15 év alatt csaknem megduplázódott a szélsőjobb elnököt óhajtók száma Franciaországban

macronlp

 

Bár vereségét hónapok óta beharangozták a közvélemény kutatások, sőt, eredménye is rosszabb a vártnál, ezért talán kevésbé mellbevágó, mégis súlyos tény: a szélsőjobb jelöltje majd 34%-ot szerzett vasárnap az EU egyik legnagyobb országában, a demokratikus világ legnagyobb hatalommal járó pozíciójáért folytatott versenyben. A Nemzeti Front történelmének legjobb eredményével Marine Le Pen szépet javít édesapja 2002-es csúcsán: az akkori 17,79%-ot hozó 5 525 032 voks a választásra jogosultak 13,4 % volt. Most pedig egy jó magyarországnyi francia szavazott rá: 10,6 millióan, ez a névjegyzékben szereplők 22,4%-a. Emmanuel Macron győzelmének ünneplése előtt érdemes feltenni a kérdést, mi táplálta a szélsőjobb népszerűségének fokozatos emelkedését az utóbbi években, és mit orvosolhat mindebből Macron projektje.

 

 

2002. április 21. fontos cezúra a közelmúlt francia történelmében, ma is sokan emlegetik úgy, mint politikai identitásukat formáló dátumot. Ekkor jutott be először a szélsőjobb egy elnökválasztás döntőjébe, ekkor szembesült a franciák nagy része a veszéllyel, hogy Pétain és a fasizmus örökösei újra a hatalom közelébe kerülhetnek. Százezrek vonultak az utcára május elsején, hogy a Jean-Marie Le Pen által képviselt eszmék ellen tiltakozzanak, és a második fordulóban az érvényesen szavazók (exprimés) 81%-a adta le az amúgy már leszerepelt Jacques Chiracra a voksát.

Az akkori napok közhangulatára remekül illett a fiatal Damien Saez dala – a 18-25 évesek harmada nem szavazott április 21-én –, aki a felvilágosodás, az emberi jogok, a tolerancia és az ellenállás nemzeti hagyományát énekelte meg, és felszólított a kiállásra: „Szégyen az országra/ itt van újra az ellenség/ vonuljunk hát fel együtt/ ennek a kurva hazának gyermekei!”

15 évvel később a Nemzeti Front (Front National, FN) hónapok óta belengetett továbbjutását nem kísérte döbbent rémület, csak néhány tízezren tiltakoztak az utcákon, és 10 napig lényegében arról szólt a kampány, hányan és miért nem akarnak „gátat” emelni Marine Le Pen ellenében. Pedig a szélsőjobb ellenfele most nem egy lejárt szavatosságú, korrupt jobboldali politikus volt, hanem minden idők legfiatalabb jelöltje, egy sima modorú, megnyerő fiatalember, bankárból lett szocialista miniszter, aki ráadásul még egyesítené is jobb- és baloldal erényeit.

Mégis, a közhangulatban inkább dominált a düh, a dac és a közöny, mint másfél évtizede.  Daniel Saez pedig újra írt az alkalomra egy sokkal líraibb dalt, amely azt ígéri, hogy „a vallások keresztjei / a fejlődés poklai / a pénz kerítői / a horogkeresztek ellen”… „mi leszünk a küzdelem”. „Ha a kilátás a gálya az örökkévalóságig /egyszer egy május elsején felgyújtom a tőzsdét, barátom… add oda az öngyújtód… ha a Föld megvédéshez az kell, hogy felakasszuk a bankárt”.

Ha nem is tűnik úgy, hogy efféle „bankárakasztásra” készülő, forradalmi hangulat lenne az országban, de fontos megérteni, honnan ered az a kiábrándultság, sőt, undor – az a rezignált ellenállásra készülő hangulat, amely a kampányt jellemezte. Hogyan lehetséges az, hogy a szélsőjobb hatalomra kerülésének réme már nem olyan ijesztő sok francia számára, és az, hogy Emmanuel Macron eredményénél jóval kisebb valós támogatottsága.

A Nemzeti Front kirekesztő eszméit a mainstream pártok politikái fokozatosan normalizálják

A két forduló közti kampány talán legfontosabb tanulsága az, hogy kevés olyan politikus akad a mainstream jobb- és baloldalon, aki eddig hatékonyan és következetesen küzdött volna a Front kirekesztő eszméinek térnyerése ellen. A konzervatívok Nicolas Sarkozy újítása nyomán nyíltan is felvállalták, hogy kölcsönöznek az FN repertoárjából. A 2012-ben hosszú szünet után hatalomra kerülő szocialisták pedig nem igazán tettek semmit a rasszizmus rendszerszintű felszámolása érdekében: sem a rendőrség diszkriminatív gyakorlatán, sem a bevándorló gyökerű lakosság magára hagyatottságán nem enyhítettek, új politikai jogokat sem adtak nekik, és a bevándorlási és menekültpolitika restriktív jellegén sem változtattak.

Sőt, az állam elnyomó jellegű gyakorlatát csak kiterjesztették a nagyjából változatlan börtönpolitika, a társadalmi mozgalmak elleni fellépés, a szükségállapot, a tüntetések elleni rendőri erőszak eszközeivel. Az álszentség fődíja Manuel Vallst illeti, aki most az FN elleni harcra szólított fel, kormányfőként pedig nem hogy nem ment szembe nyíltan ezekkel az eszmékkel, de számos döntésével, megnyilatkozásával igazolta is a romákkal, a menekültekkel vagy az iszlámmal szembeni gyanakvást.

 

Twitteren arra emlékeztetik Manuel Vallst, álszent dolog a Front elleni gát fontosságáról beszélni most, ha kormányfőként kiállt amellett, hogy 1. Az “iszlám” legyen diszkrétebb, 2. A romáknak Romániában és Bulgáriában a helye; 3. Európa zárja be ajtaját a menekültek előtt ; 4. Trump győzelme azt jelzi, hogy szükség van a határokra és az “iszlamista totalitarizmus megnevezésére”.

 

A politikusok személyes ideológiai beállítottságán túl ezt a fokozatos jobbra tolódást gyakran magyarázzák a közvélemény hasonló mozgásával, de a politikai szereplők maguk is formálják a közvéleményt, és az FN-féle identitás jellegű kérdések előtérbe kerülése, akárcsak a lakosság egy részének jelképes és intézményesült kirekesztése politikai előnnyel járt a kormányzó elitek számára. Akárcsak Magyarországon, a hasonló jellegű témák segítenek a társadalom polarizálásában, és miközben ennek a játszmának a vesztesei, köztük a legszegényebbek, fokozatosan kizárulnak a politikai közösségből, de a javak újraelosztásából is, a felületes, de polarizáló viták elterelik egy sereg olyan problémáról a figyelmet, amelyek megkérdőjeleznék a politikai képviselet hatékonyságát.

Ez a tendencia éppúgy megfigyelhető Magyarországon, az Egyesült Államokban, mint Franciaországban. Minél inkább lemondanak a mainstream pártok arról, hogy széles lakossági tömegeket fogjanak össze – és ennek érdekében az alsóbb néprétegek számára is igyekezzenek biztosítani a jólétet, a megélhetést és a létbiztonságot – annál nagyobb jelentőséget kapnak a közbeszédben az olyan kérdések, mint a bevándorlás, a falak építésének fontossága, a nemzeti identitás, a „gender” vagy az összeesküvéselméletek.

Amíg például a Brüsszel elleni harc áll a vita középpontjában, nem is eshet szó a munkanélküliség, az alacsony bérek, a romló egészségügy, oktatás és a jóléti szolgáltatások okozta problémákról, az államilag cserbenhagyott zsákfalvakról vagy elővárosi negyedekről. De a XXI. század olyan nagy kihívásairól sem, mint az újrainduló fegyverkezési verseny, a klímaváltozás elleni stratégia vagy a többpólusú világrend megkövetelte új demokratikus intézményrendszer szükségessége.

Abban, hogy a politikai vezetők megússzák kudarcaikért a felelősségre vonást, és a növekvő demokratikus deficit ellenére megőrizzék hatalmukat, és elkormányozgassanak, kulcsfontosságú szerep jut a szélsőjobb eszmék „normalizálásának”.

A választók lemorzsolódása a legelszántabb szavazói bázissal rendelkező pártoknak kedvez

Csakhogy ez a folyamat járhat olyan balesetekkel is, mint Donald Trump előválasztási győzelme vagy a Brexit megszavazása, ezúttal pedig a nagy francia kormányzó pártok kiesése a második fordulóból. A két első esetben, de a Nemzeti Front 2012 óta történt fokozatos megerősödésében is döntő szerepe volt a távolmaradó választóknak: az eddigi legnagyobb sikereit a párt akkor szerezte – az európai illetve a regionális választáson – ahol a szavazók fele sem járult az urnákhoz.

Az így megszerzett pozíciók, paripa és fegyver, pénz és elismerés fokozatosan erősítik annak a formációnak hitelét, amely korábban évtizedeken át alig rendelkezett effektív politikai hatalommal. Türelmes, tudatos építkezést látunk, amely ugyan, elnézve a szerdai tévévitát és benne a leginkább főtrollként viselkedő Marine Le Pent, talán még nem áll készen az ország vezetésére, de évről-évre közelebb az üvegplafon. (Mindennek persze keresztbe tehetnek a sokasodó korrupciós ügyek, amelyek még Marine-t is megtépázhatják, de az FN-nél ugrásra kész az új generáció is.)

A kiábrándult választók elfordulásából jódarabig profitálhattak a mainstream pártok, de itt is fordulhat a kocka, és a politikában csalódott tömegek visszacsalogatása korántsem olyan egyszerű: az elveszített kapcsolatot újra felépíteni, a bizalomvesztés után újra rátalálni a közös hangra nemcsak a magyar ellenzéki pártok számára tűnik megugorhatatlan akadálynak.

Pont azok közül, akik a legnagyobb vesztesei lehetnének Marine Le Pen hatalomra kerülésének, sokan távol maradhattak vasárnap. Vagy azért, mert semmit sem várnak Emmanuel Macrontól, vagy azért, mert a politika sosem vette őket emberszámba, és egyszerűen balekságnak éreznék, újabb átejtésnek, hogy szavazzanak.

 

2etour
A 2. forduló eredményei, forrás: francia Belügyminisztérium

 

A napokban több cikk is felhívta a figyelmet a Marine Le Pen és Orbán Viktor közötti párhuzamokra, és emlékeztettek arra is, hogy a Fidesz 64 és 61 százalékos részvétel mellett győzött a legutóbbi két választáson; Andrzej Duda 2015-ös elnökké választásakor pedig a lengyelek 49 %-a ment el szavazni, 5 hónappal később, pártja a Jog és Igazságosság (PiS) 51%-os részvétel mellett nyerte meg a parlamenti választásokat.

A tipikus FN-szavazó egy mítosz, de néhány jellemző mentén a tábor egyre nő

A 2015-ös regionális választás volt az FN történetének eddigi legjobb eredménye: 6,8 millió szavazatot szerzett, a választásra jogosultak (inscrits) 15%-át állította maga mellé. Az elnökválasztás első fordulójában ezt sikerült 16%-ra tornászni, plusz 8 000 000 szavazat révén, és jóval magasabb (+27%) részvétel mellett. A második fordulóban pedig újabb 3 millió szavazat jött össze, ami megint történelmi rekord: a választási névjegyzékben szereplők (inscrits) csaknem negyede, 22,4%-a szavazott Marine-re. (MLP választási szövetséget kötött a május 23-án 1,7 millió szavazatot szerző ún. “gaullista” Nicolas Dupont-Aignannal, de ez önmagában nem magyarázza a növekményt.)

Az első forduló részletes eredményei alapján a párt minden szociológiai kategóriában növekedni tudott, még azok körében is, akik amúgy nem nagyon szavaznak az FN-re: közhivatalnokok, szakszervezeti tagok, katolikusok, LMBTQ emberek, zsidó vallásúak. De az egyik legfontosabb jellemzője a szimpatizánsoknak ma is domináns, ez pedig az alacsony iskolázottság.

Az FN egyik bravúrja, hogy teljesen ellentétes érdekekkel, olykor véleménnyel rendelkező csoportokat tud agglutinálni, akik azonban csaknem mindannyian gazdasági és egzisztenciális, identitásukat veszélyeztető csoportnak látják a bevándorlókat. A Front szavazóinak 91%-a gondolta úgy 2015-ben, hogy „túl sok bevándorló van az országban” – míg a jobboldali szavazók esetében ez a szám 60%(!), a baloldalaiknál 22%. Azaz minden egyéb mellett ez az egyik legfontosabb közös motiváció – de ez sem az egyetlen, különben Marine Le Pen jóval sikeresebb lenne.

Az FN továbbra is inkább a férfiak pártja, bár Marine pártelnökké választása óta a nők – a választók 53%-a – nagyobb eséllyel szavaznak rá, 2012-ben először sikerült kiegyensúlyozni a férfiak többségét. Azóta azonban ez az előny eltűnt, az érintett női választók – jellemzően a rosszul fizetett, alacsony képzettségű dolgozók, pl. kiskereskedelmi alkalmazottak – inkább otthon maradtak. Kérdés, hogyan alakult ez 2017-ben – az FN egyértelműen őket célozta sok kampányüzenetével.

Végezetül a kilencvenes évektől erősödő trend a „globalizáció veszteseinek” nevezett kategória körvonalazódása, de e téren fontosabbnak tűnik a lecsúszástól való félelem: a már lecsúszottak, a legszegényebbek, munkanélküliek, legkiszolgáltatottabbak jellemzően kevesebben szavaznak, és egészen a közelmúltig inkább a baloldalra.


A francia politikához kapcsolódó korábbi cikkeink

A Macron-Le Pen párbaj háttere, a francia elnökválasztás első fordulójának tanulságai

Ön kire szavazna a francia elnökválasztáson? Bemutatjuk a legesélyesebb jelölteket!

Aki Franciaországból állítaná meg Brüsszelt: Marine Le Pen és a Nemzeti Front

Új vezetőt választanak a francia konzervatívok: Agyő, Sarko! Helló, Fillon?

Nagy bajban van a francia jobboldal, ha korrupt jelöltekkel már nem lehet választást nyerni

Thomas Piketty a francia munkajogi reformról: elképesztő károkozás

A dzsihadisták tapsolnának – a francia szélsőjobb az élen a regionális választások első fordulójában

Cuki vagy náci? Avagy hová dugjunk egy szalonképtelen apukát?

Elismered a Krímet? Kapsz 9 millió eurót!

Putyin a kamrában: orosz kölcsön a francia szélsőjobbnak

Álkeresztény rasszizmus: a francia jobboldal erősödő trendje

Nemcsak a válság, a válságkezelés módja, a „baloldal árulása” is az FN karjaiba hajtja a szavazókat

Ha a baloldali tömegpártok összeomlásának okait keressük, érdemes szemügyre venni az alábbi ábrát. 2012-ben minél kiszolgáltatottabb anyagi helyzetben volt valaki Franciaországban, annál nagyobb eséllyel szavazott a baloldalra. A prekariátus alsó rétegeibe tartozó választók 52%-a baloldali jelöltre szavazott az első fordulóban, 63% Hollande-ra a második körben. A kategórián belül a munkások még jobban bíztak a baloldalban (52 és 67%), azok a munkások viszont, akiknek helyzete biztosabb volt, nagyobb arányban választották MLP-t (35%). 2015-re azek a számok megfordultak. A prekariátus urnákhoz járuló részének csaknem fele (48%) a Frontra voksolt, a munkásoknak pedig 62%-a. (Az első forduló eredményének szociológiai összetételéről itt írtunk korábban.)

 

A felső sorban
Az alsó sorban a prekariátusba tartozó munkások szavazatának alakulását látjuk, a 2012-es elnökválasztás és a 2015-ös regionális választás két fordulójóbában (ez nem abszolút szám, a távolmaradók aránya jelentős ebben a csoportban); a felső sorban a biztosabb pozícióban lévő munkásokét. A baloldalra leadott szavazatok aránya mindkét esetben csökken, de a prekariátus körében drasztikusan: 52%-ról 17-re. Forrás: Alternatives Économiques

 

Le Pen és Macron látszólag tűz és víz, de programjukban fontos hasonlóságokat is találunk

Az imént említett prekariátus szempontjából például sem Le Pen, sem Macron nem kecsegtet minőségi változással. Eltekintve persze az etnikai tényezőtől: a Front programjában a munkapiactól a jóléti szolgáltatásokig minden probléma a bevándorlók diszkriminációja révén oldódna meg.

MLP elképzeléseinek megvalósítása alkományos akadályokba ütközik, de hatalomra kerülése már önmagában megnyitná a gyűlölet gátjait, erről az érintetteknek semmi kétsége sincs: Le Pennel visszatérhetne a látható kisebbségek elleni csoportos erőszak, amely az ötvenestől a nyolcvanas évekig számos áldozatot szedett, akárcsak „a kisebbségek elnyomása, a romák, arabok, feketék elleni vadászat; még csak efféle intézkedéseket sem kellene hoznia, magától történne minden. A hívei legitimnek éreznék a „sötétbőrűek” elleni támadásokat, a különbség az lenne a mai állapotokhoz képest, hogy mindez patrióta lelkesedéssel zajlana” – fogalmazott a napokban Nacira Guénif egyetemi tanárnő.

Ha azonban félretesszük a Front „nemzeti prioritás” elvét, amely az országban élő 4,2 millió külföldit is másodosztályú állampolgárrá tenné (de közben vélhetően nem javítana érdemben a francia dolgozók, rászorulók helyzetén), illetve a zárt határok és védővámok politikáját, akkor a két rivális nagyjából hasonló, liberálisnak mondható elvek szerint alakítaná a munkapiacot, a jóléti szolgáltatásokat, az állam szerepét ezek, az újraelosztás vagy a munka-tőke viszony szervezésében. Az “alul lévők és lecsúszók” egyik programtól sem remélhetnek javulást.

Igaz, fontos különbség, hogy egyikük nyitott, másikuk zárt gazdaságban gondolkozik, de az ezen belüli erővonalakat tekintve Macron és Le Pen egyaránt gyengítené a munkavállalók érdekérvényesítését, Le Pen egyenesen szakszervezet ellenes, mindketten növelnék a munkaidő korlátait, csökkentenék a vállalatok adóit, és a keresleti oldal támogatásával szorítanák vissza a munkanélküliséget, ami eddig sem jött be  igazán.

Mindketten elsősorban a gazdagabb és magasabb jövedelmekkel rendelkező családok adóin könnyítenének (bár Macron nagyobb terheket helyezne a felső középosztálybeli nyugdíjasokra), a kiszolgáltatott helyzetben lévők nagyobb támogatását pedig nem igazán helyezik kilátásba.

Bár a kampány egyik leglátványosabb ütközete épp egy bezárásra készülő amerikai tulajdonban lévő gyárban zajlott: Macron és Le Pen egyszerre látogattak el az amiens-i Whirlpool üzembe, amelynek termelését Lengyelországba telepítenék, közvetve és közvetlenül több száz munkahelyet veszélyeztetve, egyik jelölt sem rendelkezik olyan eszközökkel, amellyel javítani tudna egy ilyen helyzeten.

 

French presidential ele Whirlpool factory in Amiens, northern France, on April 26, 2017. French far-right presidential candidate Marine Le Pen upstaged her rival Emmanuel Macron by making a surprise visit to an under-threat factory just as he was visiting the town where it is based.  / AFP PHOTO / STR        (Photo credit should read STR/AFP/Getty Images)
MLP boldogan fotózkodik a Whirlpool amiens-i gyárában a munkások körében 2017 április 26-án. Az FN kapcsolata továbbra is nagyon ambivalens a munkásokkal, bár támogatottsága egyre nő a körükben, a párt programja, szavazásai az EP-ben vagy szakszervezet ellenessége alapján nem igazán azt teszi, amit MLP szociális retorikája sugall. / fotó: STR/AFP/Getty Images, forrás.

 

Macron ugyan az EU átalakítását ígéri, ahol fontos szerep jutna az adópolitikák összehangolásának is, legalábbis a többsebességes Unió magjában, de ennek a francia munkapiacra, termelői szerkezetre való hatása nemcsak távoli, de kétséges is. Miközben a leendő elnök makrogazdasági elképzelései, az állami kiadások 5 év alatt 3 ponttal, azaz összesen 180 milliárd euróval való csökkentése azt sejtetik, hogy az állam számottevő támogatást nem fog tudni nyújtani azoknak, akik a rendszer vesztesei maradnak a következő években.

A XXI. század legfontosabb kihívásai nem fértek el a Macron-Le Pen boxmeccs ringjében

Megvédem Franciaországot, életbevágó érdekeit és imázsát” – szónokolta vasárnap este a győztes Macron, mintha egy cég élére választották volna meg éppen. A leendő elnök alázatot, erőt és szeretet is ígért, bármit is jelentsen ez.

Macron semmitmondását, a remek taktikai és marketing érzékkel adagolt szlogenek érvényesülését csak megkönnyítette, hogy a kampány finisében Marine Le Pen provokatív trollá változott, és a talán több pontos lemaradást hozó szerdai tévévitán egyértelművé tette, hogy nem áll készen az elnöki küldetés betöltésére. Szereplése kimerült a show elemekben, a cinikus és gyakran hazug vagdalkozásban, de arra még saját hívei szerint sem jutott energiáiból, hogy néhány percre elhitesse, méltó a 67 milliós ország vezetésére.

Ellenfele dolga csak annyi volt, ne hibázzon nagyon nagyot, és elhelyezzen néhányat a legfontosabb választói csoportoknak szánt üzenetek közül. Le Pen attól is megkímélte, hogy esetleg valami fontosat is mondjon arról, hogyan képzeli Franciaország jövőjét.

Az antiestablishment jelöltje nem hiába nőtt fel egy kastélyban
Az antiestablishment jelöltje nem hiába nőtt fel egy kastélyban, programja nem hozna szociális forradalmat. MLP kék ruhában családja társaságában 1988-ban, az apjának adományozott kastély előtt fényképezkedik. Fotó: Francis Apesteguy, Getty Images, még több fotó rendszerellenes színekben itt.

 

A troll és a projektmenedzser egyaránt érdektelennek bizonyult a XXI. század olyan sürgető kérdéseivel kapcsolatban, mint a környezetvédelem, a klímaváltozás és a fenntartható termelési-fogyasztási struktúrák kialakítása. A lényegében Fillon korrupciós ügyeivel indult és Macron győzelmével zárult kampány finisében, bár az érvek-víziók ütköztetését leginkább lehetővé tevő elnökválasztási küzdelem az, ahol jelen és jövő nagy problémái a társadalmi vita középpontjába kerülhetnének, érdemben nem esett szó külpolitikáról, a több pólusú világrend jelentette kihívásokról.

Ahogy arról sem, milyenek lesznek a jövő munkahelyei, a jövő mezőgazdasága vagy energiapolitikája; mit kezdjünk az egyenlőtlenségekkel, a pénzügyi szektor jelentette kockázatokkal vagy a világméretű adóelkerüléssel; milyen eszközökkel képes növelni a leszakadók esélyeit az iskola, milyen új feladatok várnak a szociális ellátó rendszerekre; hogyan szervezze újjá kapcsolatait egykori gyarmataival Franciaország; milyen politikai elvek alapján kerül bevetésre a megnövelt büdzséjű hadsereg ereje.

Attól tartunk, hogy azért nem, mert a jelölteknek igazából nincs is minderről lényegi mondanivalójuk, és innen nézve Le Pen és Macron egyaránt a mai rendszer védelmezői. Beszélhetünk nyitott és zárt modellről is, míg az egyikük etnikai-nacionalista alapon osztaná újra a kártyákat, illetve a határok lezárásával; a másikuk a „piacok felszabadításával”, a neoliberális ideológia útmutatása szerint, de a játék céljai, mondhatni a lényeg alapvetően nem változna. „Rasszista” vagy „kozmopolita” színekben, de ugyanazt a Monopolyt ajánlották, miközben ez már a harmadik olyan nagy választás, amikor a franciák a változásra szavaztak volna.

Nyilván ezzel is összefügg az alacsonynak számító részvételi hajlandóság és az érvénytelen szavazatok nagy száma. 1969 óta nem vettek részt ilyen kevesen egy elnökválasztás második fordulóján (74,6%), és a 2002-es Le Pen-Chirac viadalhoz képest az érvénytelen és üres szavazatok száma több mint duplája: 11,5% – ezt a 4 millió voksot a végső eredményekbe nem számítják bele, így jön ki a Le Pen+Macron=34+66=100%).

A választás erősnek látszó felhatalmazást ad egy olyan elnöknek, akinek programja mögött nincs valódi többség

Emmanuel Macron első körben szerzett 24%-os eredményét árnyalja, hogy szavazóinak csaknem fele azt állította, nem annyira meggyőződésből, hanem azért szavazott rá, mert ő tűnt Le Pen legesélyesebb legyőzőjének. Ugyanezen közvéleménykutatás szerint szavazóinak csaknem két-harmada úgy vélte, Macron győzelme nem javít majd a saját helyzetén.

A vasárnap szerzett 65%-os támogatottság is csalóka, inkább tanúskodik arról, hogy a franciák többsége nem kért Marine Le Penből, mint arról, hogy a volt gazdasági miniszter lelkesedést ébresztene. Erre utal a 4 millió érvénytelen vagy üres szavazat, vagy az, hogy szavazóinak csak 39%-a szeretné, hogy júniusban abszolút többséget szerezzen. Akárcsak az elmúlt két hétben született számos olyan nyilatkozat, amely a közösségi oldalakon vagy a nyilvánosságban elhatárolódott Macrontól, köztük például a több fontos munkavállalói szakszervezeté.

Az átszavazók
Az átszavazók aránya az első fordulóhoz képest. Forrás: Facebook

 

Bár Marine Le Pen egyértelműen vesztett, Macron pedig nyert vasárnap, de az i-re a pontot a „harmadik forduló”, a júniusi parlamenti választások teszik majd fel: ekkor derül ki, milyen tényleges támogatottság áll az elnök En marche! nevű mozgalma mögött. Macron hamarosan megreformálná a választási rendszert, növelve a kisebb pártok esélyeit, de a következő hónapokban rendeleti kormányzásra készül, a júniusi eredmények ezért is iránymutatóak lesznek több olyan javaslatával kapcsolatban is, amellyel kisebbségben van. Ilyen például a szabadkereskedelmi szerződések támogatása, rajta kívül ezt minden jelölt ellenezte az első fordulóban.

De akadnak más témák is, ahol minden szélsőségessége ellenére Le Pen mögött sorakozik fel szélesebb konszenzus: és bármily meglepő, ilyen lehet az euró és az európai monetáris politika kérdése. E téren a szélsőbaltól a jobbközépig akadnak támogatói a reformnak – az EKB szerepétől egy kétszintű monetáris rendszerig –, ahol megférne egy közös pénznem és egy nemzeti fizetőeszköz is (MLP valami ilyesmit ajánlott a kampány vége felé). De Le Pen eltörölte volna a népszerűtlen munkaügyi reformot is, amit Macron épp ellenkezőleg, elmélyítene; ahogy egyre többen ellenzik a megszorításokat is – amelyeket Macron követni kíván, miközben Berlinnel a gazdaságélénkítésről egyezkedik.

Persze ugyanígy kérdés az is, hány képviselői helyre tudja beváltani a jelenlegi relatív sikereket az FN, de az idő mintha nekik dolgozna. Emmanuel Macron újdonsága ugyanis csak ideig-óráig feledtetheti, hogy lényegében az utóbbi 2 ciklus politikáinak nyomvonalán haladna, szociális vagy zöld ígéreteit egyaránt behatárolja kemény költségvetési és nem túl progresszív adópolitikája.

A megosztott, sőt széttöredezett társadalom „konszolidációjához”, sőt, a rasszizmus visszaszorításához sem elegendőek a szép szavak, azaz a nemzet újraegyesítése egyelőre csak illúzió. Ha a következő hónapokban és években Macron kudarcot vall, az csak megerősíti a szélsőjobb támogatóinak egyik alaptételét, hogy a rendszer ellenük van. Alternatíva híján pedig félő, hogy a külső tényezők tovább fogják növelni a Nemzeti Front támogatottságát.

Dobsi Viktória

A címlapképen a két jelölt a vasárnapi szavazás közben; fotó: Alain Jocard, Eric Feferberg / AFP, forrás.

Ha érdekesnek találtad a cikket, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!

 

tetszett_a_cikk3

 

  • Imre Balog

    Nem tudni, mi van Macron fejében, de azt nyilván tudja, hogy azokkal módszereknek az egyszerű variálásával, amelyekkel elődei is próbálkoztak, nem lehet sikeres. Fiatal és agilis, szembe fog nézni a problémákkal. Le Pen lesz az utódja, ha elhibázza.

  • senki alfonz

    A fehér Európai nemzetek most dugják hurokba a nyakukat.20 év múlva törpe kisebbség leszünk a nagy arab tengerben .Iszlám lesz az Európai nemzetek vallása.A keresztényeket üldözni fogják ahogy azt otthon is teszik.Ez a jövő.

  • transformer

    Nem véletlen, hogy 1969 óta nem volt ennyire érdektelen második forduló: akkor is két jobboldali jelölt között kellett dönteni (Pompidou-Poher). 2002-ben, amikor ez a helyzet egy baloldali választási ügyetlenség miatt alakult ki (több baloldali jelölt között oszlottak meg a szavazatok), Le Pen bejutása óriási sokkot okozott (ez volt a “szégyen napja”), ezért vele szemben mindenki az egyébként utált Chirac mellé állt (a második fordulóban sokan kesztyűben mentek szavazni). Jospin akkori kiesése annak a kiábrándulásnak a következménye volt, hogy az ígéretes 1997-es indulás után a kormány fokozatosan belesüllyedt a neoliberális gyakorlatba. 15 évvel később a kiábrándulás még nagyobb. Ráadásul Macron – amint a cikkből is kiderül – annak a kormánynak az egyik embere volt, amely ide vezette az országot. Semmi igazi pozitív változás nem várható tőle, ha mégis próbálkozna, a nagytőke akadályozná meg benne. Az, hogy Marine Le Pen nem kapott jóval több szavazatot (amint ez fenyegetett is), elsősorban Mélenchon kampányfinisének köszönhető: a csalódott szavazók egy része melléállt, ezért tudott majdnem 20 %-ot szerezni, ez utoljára (ugyancsak 1969-ben !) egy akkor még kommunista jelöltnek sikerült, de csak a 3. helyre volt elég (és a “régi” szocialista párt, a SFIO jelöltje ugyanakkorát bukott, mint most Hamon). Az azonban egy más korszak volt, még a jobboldali (akkor gaulle-ista) elnök sem próbálta volna megkérdőjelezni a jóléti állam vívmányait, és az egy évvel korábban – a diáklázadások és 10 milliós általános sztrájk hatására – megkötött Grenelle-megállapodásokat, amelyek a 68-as májust lezárták. Ma kevésbé lehetünk optimisták.
    Egy bíztató jel azért van: akárcsak Bernie Sanders esetében, a fiatalok többsége Mélenchon, és nem a yuppie Macron mögé állt. Ez most csak ennyire volt elég, de benne van egy alapvető változás lehetősége (amit nem is feltétlen Mélenchon-nak kellene elhoznia). Ehhez az első lépés valamilyen egységes fellépés lenne a parlamenti választáson – még ha a francia rendszerben az elnöki hatalom aránytalanul erős is – ezért is akarnak sokan egy VI. Köztársaságot a de Gaulle-ra szabott v. helyett…
    Egyébként 1968-nak jövőre 50. évfordulója lesz, és sokkal több ok lenne lázadni, mint akkor – most egyébként részben a hatalomba merevedett 68-as generációval szemben…

  • borzimax

    Kérem felsorolni a szoci kormányok alatt fidesz közeli cégek megnyert nagy beruházásait!

    http://www.blikk.hu/aktualis/penz/megmutatjuk a Bild összeállítása alapján közölt adatokból, mennyibe is kerül Európának fejenként az új népvándorlás. Ide tartozik még az identitás feladása,a közbiztonság összeomlása, a párhuzamos társadalom kialakulása, ezek pénzben még meg sem saccolhatók. Ehhez képest az ellen-kampányra fordított összeg aprópénz.

    • Archer.

      10/10 !!

  • pumuklik

    A tehetetlen lipsik már a maguk kreálta “független(?) diákparlament” álcája mögé bújva próbálnal zavart kelteni!

  • pumuklik

    “Kattints ide, és támogass minket!”

    Támogasson benneteket gyuribácsitok meg a hóhér!

  • György Pados Mészáros

    Ezt nem Lenin elvtárs mondta, hanem Nagyezsda Krupszkaja. Tanulni, …. Csak pontosan, szépen.

  • Mária Erki

    Nem a kormánytól kell várni a jobb oktatást, hanem a tanároktól ! Nem hiszem, hogy a 0.órát ez a kormány vezette be ! Szerintem egy diák ne követeljen, hanem kérjen, akkor talán meghallgatásra talál !