Világtérkép

Kíváncsiságunk határtalan. Az Átlátszó külpolitikai blogja: hírek, elemzések és tudósítások a nagyvilágból és a szomszédból, a teljesség igénye nélkül.

Egyéb

Nem volt olyan szakértő vagy laikus, aki ne Enyedi filmjéről beszélt volna a Berlinalén

 

A Berlinale 1978 óta a naptári év első „A” kategóriás fesztiválja, addig ugyanis nem februárban, hanem nyáron rendezték. Minden érdekessége és szépsége mellett, amit egy ilyen fesztivál a film- és sztárkínálatával nyújthat, embert próbáló feladat a Berlinalén kulturális újságírónak lenni, ez ugyanis a világ talán legpolitikusabb kulturális fesztiválja.

[sharedcontent slug=”cikk-kozepi-hirdetes”]
A politizálás eleve a filmek kiválasztásával kezdődik. A fesztivál ugyanis minden évben olyan filmeket hív meg a versenyprogramba – ez 11 nap alatt 400 filmet jelent – amelyek a világ legakutabb, legégetőbb kérdéseit, problémáit tárgyalják, vagy eddig feldolgozatlan múltbéli eseményekhez nyúlnak vissza. Bár Dieter Kosslick fesztiváligazgató már az elején leszögezte, hogy Trumpnak semmi keresnivalója ezen a fesztiválon, szinte nem volt olyan megszólalás, olyan interjú vagy sajtótájékoztató, ahol Trump neve ne került volna elő, és persze nem pozitív előjellel.

Amint nyilvánossá vált a versenyprogram, egy héttel a fesztivál kezdete előtt, lehetett tudni, hogy különleges év lesz az idei, holott a Berlinale mindig is állás foglalt politikai ügyekben. 2011-ben például úgy hívták meg az iráni rendezőt, Jafar Panahit, a versenyprogram zsűrijébe, hogy tudták, 20 évre megtiltották neki a filmgyártást, de a hazájából való kiutazást is, alkotásainak kritikus jellege miatt. A Berlinale akkor úgy fejezte ki támogatását, hogy minden filmvetítés előtt állt egy üres szék a színpadon, Panahi szimbolikus jelenlétére utalva.

A meghívott vendégek és filmek listája már sejtette, hogy a 2017-es olyan év lesz, amikor szinte minden művész állást fog foglalni a mai politikai események kapcsán, és senki sem fogja a véleményét véka alá rejteni.

Maggie Gyllenhaal amerikai színésznő, aki a versenyprogram zsűrijében foglalt helyet, már az első sajtótájékoztatón leszögezte, hogy nagyon jó most Európában amerikainak lenni, mert viheti a hírét, hogy mennyi ellenállást fejt ki az amerikai lakosság annak dacára, hogy Trump a hivatalban lévő elnök. Bár Trump személyesen nem tűnik fel a vásznon, a politika szinte minden versenyfilmben előkerült, még a privát életekről szóló vagy családi történetekben is a magánszférán keresztül a filmek kivétel nélkül a társadalom állapotáról meséltek.

 

Django

Étienne Comar: Django; Palya Beáta, Bim Bam Merstein, Reda Kateb; fotó: Roger Arpajou

 

Az első napon, csütörtökön rögtön egy holokauszt-történettel nyitunk: egy Berlinaléról sem hiányozhat a téma, és ebben a szomorú az, hogy erről még 72 év távlatából is lehet újat mesélni.  A Django című film a híres gitárművész és zeneszerző Django Reinhardt történetét dolgozza fel, a II. világháború idején. A roma és szinti holokauszton keresztül a film azt a témát is feszegeti, hogy meddig engedjük, hogy a politika használjon vagy kihasználjon bennünket, akkor is, ha a másik út a szökés vagy valamelyik koncentrációs tábor.

 

 Oren Moverman Steve Coogan, Laura Linney © 2016 Tesuco Holdings Ltd

Oren Moverman: The Dinner; Steve Coogan, Laura Linney; fotó: Tesuco Holdings Ltd.

 

A verseny második napján személyesen Richard Gere bújt egy politikus bőrébe: a The Dinner című film azt a kérdést tárgyalja egy kamaradrámába bújtatott thriller formájában, hogy meddig tart a szülők felelőssége, ha az utánuk következő generáció súlyos bűnöket követ el. Mi a helyes döntés, és milyen következménye van minden döntésnek a gyermekeinkre nézve. Tőlünk, újságíróktól meg is kapta Gere a kérdést: kit vinne magával egy vacsorára, ha Trump hívná. „Soha nem mennék el egy ilyen vacsorára” – felelte Gere. „Trump félelmet generál és terjeszt, és a legnagyobb bűne, hogy összemosta a menekültek és a terrorizmus fogalmát. Vigyáznunk kell, és ez mindenkire vonatkozik.

A The Dinner Enyedi Ildikó filmjével futott egy napon, de nem lehet a két filmet egy lapon említeni. Szinte nem hallottam olyan nézői véleményt, ami ne magasan a többi fölé helyezte volna a Testről és Lélekrőlt; nem volt olyan szakértő vagy laikus, aki ne erről beszélt volna. Mert nem szól másról, mint amit a cím ígér. A testről és lélekről, hogy pendülnek meg lelkünk húrjai egy lehetetlen helyen egy lehetetlen, már szinte eltemetett élethelyzetben, és erre hogy reagál a test.

Ami számomra, Berlinben élő újságíróként döbbenet, hogy a sajtótájékoztatón külföldi újságírón kívül senki nem kérdezte Enyedit a magyarországi filmgyártásról és politikai helyzetről, mert ahol ezt meg lehet tenni, az pont a Berlinale, és nem értek egyet az érveléssel, hogy maradjunk a film művészi értékeinél, és ne keverjük bele a politikát.

 

Pokot | Spoor Competition 2017 POL/DEU/CZE/SWE/SVK 2017 by: Agnieszka Holland Agnieszka Mandat, Miroslav Krobot

Agnieszka Holland: Pokot | Spoor, POL/DEU/CZE/SWE/SVK; Agnieszka Mandat, Miroslav Krobot, fotó: Robert Paeka

 

Agnieszka Holland lengyel rendező, aki kérdés nélkül is Trumpnál kezdi a sajtótájékoztatót és a díjátadót egyaránt.  Holland a Pokot című filmjében azt a kérdést teszi fel, egy anarchista, feminista, komédiába ágyazott ökothriller formájában, hogy mikor érik meg az emberiség arra, hogy kevésbé barbár módon bánjon a természettel, és mikor ismeri fel azt, hogy ha a természetet menti, a saját életét is menti általa. A rendezőnő nem rejti véka alá, hogy már most jókat mosolyog a film lengyel fogadtatásán, és hangsúlyozza a művészek felelősségét, akik a kultúra és a költészet nyelvén szólnak a nézőkhöz, és ezt sem Trump, sem más mai politikus hatalma nem teheti tönkre.

 

Félicité Competition 2017 FRA/SEN/BEL/DEU/LBN 2017 by: Alain Gomis Véro Tshanda Beya © Andolfi

Alain Gomis: Félicité, FRA/SEN/BEL/DEU/LBN, Véro Tshanda Beya; fotó: Andolfi

 

Aki egyszer látta, vagy megnézi a Félicité című filmet Szenegálból, az többet nem fogja megkérdezni, hogy miért szállnak naponta több ezren életveszélyes csónakokba Líbia partjainál. A Félicité olyan ismerősen, olyan természetesen beszél a nyomorról és kiszolgáltatottságról, hogy szinte el is hisszük, hogy ebben a nyomorban, káoszban és kiszolgáltatottságban is meg lehet találni a boldogságot. És mintha mindez elég lenne a túléléshez egy mindenféle perspektívát nélkülöző világban…

Enyedi legfőbb kihívója azonban az igazi nagyágyú Kaurismäki volt. A finn Kaurismäki utoljára 2011-ben volt jelen a Berlinalen, a Le Havre című filmmel, ami a kikötői trilógia első része volt. A The other side of hope a második, de Kaurismäki állapotát látva nem vagyok biztos benne, hogy elkészül a harmadik. Ami egyrészt nagy baj, mert a világ mindig gazdagabb az olyan szent őrültek jelenléte által, mint amilyen ő is.

Másrészt, a rendező azt a benyomást kelti, hogy mindez nem okoz már neki akkora örömet, és inkább töltené békés napjait a vodkás üveg társaságában, ami persze szuverén joga. A sajtótájékoztatón elmondja, hogy nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a világ jobbítását, amihez ezzel, a  menekültekről szóló filmjével biztosan hozzájárult. A film minden kliséje ellenére olyan viccesen mesél a menekült létről, hogy nyomban kedvünk támad az összes balkáni és balti-tengeri hajót az embercsempészek szolgálatába állítani. És hogy a díjátadón olyan részeg, hogy az ülésből nem tud felállni, az is autentikus: finn blues vagy tangó, egy világklasszis előadásában.

És nem ez az egyetlen film, ami a menekültválságot tárja élénk. A versenyprogramban, ám versenyen kívül adták a Viceroy`s House című filmet, Hugh Boneville és Gillian Anderson főszereplésével. A kosztümös mozi 1947-be röpít bennünket vissza, amikor a II. világháború után Anglia meghozza azt a döntést, hogy feladja India gyarmati pozícióját és levezényli a függetlenné válás procedúráját Viktória királynő ükunokája segédletével. Bepillantást nyerhetünk Churchill titkos szerződésébe, ami még a háború alatt megígérte Pakisztán függetlenségét, elindítva ezzel a történelem máig legnagyobb menekültválságát: 14 millió ember kényszerült elhagyni otthonát, és 6 millióan haltak bele a szikek, hinduk és muszlimok polgárháborújába.

Végezetül még a díjátadóról, amit sok újság örömtelennek és szegényesnek állított be…. Nem volt örömtelen: glamourt nélkülöző volt, de nem örömtelen. Pont olyan volt, amilyen a világ ma. 11 nap tömény mozi: ilyenkor egy újságíró reggel 9-kor bemegy a moziba, este 11-kor jön ki, közben annyi ideje van, hogy hoz a sajtóközpontban felállított automatákból vizet és kávét, pisil és rohan a következő vetítésre, hogy beférjen. Ebbe ilyenkor nem fér bele a világ és annak történései.

De ahogy Anke Engelke német színésznő, a megnyitó és a díjátadó házigazdája olyan találóan mondta: ilyenkor nem Berlin megy világgá, hanem a világ és annak összes bánata jön Berlinbe. És hogy ennek méltó nyomatékot adjon a záróesemény, a kivetítőn megjelent Deniz Yücel, a napokban Isztambulban letartóztatott német újságíró képe, és tapsvihar közepette szolidaritását fejezte ki a Berlinale Palast 1631 fős közönsége. És hol és hogyan lehetne jobban a helyén a világ, mint egy olyan fesztiválon, ahol a fent említett problémák felett győz Enyedi Ildikó és a szerelem.

Szabó Ágnes

Címlapkép : Enyedi Ildikó, az összes fotó forrása: a Berlinale honlapja.

Ha érdekesnek találtad a cikket, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!

[sharedcontent slug=”cikk-vegi-hirdetes”]

Megosztás