Bezárás
Egyéb

Egy kormányzati szinten tagadott holokauszt – az örmény népirtás

“Ki beszél ma az örmények kiirtásáról?” – tette fel a kérdést Hitler 1939. augusztus 22-én Obersalzbergben a német hadsereg vezetői előtt – idézi Pető Andrea a hírhedt kijelentést a náci haláltáborokról írt cikkében. (Rubicon. 1999/5-6.) Az 1915-ös, örmények ellen irányuló népirtás sok tekintetben a zsidó vészkorszak prototípusa, illetve előfutára volt. Utóéletét tekintve viszont bizonyos tekintetben felül is múlja a zsidó holokausztot.

Természetesen a nyugati világban is vannak olyanok, akik tagadják a gázkamrák, illetve általában a náci tömeggyilkosságok létét. Komoly politikai és jogfilozófiai vita zajlik arról, kell-e büntetni az ilyesmit, vagy sem? De arra a nyugati kultúrkörben és annak határvidékén nemigen van példa, hogy a zsidók elleni genocídiumot maga az állam, illetve az azt képviselő mindenkori kormány tagadja évtizedek óta.

Az uniós csatlakozási szándékát hangoztató, az Unió előnyeire (munkavállalás, vízumkönnyítés, pénzügyi támogatás) igényt tartó Törökországban viszont az örmények sérelmére elkövetett tömeggyilkossággal ez a helyzet. Mi több, a világ legtöbb kormánya, így a magyar kabinet sem hajlandó azt népirtásként elismerni. De mi is volt az örmények elleni népirtás, amelyről jóval kevesebb szó esik, mint a náci vagy akár a kommunista bűnökről?

Április 28-án emlékezett meg Győrben a helyi Örmény Nemzetiségi Önkormányzat a tömeggyilkosság 102. évfordulójáról. A rendezvény látogatói fotókiállítást tekinthettek meg, amely a tömegsírok és kivégzések megrázó vizuális bizonyítékait mutatta be. Ez volt a történelem első olyan népirtása, amelyet a modern fényképészet révén sikerült dokumentálni.

2007-ben “új fényképek kerültek elő a Deutsche Bank archívumából, amely az öldöklés megkezdésekor a térségben egy vasúthálózat kiépítésén dolgozott. A bank alkalmazottai által készített, a terrort megörökítő fotókat Robert Fisk díjnyertes háborús tudósító fedezte fel. A képeken fiatal férfiak láthatók, akik marhavagonokba zsúfolva várják, hogy a halálba vigyék őket. A törökök 90 éhező és rémült örményt tereltek egy vagonba, később a nácik is ugyanennyi kelet-európai zsidót zsúfoltak össze, amikor a haláltáborokba szállították őket.”

A kiállításon a képek mellett egy rövid szöveges összefoglalás is volt az eseményekről, valamint egy térkép a deportálások útvonaláról és a mészárlások helyszíneiről. A koponyahegyeket és csonthalmokat szemlélő utókor nehezen tudja eldönteni, miért kezdték el Törökországban gyilkolni az örményeket, akikkel évszázadokon keresztül éltek együtt? Valamit érdemes tudni – mert döntő különbség más országokhoz viszonyítva. 1914-ben gyakorlatilag valamennyi egymással szemben hadba lépő országban tömegek ünnepelték a hadüzenetet.

Egyetlen állam kivétel: mégpedig az akkor már régóta a földrész “beteg embereként” emlegetett Törökország. Ahol az ifjútörök kormány háborús szándékainak nyilvánosságra jutása után békepárti tömegtüntetések zajlottak le. “… a török vezetés és a lakosság egy része sem helyeselte az egyoldalú német szövetség gondolatát.” – állapítja meg Fodor Pál turkológus az Európa beteg embere, 1914-1915. című írásában. (História. XXVI. évfolyam 6-7. szám. 2004.) Persze az Antant oldalán hadba lépő Oroszországtól is sokan tartottak Isztambulban.

“A törökök a legveszélyesebbnek persze az oroszokat tartották, akik eltökélten támogatták a balkáni kis népek önállósulását, felkarolták a keleti örmények autonómiatörekvéseit, és hosszabb távon a tengerszorosok és Konstantinápoly megszerzését (ahogy ők mondták: “felszabadítását”) tervezték.” – írja Fodor. De a külső ellenséggel szembeni gyűlölettel önmagában nemigen lehetett felszítani a török lakosság háborús kedvét. A hátország elszántsága mellett pedig a török haderő felkészültsége sem volt a helyzet magaslatán. Ennek dacára Törökország a háború kitörésekor titokban szövetségre lépett a Központi Hatalmakkal.

“Érdekes, hogy a németek eleinte (hadseregük alkalmatlansága miatt) nem kívánták a törökök csatlakozását, de miután 1914. augusztus elején kitört a háború, sürgetni kezdték őket erre. Enver, Talat és Szaid Halim végül a kormány antantbarát és semlegességpárti tagjainak megkerülésével írta alá augusztus 2-án az említett titkos szerződést. A következő három hónapban a belső ellenzők érveit félresöpörték, pedig azok meggyőzően mutatták ki, hogy sem az ország anyagi helyzete, sem hadseregének állapota miatt nem engedheti meg magának a hadba lépést.” – világít rá Fodor az idézett cikkében.

Így aztán Törökország – mint a szövetséges németeknek alárendelődő, az antanthatalmakkal szemben pedig végül alulmaradó hadviselő fél – igazából csak a feltételezett, képzelt belső ellenséggel szemben tudott diadalt aratni. Ilyen ellenség lett az örményekből, akiket azzal gyanúsítottak, hogy Oroszországgal rokonszenveznek, szeparatista törekvéseik vannak.

Az örmény kisebbség megsemmisítésére irányuló kísérlet a homogén nemzetállam megteremtésének legelső modern, XX. századi próbálkozása volt. (Melyek azért voltak előzményei: 1894-96 között, illetve 1909-ben is lezajlottak már örményellenes pogromok.) Akárcsak később a nácik, úgy a török nacionalisták is a belső hátországi árulók összeesküvésének, hátba döfésének tulajdonították a fronton elszenvedett vereségeket.

“A zsidó holokauszt előzményének tekinthető az 1915-ös örmény genocídium […] Itt is államilag szervezett tömeggyilkosságról volt szó, felhasználva a kollaboránsokat az üldözöttek köréből. Sok örmény a halálmenetek során pusztult el, hasonlóan az 1944-1945-ös zsidó deportáltakhoz. Mind a török, mind a náci vezetők megpróbálták eltüntetni a gyilkosságok nyomait. […] Yehuda Bauer és Aharon Weiss szerint az örmény genocídiumot és a zsidó holokausztot elsősorban az különbözteti meg, hogy a török nacionalisták nem voltak rasszisták. Az örményeket nem tartották általában a civilizáció, az emberiség ellenségeinek, az iszlám hitre áttérteket nem bántották, az elrabolt gyermekeket erőszakkal áttérítették, az örmény nőket megerőszakolták, a legszebbeket közülük háremekbe zárták. A zsidók áttéréssel nem menthették meg az életüket, de az is igaz, hogy a törökök elérték céljukat: az örmény nők, gyermekeik és az iszlám hitre tért felnőtt férfiak nemzeti-kulturális értelemben “meghaltak”, “eltűntek”, örményekké ismét csak akkor válhattak, ha sikerült megszökniük, kivándorolniuk. Ebben az értelemben a fizikai tömeggyilkosságot a kulturális népirtás csak “befejezte” Törökországban.”- írja Karsai László. (Holokauszt. Pannonica Kiadó 2001.14. o.)

Az örményekkel történt véres leszámolás azonban nem mentette meg az Oszmán Birodalmat a vereségtől, ahogy a nácik sem lettek erősebbek a harctéren a zsidók millióinak hátországban folyó kiirtásától. Sőt, a deportálások, halálmenetek és vérengzések megszervezése komoly erőforrásokat vont el a fronttól. Tehát igazából katonailag semmi értelme nem volt. Az Oszmán Birodalom I. világháború utáni bukásának romjain létrejött,  önmagát modernnek, haladónak és világinak tekintő Kemal Atatürk-féle rezsim éppúgy nem volt hajlandó az örmények elleni bűnökért jogi, anyagi, morális vagy politikai felelősséget vállalni, ahogy a későbbi török kormányok sem. (Mi több: a török nemzeti hős, Musztafa Kemál, “a modern török állam megalapítója “örménytelenítette” véglegesen Szmirna (Izmir) városát. A török csapatok a bolsevik forradalom után átlépték az orosz határt is, hogy az Anatóliából oda menekült örmény lakosságot legyilkolják.” – olvasható a Rubicon Örmények. Népirtás – 1915. Török jogfosztottságban című összefoglalójában.

Törökországban máig nem lehet életveszély, de lagalábbis a testi épség kockáztatása nélkül felvetni ezt a témát (hasonlóképpen más nemzetiségek, a kurdok, a görögök elleni atrocitásokhoz.) Így például a Nobel-díjas török író, “Orhan Pamuk is többször állt már török bíróság előtt az örmények ellen elkövetett tömeggyilkossággal kapcsolatban tett nyilvános kijelentéseiért, és őt is nemegyszer életveszélyesen megfenyegették, ami miatt fontolgatja az ország végleges elhagyását. Erőteljes nemzetközi nyomás hatására ejtették ugyan a Pamuk ellen emelt vádakat, de nem tartalmi, hanem formai okokra hivatkozva.”

Nem csoda, hogy a nemzetükből kollektív bálványt faragni akaró török nacionalisták kétségbeesett, görcsös igyekezettel próbálják tagadni a népirtást. Ugyanis a szemtanúk és bizonyítékok olyan borzalmakról, olyan kegyetlen tettekről beszélnek, amelyek mellett a nemzet etikai alapon történő kritikátlan felmagasztalása, dicsőítése nem pusztán nevetséges ostobaságnak látszik (mint minden nacionalista mitológia) hanem zsigeri ellenszenvet vált ki minden civilizált emberből.

“Sok fotó tanúskodik az örmények ellen elkövetett kegyetlenségekről: gyerekek láthatók, akiknek a térdén elvágták az inakat, egy fiatal nő, aki két halott gyermeke mellett halt éhen, török katonák, akik kenyeret kínálva gúnyolódnak az éhező örmény gyerekeken. […]  a török kormány fegyencekből álló speciális különítményeket hozott létre, amelyek feladata az örmény nép kiirtása volt. 1915. április 24-én éjjel […] a török kormány cselekvésre szánta magát, és 250 örmény értelmiségit letartóztatott. Őket hamarosan még 2000 követte. Néhányan belehaltak a kínzásokba, a többieket pedig nyilvánosan kivégezték. Daniel Varoujan költőt kibelezték, szemeit kiszúrták. Egy egyetemi professzornak végig kellett néznie, ahogy kollégái kezéről és lábáról letépik a körmöket, aztán megvakították. Végül, miután beleőrült az átélt borzalmakba, meztelenül kihajtották az utcára. […]   “A különítmények 50-100 embert fognak el, összekötözik és egy félreeső helyre viszik őket. Aztán nemsokára puskaropogás hallatszik. Meztelenül temetik el őket, mert a törökök elveszik az összes ruhájukat” – mondta Henry Morgenthau, az Egyesült Államok akkori török nagykövete. […]

Egy szemtanú arról számolt be, hogy az asszonyok könyörögtek, mohamedánná válnak, bármit megtesznek, csak mentse meg őket. A csontsovány áldozatok élelemért koldultak, és inkább a tóba dobták gyermekeiket, semhogy átadják őket a törököknek. Az örmények vagyonát elvették, a beszámolók szerint a törökök felgyújtották a holttesteket, hogy megtalálják a lenyelt értékeket.

A koncentrációs táborokban uralkodó állapotok szörnyűségesek voltak. A legtöbb tábort az iraki-szíriai határ közelében, a sivatagban állították fel. Mindegyikben 70 ezer örményt zsúfoltak össze, akik között tombolt a vérhas és a tífusz, és őreik a legtöbbször otthagyták őket, hogy éhen és szomjan haljanak. Néhány esetben arra kényszerítették az élőket, hogy a halottak húsából egyenek. […] A Szmirnából Isztambulba tartó amerikai Anna Harlowe Birge a következőket írta 1915 novemberében: “Minden állomáson, ahol megálltunk, láttuk ezeket a vonatokat. A marhavagonok apró ablakain kisgyermekek néztek kifelé.” – sorolja a Múlt-kor által közölt összeállítás.

A magyar kormány nem hajlandó népirtásként elismerni az 1915-ös eseményeket. Mégpedig azért, mivel – ahogy a parlament Külügyi Bizottságának Fidesz-politikus elnöke, Németh Zsolt fogalmazott – “ezen határozatoknak a nemzeti jogrendbe való átültetése a legtöbb EU-tagállam számára problematikus, mert ezzel romlanának az adott állam és Törökország kapcsolatai.” Ugyanakkor pont a Fidesz-holdudvar, a kormánypárt hívei azok, akik a rendszerváltás óta folyamatosan kettős mérce alkalmazásával vádolják a liberális értelmiséget. Hogy nekik csak a zsidók elleni tömeggyilkosság fáj, a kommunizmus bűneit és más népek elleni genocídiumokat bezzeg nem emlegetik annyiszor. Lovas István Fidesz-holdudvari újságíró Népirtások a XX. században címmel egész kötetet szentelt a témának. (Kairosz Kiadó. 2001.)

Melyben leírta: “Vannak, akik egyenesen rasszizmusnak tekintik (többiek között Israel W. Charny, Peter Novick, Norman Finkelstein, Adam Hochschild, Israel Shahak), hogy a nyugati világban szinte egyetlen népirtásról esik szó, és elhallgatnak olyan népirtásokat, amelyeknek áldozatai például feketék. Feketék, mint a belga-kongóiak, akikből II. Lipót király idején mintegy 10 milliót öltek meg a legszörnyűbb körülmények között. Vagy a miszkitó, rama és szuma indiánok, akiket a marxista sandinisták Nicaraguában gyakorlatilag teljesen kiirtották uralmuk idején. Vagy Kambodzsa lakosságának több mint a fele, beleértve természetesen a Pol Pot rémuralma alatt likvidált 2 millió embert. Rájuk csak azért ne emlékezzünk, teszik fel a kérdést, mert az “emlékezetiparban” gyengébb az érvényesítő képességük (Israel W. Charny)? Némelyek ebben látják annak magyarázatát, hogy a Sztálin által létrehozott mesterséges ukrajnai éhínség 6-7 millió áldozatára vagy az éppen említett belga-kongói feketékre oly kevesen és oly ritkán emlékeznek.” (Uo. 21-22.o.)

Az örményeknek a jelek szerint nyilvánvalóan gyengébb az érdekérvényesítő képességük a magyar kormánynál, mint a török – vagy épp az azeri – kormánynak.  (A Szovjetunió megszűnésével függetlenné vált Örményországnak nemcsak a törökökkel, de egy másik türk és iszlám gyökerű nemzettel, az azeriekkel is feszült a viszonya. Ebbe a konfliktusba nyúlt bele az Orbán-rezsim a baltás gyilkos szabadon engedésével.) Ugyanakkor nem sok jobboldali értelmiségit hallottunk mostanság emiatt tiltakozni.

2006-ban, a Gyurcsány-kormány idején az MTA Történettudományi Intézete meghívta Yusuf Halacoglut, a Török Történelmi Társulat elnökét, aki Örménykérdés török szemmel címmel tartott előadást, amelynek már a címe is jelezte, hogy “nem törekszik objektivitásra, a hivatalos török álláspontot fogja ismertetni.”, a jobboldaliak által antiszemitizmus-ügyben sokszor támadott Karsai László szedte darabokra a török előadó népirtás-tagadó állításait.

Ez után, illetve a Fidesz-kormány népirtás-tagadó nyilatkozatát követően nehéz lesz Soros Györgyöt és a liberálisokat megtenni bűnbaknak a népirtások között az elítélésben különbséget tevő kettős mércéért. Tekintve, hogy ezt a kettős mércét épp az Orbán-kormány alkalmazza. Az a hatalom, amelynek médiája felháborodik a Benes-dekrétumokon – joggal. De miként várhatjuk el saját szenvedéseink nemzetközi jogi elítélését, ha mi sem ismerjük el másokét? A Benes-dekrétumok máig tartó érvényességét ugyanazon reálpolitikai cinizmus teszi lehetővé, amely az örmény népirtás tagadását.

Ráadásul (ez a “nemzeti oldal” kedvéért teendő hozzá) az örmények még csak nem is “idegenek” vagy migránsok. Hanem Magyarország egyik bejegyzett nemzeti kisebbsége, a magyar nemzet integráns része. Ha mi ennyi gesztust nem teszünk feléjük, hogy elismerjük ezt a népirtást népirtásnak (ami a magyar kormánynak semmiféle kárpótlási, jóvátételi kötelezettséggel nem jár) milyen alapon várjuk el, hogy a cseh és szlovák kormány elismerje a dekrétumok jogfosztó voltát, ami nyilvánvalóan felvetné a jóvátétel húsba (és költségvetésbe) vágó ügyét?

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom