Bezárás
Egyéb

Amerika választ: dühösen és illúziók nélkül

Bár a finisbe érve az előrejelzések egyre biztosabbnak láttatják Hillary Clinton győzelmét, kívülről és főleg Európából nézve nehezen hihető, hogy sok millió amerikai ma egy visszataszító, rossz ripacsnak tűnő, gátlástalan hazudozóra teheti le voksát. Hogyan lehetséges, hogy miközben az amerikai gazdaság az európaival összehasonlítva sokkal gyorsabban lábal ki a válságból, az amerikaiak majd fele azt gondolja, ma nehezebb az élet, mint ötven éve volt, és a következő generációnak csak rosszabb lesz? Mi táplálja az establishment – az intézményes politikai-gazdasági elit iránti indulatokat, Donald Trump népszerűségének egyik motorját?

KORMÁNYPROPAGANDA HELYETT VALÓDI HÍREK

Előfizetőket keresünk – támogasd a független tényfeltáró újságírást havi 1000 forinttal!

A Pew Research Center idén augusztusi felmérése szerint, miközben a megkérdezett amerikai polgárok 47 és 49 %-a nehezebbnek tartja az életet, mint 50 éve lehetett, illetve csak 24%-uk bízik benne, hogy a jövőben jobban mennek majd a dolgok, az elégedetlenkedők zöme Donald Trump táborát erősíti. Szimpatizánsainak 81% nagyon negatívan ítéli meg a mai helyzetet, Clinton szavazói viszont 59%-os arányban elégedettek – bár a jövőt illetően mindkét csoport bizalmatlan.

Az, hogy a pesszimisták jelentős része a szegényebb és fehér lakossági csoportokból kerül ki, nemcsak az amerikai populációban eddig betöltött többségi szerepét lassan, de biztosan elvesztő fehér  “blues”-zal magyarázható, amit persze a rasszista, idegengyűlölő, muszlimellenes retorikát eddig nem látott szintre pörgető Trump ki is használ és tovább is gerjeszt. Ugyanis az utóbbi 30 évben valóban szorosabbra zárultak a társadalmi felemelkedés kapui, a szabályozás és a jóléti állam leépítésével párhuzamosan, amit a republikánusok kezdeményeztek ugyan, de a demokraták is kivették belőle a részüket. A diplomával nem rendelkezők megélhetése, munkája egyre nagyobb veszélybe került, miközben a diploma megszerzése olyan drága lett, hogy a szerényebb családok gyermekei elől egyszerűen elzárta a felemelkedés útját.

A progresszív eszmék és a demokraták felé hajló diplomások – 1994-ben még csak 7%-uk vallotta magát progresszívnek, ma már 31% – tehát nem csupán „szerelemből” szavaznak többségükben a demokratákra, ahogy a diploma nélküli fehérek sem csak „elvetemültségből” a republikánus pártot is alázó Trumpra, hanem azért, mert úgy érezhetik, a jelenlegi rendszer haszonélvezői vagy épp károsultjai.

Korábban írtuk:

Populáris lázadás az elit ellen jobbról és balról – Donald Trump és Bernie Sanders

A valóságot és a tényeket tehát enyhén szólva önkényesen kezelő Trump sajátosan ambivalens nyilatkozatai alapján – a lózungokon, öntömjénezésen és show-elemeken túl – egy olyan retorika rajzolódik ki, amelynek sokkal több köze van a választók szociális helyzetéhez, az őket foglalkoztató problémákhoz és aggodalmakhoz, mint a republikánusok bizniszközpontú érveinek vagy konzervatív ideológiai kliséinek.

Sőt, Trump minden extravaganciája és önkényesnek tűnő fecsegése ellenére sokszor mintha arra a józan észre hallgatna, amely állítólag Bernie Sandersnek is útmutatóval szolgál.

Talán ezért lehetséges, hogy mindketten ellenzik a szabadkereskedelmi egyezmények nyélbeütését, amelyek szerintük ártanának az amerikai dolgozók és fogyasztók érdekeinek; mindketten támogatják a termelés relokalizációját, Trump még az Oreo kekszeket is bojkottálná, ha azok Mexikóban készülnek. És nemcsak a leggazdagabbak adóinak emelését pedzegeti, sőt, némi protekcionizmust Kínával és a másik mumussal, Mexikóval szemben, de bizonyos esetekben a szabályozás, az állam előjogai mellett is kiállt, mint pl. a kisajátítások esetében, ismét meggyengítve a republikánusok pro-biznisz, ultraliberális álláspontját.

Pedig az Európai Unióval összehasonlítva a jenkik igazán kibújhatnának a bőrükből, ha a válság óta tapasztalt teljesítményt vesszük alapul. 2008 óta 13%-kal nőtt az amerikai GDP (az eurózónáé mindössze 2%-kal), a munkanélküliség 5% körül van (miközben az Unióban 10%). Ha azonban közelebbről megnézzük, ugyanebben az időszakban 20 millió lakossal (+6,5%) gyarapodott az Amerikai Egyesült Államok (az EU ennél lassabban, csak 7 millióval, ez 2,1%) – azaz az egy főre eső GDP-növekedés már nem túl jelentős, évi átlagban 0,6%, míg az előző 2 évtizedben, 1990 és 2008 között háromszor akkora volt: 1,9%.

Ráadásul ennek a lassú növekedésnek is egyenlőtlenül oszlanak meg gyümölcsei. Az Economic Policy Institute tanulmánya szerint például a 2009-2013 közötti jövedelemnövekedés nem kevesebb, mint 85%-a a leggazdagabb 1%-nál landolt. És hiába olyan lendületes a kilábalás, a tavalyi mediánjövedelem (ennél többet keres a lakosság fele, ennél kevesebbet a másik), évi 56 516 dollárral még mindig alatta marad a 2007-es adatnak: 57 423 dollár.

A Food Stamps támogatásból évente részesülők száma, millió fő; forrás.

A Food Stamps támogatásból évente részesülők száma, millió fő; forrás.

Azaz kilábalás ide vagy oda, 2015-ig folyamatosan nőtt az országban a szegénységi ráta: a Census Bureau adatai alapján a 2009-es 13,5-ról 2014-ben 15,5%-ra emelkedett, és ma is jóval magasabb, mint a válság előtt volt. De a 2008 táján megnyílt szakadék mélységét a legjobban talán az 1939 óta létező Food Stamps program alakulása mutatja, amely a szegények élelmiszer vásárlását támogatja: a rászorulók száma 2007 és 2013 között szinte megduplázódott, ma is majd minden hetedik amerikainak szüksége van e segítségre: mintegy 43,4 millió embernek.

Az ország területén belül persze változó a szegények aránya, így például a demokraták uralta keleti megyékben nagyjából 10% körül alakul, míg délen ennek majdnem duplája: a 22%-os rekord Mississippié, de Arkansasban, Louisianában és Alabamában is csaknem súrolja a 20%-ot.

A szegénység 2011-ben a Guardian interaktív térképén.

A szegénység 2011-ben a Guardian interaktív térképén.

Bár ezek a déli megyék fél évszázada jellemzően a republikánusokra szavaznak, nem volt ez mindig így. A fordulat a hatvanas évekre tehető, amikor a demokraták a polgárjogi mozgalmak mellé álltak, és ennek következményeként is elvesztették az eladdig hagyományosan az „északiakat” megtestesítő republikánusok ellen szavazó államokat. 1964-ben, a demokrata Lyndon Johnson győzelme ellenére, riválisa Barry Goldwater vitte Alabamát, Georgiát, Louisianát, Dél-Karolinát, Arizonát és Mississippit – azóta egy-két kivétellel ezek többsége elkötelezett a Grand Old Partynak (GOP) is nevezett republikánusoknak. A demokratáknak e dátum óta sosem sikerült megszerezniük az összes „fehér” szavazat több mint 51%-át, cserébe szavazóik egyre színesebb összetételűek lettek, a lakosság változásával összhangban. Míg a GOP táborának 86% fehér, a demokraták esetében ez alig 60%.

A szegénység különböző mértékben sújtja a különféle származású csoportokat: az úgynevezett strukturális diszkrimináció, azaz az élet számos területén – lakhatás és lakóhely, munka, oktatás, közlekedés stb. – hátrányosan induló feketék 24,1%, majd negyede szegény. Őket követi a spanyol ajkú lakosság, a „latinók”, nekik jó negyedük él szegénységben, míg az arány 11,4% az ázsiai származásúak és 9,1 % a fehérek esetében. És a sokat emlegetett középosztály aggodalmait a számok is alátámasztják: 2015-ben először került kisebbségbe ez a csoport a társadalomban. 120,8 millió háztartás, miközben a gazdagok és a szegények – összesen már 121,3 millió háztartást alkotnak.

Ha újra 30 éves távlatban nézzük a számokat, jól látható a brutális változás: 1971-ben még a középosztály alkotta a lakosság zömét: 80 millió háztartás „állt szemben” a gazdagok és a szegények 50 milliójával. És miközben a felső 1% ma a nemzeti jövedelem 22%-át bírja, azaz gazdagabb, mint a múlt század elején volt, a válság óta eltelt hét évben a mediánjövedelem az ország túlnyomó részén csökkent, egyes területeken akár 10-27%-kal is.

Bár a múlt augusztusban mért 4,9%-os munkanélküliség optimistán nézve már szinte teljes foglalkoztatottságnak számít, és 2011, a válság mélypontja óta 12 millió új munkahelyet teremtettek a 324 milliós USA-ban – eközben a valamivel népesebb, tavaly januárban 338 milliót számláló eurózónában 2 millió új munkahely jött létre. Ha 2007-hez viszonyítjuk a helyzetet, az eurózóna szuper teljesítménye nyomán még mindig „hiányzik” félmillió állás, a tengeren túl eközben 6 millióval több a munkahely.

De az ördög, azaz a sokszínű társadalmi valóság ezúttal is a részletekben lakik. Először is a fenti szám országos átlag, egyes államokban jóval magasabb lehet, így például Mississippi, Louisana, Nevada vagy Új-Mexikó államokban 7% felett jár. Aztán a válság sokakat el is térített attól, hogy egyáltalán munkát keressenek, ők gyakorlatilag eltűntek a statisztikából, egy másik számsorban lelhetjük fel őket. Az amerikaiak foglalkoztatottsági rátája jelenleg 68,7%, azaz az aktív korú lakosság ilyen arányban rendelkezik fizetett állással – ez jóval, több mint 3 ponttal alacsonyabb, mint a válság előtt, 2007-ben volt – sőt, alulmúlja a korábban legalacsonyabb, 1983-as szintet is!

Összesen 83,7 millió, aktív korban lévő amerikai nem dolgozik, és nem is keres munkát, ez pedig 15,2 millió emberrel több, mint 2008 elején volt. Ráadásul azok, akik voltak olyan szerencsések, hogy el tudtak helyezkedni az elmúlt években, ezt gyakran csak részmunkaidőben tehették, ezzel is növelve a szegény dolgozók tömegét.

Azaz a relatíve jó munkanélküliségi adatok egyik oka az, hogy az Államokban kevesebben keresnek munkát – ezt az eredményt egyébként nagyrészt egy laza költségvetési politika finanszírozta: az óceán túlpartján 107% körül jár az államadósság, ami 15 ponttal magasabb, mint az eurózónáé. Az expanzív monetáris politika tette lehetővé az amerikaiak eladósodottsága miatti károk mentését, ma a törlesztéseiket fizetni képtelen háztartások aránya újra a válság előtti szintre süllyedt. Az ipari termelés szinte viszont, akárcsak az EU-ban továbbra sem hozta be a válság okozta lemaradást.

A fentiekből az is következik, hogy az elmúlt időszakban a területenként egyre szűkülő lehetőségeken – munkahelyeken, szociális támogatáson, jövedelmen – egyre többen, alkalmasint egyre elkeseredettebben próbáltak osztozkodni. Az amerikai társadalom megosztottságának – a fiatalok az idősek ellen, a fehérek a színesek ellen, a középosztály a szegények ellen, a diplomások a munkások ellen – egyik magyarázata épp az lehet, hogy a válságból, vagy hosszabb távon az elmúlt 35 év politikáiból eredő egyenlőtlenségeket a döntési pozícióban lévő gazdasági elit úgy próbálta menedzselni, hogy kijátszotta egymás ellen a különféle társadalmi csoportokat.

Trump rasszizmusa, szexizmusa vagy a bevándorlók elleni már-már karikatúraszerű uszító retorikája ennek a stratégiának csak egyik vonulata. De amikor Hillary Clinton és a progresszív sajtó lesajnálja Trump szavazóit, akkor ugyanannak az éremnek egy másik oldalát látjuk. Könnyebb szánakozni a „bezárkózó”, gyűlölködő emberek felett, mint őszintén válaszolni a kérdésre, honnan erednek a frusztrációik és a problémáik? Ahogy arra is, biztosan mindent megtettek a demokraták az elmúlt 8 évben az intézményes rasszizmus vagy a súlyosbodó szegregáció visszaszorításáért?

Az elmúlt 8 év elszalasztott lehetőségei, Obama félmegoldásai, kompromisszumai és a különösebb reménnyel, jelentős változással nem kecsegtető Clinton-program egyaránt felelős azért, hogy Donald Trump ma sok amerikai számára legitim politikai szereplőnek tűnik egy, a magántőkének és a shownak, a „spektákulumnak” nem mellesleg odavetett választási rendszerben. Ha mégsem ő nyeri a mai versenyt, az legfeljebb azon múlhat, hogy – akárcsak az elmúlt évek számos európai választásán – azok számára, akik még tartják valamire a politikusokat, jelenleg Hillary Clinton a kisebbik rossz megtestesítője.

Dobsi Viktória

Címlapkép: Hillary Clinton és Donald Trump Alfred E. Smith által adott vacsorán. SPENCER PLATT /AFP

Az adatok többségének forrása az Alternatives Économiques folyóirat novemberi dossziéja.

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom