Új vezetőt választanak a francia konzervatívok: Agyő, Sarko! Helló, Fillon?

Két nagy meglepetéssel is szolgált a francia konzervatívok előválasztásának vasárnap tartott első fordulója: nemcsak Nicolas Sarkozy nem jutott be a döntőbe, de a választók az esélytelennek és szürke eminenciásnak tartott François Fillont emelték az első helyre. Sarkozy egykor megvetett miniszterelnökének revansát a tradicionális értékeket és keménykezű neoliberális reformokat óhajtó jobboldal olyan lelkesedéssel támogatta, hogy a második helyezett Alain Juppének csodára lenne szüksége a jövő vasárnapi győzelemhez.

 

 

Megalázó vereséget szenvedett a vasárnapi előválasztáson Nicolas Sarkozy, ami akár karrierjének végét is jelentheti, legalábbis majd 62 évesen és egy ilyen egyértelmű kudarc után – a jó 4 millió előválasztónak csupán 20,6%-a szavazott rá, és 8 ponttal marad el a második, 24 ponttal az első helyezettől – az Elysée-palota elérhetetlen álomnak tűnik. Persze az édesapja révén magyar származású politikus jött már vissza nagyon mélyről, de a vasárnapi eredmény feltehetően azt jelzi, sajátos politizálásának eredményeképp felégette maga mögött a hidakat, és maga a „jobboldal népe” veti ki magából azt, akit egykor megváltójaként ünnepelt.

Felbukkan-e Trump és a Brexit árnya a 2017-es elnökválasztáson?

A jövő évi francia elnökválasztásra sokan tekintenek úgy, mint a Brexit és Trump győzelme alkotta szériában egy újabb földrengésszerű eseményre. Elsősorban azért, mert a kormányzó baloldal és maga a köztársasági elnök, François Hollande olyannyira népszerűtlen (mostanában már 5% körül is mérték), hogy könnyen lehet, jövő tavasszal be sem jut a baloldali aspiráns az elnökválasztás második fordulójába, ahol tehát a jobb és a szélsőjobb mérkőzhet meg egymással.

Pedig talán közelebb járunk az igazsághoz, ha Franciaországra is úgy tekintünk, mint egy olyan laboratóriumra, ahol hosszú ideje érnek azok a folyamatok, amelyek potenciálisan brutális következményei ma „megrázzák a világot”. Ebben a perspektívában Nicolas Sarkozy inkább tűnik Donald Trump előképének, akárcsak jeles kollégája, Silvio Berlusconi; a szélsőjobboldali Marine Le Pen sikerei pedig inkább látszanak évtizedes csalódások és komoly politikai aknamunka eredményének, mint új trendnek.

Innen nézve az is szembetűnőbb, hogy a hagyományos baloldal alatt már jó ideje inog a szék, nem véletlen, hogy 2002-ben sem jutott be a szocialista jelölt, Lionel Jospin az elnökválasztás második fordulójába; ahogy az sem, hogy három évvel később a franciák meggyőző többsége (69%-os részvétel mellett majd 55%-uk) leszavazta az uniós alkotmánytervezetet.

Az egykor „forradalmian” sikeres recept csak egyszer volt felhasználható 

Nicolas Sarkozy 2007-es győzelmének lényegében 2 nagy trükkje volt. Az egyik az, hogy 25 éves sikeres politikai karrierje, és az ország egyik leggazdagabb városának és megyéjének élén töltött évek dacára el tudta hitetni az emberekkel, hogy a kisemberek számára is érzékelhető „változást” hoz majd. A másik az, hogy az elődjei által már itt-ott diszkréten kitaposott utat büszkén felvállalva, a szélsőjobb eszméit és jelmondatait is átvéve „szólította meg” a Nemzeti Front (Front National, FN) szavazóit, ezzel újra többséghez segítve a Jacques Chirac 12 éves regnálása után némileg megtépázott népszerűségű konzervatívokat.

Sarkozy aztán a „komplexusok nélküli jobboldal” képviselőjeként, a luxuslakásából a „korán kelők” érdekében munkálkodó politikusként, a volontarizmus bajnokaként valóban meghódította a szélesebb tömegeken túl a jobboldal kemény magját is – nem utolsósorban pedig a Franciaországban szembetűnően összefonódó gazdasági és médiaelitet. Választási győzelme estéjén órákig hiába várták hívei a Concorde téren: először inkább a Champs-Élysées egyik luxuséttermében koccintott azokkal, akik valóban számítottak. 5 éves regnálását a hiperaktív elnökség, a kézi irányításra fogott pártszervezet és a háttérbe szorított kormányzat, a közvélemény-kutatások függvényében adagolt showelemek, nem utolsósorban pedig a szélsőjobbról érkező főtanácsadó, így a „nemzeti identitás” kérdései és a társadalmat mélyen megosztó témák határozták meg.

Ennek a mixnek hátterében a jobboldal lényegében egész pályás letámadást indított, szinte minden területen villámreformokat kezdeményezve, a felsőoktatástól kezdve, az igazságszolgáltatáson át a belső és külső hírszerzés átalakításáig. Mindezt kemény, fűnyíró jelleggel végrehajtott leépítések, később megszorítások, a szociális vívmányok avagy „kiváltságok” visszavétele, és persze a bevándorlással, illetve a muszlim és afrikai gyökerű franciákkal szembeni előítéletes kommunikáció kísérte, miközben Sarkozy a franciaországi muszlim szervezeteket is megpróbálta megreformálni.

Másodszorra nem lehetett megvezetni a választókat

Azért érdemes mindezt felidézni, mert Sarkozy egykori sikerében, majd 5 évvel későbbi kudarcában már számos olyan elemet találunk, ami Donald Trump vagy a Brexit meglepetéseit előkészítette. A polkorrekttel, az „uralkodó balliberális” vagy 68-as ideákkal, így az azt képviselő elittel szembeszálló selfmade man hazug mítosza; a nacionalista-soviniszta és a bevándorló-, muszlimellenes érzelmek és indulatok táplálása, a jogállam elleni nyílt és diszkrétebb támadások – így például a bírák elleni kirohanások vagy az igazságszolgáltatás manipulációja; a showelemekkel tarkított, spektákulum jellegű politika; a szélsőjobb ideáinak, ideológusainak felvállalása mind olyan elemek, amelyek Sarkozy és a „komplexusait levető” európai jobboldal eszköztárában éppúgy szerepeltek, mint Trump puttonyában. Csak épp Trump mert még nagyobbakat mondani, még megosztóbb, még szélsőségesebb, még szemérmetlenebb lenni, és akárcsak európai kollégái, szerencsésen érzett rá a közhangulat egyes rezdüléseire.

Épp ezért lehet tanulságos Sarkozy 2012-es veresége és tegnapi kudarca: az, aki 10 évvel ezelőtt a jobboldal rajongott és csodált jelöltje volt, korunk hőse, a tökéletes ember a kijelölt feladatra – a konzervatív hatalom megújítására és a neoliberális reformok végrehajtására – másodszor már nem tudta átejteni a szavazókat. Sőt, a nem különösebben karizmatikus François Hollande nagymértékben annak köszönhette a győzelmét, hogy 2012-ben sokan Sarkozy ellen mentek szavazni, a mérsékeltebb jobboldaliak közül pedig néhányan inkább otthon maradtak. A szélsőjobbos szavazókat sem lehetett kétszer megvezetni, ezúttal nem a kópiára, hanem az „eredeti” Nemzeti Frontra voksoltak, és Marine Le Pen még javított is édesapja 2002-es eredményén.

A felégetett és felszántott terepen nehezen szökken újra szárba a választói bizalom 

Sarkozy tucatnyi többé-kevésbé súlyos korrupciós vád gyanújával távozott a hatalomból, amihez még sikerült egy kampányfinanszírozási botrányt biggyesztenie. Nyomában romokban maradt a párt is: egymással marakodó vezetők, egy tragikomikusan elcsalt tisztújítás, és a pártszervezetet is érintő korrupciós vádak kísérték az elmúlt 4 évet. A gyászos helyzeten csak a köztes választásokon aratott győzelmek enyhítettek, amelyeket elsősorban a kormányzó szocialisták népszerűtlensége és a kisebb, nem koalícióképes formációknak, így a szélsőjobbnak rosszabb esélyeket nyújtó választási törvény „hoztak” és nem annyira a jobboldali választók lelkesedése.

A politikai paletta másik oldalán Hollande és kormányfője, Manuel Valls határozott mozdulatokkal ásták a francia szociáldemokrácia sírját: lényegében egyetlen lényeges, mélyebb változást pedzegető kampányigéretet sem hajtottak végre, a „melegházasság” törvénybe iktatásán kívül. Paradox módon épp ez a reform az, ami a gall jobboldal egyik legsikeresebb, alulról szerveződő, és ma talán sorsdöntő mozgalmát létrehozta.

A szocialisták nem reformálták meg a bankrendszert (sőt, uniós szinten a status quo és a nagy francia bankok mellett álltak ki); természetesen nem szálltak szembe a „finánctőkével”, ahogy az egykor elnökjelölt Hollande ígérte, nem léptek fel a Merkel nevével fémjelzett takarékoskodási és megszorítási politikák ellen, hanem többé-kevésbé diszkréten folytatták a jóléti állam neoliberális ihletésű leépítését. Néhány terület, így például a Sarkozy alatt kivéreztetett közoktatás kivételével nem korrigálták a leépítéseket, hanem inkább folytatták az állami szolgáltatások piacosítását; és az adópolitika igazságtalanságán is csak enyhítettek, mélyebben nem nyúltak bele a rendszerbe.

Afféle „jó rendőrként” segédkeztek a Sziriza-féle alternatíva lenullázásában, és nagyjából hasonló „nem fog fájni” vagy a „modernitásnak nem lehet ellenállni” szólamok kíséretében olyan liberalizációs reformokat iktattak törvénybe, amiről a jobboldal korábban még álmodni sem mert.

Ilyen volt például a munkatörvény, amely az elmúlt időszak legnagyobb társadalmi ellenállását, és elsősorban a pregresszív vagy balos szervezetek és körök mély ellenszenvét váltotta ki, Hollande és a rendőri erőket komplexusok nélkül használó Manuel Valls pedig annak ellenére lenyomta a törvényhozás torkán, hogy még saját képviselőikből sem állt volna össze a parlamenti szavazattöbbség.

A szocialista hatalom (Parti socialiste, PS) nem élt a nukleáris energia visszaszorítására kapott lehetőségekkel sem; kifejezetten elnyomó, a rendőri túlkapásoktól sem visszariadó eszközökkel lépett fel a legtöbb esetben a döntéseit vitató mozgalmakkal szemben; és a terrorista merényletek nyomán a szabadságjogok kurtítása mellett azért sem tett lényegében semmit, hogy érdemben enyhítse egyes lakossági csoportok, így például a muszlim gyökerű lakosság kirekesztését (lásd burkini-vita).

Nemcsak a szociális vagy gazdasági téren nem támogatták a hátrányos helyzetben lévőket, hanem az anyagi áldozattal nem járó, viszont erősen jelképes és konkrét politikai emancipációval kecsegtető ígéreteikről is lemondtak. Igy például nem próbáltak önkormányzati szavazati jogot adni a jó ideje Franciaországban letelepült bevándorlóknak, ahogy a rendőrség rasszista igazoltatási gyakorlata és a büntetlenül maradt, olykor halált okozó túlkapások ellen sem léptek fel.

Hollande külpolitikája vagy nem volt elég következetes, vagy egyértelműen a biznisz jegyében folyt, így az „emberi jogok harcosaként” tetszelgő Párizs fegyvereladási rekordokat döntött olyan tiszteletreméltó partnerekkel, mint az egyiptomi Al-Sisi vagy a szaúdi rezsim. Eközben a menekültválsággal kapcsolatban Franciaország nemhogy aktív segítséget nem volt hajlandó felajánlani a krízishelyzetekben, de még a britek szennyesét, a calais-i dzsungelt is hajlandó volt ledózerolni – félő, hogy hosszú távú, azaz valódi megoldások nélkül.

A mandátum kezdetén jelentkező komoly korrupciós botrányok nyomán ugyan történtek félénk lépések az átláthatóság terén, de a szocialisták legfőbb erénye a téren is a passzivitás lehet: a legjobb esetben hagyták, hogy az igazságszolgáltatás tegye a dolgát. De szinte semmit sem vagy túl keveset tettek azért, hogy például a szisztematikus adócsalás, a bankok segítette illegális gyakorlatok, a nagy cégek adóoptimalizálása ellen fellépjenek vagy a közérdekű szivárogtatók helyzetén érdemben javítsanak.

Alternatíva híján – a jobboldal még magabiztosabban állhat ki a sajátnak tartott értékei mellett 

Ahogy ez a hosszú lajstrom is jelzi, Hollande-ék lényegében a jobboldal nyomvonalán haladtak tovább, a Sarkozy által harsányabban felvállalt „értékek” helyett szürkébben vagy óvatosabban képviselve egészen hasonló elgondolásokat, immár kétséget sem hagyva afelől, hogy a nyílt rasszizmust és egyes társadalmi reformokat leszámítva, alapvetően nem jelentenek alternatívát. Az utóbbi hónapokban már bizonyossá vált, hogy arra készülnek, az elnökválasztást „középről” nyerhetik  meg – amiben persze a nagyjából atomjaira hullt, közelebbről 4-5 formációra szétesett és átláthatatlan stratégiájú radikális baloldal pártpolitikai tehetetlenségének is fontos szerepe volt.

Ebben a régóta, markánsan jobbra tolódott politikai térben került sor a jelenleg épp A Republikánusok (Les Républicains) néven futó konzervatív formáció nyílt előválasztására, amelyben a legtöbb előrejelzés és a média is egyértelműen az Alain Juppé-Nicolas Sarkozy páros továbbjutására számított. Nagy meglepetésre azonban az utóbbi hetekben egyre népesebb mítingeket, növekvő érdeklődést és rokonszenvet kiváltó François Fillon nyerte meg az első fordulót (44,2%), méghozzá csaknem behozhatatlan előnnyel a második helyezett Juppé (28,6%) előtt.

A jobboldal első ízben rendezett hasonló választást, amelyen 2 euró befizetése és egy, a jobb-jobbközép alternatíva szükségességét elismerő aláírás nyomán bárki részt vehetett. A konzervatívok tanultak a szocialisták 6 évvel ezelőtti politikai sikeréből: akkor a PS nemcsak hónapokon át tematizálhatta a semmiből a politikai közbeszédet, de a belharcokon felülemelkedő, méltóságteljes vitára kész formáció képét is nyújtotta. De okultak a 4 évvel ezelőtti csalásokkal és vádaskodással megspékelt saját pártelnök-választásuk bohózatából is: komoly előkészítés és hónapok óta tartó, szervezett, több vitával tagolt kampány nyomán múlt vasárnap lényegében fennakadások nélkül szavazhatott mintegy 10 229 körzetben a még nem végleges adatok szerint több mint 4 millió polgár – és legfeljebb kisebb bakik és szabálytalanságok történtek.

A „jobboldal népe”, ahogy a francia sajtó aposztrofálja a szavazókat, egyértelműen nemet mondott Sarkozyre, amiben persze néhány balos szavazó is segédkezhetett, de az eredmények nem hagynak kétséget afelől, hogy saját táborában sincs elegendő támogatója. Bebizonyosodott, amit a többi jelölt már hónapokkal ezelőtt sejtett: Sarko politikai tőkéje elapadt, és sem a hírekben újra meg újra felbukkanó korrupciós ügyek, sem az amatőr módon, főcímekre és koherens egésszé össze nem álló ötletekre és mondásokra épített kampánya nem győzte meg az ellenkezőjéről a híveket.

A mögötte keletkező űrt a régi chirac-ista és mérsékeltnek mondható Alain Juppé, Bordeaux polgármestere, és főképp Sarko egykori, megvetett és nyíltan kifigurázott miniszterelnöke, François Fillon tudta kitölteni. (A maradék 4 jelölt egyaránt 2% alatt végzett.) Fillon jelentős előnyéhez nyilván hozzájárult a tudatos építkezés és a gyakran leértékelt politikai munka: ő kezdte legkorábban, még tavaly a kampányát, amelyet épp most koronázott meg egy néhány hét alatt 40 ezer példányban elkelt könyv az „iszlám terrorizmus elleni küzdelemről”. Sikerének másik kulcsa az lehet, hogy Sarkozy afféle ellenpólusaként sikerült az együtt lehúzott öt évből magáénak elkönyvelnie a pozitívumokat (pl. a nyugdíjreformot), és elhatárolódnia a kudarcoktól (pl. a líbiai intervenciótól vagy a 600 milliárdos államadósság növekedéstől).

Egy tradicionális, katolikus és keménykezű reformer?

Bár idővel a többi jelölt is ebbe az irányba mozdult el, de Fillon fektette le elsőként azt az ultraliberális és olykor nyíltan szakszervezet-ellenes programot, ami miatt már Thatcherhöz hasonlítják, és ami szemlátomást kedvére van a konzervatív kemény magnak. Ideológiailag számos párhuzamot találunk az állam újraosztó szerepét visszaszorítani kívánó, egyszerre takarékoskodást, de adócsökkentést is szorgalmazó, ugyanakkor nagyobb nemzeti szuverenitást óhajtó amerikai jobboldallal. Fillon e szellemben is bizalmatlannak tűnik a bővített EU-val szemben, és számos francia kollégájához hasonlóan megegyezésre törekedne az oroszokkal. A másik „transzatlanti hasonlóság” a vallási alapú politikai mozgalmak lényegi szerepe: Fillon kampánya jelentős lökést kapott a még a kisebb, eldugott településeken is mozgósítani képes „katoszférától”, közelebbről pedig a melegházasság ellen létrejött óriási felhajtó erejű mozgalom utódszervezetétől a Sens commun (kb. józan ész) csoporttól.

Alain Juppé esélyeit gyengíthette, hogy egykor még Chirac helyett kellett elvinnie a balhét a párizsi városháza hírhedt korrupciós ügyében, és 2004-ben 14 hónap felfüggesztett börtönre ítélték, illetve a politikai életből is távoznia kellett, egy egész évre – azaz még a börtönbüntetésnél is rövidebb időre, ami szépen jelzi, mennyire ügyelnek a francia törvények a politikai képviselet tisztességének látszatára.

De talán még ennél is fontosabb, hogy Juppé több szempontból is kevésbé tűnt radikálisnak, mint Fillon – a sajtóbeszámolók szerint a választók túl langyosnak, engedékenynek találták. Nemcsak a „keresztény értékek”, hanem a nyíltan konfrontatív szociális és gazdaságpolitika terepén is.

A vasárnapi választások egyik tanulsága tehát az lehet, hogy a francia konzervatívok már nem kérnek az elit elleni pszeudo-lázadást és vulgáris köpönyegforgatást képviselő showmanből. Helyette egy olyan régi motoros, diszkrét, de következetesnek látszó pártkatonát favorizálnak, aki a tradicionális Franciaország képviseletében, kemény kézzel folytatná a neoliberális reformokat. Azaz olyasvalakit, akit egy világ választ el a Hollande-ból is kiábrándult baloldali szavazóktól.

Ha Sarkozy volt eddig a francia politika nagy mumusa, Fillon sikere – kétségtelenül más stílusban, de mégiscsak azt bizonyítja: a francia társadalom megosztottsága továbbra is jelentős. Korai lenne megmondani, hogy a megosztottságot aktívan szító politikai vezetők közül kinek sikerül majd végül kikaparnia a gesztenyéket. De ami a közérdek szempontjából a legfontosabbnak tűnik: akárcsak az Atlanti-óceán túlsó partján, erre a megosztottságra egyelőre nem készül gyógyír a politikai boszorkánykonyhán.

Dobsi Viktória

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.