Klímaváltozás: akár 4 fokot is emelkedhet a bolygó átlaghőmérséklete

 

Továbbra sem tudni, kilép-e az USA a párizsi klímaegyezményből, miközben Donald Trump számos lépése jelzi, hogy nem kívánja betartani országa vállalásait e téren, sőt, afféle felesleges teherként tekint a klímavédelmi aggodalmakra. Eközben az elmúlt időszak szinte minden mérése arra utal, hogy gyorsuló sebességgel haladunk a visszafordíthatatlan mértékűnek vélt hőmérséklet-emelkedés felé, és társadalmi nyomás hiányában vezetőinknek nem igazán akaródzik komolyan venni a szemlélet- és modellváltás szükségességét.

Mindössze 7 tagot delegált az Amerikai Egyesült Államok – Kína után a világ második legfontosabb üvegházhatású gáz kibocsátója – a klímatárgyalások ez évi üléseire, amelyekre május 8 és 18 között került sor Bonnban. A marokkói, kínai vagy francia delegáció átlagban 40 főből állt, Japánból hetvenen jöttek. De egyébként is, mind a 195 ország, amely képviseltette magát az eseményen, arra volt kíváncsi, tényleg rácsapja-e az ajtót az USA a 2015 végén tető alá hozott párizsi klímaegyezményre.

A Fehér Ház végül elhalasztotta a kérdésről május 9-re tervezett, sorsdöntő megbeszélést, és a kötélhúzás tovább folyik a maradni kívánók – így pl. Rex Tillerson, Ivanka Trump és elnöki tanácsadó férje, Jared Kushner – és a kilépést sürgetők – praktikusan a környezetvédelmi ügynökség (EPA), új, Trump által kinevezett vezetője, Scott Pruitt, és a megnyerő Steve Bannon által is erősített – tábora között.

Persze Washington azt is megtehetné, hogy nem mondja fel, az immár 144 ország (köztük a legnagyobb kibocsátásúak, Oroszországot kivéve) által ratifikált egyezményt, csak épp nem teljesíti saját vállalásait. Ezt sejteti például, hogy az új elnök márciusban véget vetett Obama Clean Power Plan nevű projektjének, amelynek célja a legszennyezőbb hőerőművek bezárása volt. Enélkül nem tűnik valószínűnek, hogy az USA a 2005-ös szinthez képest 26-28%-kal csökkenthetné kibocsátását 2025-re.

A két évvel ezelőtti párizsi randevú, a COP21 deklarált célja az volt, hogy a Föld átlaghőmérsékletének emelkedése 2 °C alatt maradjon a 21. században. A szkeptikusok már akkor figyelmeztettek rá, hogy az impozáns csoportképek és világmegváltó retorika ellenére, az elfogadott forgatókönyv nem eléggé precíz, és ahelyett, hogy praktikus követelményrendszert jelölne ki, csupán a célegyenest határozza meg.

Azaz egy primitív példával élve, hiába döntjük el, hogy lefogyunk 6 hónap alatt 12 kilót, ha semmilyen konkrét változásról nem döntünk az étkezésünket vagy életmódunkat illetően, akkor kicsi az esélye, hogy fél év múlva eltűnjék a súlyfelesleg. Párizsban épp az USA-hoz, vagy Kínához hasonló nagyhalak kedvéért maradtak el a radikálisabb vállalások, és lett egy homályos alapú kompromisszum a végeredmény – amit az egy évvel később választott amerikai elnök most a maga részéről kukázna.

Mások arra figyelmeztettek, hogy a mégoly nagyvonalú vállalások sem garantálják a 2°C-os küszöb alatt maradást, és az elmúlt időszak adatai pontosan ezt támasztják alá: ma már szinte senki sincs, állította a Le Monde május elején, aki még bízna benne, hogy a Párizsban „márványba vésett” 1,5 °C-os felmelegedést nem lépjük túl.

Erre utal szinte minden mérhető tendencia. Így például az amerikai National Climatic Data Center (NCDC) adatai szerint az idei első trimeszter az eddig regisztráltak sorában a második legmelegebb – csak a tavalyi év eleje múlta felül, amely egy különösen erőteljes El Niño okán minden tekintetben szélsőséges volt: 1,1°C-kal haladta meg az iparosodás előtti időszak átlagát. Ezzel felülmúltuk a 2015-ös év rekordját, amely pedig 2014-ét döntötte meg…

2014 óta ugyan a széndioxid (CO₂) világszintű kibocsátása, úgy tűnik, nem emelkedik: évi 41 milliárd tonna körül alakul, de már ez is nagyon magas szint, és az atmoszférában felgyülemlett CO₂ mennyisége nem csökken. Sőt, május 5-én a National Oceanic and Atmospheric Administration (NOAA) szerint újabb rekordot ért el a CO₂-koncentráció: a mért 410 ppm „kétmillió éves” csúcs, miközben az utóbbi egymillió évben 280 ppm alatt maradt ez az arány.

A sarkvidéki jégtakarók mérete is aggasztóan alakul, tavaly kivételesen jelentős volt a zsugorodás: novemberben az 1980-2010-es évek átlagához képest 4 millió km²-rel kisebb volt a jégtakaró, ami példátlan az évnek ebben az időszakában. Idén áprilisban pedig, a National Snow and Ice Data Center (NSIDC) szerint valamivel több, mint 1 millió négyzetkilométer jég hiányzott az elmúlt 3 évtizedben megszokottal összehasonlítva.

Az emelkedő hőmérsékletek persze az óceánok élővilágát is károsítják: a legismertebb példa az ausztrál Nagy-Korallzátony brutális mértékben történő kifehéredése és pusztulása, csak 1998-ban és 2002-ben történt eddig hasonló, most pedig 2 egymást követő évben is. Ez a más korallszigeteken is megfigyelt jelenség a tengeri tápláléklánc és ökoszisztéma egészére negatívan hat, nem mellesleg a halászatra is.

Más, előre jelzett fejlemények a vártnál gyorsabb ütembe mennek végbe, így például francia és svájci kutatók áprilisban megjelent tanulmánya szerint,

az 1993-2004 közti időszakhoz képest, 2004-2015 között 25-30%-kal gyorsabban emelkedett a tengerszint, amit elsősorban Grönland és az Antarktisz jégtakarójának az utóbbi húsz évben felgyorsult csökkenése okoz.

E hosszabb távon megfigyelhető változások mellett egyre gyakoribbak a pontszerűen kiugró fejlemények is, ilyen volt például a 2015-2016-os El Niño, amely egy 3-7 évenként visszatérő jelenség, a Csendes-óceán keleti és nyugati részének atmoszferikus nyomáskülönbségével magyarázható, és elsősorban a dél-amerikai kontinens nyugati részén okoz tengerszint- és hőmérséklet-emelkedést. A főleg Peru és Ecuador partvidékén manifesztálódó El Niño más különös természeti jelenségekért is felelős, de a Krisztusról elnevezett „Gyermek” tavalyi hatásai ritka szélsőségesre sikerültek.

 

 

16 hónap alatt 1,5 centimétert emelkedett a tengerszint, ami négy-öt évnyi átlagnak felel meg, és mintha nem is múlt volna el nyomtalanul: nemcsak a meleg víztömegek nem tűntek el, de a márciusi özönvíz jellegű esőzések és a Kolumbiában és Peruban több száz halottat okozó sártenger is összefüggésben lenne az El Niñóval, amelynek teljesen rendhagyó visszatérését is lehetségesnek tartják idén a NOAA kutatói.

De nemcsak a kutatók vélik úgy, hogy egyre gyorsabban haladunk a visszafordíthatatlan felé (ezt a végzetes határt testesíti meg a 2 celsius fok):

egyes modellek az 1,5°C átlépését már 10 éven belül lehetségesnek minősítik, és többek között az ENSZ Környezetvédelmi Ügynöksége figyelmeztetett arra, tavaly ősszel, hogy a kormányok jelenlegi vállalásai inkább a 3 fokos emelkedés felé mutatnak.

Ráadásul május elején került nyilvánosságra, hogy az egyik legfontosabb ausztrál gáz- és olajvállalat, a Santos üzleti terve 4 fokos emelkedésen alapul; ezzel vádolták meg 2015-ben a Shellt is, a Santos vezetősége azonban most teljes mellszélességgel vállalta, hogy ezt tekintik realitásnak.

A 4 fokos emelkedés első látásra banálisnak tűnhet – de ha fellapozzuk a témának szentelt egyik legnépszerűbb művet, Mark Lynas 2007-ben megjelent „Hat fok” című könyvét, akkor a 4 foknak szentelt fejezetben a következő hipotézisekkel találkozunk:

A part menti, folyótorkolatokban vagy a tengerszinthez közeli települések, területek részleges víz alá kerülése, avagy a költséges gátrendszerek ellenére bekövetkező óriási áradások, amelyek idővel lakhatatlanná tehetik többek között Boston, Bombay, Tokió, Shangai, New York vagy London egyes részeit vagy épp Banglades harmadát.

Amikor utoljára 4 fokkal magasabb volt az átlaghőmérséklet bolygónkon, mint az iparosodás előtti időszakban, akkor nem volt jégtakaró a pólusokon. 40 millió évvel később ez a lehetőség újra nyitva áll.

Nemcsak a partmenti városok válhatnának lakhatatlanná, de a jelenlegi legfontosabb mezőgazdasági területek is alkalmatlanná válnának e célra, sok helyen a sós tengervíz behatolása már ma is akadályozza a termelést, vagy épp átalakítja annak viszonyait. Bangladesben például a kistermelők helyi fogyasztást szolgáló rizsföldjei szorulnak vissza, míg a sós vízben történő ráktenyésztés, a gazdagabb vállalkozók exportra szánt üzlete egyre terjeszkedik.

 

 

Ezek a változások a sűrűn lakott partvidékekről milliókat hajtanának a kontinensek belseje felé. Ausztrália területének nagy részén ellehetetlenülne a mezőgazdaság, de ez történne, részben más okokból Indiában is, és Európa mai „zöldséges és gyümölcsös kertje”, a Földközi-tenger vidéke nagyjából sivataggá változna.

Nemcsak arról van szó, hogy nehezebb lenne az élet a Földön, hanem egy összehasonlíthatatlanul másik élettérben találnák magukat a talán nem is olyan távoli generációk, miközben civilizációnk, az európai is, olyan sebességgel transzformálódna, amelyet csak brutális sci-fikben láttunk, vagy különös természeti katasztrófák nyomán – csak éppen ezek a katasztrófák válnának a hétköznapi normalitássá.

4 fok azt jelenti, hogy Londonban és Baselben az egy-két hónappal hosszabb nyarakon 45 fok fölé kúszhat a hőmérő, erdőtüzek pusztítanának ma zöldellő hegyláncaikban, az  örök hó és jég világa emlék lenne a múltból, az Alpok egyre inkább az Atlasz hegységre emlékeztetne, és teljesen felborulna a Föld jelenleg ismert vízháztartása. Miközben a nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlana a kiszámíthatatlan kockázatok miatt, az ökoszisztémák természetes ellensúlyozó mechanizmusi sem bírnák a ritmust, ahogy az élőlények jelentős része sem tudna alkalmazkodni a túlságosan gyorsan változó feltételekhez.

Amikor a Santos a business as usual elve alapján tervez, ezt a jövőképet állítja az emberiség elé, és elnézve politikai vezetőinket, az ő víziójukat is inkább ezek az üzleti tervek alakítják, mint az emberiség jövőjéért érzett felelősség. És nemcsak Donald Trump esetében. Említhetnénk a mégoly progresszívnak tartott kanadai Justin Trudeaut, aki az olajvezetékek építésének lelkes támogatója, vagy a párizsi klímacsúcs házigazdáját, François Hollande-ot, aki a számos ígéret és szép szavak mellett jellemzően inkább a lobbik nyomásának engedett az utóbbi 5 évben. Legalábbis a kulcskérdésekben.

Hiába a pozitív kezdeményezések, ha két zöld minisztert menesztettek néhány hónapon belül az olaj- és gázlobbi örömére, és a vadászok és halászok, akárcsak a vegyipari szereplők és az atomlobbi több győzelmet könyvelhettek el a szocialista-zöld koalíció alatt, mint a környezetvédők.

A megvalósítás során elpárolgó politikai akarat, a szűkre szabott büdzsék, a vonatkozó rendeletek és a nagyvállalatokra gyakorolt kényszerek hiányában az elmúlt 5 év inkább tűnik elpazarolt időnek, mint a fontos előrelépések korszakának.

Hollande utódja, a modernitás zászlajával kampányoló Emmanuel Macron, aki az utóbbi hónapokban több ízben is invitálta az amerikai megújuló és klímakutatókat Párizsba, csak akkor kezdett utalgatni programjában a környezetvédelemre, amikor már túl sok kritikát kapott e tárgyban. És ugyan egy közismert és ambiciózus tervekkel bíró, „zöld” médiasztárt kért fel az illetékes tárca élére, miniszterelnöknek viszont egy volt atomipari lobbistát, aki a szocialisták egyetlen környezetvédelmi törvényét sem szavazta meg, ráadásul saját városában, Le Havre-ban az egyik utolsó francia szénbánya bezárása ellen küzdött sikerrel.

Szerencsére a környezetvédelem vagy a fenntartható modellek bizonyos elemei egyre versenyképesebbek lesznek, ami a legkevésbé ökotudatos vezetőket is arra indíthatja, hogy támogassanak bizonyos kezdeményezéseket. Mivel az új gazdasági trendek a megújuló energiaforrások és az innovatív technológiák irányába mutatnak, a késlekedés azzal a kockázattal járhat, pl. az amerikaiak számára, hogy kiszorulnak bizonyos piacokról.

Kínában 2015-ben 100 milliárd dollárt ruháztak megújulókba a vállalatok – míg az USA-ban csak 44 milliárdot, a hátrány már ma is jelentős. Eközben a nap- és szélenergia szektor 12-szer nagyobb ütemben hoz létre munkahelyeket, mint az amerikai gazdaság más területei; a szövetségi kormány is úgy becsüli, hogy a szélturbinák műszaki felügyelete 2024-ig az egyik legdinamikusabban növekvő szakma lesz.

Mindez azonban a trend megfordításához nem elegendő, sokkal átfogóbb változásokra lenne szükség: kulcsfontosságú időszakot élünk, ezekben az években sorsdöntő folyamatok mennek végbe bolygónkon. A klímaváltozás ellen fellépő politikai akaratnak voltaképp az élet szinte minden területén befolyással kellene lennie a kormányzás logikájára. Ehelyett a közélet színtereit leginkább rövidtávú hatalmi harcok árnyai töltik meg, teljesen elfedve a jóval fontosabb, életbe vágó és hosszú távra meghatározó, közös problémáinkat.

Május közepén maroknyi Climate Warrior, „klímaharcos” érkezett Kanadába a csendes-óceáni szigetekről, hogy saját szemükkel nézzék meg a világ leghírhedtebb olajlelőhelyét Albertában, ahol egy Anglia nagyságú területen irtották ki a növényzetet, hogy még a hagyományos kitermelésnél is jóval szennyezőbb módon nyerjenek ki olajat a homokból. A kátrányolajnak is nevezett anyag homok, víz és bitumen keveréke; kitermelése és előállítása olyan fokú környezeti károkat okoz (elég például az itt látható fotókat szemügyre venni), hogy önmagában is jelképezhetné a nyugati világ életmódjának önző, őrült abszurditását.

 

 

Ide látogattak el tehát a szigeteik eltűnése ellen küzdő „Harcosok”, hogy találkozzanak az olajhomok kitermelés, illetve a Trudeau által tavaly ősszel jóváhagyott új olajvezetékek építése miatt is a nagy kárt szenvedő kanadai őslakosokkal. A fess elnöknek átadandó üzenetük nagyon egyszerű lett volna: ha ez az olaj nem marad a földben, az ő szigeteik, élőhelyük, múltjuk és jövőjük eltűnik a hullámok alatt.

Ez az üzenet voltaképp nem áll messze attól, mint amit Magyarországon a Rómaira tervezett gát vagy a Városligetbe tervezett Múzeumi negyed megépülése ellen tiltakozók képviselnek. Ha a közérdek meghatározása a gazdasági-politikai lobbik és egy kisebbség kiváltsága marad, lehet, hogy ők rövidtávon jól járnak, de közben kockára teszik legfontosabb közös javainkat.

Épp ezért, a klímaváltozás megfékezésére, akárcsak általában a jó kormányzásra az esélyt csak a döntéshozatalban részt követelő és kapó polgárok elkötelezettsége, ha úgy tetszik, eltökéltsége teremtheti meg. Ennek hiányában életkörülményeink drasztikus romlására készülhetünk fel, utódaink pedig, kivéve a szerencsés kisebbséget, keményen meg fognak harcolni a túlélésért.

Dobsi Viktória

A címlapkép Lorenzo Quinn szobra látható, amely a Velencei Biennáléra készült, és november végéig lesz megtekinthető. A művész szerint „erőteljes üzenet, melynek lényege, hogy ha együtt cselekszünk, megvannak az eszközeink, hogy megfékezzük a klímaváltozást”. Velence egy 79 mobilgátból álló rendszer felépítését tervezi 2018-ra, az 5,5 milliárd euróra rugó munkálatokat jelenleg korrupciós problémák fékezik. Fotó forrása. 

Ha érdekesnek találtad a cikket, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!