Mit tenne ma Ülő Bika? 2016 legnagyobb környezetvédelmi csatája a sziúk ősi földjén zajlik

 

Áprilisban néhány észak-dakotai indián azt vette a fejébe, hogy megakadályozzák a lakóhelyüktől jó fél mérföldre tervezett olajvezeték megépítését. A Standing Rock sziú rezervátum egyik lakója, LaDonna Brave Bull Allard vezetésével létrehozott Szent Kő Táborához a hónapok során indián törzsek százai, támogatók ezrei csatlakoztak, mígnem a Dakota Access Pipeline (DAPL) elleni mozgalom az év nemzetközileg is legismertebb környezetvédelmi és jogvédő harcává nőtte ki magát. Az Allard által meghirdetett spirituális ellenállás Ülő Bika egykori földjén nemcsak az amerikai őslakosok évszázados küzdelmeinek hagyományába illeszkedik, de korunk legégetőbb kérdéseire is választ keres.

 

 

A csaknem 1900 Km hosszú Dakota Access olajvezeték négy államot átszelve juttatná el az Észak-Dakotában kitermelt olajat Illinois-ba, ami az építtető Energy Transfer Partners szerint jelentősen csökkentené a szállítási költségeket. A 3,7 milliárd dolláros beruházás a cég igérete alapján 40 állandó operatív és 8-12 000 időszakos munkahelyet teremt. Elvileg 2017 elején helyezték volna üzembe, és már csak egy rövidebb szakasz hiányzott belőle, amikor idén tavasszal néhány lakota indián úgy döntött, nem hagyják megépülni a vezetéket az eredeti tervek szerint.

A „Fekete Kígyó” ugyanis áthaladna ősi temetkezési helyeiken, és a vízkészleteiket biztosító, de a helyi farmereket is ivó- és öntözővízzel ellátó Missouri folyón is. A vállalat szerint a vízfolyások nincsenek veszélyben, és egy esetleges baleset nyomán szinte azonnali riasztást ígérnek, de intő jel lehet, hogy a korábbi tervek szerint a DAPL az állam fővárosa, Bismarck közelében vezetett volna – azért rajzolták át nyomvonalát, mert a hatóságok szerint túlságosan nagy kockázatot jelentett a város vízellátására.

 

 

A 100 kilométerrel arrébb tolt nyomvonal így alig 900 méterre haladna a Standing Rock Rezervátumtól, az Oahe-tavat átszelve, egy olyan területen, amit még az ötvenes-hatvanas évek gátépítései során vettek el az indián törzsektől. A DAPL építésében ma is közreműködik az Army Corps of Engineers, az a civileket és katonákat foglalkoztató szövetségi ügynökség, amely hatvan éve öt óriási gátat épített a Missouri folyón, olyan indián területeket és településeket árasztva el vízzel, amelyekért az egykor hurcolkodni kényszerülő őslakosok még ma is kompenzációt remélnek.

Foglald el a prérit!

A sziúk jó hatvan évvel későbbi revansa egyre nagyobb hullámokat vet: az első hónapok néhány száz tiltakozójához nyárra alkalmanként több ezren csatlakoztak, és a lakotákkal együtt már több mint 300 törzs zászlajai lengenek az egyre terebélyesebb tábor felett. Modern sátrak és klasszikus indián modellek, lakókocsik és bódék, amerre a szem ellát – látszólag a semmi közepén. Miközben a New York Times által, a 2011 őszén indult Occupy mozgalmak mintájára „Foglald el a prérit” névre keresztelt küzdelem egyre több szimpatizánst vonz, a nagy környezetvédő szervezetek, illetve jogvédők támogatásával világszintű kampány bontakozott ki, immár nemcsak a DAPL utolsó szakasza, hanem maga a Fekete Kígyó megépülése ellen.

 

 

Az egyik legmegvetettebb amerikai népcsoport mellett idővel olyan filmcsillagok léptek fel, mint a zöld aktivista színész Marc Ruffalo, Leonardo Dicaprio vagy Robert Redford; Jane Fonda vitt nekik hálaadásnapi vacsorát, Neil Young egy dalt is felajánlott tiszteletükre; de Bernie Sanders, a demokrata elnökjelölő verseny vesztese és Jill Stein, a zöldek jelöltje is kiállt a tiltakozók mellett.

Ismertségükön talán még nagyobbat lendített Shailene Woodley színésznő, aki október elején maga is részt vett egy békés tiltakozó akcióban, melynek nyomán 26 társával együtt letartóztatták – a 25 éves sztár egy 2 és fél órás Facebook-videóban közvetítette a kalandot, amit egy nap alatt több mint 4 milliószor láttak. A világszintű kampányba másképp is bekapcsolódhatott a Facebook népe: október végén egy rendhagyó demonstráció során 1,4 millió ember jelentkezett a világ minden részéről a Standing Rock rezervátumban zajló tüntetésre, mintha jelen lennének.

 

 

Évszázados sérelmek és harcok kísértetei

A sziú lakota törzseknél régi hagyománya van az ellenállás hősi harcainak: leghíresebb felmenőik között találjuk Őrült Lovat és Ülő Bikát, akik az 1870-es években szembeszálltak a szövetségi kormánnyal, amikor az, több ízben is megszegve az indiánoknak tett ígéretét, fokozatosan kiszorította őket földjeikről. Az amerikai állam asszimilációs politikáját kísérő egyezmények csak elvben korlátozták a környék aranylelőhelyeihez özönlő fehér telepesek érkezését, és az egyre zsugorodó területeiken apránként, adminisztratív módszerekkel vagy erőszakkal letelepedésre és a fehér emberek életmódjára (alkalmasint a keresztény vallásra) kényszerített őslakosok hiába várták az ígért ellentételezést. Nemcsak az iskolák és rendelők létesítése késett, de a kormány újabb és újabb területeket vont ki az indiánok fennhatósága alól, ha a fehér többség érdekei úgy kívánták.

A Black Hills aranybányái miatt kirobbant konfliktus során, miután a tárgyalások kudarcot vallottak, Sitting Bull és Crazy Horse csapatai több fontos győzelmet is aratnak, többek között a Little Big Horn folyónál, de a túlerővel szemben Kanadába húzódnának vissza. Őrült Ló végül inkább megadja magát, börtönbe kerül, ahol megölik; Ülő Bika pedig néhány évvel később tér vissza Kanadából, hogy letegye a fegyvert. Hálából a jenkik 1890-ben lelőtték egy tisztázatlan okokból elfajult letartóztatás során, egyik fiával egyetemben – úgy tűnik, még a Standing Rock rezervátumban békésen éldegélő veterán befolyása is túlságosan félelmetes volt számukra.

Az Észak- és Dél-Dakota államok határán fekvő Standing Rock ma az USA hatodik legnagyobb rezervátuma, kétezres adatok szerint mintegy 8 000 lakója volt. Ekkortájt azonban még a Nagy Sziú Rezervátum része, amelyet 1868-as megalapítása után 12 évvel több kisebb részre bontana a szövetségi állam. A földekből több jutna a helyi sápadtarcúaknak, és az őslakosok szövetségeit is megbonthatná az új rendszer – miközben az államként még el nem ismert „két Dakota” is az indiánoknak fenntartott területek visszaszorításáért lobbizik. A reform nyomán ébredezik némi ellenállás, csírájában való elfojtásának része lehet Ülő Bika meggyilkolása, de az is, hogy két héttel később, a mai Dél-Dakota déli csücskében, a Wounded Knee folyó közelében 150-300 sziút – köztük gyerekeket és nőket mészárolnak le az Egyesült Államok 7. lovasezredének tagjai.

 

 

Az öldöklésért, amelyért egykor kitüntetés is járt a leghősiesebb katonáknak, végül 2001-ben kért bocsánatot az amerikai Kongresszus, de Wounded Knee, amelynek környékén a legenda szerint Őrült Ló földi maradványai is pihennek, még a hetvenes években is véres bizonyítékokkal szolgált az állam és az őslakosok közötti, nem csillapuló viszályra. 1973-ban a Wounded Knee települést választotta ki kb. kétszáz lakota és az American Indian Movement aktivistái, hogy tiltakozzanak, mert nem sikerült leváltaniuk korrupt vezetőjüket, de egyúttal a szövetségi kormánnyal is szerettek volna tárgyalásokat kikényszeríteni helyzetük javításáról.

A megszállt kisvárost csak 71 napos „ostrom” után sikerült visszafoglalniuk az amerikai rendfenntartóknak; egy seriff lebénult, 2 indián aktivista meghalt, egy pedig eltűnt a lövöldözésekkel tarkított konfliktus során. Egy hónappal később A Keresztapa főszerepéért Oscarra jelölt Marlon Brando helyett egy apacs színésznő, Sacheen Littlefeather utasíthatta el a filmakadémia díját – és hívhatta fel a figyelmet az amerikai őslakosok mostoha helyzetére, a filmiparon belül és azon kívül is. Az indiánok elnyomásának híre a nemzetközi sajtóig is eljut, és váratlan támogatást kapnak az amerikai közvéleménytől is – valahogy úgy, mint az utóbbi hónapokban, amikor az őslakosok küzdelmének egykori jelképes helyszínei, Wounded Knee, Little Big Horn, és a  Sitting Bullhoz hasonló hősök öröksége új aktualitást, újra érvényesnek tűnő üzenetet hordoznak.

Mindig a mi törzseink fizették meg Amerika prosperitásának árát

A föld és a víz, amelyért jelenleg a sziúk és társaik küzdenek, a ma érvényes törvények szerint tehát ugyan nem az övék, de nem csoda, ha joggal érzik úgy, hogy a Standing Rock rezervátumától néhány száz méterre futó, és a folyót keresztező vezeték, akárcsak egykori temetkezési helyeik feldúlása olyan évszázados megaláztatások sorozatába illeszkedik, amire ma is meg kell próbálniuk nemet mondani. Mintha csak megfogadnák az 1989-ben elhunyt lakota vezető, Mathew King intését: „Csak egy szomorúbb dolog van annál, ha egy indián nem szabad, egy olyan indián, aki nem emlékszik rá, milyen volt szabadnak lenni.”

 

 

Bár az utóbbi évtizedekben a kormány több szimbolikus gesztussal ismerte el, hogy az őslakosok kisemmizése és direkt vagy indirekt eszközökkel megvalósított kiirtásuk súlyos bűn volt, a jelenben is hasonló forgatókönyv valósul meg: „Akár a Black Hills aranyáról van szó, akár a Missouri folyó vízenergiájáról, akár az olajvezetékekről, amelyek őseink hagyatékát veszélyeztetik, mindig a mi törzseinknek kellett megfizetniük az amerikai prosperitás árát” – fogalmazott a Standing Rock Rezervátum főnöke, David Archambault a New York Times hasábjain augusztus végén.

Ma ugyanaz az olajvezeték túlságosan nagy kockázat Bismarck fehér lakossága számára, de a modernitás és a gazdasági szükségszerűség megtestesítője akkor, ha az indiánok földje mellett épül fel. És ebben az esetben mintha már elfogadható lenne, ha könnygázzal, gránátokkal, vízágyúkkal, kutyákkal és Humvee katonai terepjárókkal, helikopterekkel felszerelt, militarizált rendőrök és speciális alakulatok próbálják jobb belátásra bírni a projekt ellenzőit.

A víz élet – védd meg a vizet, védd meg, ami szent!

 

 

A kezdetektől máig zömében békés tiltakozások első komolyabb incidensei nyáron következtek be, ősszel pedig felgyorsultak az események. Miután szeptember 3-án munkába álltak az első buldózerek, és a tiltakozók megpróbálták elállni a szentnek tartott földet felforgató gépek útját, fizetett biztonsági erők könnygázzal oszlatták őket, és kutyákat engedtek rájuk. Panaszuk nyomán a helyi serif közölte, hogy az erő használata indokolt volt, hiszen a szövetségi állam tulajdonában lévő magánterületre hatoltak be. Ekkortájt ocsúdott a szövetségi kormány is, és megpróbálta csillapítani a kedélyeket: épp azon a napon, amikor az indiánok keresetét elutasította egy szövetségi bíró, az igazságügyi és belügyi tárca az építkezés felfüggesztést kérte a védett szakrális helyek 32 kilométeres körzetében.

A munkálatok mégis újraindultak október 11-én, két héttel később pedig újra több incidens történt, amelyek nyomán tüntetők és rendfenntartók kölcsönösen egymást vádolták: néhány fegyver is elsült, tüzek gyúltak és molotov-koktélok robbantak, a rendőrség ismételten letartóztatott 117 embert, és a tiltakozók szerint aránytalan erőszakot alkalmazott. A november 15-ére meghirdetett nemzeti akciónapon több száz városban demonstráltak a DAPL ellen, helyben pedig az újabb durva összecsapásra november 20-án került sor, amikor mintegy 400 tüntetőt próbált visszaszorítani a rendőrség, és a -2 fokos hidegben vízágyúkkal kezdte locsolni a videó felvételek tanúsága szerint békés tiltakozókat, a helyben segédkező egészségügyi dolgozók szerint halálos veszélybe sodorva őket.

Please share this #NoDAPL press release from the Standing Rock Medic & Healer Council: pic.twitter.com/mSGwMa78pB

— Linda Black Elk (@lindablackelk) 2016. november 21.

  A rend őrei könnygázt, paprika sprayt, gumilövedékeket, és gránátokat is bevetettek: a Guardian mérlege szerint 167-en sebesültek meg, heten kerültek kórházba, és egy fiatal nő súlyosan megsérült a karján. Szeptember óta összesen mintegy 400 tiltakozót tartóztattak le, és ugyan a rendőrök a tüntetők erőszakos voltával indokolják fellépésüket, néhány hete az ENSZ is úgy találta, hogy a kormány alkalmaz túlzott erőszakot, illetve embertelen körülmények között tart több őrizetbe vett személyt.

Az ENSZ rapportőrje elég határozottan kiállt a tiltakozók jogai mellett: felhívta a kormányt, hogy hallgassa meg és vegye tekintetbe álláspontjukat, és hagyjon fel az erőszak aránytalan használatával – ha akadnak is erőszakosabb tüntetők, ez nem lehet ürügy arra, hogy a rendőrség békés ellenállók ellen így lépjen fel. A szervezet más rapportőrjei is arra emlékeztették az Államok vezetését, hogy a helyi lakosoknak jogában áll megvédeni környezeti és kulturális értékeiket, a kormánynak pedig kötelessége méltányosan kezelni ügyüket.

A nyersolaj szállítási dilemmái kontra demokrácia

A Dakota Access vezeték a tervek szerint Észak-Dakota olajlelőhelyein, elsősorban a Bakken formáció területén termelt olajat szállítaná Illinois finomítóihoz. A Montana és Észak-Dakota államok határán fekvő Bakken úgynevezett nem hagyományos módon kitermelhető olajat és gázt rejt: az 1950-es években felfedezett kincsek felszínre hozatala csak a közelmúltban vált lehetségessé az olyan új technikák, mint a fracking, a rétegrepesztés módszerével.

A feltételezések szerint a Bakken Észak-Dakotában található lelőhelyei az USA utolsó „kihasználatlan” készletei – azaz a hagyományos olajtermelő országokkal, de elsősorban a szomszédos Kanadával folytatott ádáz versenyben fontos aduk lehetnek. Az utóbbi évtizedek technológiai boomja a fracking és más alternatív kitermelési metódusok terén számos előre nem látott problémával és kockázattal szembesítette az olaj- és gázipart, de főképp a hatóságokat.

Így például a Bakken területén megugrott termeléshez szállítási infrastruktúrát kellett létrehozni. Kezdetben kiváló megoldásnak tűnt a vasút, csakhogy 2013-2014-ben 3 szerelvény is kisiklott a két észak-amerikai országban, súlyos baleseteket okozva. A legdrámaibb minden bizonnyal a Lac-Mégantic tragédiája volt, amikor a város területén kisiklott és felrobbant vagonok nemcsak 50 épületet romboltak le, de 47 ember halálát is okozták.

E balesetek nyomán derült ki – legalábbis a szélesebb nyilvánosság számára, hogy a szóban forgó nyersolaj tulajdonságai még nehezebbé teszik a szennyezett területek korábban sem egyszerű tisztítását is. Az amerikai hatóságok csak ekkor kezdték pedzegetni, hogy a Bakkenben kitermelt olaj talán túlságosan illékony, ezért nem egyszerűen gyúlékony, hanem veszélyes anyagként kellene számon tartani. A vonatszállítás során utólag felfedezett, vagy legalábbis utólag regisztrált kockázatok még nagyobb nyomást gyakoroltak az alternatív lehetőségek, így az olajvezetékek építésével kapcsolatban.

 

 

Az utóbbiak konstrukciója azonban jóval babrásabb, erről tanúskodik a Keystone XL vezeték IV. fázisának története, amelynek terveit 2008-ban mutatta be a TransCanada cég, Barack Obama pedig tavaly novemberben vétózta meg őket másodszor. A Keystone XL szóban forgó, szintén kb. 1900 Km-es szakasza Kanadából vezetne az USA finomítói felé, és nemcsak az Albertában brutálisan környezetkárosító technikával kitermelt, úgynevezett olajhomokot (ez olaj, homok és bitumen keveréke) szállítaná rövidebb útvonalon, de a Bakkenen is áthaladt volna.

 

 

Csakhogy az olajipar és a republikánusok által teljes mellszélességgel támogatott projektnek számos ellenfele támadt. A helyi földtulajdonosok, a feltételezett gazdasági előnyöknél a veszélyeket többre tartó demokrata politikusok, végezetül pedig mindazok, a környezetvédőkkel az élükön, akik szerint inkább a klímaváltozást feltartóztató stratégiákba kellene pénzt és energiát ölni, mint előremenekülni az olcsóbb benzint és olcsóbb fosszilis energiát ígérő modellek, és a fracking vagy az olajhomok innovációinak figyelmen kívül hagyott kockázatai felé.

A Keystone XL Bakkent is érintő szakasza tehát egy szintén nemzetközivé duzzadt kampány eredményeként meghiúsult, legalábbis egy időre – azaz Standing Rockban sokat kockáztat az olajbiznisz és az építkezésre engedélyt adó hatóságok is. De az egyre komolyabb téttel tisztában vannak a projektet ellenzők is.

Az ország következő elnöke, Donald Trump ugyebár a klímaváltozásról azt nyilatkozta, hogy a kínaiak találták ki az USA ellen bevethető csodafegyverként, és a DAPL új nyomvonala jelentette veszélyekről még áprilisban riasztó amerikai környezetvédelmi hatóságról azt gondolja, hogy haszontalan bürokraták gyülekezete. Idén augusztusban tanácsadói közé választotta Észak-Dakota kormányzóját is, miközben pénzügyi érdekei is kötődnek a DAPL-hoz. Ő maga is befektetett az olajvezetéket építő Energy Transfer Partners vállalatba, miközben a cég vezetője, Kelcy Warren 100 000 dollárral támogatta kampányát. Hasonlóképp adott és kapott pénzt a Phillips 66 nevű cégnek, amely a DAPL megépülése esetén 25%-os tulajdonos lesz.

Trump owns stock in the company building the Dakota Access Pipeline #NotMyPipeline #NoDAPL pic.twitter.com/ij8aA3qwvt — The Daily Edge (@TheDailyEdge) 2016. november 29.

 

„Shut down the banks” – Lődd le a bankokat!

Az olajvezeték megépülésének ellenzői sem hanyagolták el a pénzügyeket. Nemcsak a tábor lakóinak jogi védelmére gyűjt össze jó 100 nap alatt mintegy 2,2 milllió dollár, de a támogatásukra ajánlott akciók között fontos szerepet kap a finanszírozó bankok felé történő lobbizás és nyomásgyakorlás is.

A Food & Water Watch nevű szervezet összegyűjtötte, mely bankok biztosítják a projekt pénzügyi hátterét, érdekes módon az amerikai vagy japán pénzintézetek mellett számos európai bankot is találunk, derékhadukat a franciák alkotják: BNP Paribas, Crédit agricole, Natixis, Société Générale; de itt a holland ING, a Royal Bank of Scotland, vagy a BayernLB is.

 

 

Jó két tucat környezetvédő szervezet, köztük a Greenpeace intézett nyílt levelet ahhoz a pénzintézeket tömörítő egyesülethez (Equator Principles Association), amelynek több említett bank is a tagja, és vállalásaik közt szerepel, hogy az általuk finanszírozott projektek tiszteletben tartanak bizonyos környezetvédelmi és szociális elveket. Csak a New York-i székhelyű Citigroup és a norvég DNB méltatta válaszra a civileket. Az előbbi csupán azt felelte, hogy a dialógust szorgalmazza a sziúkkal, de a legnagyobb norvég bank, a DNB, egy hete bejelentette, hogy eladja részvényeit, illetve az építkezésben részt vevő cégeknek nyújtott kölcsönöket is felülvizsgálja. Hasonló döntést hozott, feltehetően szintén a helyi lappok (számik) nyomására is, a szintén norvég Odin Fund Management is.

Ha mi nem, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?

A legfrissebb fejlemények szerint a napokban várható újabb konfrontáció. Egyrészt az építkezésben közreműködő  U.S. Army Corps of Engineers múlt pénteken 10 napot adott a táborozóknak arra, hogy elhagyják a szövetségi területeket, és kiürítsék a legnagyobb, alkalmanként több ezer ember szállásául szolgáló „Oceti Sakowin” tábort. A hadsereg egyébként korábban a Missouri folyó átszelését engedélyező döntését is felfüggesztette, most pedig azzal indokolja a tábor kiürítését, hogy így védhetőek meg az emberek a DAPL ellenzői és a rendfenntartók durva összecsapásainak, illetve a hideg időjárásnak kellemetlen hatásaitól. A kissé abszurd érvelésre válaszul a Standing Rock vezetője, Archambault bejelentette, hogy még a korábbiaknál is eltökéltebbek, hogy megvédjék vízkészleteiket.

 

 

Még ennél is buzgóbbnak mutatkozott Észak-Dakota már említett kormányzója, Jack Darlymple, aki hétfőn rendelte el a tábor kiürítését, szintén a hideg jelentette veszélyre hivatkozva. Valóban nem túl kellemes arrafelé az időjárás, de jelen körülmények között épp egy erőszakos evakuáció lehet az, ami a tiltakozók testi épségét fenyegeti.

December 5. – a U.S. Army Corps által megjelölt határidő történetesen épp George Armstrong Custer, a Little Big Hornnál zajlott csata vesztes tábornoka szülinapi dátuma. Épp erre a napra szervezik megmozdulásukat az amerikai veteránok, akik december 4 és 7 között látogatnák meg, az eddigi ígéretek szerint jó kétezren a tábort.

Őket elsősorban az indította meg, hogy milyen erőszakkal szembesültek a magáncégek és a szövetségi, illetve helyi rendőri erők részéről a békés tüntetők: „Minden egyes nappal világosabbá válik, hogy Amerika védelmezőinek a Víz Védelmezői mellett a helyük. Állítsuk meg ezt a durva igazságtalanságot, amit itt és most követnek el, az otthonunkban. Ha mi nem, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor? Hős vagy? Becsületes vagy? Akkor nem, ha engeded, hogy ez legyen az Egyesült Államok.”

A #NoDAPL mint a jéghegy csúcsa: korunk elhallgatott háborúja

Miközben a DAPL elleni küzdelem publicitása egyre nő, közelebbről nézve, a világon számos olyan konfliktust találunk, ahol hasonló környezetvédelmi, gazdasági, emberi jogi és demokratikus dilemmák előterében konfrontálódnak, olykor életüket is kockáztatva a nagyvállalatokat és a beruházókat a munkahelyteremtésre hivatkozva támogató politikai képviselet egyfelől, és a maroknyi helyi ellenálló mögött felsorakozó szövetségesek másfelől.

 

 

Csak a szomszédos Latin-Amerikában tavaly minimum 122 környezetvédőt gyilkoltak meg a brit Global Witness adatai szerint, egy évvel korábban 114-et. A halottak 40%-a kontinens őslakosai közül került ki, sokan közülük nem is voltak korábban aktivisták, csak megpróbálták megvédeni földjüket vagy természeti kincseiket. A tavalyi jelentést a Global Witness a 2015 márciusában saját házában kivégzett, korábban fontos nemzetközi elismerésben is részesült Berta Cáceres hondurasi aktivistának ajánlotta.

Csupán Brazíliában 50 gyilkosságot regisztráltak, de nem csak ott jellemző, hogy „az erőszak a politikai élet legitim elemévé vált, informálisan elfogadhatóvá lett”. Ha a hozzánk közelebb fekvő, erősebb jogállami keretekkel rendelkező országokat nézzük, itt is találunk olyan példákat, mint a franciaországi Sivens, ahol csak azután függesztették fel egy vitatott víztározó építését, hogy egy nem rendeltetésszerűen használt oszlatógránát egy fiatal környezetvédő halálát okozta