Diktatúra, tervgazdálkodás, infláció: szakadék fele tart Venezuela

Fotó: Fernando Llano/Associated Press
Fotó: Fernando Llano/Associated Press

Január óta egymást érik a tüntetések Venezuelában: a kőolajban gazdag dél-amerikai ország mély gazdasági és politikai válságba süllyedt, melynek nincsen egyszerű megoldása.

 

Atlatszo_800x600_1szKoszonet2017

 

A diktatúra, a tervgazdálkodás, az elszabadult infláció és az olaj alacsony ára „tökéletes vihart” idézett elő Venezuelában, amely azt eredményezi, hogy az országban hiánycikknek számít a liszt, tojás, a margarin, csirkehús, halkonzerv, szappan, a fogpaszta, nem lehet kapni gyógyszert, és a vécepapír is ritkaság.

Ha épp van is a boltok polcain áru, az sokak számára megfizethetetlen. A venezuelaiak szó szerint éheznek: egyre gyakoribbak a kihagyott étkezések, egy idei felmérés szerint a lakosság több, mint 70 százaléka súlycsökkenésről számolt be – sokan kukázásra kényszerülnek.

Máris 40-50 halálos áldozat

Az év eleje óta gyakorlatilag naponta utcára vonuló lakosság a napokban már ürülékekkel teli edényekkel – „puputov koktélokkal” – dobálták a könnygázzal oszlató rendfenntartó erőket. Május 6-án a Zulia államban egy műanyag Chávez-szobrot le is ledöntöttek, majd az utcán rúgdostak a tüntetők.

Annak ellenére, hogy a tüntetők törekednek arra, hogy a tüntetéseken ne szabaduljanak el az indulatok, a tüntetések halálos áldozatainak a száma így is egyre emelkedik: eddig nem hivatalos adatok szerint 40-50 halálos áldozata volt a kormánypárti paramilitáris erőkkel (Colectivos) való összecsapásoknak, több, mint ezren megsérültek, és mintegy 2000 tüntetőt letartóztattak.

A Hugo Chávez szocialista tervgazdaságát folytató, 2013-ban hatalomra került Nicolás Maduro pozíciója biztosnak tűnt addig, amíg a magas olajáraknak köszönhetően olajexportból finanszírozni lehetett a chávezi „hagyatékot”: a nagylelkű szociális rendszert, és nem mellesleg a csődös és korrupt államigazgatást.

Ez azonban nem tartott sokáig: 2014-ben már elkezdődtek a Maduro elleni tüntetések – 2015 decemberében a szocialisták ellenzékét tömörítő Mesa de la Unidad Democrática (Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal) földcsuszamlás-szerű győzelmet aratott, elvileg 109 helyet szerezve meg a 167 helyes parlamentben. A többség létrejöttét azonban a Maduróhoz hű Legfelsőbb Bíróság a választásokon történt állítólagos visszaélésekre hivatkozva meghíusította.

A törvényhozás feloszlatva

Az ellenzék ezután 2016-ban népszavazással próbálta meg az elnököt hivatalából visszahívni, és minden jel arra mutatott kezdeményezésük sikeres lesz: közvélemény-kutatások szerint a venezuelaiak 60-80 százaléka a visszahívás mellett szavazott volna.

2017 január 11-én azonban az elnök kijelentette, hogy a parlament „feloszlatta saját magát”, egy sor ellenzéki politikust pedig letartóztatott. Az elnöki akaratot március 29-én a Legfelsőbb Bíróság döntése szentesítette: a testület feloszlatta a törvényhozást, jogköreit pedig átvette.

Az ellenzék szerint Maduro diktatúrát épít, és hatalomból való távozását követelik – elemzők szerint azonban a helyzet nem ilyen egyszerű.

Minden probléma gyökere, hogy a kőolaj exportjából származó jövedelem nem elegendő arra, hogy Venezuela 28 milliós lakossága számára fenn lehessen tartani azt a központilag megszabott árakkal operáló, kiterjedt szociális intézményeket működtető államot, amit Chávez idején megszoktak.

A jelenleg 50-60 dollár körül mozó olajár pedig valószínűleg egy ideig nem emelkedik vissza a Chávez utolsó éveiben megtapasztalt, 100 dollár körüli értékre. 2016-ban az ország gazdasága 18 százalékkal zsugorodott, az infláció pedig 481 százalékos volt, a munkanélküliség pedig 17 százalék körül alakult.

Stabil valutabevétel ellenére akut forráshiány

Márpedig a világ legnagyobb kőolaj-tartalékaival rendelkező venezuelai gazdaság 100 dolláros olajárral sem engedhette meg magának azokat a költségeket, mely a szociális rendszer fenntartásával jár. Mert a napi 2,6 millió hordónyi kőolajexport első pillantásra magasnak tűnik, azonban az ország lakossága 28 millió – ez naponta nem egészen egytized hordónyi kőolajat jelent fejenként. Ehhez képest például Kuwait naponta 2 millió hordó kőolajat exportál, azonban lakossága alig 2,6 millió.

De mégis, hogyan lehetséges az, hogy a kőolajexport révén stabil valutabevételekkel rendelkező államnak nincsen pénze a legalapvetőbb élelmiszereket és használati cikkeket megvásárolni? A helyzet megértéséhez tudnunk kell, hogy a venezuelai GDP felét a kőolaj-kitermelés adja – tehát a kőolajat leszámítva alig termelnek valamit.

Szigorúan ellenőrzött rendszerben senki nem vállalkozik

A helyi termeléshez szükséges alapanyagok nagy részét szintén importálni kell – azonban az ország valutaárfolyama rögzített, és minden beszerzést jóvá kell hagyatni. Elméletileg a venezuelai rendszer úgy működik, hogy amikor a kormány jóváhagyja egy alapanyag importját, akkor a kérvényező vállalkozás kedvezményes árfolyamon dollárt vásárolhat, amivel kifizeti az alapanyagot.

Miután az alapanyag megérkezik (a venezuelai vámhatóságok híresen lassan dolgoznak), az alapanyagből készülő terméket szigorúan ellenőrzött rendszerben, előre megszabott árral, minimális árréssel lehet értékesíteni. Ráadásul a kormány nem csak a termékek árait, hanem a dolgozók fizetéseit is szabályozza, és a szakszervezetek is erősek – nem csoda, hogy Venezuelában kevesen éreznek kedvet arra, hogy legális úton saját vállalkozást működtessenek.

“Nem elég a sofőrt cserélni”

Ehelyett virágzik a feketegazdaság: a kedvezményes árfolyamon vásárolt „import dollárt” például előszeretettel adják tovább sokkal magasabb áron a feketepiacon. A columbiai határ mellett a csempészet is virágzik: a szubvencióval, olcsón megvásárolt termékeket Columbiába csempészik, ahol piaci áron adják tovább.

„Képzeljünk el egy lerobbant buszt, mely egy szakadék fele gurul, miközben nem működik a fékje, a sebességváltója, a kormányműve, a sofőrje pedig részeg” – vázolta a helyzetet a Foreign Policynak Maduro egyik ismert kritikusa, Pedro Burelli.

A venezualai állami olajcég, a Petroleos de Venezuela volt igazgatótanácsi tagja szerint egy ilyen helyzetben nem elég a sofőrt lecserélni: a busz így is, úgy is a szakadékba zuhan majd. Burelli szerint a fragmentált ellenzék, a rossz politikai helyzet, a pénzhiány, és az, hogy a lakosság elvárja a magas szintű szociális szolgáltatásokat, katasztrófát vetít előre.

Sipos Zoltán

 

tetszett_a_cikk3