az igazságtalanság és régiójuk marginalizációja ellen lázadtak, iskolákat, kórházakat, járható utakat és munkahelyeket akartak. Hiába fordultak békés eszközökhöz, a marokkói állam nem...
