A menekültválság egy éve

Pontosan ma egy éve innen, ahol most ezeket a sorokat írom, indult el az El Camino De Balkan, aminek akkor egyetlen célja volt – valamiféle belső, személyes tapasztalatokon alapuló képet adni arról a válságról, amelyről már akkor jól látható volt, hogy Európa második világháború utáni történetének legnagyobb krízise lesz. Olyan események láncolata, amely átrajzolhatja a kontinens politikai térképét.

 

 

A menekültválságként emelgetett eseménysorozat az elmúlt egy évben folyamatosan része volt a közbeszédnek, politikai programok épültek rá, politikai erők gyengültek vagy éppen erősödtek meg következtében. Magyarországon a regnáló kormányzat mindent egy lapra téve fel a menekültválságot tolta be népszerűségcsökkenésének megállítására, és már most jól látható, hogy az idegenellenességre, a tájékozatlanságból adódó félelmek felerősítésére fogja alapozni 2018-as választási kampányát.

2015. augusztus 7-én, amikor egy teljesen ismeretlen görög határfaluból, Idomeniből elindult a ECB, a menekültválság súlypontja éppen átcsúszott a Földközi-tenger dél-nyugati részéből keletre, és az úgynevezett „balkáni útvonal” lett a menekültek legfontosabb útvonala. Ez a Törökországból induló, a görög szigeteken az Európai Unió területére belépő, majd Macedónián és Szerbián keresztül a magyar határra megérkező útvonal olcsóbb és biztonságosabb volt, mint a már akkor is rengeteg áldozatot szedő. Líbiából az olasz vizek felé történő utazás.

Több dolog játszott közre abban, hogy egy olyan „tökéletes vihar” alakuljon ki, amely 2015. nyarának legvégére felforgatta az európai politikát. Ahogy a nemzetközi politikát, úgy az egyes országok belpolitikáját is.

A 2011-ben kezdődött szíriai polgárháború következtében ekkorra már több mint két millió szíriai menekült élt Törökországban. 2015. tavaszán az ENSZ menekültellátással foglalkozó szervei, elegendő anyagi eszközök hiányában csökkenteni voltak kénytelenek a menekültek ellátására fordított összegeket. Az egyébként is kevés pénzt 2015-ben jelentősen visszavágták. A török menekültellátási rendszerbem élőknek ez egy komoly veszteség volt.

2015-re sokaknál elfogyott a remény, hogy a polgárháború belátható időn belül véget érhet, és ezzel együtt fogytak el azok a megtakarítások, amelyek a mindennapi élethez szükséges legalapvetőbb dolgokat fedezték.

A Törökországban menedékre lelt szíriaiaknak nem volt semmiféle hivatalos státusza. Amikor Törökország a polgárháború kirobbanását követően befogadta a szíriaiakat, a hivatalos álláspont szerint ezek a menekültek a török nép „vendégei” voltak. Ez így jól hangzik, de a vendég státusz jogilag értelmezhetetlen, és akik így éltek Törökországban, azoknak semmiféle ellátás nem járt. Ebben az időben, egészen 2016. elejéig ezek a menekültek hivatalosan munkát sem vállalhattak.

A legtöbb családnál, ott, ahol iskolás korú gyerekek voltak, ekkorra már évek estek ki úgy, hogy a gyerekek nem járhattak iskolába. Beszélve a menekültekkel, olyanokkal, akik gyerekeikkel vágtak neki az útnak, az iskoláztatás volt az első ok, amelyet azonnal bemondtak, amikor arról kérdeztem őket, miért jönnének Európába.

Közben az évtizedek óta létező balkáni útvonalon szépen csendben ment az üzlet. Ennek adott komoly lökést az, amikor a görögök után Macedónia és Szerbia is dekriminalizálta az irreguláris határátlépést, magyarul kinyitották a határaikat. Amikor augusztus közepén, nyári szabadságáról hazatérve Angela Merkel német kancellár reagálva a menekülteket ért embertelen bánásmódra azt mondta, hogy Németország befogad minden menekültet, a menekültek száma folyamatosan nőni kezdett.

Miközben az Európai Unió – amely elsődleges célpontja a menekülteknek – döntéshozó szervei bénultan nézték, mi történik a külső, aztán meg a belső határokon, a balkáni útvonal soha nem látott nagyságrendű üzlet lett az embercsempészettel foglalkozó szervezett bűnözői csoportoknak. A balkáni útvonalban érintett országok kormányainak egyetlen célja volt: minél simábban, minél gyorsabban átterelni a hullámot területükön.

Nem csak az embercsempészet, de a politikai kalandorok világa is rámozdult a lehetőségre, amelyet a távoli országokból érkező menekültek jelentettek. Ebben Magyarország kormánya járt az élen. Itt már 2015. elején elkezdődött, előbb egy óriásplakát-kampányra rávarrt nemzeti konzultációval, majd a magyar-szerb határra tervezett kerítés építésével, a félelemre és a zsigeri gyűlöletre alapozott kampány. A kerítés ezen a 175 kilométer hosszú szakaszon szeptember elejére készült el, amely a kapcsolódó jogszabályok szigorításának életbelépésével, 2015. szeptember 15-én lett teljes. Mindezzel a magyar kormány egy dolgot ért el: a balkáni útvonal, amelynek forgalma semmit nem csökkent, nyugatra tolódott, és a menekültek Szerbiából Horvátország felé vették az irányt.

A magyar kormány ekkor nekikezdett a magyar-horvát határszakaszon is a kerítés építésének. Addig, amíg ez nem készült el, a magyar-horvát határról vasúton szállították a menekülteket Hegyeshalomig. Itt, az állomás és a régi határátkelő között a menekültek rendőri felügyelet alatt egy rövid sétát tettek, és már meg is érkeztek Ausztriába. Magyarország meg sem próbálta szűrni, ellenőrizni, regisztrálni az országon áthaladó menekülteket. A kerítés elkészültééig néhány hét alatt több százezer menekült haladt át így az országon, lépett be az Unió területére.

A teljes déli határzár elkészülte után a balkáni útvonal tovább mozgott Szlovénia felé. Így ekkorra Horvátország után már Szlovénia is érintett lett a dologban. Az eljárás mindkét ország esetében ugyanaz volt. A belépő határon vonatra rakták a menekülteket, és egy lendülettel a kilépő határig szállították őket. Így lett Spielfeld a szlovén-osztrák határon a legújabb belépőpont Ausztriába.

Közben a Schengeni Egyezmény tagállamai csendesen elkezdték visszaállítani a határellenőrzést. Nem teljes terjedelmében, de például a Salzburgon keresztül Németország felé haladó vonatok utasainak a salzburgi pályaudvaron le kellett szállni a vonatról, és egy ellenőrzésen átesve egy másik szerelvényre szállva folytathatták csak útjukat.

A szélsőjobb közben komoly népszerűségnövekedést könyvelhetett el Európának azokban az országaiban, amelyek így vagy úgy érintettek lettek a menekültválságban. Az Európai Unió a menekültek elosztásában, a nemzetek közötti szolidaritás alapján történő kvótarendszer bevezetésében látta a megoldást, legalábbis a probléma azonnali kezelését. A halotti ágyáról feltámasztott Visegrádi Négyek csoportja pedig mindent megtett, hogy a kvóta ellen kampányoljon. Ez odáig ment, hogy Magyarországon a kormány egy Brüsszel- és kvóta-ellenes népszavazás kiírásáról döntött. Szlovákiában a választási kampányban Robert Fico nyíltan idegenellenes kampányszlogeneket használt, abban a reményben, hogy csökkenő népszerűségét helyre tudja vele állítani.

Kapcsolódó cikkek

A Közel-Kelet már a harmadik világháború hadszíntere – Bese Hozat, a KCK társelnöke

Elveszett lelkek a török-görög határzáron: csempészek, kurvák, lágerek

“Íróasztal mögül nem lehet megérteni” – Görögországtól Magyarországig utazott a menekültekkel egy újságíró

Azok a remények, hogy majd a téli időjárás hozhat valamiféle enyhülést, és a hideg vagy a viharos tenger megoldja az Unió problémáit, gyorsan szertefoszlottak. 2015. decembere és 2016. februárja között nem hogy csökkent volna, de nőtt a görög-szigetekre Törökországból érkező menekültek száma. Látszott, hogy ha már a probléma forrásáig nem mernek elmenni az Unió döntéshozói, legalább Törökországig mindenképpen szükséges lenne. A német kancellárasszony már 2015. végén, a török választások előtt tizenkét nappal tiszteletét tette Törökországban, ami szokatlan gesztus, különösen úgy, hogy az ellenzék egyetlen pártjának képviselőjével nem akart találkozni.

A Törökország és az Unió közötti lehetséges megállapodás nagy vonalakban már Merkel látogatása után láthatóvá vált. Ez, amit az EU és Törökország közötti megállapodásként ismerünk, a német kormány diplomáciai erőfeszítésének az eredménye, és létrejöttéhez az Uniónak kevés köze van. A megállapodás arról szól, hogy Törökország megfékezi az országán keresztül az Unió területére özönlő menekült-hullámot, ezért 3 milliárd eurót kap, amelyet az országban élő menekültek ellátására fordít, az Európai Unió vízummentességet ad a területére török útlevéllel utazók részére, továbbá az Unió és Törökország között felújítják a évekkel korábban megakadt csatlakozási tárgyalásokat.

Az Uniót sok kritika érte a megállapodás megkötése miatt. Elsősorban azt emlegetik a kritikusok, hogy Törökországot biztonságos harmadik országként ismeri el az EU, ahova menekülteket lehet visszatoloncolni. Ezek a a kritikák, amelyek a megállapodás egészét érintik, nem hogy csendesültek volna az elmúlt időszakban, de ahogy a július 16-i, elbukott katonai hatalomátvételt követő politikai tisztogatás egyre nagyobb méreteket ölt, a bírálatok beigazolódni látszanak.

Másrészt az is világos, hogy a megállapodással az EU olyan zsarolási potenciált adott a török kormány kezébe, amellyel a törökök bármikor élhetnek. Ennek első jelei már látszanak. A török miniszterelnök a minap világosan értésére hozta mindenkinek, hogy ha az EU nem teljesíti a megállapodás vízumliberalizációra vonatkozó részét (a miniszterelnök októbert jelölte lehetséges határidőként), akkor Törökország semmisnek tekinti a megállapodást. Arról pedig kár illúziókat ringatni mit jelent a megállapodás „semmisnek tekintése”.

Mivel a menekültválság elődleges forrása, a szíriai háború és az iraki területeken folyó Iszlám Állam elleni hadműveletek nem szűntek meg, Törökország ugyan 2016. tavaszán lezárta Szíriával közös határát, és tűzparancsot adott a határ őrizetért felelős egységeknek, az országban továbbra is három millió körül van a menekültek száma, ami ha lassabban is, de folyamatosan növekszik.

2015. tavaszán az Európai Unió és Törökország között életbe lépett megállapodás után a balkáni útvonal országai összehangoltan lezárták határaikat a menekültek előtt. Ez leglátványosabban, már amennyiben a hétköznapi nyomorúság látványosságnak nevezhető, az észak-görögországi Idomeniben volt jelen. Idomeni ikonikus hely lett. A kis határ menti faluban, amelynek nevét néhány hónappal korábban még senki nem ismerte, több mint tízezer menekült várt a macedón kormány által időközben felhúzott kerítés előtt, hogy bebocsájtást nyerjen Európába. A tavaszi esőzések következtében sokszor sártengerré változott tábor lakóinak a száma állandósult, mert mindeközben a görög-szigetekre érkezők száma radikálisan, egyik napról a másikra csökkent le. Míg februárban még ezres nagyságrendben érkeztek menekültek a szigetekre, addig március közepétől már a százat alig érte el a számuk.

Törökország tengerparti városainak belvárosaiból, elsősorban Izmirből, eltűntek a menekültek. Megszűnt a fekete szemeteszsákokat (amiben a mentőmellények voltak) sötétedés után taxiba pakoló családok látványa, akikről mindenki tudta, hogy éppen indulnak valamelyik part menti településre, ahol csempészek által biztosított gumitutajok várják őket.

Közben Görögország, amely az Idomeniben kialakult helyzet miatt folyamatosan a hírfolyam tetejére került, sebtében kialakított menekülttáborokban igyekezett elhelyezni az országban rekedt több mint ötven ezer menekültet. Az Idomeniben kialakult helyzetet végül a tábor felszámolásával oldották meg, amely nem csak a görög, de a szomszédos macedón hatóságoknak is komoly megkönnyebbülést okozott. Márciusban és áprilisban ugyanis többször alakult ki olyan helyzet határon, amely komoly feszültséget okozott a két ország között.

Amikor a teljesen reményt vesztett menekültek nekirontottak a kerítésnek, és több helyen lebontották azt, és a macedón biztonsági erők a könnygáz mellett gumilövedékkel oszlatták fel a tüntető menekülteket, az a két ország, Görögország és Macedónia között a fegyveres konfliktus lehetőségét is magában hordozta, merthogy a macedónok a határt átlépve görög területen használták fegyvereiket. A görög kormány az incidensre egy erődemonstrációval felérő határmenti hadgyakorlattal válaszolt.

2016. nyara a humanitárius katasztrófahelyzet végét is elhozta Görögországba.  Az országban ragadt menekültek kisebb-nagyobb táborokban élnek, és sokan közülük kezdik megérteni, hogy hosszabb távra kell itt berendezkedniük. Jelenleg nagyjából ötvenhét ezer menekült él az ország minden sarkában felállított menekülttáborokban. A táborok a hadsereg felügyelete alatt állnak, és a görög kormány biztosítja az alapellátást. Ezenfelül különböző humanitárius szervezetek nyújtanak extra szolgáltatásokat.

A menekültek regisztrációja lassan halad. A korábban egy Skype-címen felállított bejelentkezés, ahogy az már márciusban látható volt, megbukott, és helyette a UNHCR vezetésével elő-regisztálták a görögországi táborok lakóit. Ezzel egy lépéssel közelebb kerültek ahhoz, hogy hivatalos menekültstátuszuk legyen, jogosultak legyenek családegyesítésre vagy, hogy eldönthessék: Görögországban maradnak és kezdenek új életet.

 

 

Persze mivel  a helyzet miatt a menekültek utánpótlása nem csökken, ezért a lezárt határrendszer sem légmentes. Törökország felől, ha nem is nagy számban, de Bulgárián keresztül továbbra is érkeznek menekültek a balkáni útvonalon. Belgrád központi autóbusz-pályaudvarával szembeni parkjai újra menekültekkel vannak tele, és a szerb-magyar határon a magyar kormány által felállított tranzitzónák előtt újra egyre nagyobb számú menekült táborozik. Ez persze annak köszönhető, hogy a magyar rendszer a szándékos lassú ügyintézésre épül, és láthatóan eltökélt célja az ügymenet olyan mértékű lelassítása, amely elrettentően hat a menekültekre. Ez persze nem működik, és egyre többen táboroznak embertelen körülmények között a röszkei és a tompai tranzitzónák előtt.

Persze ez a „látványosság” nincs a magyar kormány ellenére. Sőt. Amíg vannak menekültek, addig lehet velük riogatni, lehet tolni a népszavazási kampány üzeneteit. Annak azonban, ami Magyarország déli határán történik, van egy sokkal komolyabb veszélye. A Magyarországra illegálisan érkezett, és elfogott, majd Szerbiába visszatoloncolt menekültek egy egyenruhás szervezetről számolnak be, akik választékos brutalitással bántalmazzák őket. Ez a menekültekre vadászó szabadcsapat a határ menti falu, Ásotthalom polgármesterének, Toroczkay Lászlónak, a Jobbik alelnökének az irányítása alatt áll.

A menekültek által elmondottak szerint nyilvánvaló, hogy a magyar törvények szerint alapos a gyanú, hogy ezek a szabadcsapatok bűncselekményt követnek el, csoportosan, vagy bűnszövetkezetben, előre kitervelten ésatöbbi. Ennek ellenére ellenük indított hivatalos eljárásról nem lehet hallani. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar állam feladta az erőszak-monopóliumát. Ha pedig ez szélesebb méreteket ölt, és miért ne ölthetne, akkor a Toroczkayéhoz hasonló szervezetek jöhetnek létre, csak éppen nem a menekültek, hanem a mondjuk a Liget-védők megfélemlítésére. Ja, hogy ez már meg is történt.

2016. nyarán a józan, racionális érveken alapuló párbeszédnek kevés az esélye Magyarországon, és ez a helyzet nagy valószínűséggel nem fog változni. Szinte lehetetlen olyan „unalmas” dolgokról beszélni, mint egy Uniós közös bevándorláspolitika, ahogy esélytelen Európa munkaerőpiaci igényeit napirendre tűzni. Ez utóbbi persze már utol is ért bennünket, hiszen világossá vált, hogy már Magyarország is munkaerő hiánnyal küszködik. Olyan kormányközeli oligarchák, mint Csányi Sándor, aki Mohácson épített hypervágóhídjával kapcsolatban küzd a munkásfelvétellel, biztos tudnának mesélni. De lehetetlen az érzelmeket félretéve az európai biztonságpolitikáról normális keretek közt beszélni, mert a „bevándorlás egyenlő terrorizmus”-narratíva szuttyog  a iszlamofóbiába oltott keresztény civilizációs érvelésekkel terhelt ismerethiányos önellentmondásokkal.

Amikor a magyar miniszterelnök, aki minden alkalmat megragad arra, hogy a „válság” megoldásával kapcsolatban a nemzetállami megoldást hirdesse, bedobja a közös európai haderő felállításának szükségességét, az övéi körében senki nincs, aki feltenné neki a klasszikus kérdést: na de ezt akkor, hogy?

Mert hát persze, közös haderő, közös idegenrendészeti rendszer, közös bevándorláspolitika lenne a minimum, hogy az Unió szembe tudjon nézni azokkal a kihívásokkal, amelyek elé a menekültválság állította. És ezeknek a kihívások egyhamar nem fognak eltűnni. A szíriai Aleppo ostroma újabb tömegeket tehet otthontalanná. Irak második legnagyobb városa, Moszul az Iszlám Állam ellenőrzése alatt áll. A iraki és a kurd haderő hónapok óta készül a város, és azzal együtt a teljes Ninive-régió ostromára. Ezek a hadműveletek a becslések szerint kétmillió embert érinthetnek. Kétmillió potenciális menekült, akiknek egy része, ha megtörténik a város ostroma, biztos az Európa felé vándorlás opcióját választja.

Egy egységes, az Unió tagállamai közti szolidaritáson, és persze a jól felfogott érdekeken alapuló rendszer hiánya képtelenné teszi az Uniót, hogy ezekkel a kihívásokkal szembenézzen. A menekültválság második évében, miközben ott lebeg a fentebb már említett Törökországgal kötött megállapodás teljes szétesése, annak minden következményével együtt, csak egy ilyen újragondolt együttműködés lehet működőképes. Több Európa kell, mert ezzel szemben csak a további szélsőségek felé való egy bizonyos ponton túli megállíthatatlan sodródás áll, amely útnak a végén nem nemzetállamok, hanem fallal körülvett városállamok állnak, magánhadseregekkel, jogfosztottsággal, nyomorúsággal.

Kakuk György

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.