Bezárás
Egyéb

Nem látták jönni: a közvéleménykutatók és Donald Trump történelmi győzelme

Történelmi estére készült New York, és tényleg történelmi lett, csak nem éppen úgy, ahogy azt sokan eredetileg elképzelték. 115 évvel azután, hogy Theodore Roosevelt átvette a meggyilkolt William McKinley hivatalát, újra elnököt ad Amerika legnépesebb városa, ennek azonban itt alig örül valaki. Donald Trump győzelmével az első női elnök megválasztására még várni kell, egyben valószínűleg lezárul a Clinton-család politikai pályafutása. Helyszíni riport.

KORMÁNYPROPAGANDA HELYETT VALÓDI HÍREK

Előfizetőket keresünk – támogasd a független tényfeltáró újságírást havi 1000 forinttal!

Este nyolckor még nyoma se volt az aggodalomnak a Times Square környékén. Egy kifejezetten kellemes, szikrázó napsütéses novemberi délután után a szokásos (turistákból, nézelődőkből és egyéb épp arra közlekedőkből álló) forgatag próbált keresztülvergődni a téren, miközben a rendőrök éppen terelték ki az embereket az ABC News választási központjának lezárt középső területről.

Három és fél órával később, amikor újra arra jártunk, már a szokatlan csönd tűnt fel, illetve kiábrándult és némileg hitetlenkedő arcokat lehetett látni. Ekkor mondták be a téren éppen, hogy Donald Trump megnyeri Floridát, amivel a Hillary Clinton győzelméhez vezető utak lényegesen komplikáltabbak lettek, éjfélre pedig egyértelmű lett, hogy nem nagyon képzelhető el neki kedvező forgatókönyv.

De mi történt ez alatt a négy óra alatt, és hogyan lett a közvélemény-kutatók és elemzők által leírt esélytelenből Donald Trump az Egyesült Államok 45. elnöke?

Fordulat 9 és 10 között

Az este első előrejelzéseiben nem volt semmi váratlan. A szoros államok szorosnak tűntek, a biztos Trump- és Clinton-államokban pedig a nagy tévécsatornák győztest hirdettek pont úgy, ahogyan várni lehetett. Az első intő jel talán Virginia lehetett, amit annak ellenére szorosnak mutattak, hogy a csatatérállamok közül ez volt az egyik legstabilabb Clintonhoz húzó (szinte végig 5-10 pont körüli előnnyel), de ez inkább túlzott óvatoskodásnak tűnt (végül közel 5 ponttal tényleg Clinton nyert). Florida és Észak-Karolina pedig közben úgy nézett ki, hogy kedvezhet Clintonnak –  vezetett is mindkét államban, bár a hozzáértők már akkor figyelmeztettek, hogy hosszú számlálás következhet ezeken a helyeken.

Este 9-kor bemondták Clinton New York állambeli győzelmét, amit a manhattani bár közönsége megkönnyebbült tapssal nyugtázott. Aztán jó sokáig semmi, csak ideges csend: este 9 és 10 óra között a New York Timesnak a már összeszámolt szavazatokhoz igazodó modelljében Trump váratlanul egyre erősebben állt: eddigre Észak-Karolina átfordult, és Floridában Trump másfél-két százalékpontos előnyt kezdett kiépíteni.

Elsőre úgy nézett ki, hogy Palm Beach és Miami-Dade megye hiányzó szavazataival Clinton ezt még visszahozhatja, de aztán kezdtek onnan is jönni a szavazatok, és az előny nem csökkent olyan mértékben. Ráadásul Clinton sorsát megpecsételve Michiganből és Pennsylvaniából is számára rossz eredmények kezdtek befutni, pedig ezeket neki kötelező lett volna hozni.

Fél tíz után már Trump tűnt az esélyesebbnek, este 10-kor már 80 százalék fölötti esélyekkel rendelkezett. Amikor fél tizenegykor végül Virginiát kihirdették Clintonnak, ismét felhangzott a taps, de eddigre már egyértelmű volt, hogy az esélyei elúsznak, és Trump lehet a következő elnök. Végül Florida, majd Pennsylvania megnyerése ezt beigazolta.

Miért buktak meg (megint) a felmérések?

Előszöris, legalábbis a Brexit óta, nem kell annyira meglepődni azon, hogy az előzetes várakozások nem pontosan igazolódnak vissza egy szavazás eredményében. Az analógiát maga Trump is használta, amikor számára kedvezőtlen kutatási adatok jöttek ki, és többnyire (a kampány egy-két pillanatát leszámítva) ez volt a helyzet.

„Mr. Brexit”-nek hívta magát, de azért sokan kételkedtek benne, hogy megismételheti a júniusi nagy-britanniai meglepetést.

Akkor a kutatások jóval szorosabb versenyt mutattak, és a „leave” folyamatosan erősödött a népszavazás előtti hónapban – egészen az utolsó hétig, amikor viszont Jo Cox munkáspárti képviselőnő meggyilkolását követően felfüggesztették a kampányt. A teória szerint ebben a hangulatban sokan nem vallották be, hogy kilépnének az EU-ból, de titokban arra szavaztak.

Trumpnak viszont nem tűnt úgy, hogy túl sok rejtőzködő szavazója lenne; végülis a republikánus előválasztások során már elég pontosan sikerült előrejelezni, hogy melyik államban mit érhet el. Lehet viszont, hogy ez novemberre (és főleg a szexuális zaklatásról szóló Trump-videó kiszivárgása után) már megváltozott.

A Trump-videó kiszivárgása a hosszú kampánynak csak az egyik fordulópontja volt, a felmérések pedig elég nagy kilengéseket mutattak. Ellentétben például négy évvel ezelőtthöz képest, amikor Obama kisebb, de stabil előnyt őrzött végig Mitt Romney-val szemben. Már a választások előtt a kutatók egyik fontos kérdése az volt: vajon ezek fantommozgások csak, vagy tényleg a választói szándékok voltak ennyire ingatagak? Végülis elég nehezen volt hihető, hogy két olyan emberről, akik évtizedek óta az amerikai közélet és média középpontjában vannak, ne legyen az amerikaiak többségének rögzült véleménye.

Egyes kutatók arra gyanakodtak, hogy inkább hangulatingadozásokat látunk, amik befolyásolják a válaszadási hajlandóságot a felméréseken, de nem feltétlenül hatnak a választás eredményére. Most már ez sem tűnik ennyire egyértelműnek: elképzelhető, hogy voltak, akiknek ugyan kialakult véleményük volt, de ez mindkét jelölt esetében kifejezetten negatív volt, és végül az utolsó pillanatban az általuk kisebbik rossznak gondolt mellett döntöttek.

Mindenesetre, miközben október nagy részében már úgy tűnt, hogy a Trump-videó és a három vita együtt kiütésközeli helyzetet hozott, és a demokraták már Hillary Clinton földcsuszamlásszerű győzelméről, illetve a Kongresszus mindkét házának visszavételéről álmodoztak, a hónap végére határozottan szorosabb lett a verseny.

538

A FiveThirtyEight előrejelzése

Az még nem egyértelmű, hogy ez annak volt-e köszönhető, hogy az FBI igazgatója 11 nappal a választások előtt váratlanul újra elővette Clinton emailügyét (majd két nappal a választások előtt újra lezárta), vagy a Wikileaks szivárogtatásai miatt, esetleg csak szimplán Trump fegyelmezettebbé vált, a jellemét érintő kérdések pedig lekerültek a napirendről.

Az FBI-vizsgálat jókor helyezte át Clintonra a figyelem középpontját, de addigra már Trump kezdett visszakapaszkodni a felmérésekben. Az utolsó hétre pedig kifejezetten szoros felméréseket is publikáltak, habár országosan egy néhány százalékpontos Clinton-előnyt mutató konszenzus kezdődött kirajzolódni.

America’s Next Top Election Model

Ebben a hangulatban múlt hétvégére igazi „módszertani háború” alakult ki a választási előrejelzések gurui között a Twitteren és az amerikai híroldalakon. Bár általában az ilyesmi csak néhány szakértőnek lehet érdekes, ebben az esetben talán segít megérteni, hogyan alakulhatott ki az esti végeredmény. A statisztikai modellek ugyanis nagyon eltérő képet mutattak: ugyan még a Trump számára legkedvezőbb, a Fivethirtyeight modellje is csak mintegy 35 százalék esélyt adott a győzelmének, de a New York Times Upshot-ja 85, a Huffington Post pedig egyenesen 97-98 százalékra jósolta Hillary Clinton esélyeit.

A Huffington Post szerkesztői a Fivethirtyeight modelljét túl óvatosnak találták, utóbbi lap főszerkesztője, Nate Silver viszont lényegében három fő érvvel védte meg az előrejelzésüket:

1., Clinton előnye ugyan biztosnak tűnik az országos felméréseken, de az összbizonytalanság jóval nagyobb, köszönhetően a harmadik párti jelölteknek és a sok ingadozó szavazónak. Hillary előnye tényleg 3-4 százalékpontnak tűnt, de nem mindegy, hogy ez 50-47-nél van, vagy 47-44-nél. Mivel a támogatottsága nem nagyon ment 47-48 százalék fölé, ez hagyott azért még tartalékot Trump számára.

Clinton végül valószínűleg megnyeri az országos szavazást, de az előny kb. 1 százalékpont lesz, Trump pedig gyaníthatóan a felmérésekben bizonytalannak mutatott (vagy esetleg harmadik párti jelöltet támogató) szavazók között jobban szerepelt. Bár sokan azt hitték (hittük), hogy Trump támogatottsági plafonja valahol 40-42 százalék körül lehet, végül összegyűjtötte a Clinton-ellenes szavazatokat.

2., Az elektori matek nem volt Clintonnak kedvező. Miközben Obamának hasonló országos előny mellett jobbak voltak a győzelmi esélyei, Clinton országos szavazatainak nagyobb része koncentrálódott olyan államokba, amiket úgy is megnyer (mint Kalifornia), vagy ahol Obama eredményét felülmúlhatja, de nem fog nyerni (pl. Texas). Itt lényegében arról van szó, hogy változik a Demokrata Párt koalíciója (ez már Obama alatt is igaz volt): miközben elvesztenek fehér alacsonyan kvalifikált szavazókat, egyre több fehér, egyetemi végzettséggel rendelkező támogatójuk van, a feketékkel és a spanyolajkúakkal együtt ez potenciálisan nyerő koalíció lehet.

Clinton például így nyerte a nehéz estéje ellenére is viszonylag simán Coloradót (12 éve még simán Bush-állam), ellenben elbukta az egykori iparvidék fő csatatér-államait: Michigant, Pennsylvaniát és Wisconsint. Az amerikai demográfiai trendek mellett ez potenciálisan egy nyerő tradeoff lehet: 2024-ben (vagy egy nagyon kiábrándítió Trump-elnökség után már 2020-ban) Texas, Arizona, Észak-Karolina és Georgia is versenyben lehet. Most viszont Clinton két szék között a pad alá esett: a hagyományos demokrata bázis már nem volt meg, a „jövő koalíciója” pedig még kevésnek bizonyult.

3., Silverékén kívül a legtöbb modell figyelmen kívül hagyta, hogy a felmérések hibái korrelálnak. Ha Michiganben a kutatások alábecsülik Trumpot, akkor gyaníthatóan (a hasonló demográfiai összetételű, hasonló problémákat átélő) Wisconsinban és Pennsylvaniában is jobban áll, mint várták. Mivel Trumpnak szinte az összes billegő államot nyerni kellett, ez elég nehéz feladatnak tűnt. Csakhogy mint kiderült, ha valahol repedés van Clinton választási „tűzfalán” (ide azok az államok számítottak, ahol biztosnak tűnő előnye volt, és ami elég lett volna a győzelemre – végül Michigant, Pennsylvaniát és Wisconsint is elbukta ezek közül), akkor kevésbé esélyes, hogy ezt máshol kompenzálni tudja.

Bár az eredmények elemzése csak most kezdődik, egyértelműnek látszik, hogy Silvernek mindhárom fenntartásával kapcsolatban igaza volt. Sőt, vélhetően az ő modellje is túlbecsülte Clinton esélyeit, de erre persze lehet azt mondani, hogy a modellek csak annyira jók, amennyire azok a közvélemény-kutatások, amikre alapozzák őket. Azt viszont, hogy nagyjából ugyanazokból az adatokból ennyire más előrejelzések születtek, jóval nehezebb megmagyarázni.

fotó: Tábor Áron

fotó: Tábor Áron

Gazdasági és kulturális ellenérzések

Ha azt már egyre inkább látjuk is, hogy hol (és részben kik) szavaztak Trumpra, még sokáig el fog tartani, amíg a döntés mögött meghúzódó mélyebb okokat a politológusok feltárják. Az elitekkel szembeni ellenérzések hajtóereje mindenesetre már az előválasztási kampány során előtérbe került, és a Brexittel, illetve az európai populisták és szélsőjobb megerősödésével világtendenciába illeszkedik.

Az jól látszott, hogy minél határozottabban fellépett a „hagyományos politikai elit” Trumppal szemben, az csak egyre jobban megerősíti a támogatóit, hogy jó úton járnak – a kampány végére szinte az összes valaha volt republikánus elnök és elnökjelölt (Bob Dole kivételével) ellene fordult, de a republikánus szavazók voksait mégis sikerült Trumpnak nagy százalékban begyűjteni.

Hillary Clinton pedig ebben a kontextusban tökéletes ellenfél lehetett: a politikai elit tagja, aki elnökfeleségként, szenátorként, kormánytagként a rendszer része volt – ráadásul nem segített rajta, hogy egy szűk tanácsadói körre hallgatott, akiket az emailügyek kellemetlen színben tüntettek fel.

Múlt héten a Columbia Egyetemen Pippa Norris politológus adta elő Ronald Ingleharttal közös kutatásait a populizmus forrásáról (elsősorban a Brexit- és Trump-támogatók között). Két elmélet versenyez egymással: egy gazdasági, a „globalizáció vesztesei” ellenérzéseiről szóló, illetve egy, a kulturális különbségeket hangsúlyozó.

Az elsőt alátámasztani látszik, hogy Trump erősen szerepelt a Rozsdaövezet államaiban, ahol a hagyományos ipar leépült az elmúlt évtizedekben – csakhogy egy pontosabb vizsgálat szerint Trump támogatói igazából viszonylag jómódúak, és általában nem tartoznak személyesen a „globalizáció vesztesei” közé. Norris és Inglehart ezért inkább a kulturális ellenérzésekre helyez nagyobb hangsúlyt: az elmúlt évtizedben olyan progresszív változások történtek az Egyesült Államokban (elég csak a demográfiai trendekre vagy az azonos neműek házasságának tavalyi elfogadására gondolni), amit a fehér, rurális Amerika lakói közül sokan személyes fenyegetésként éltek meg – egyre kevésbé ismernek rá az országra, amiben élnek, és ezért vonzó a Trump-féle retorika egy abban a formájában sosem létezett mitikus Amerika visszaállításáról.

Természetesen a gazdasági és kulturális elmélet valamiféle kombinációja is elképzelhető: bár személyesen nem érintettek a gazdasági gondokban, de ilyen környezetben élnek, és féltik gyermekeik jövőjét, miközben az Amerika, amit ők ismernek, valóban egyre kevesebb lehetőséget nyújt (és itt jöhet a képbe az iskolai végzettség szerinti jelentős eltérés a két jelölt szavazói között).

Kapcsolódó cikkek

Amerika választ: dühösen és illúziók nélkül

Kicsoda Hillary Clinton?

Trump és Viktor

Mi jön ezután?

Ezek a kutatások persze még jó ideig fognak folyni, addig is amerikaiak tömegének kell megbirkózni a gondolattal, amire szerdán ébrednek: hogy mit jelent Donald Trump Amerikájában élni. A legfontosabb talán, hogy bármennyire is furcsán fog ez egy darabig tűnni, ez az Amerika ugyanaz marad, amelyik Barack Obamát megválasztotta. Azok a demográfiai/társadalmi trendek, amik eddig folyamatban voltak, nem fognak visszafordulni; Trump – bár senki nem tudhatja, hogy mit fog ténylegesen csinálni – gyaníthatóan nem fog több millió embert deportálni az országból, és a „fehér Amerika” ellenérzései egyre kisebb eséllyel fogják a többséget jellemezni.

Amerika alkotmányos rendszere stabil, Trumpot is túlélheti, még úgy is, hogy a Kongresszus mindkét háza republikánus többségű maradt, ami kevesebb kontrollt jelent majd. Szabad keze leginkább a külpolitikában lesz, és ha súlyos válságot nem is robbant ki, az euroatlanti szövetséget jelentősen meggyengítheti, aminek főleg Közép- és Kelet-Európában lehetnek negatív következményei Vlagyimir Putyin nagy megelégedésére.

Ha hosszúnak is tűnt a csend, amíg a Times Square-ről a főleg spanyolajkúak által lakott Washington Heights-ig (majd onnan még tovább a Bronxig) ért az 1-es metró kedd éjjel, ez a vegyes utazóközönség akkor is ugyanannyira jellemzi a 21. századi Amerikát, mint akik most Donald Trumpra szavaztak. Hogy ennek a két csoportnak sikerül-e majd jobban megérteni egymás jogos vagy kevésbé jogos félelmeit, aggodalmait és ellenérzéseit – az még persze kérdéses. Mint ahogy az is, hogy mit fog kezdeni ezzel az az elnök, aki egész életét a metropoliszban töltötte, de most mégis a vidéki Amerikának köszönhetően kerül hatalomra.

Tábor Áron

A szerző a CEU nemzetközi kapcsolatok szakos PhD hallgatója, jelenleg Fulbright-ösztöndíjjal vendéghallgató a Columbia Egyetemen, New Yorkban. A posztban szereplő nézetek teljes egészében a szerző sajátjai, nem reprezentálják se a Fulbright Bizottságét, se az Egyesült Államok Külügyminisztériumát.

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom