Thomas Piketty a francia munkajogi reformról: elképesztő károkozás

Hiába zajlik javában az Európa Bajnokság, ez sem akadályozta eddig a munkajogi reform ellenzőit Franciaországban, hogy továbbra is az utcán és sztrájkokkal adjanak hangot véleményüknek. Legutóbb múlt kedden demonstráltak százezrek 7 szakszervezet felhívására, a jó 3 hónapja tartó tiltakozások egyik legnagyobb rendezvényén. A legközelebbi megmozdulás holnap, június 23-án lenne esedékes, de a párizsi tüntetést szerda reggeli közleményében betiltotta a prefektúra. Közben az új „munkatörvény” nemcsak a tüntetőknek nem tetszik, hanem a lakosság 60%-nak sem, de mérvadó szakemberek is kritizálták, köztük Thomas Piketty közgazdász, A tőke a 21. században című bestseller szerzője.  

 

 

Magyarországról nézve, és a viszonylag kevés sajtóbeszámoló alapján úgy tűnhet, hogy François Hollande államfő és Manuel Valls miniszterelnök a közgazdasági racionalitás oldalán állnak, a munkavállalók követelései pedig túlzóak vagy irreálisak. De a helyi vitákban még a kormányzó Szocialista Párthoz (PS) közeli szakértők is rendkívül kritikusak voltak a törvénnyel, a liberálisok éppúgy, mint mondjuk a PS legismertebb munkaügyi szakértője, aki még ma is úgy gondolja, hogy a reform 100 év eredményeit teszi tönkre.

A kritikusok közé tartozik Thomas Piketty is, a szocialisták egykori tanácsadója, aki június elején szokatlanul kemény hangvételű írásban minősítette elképesztő káosznak és kudarcnak a munkatörvényt. Mivel Piketty a francia palettán korántsem számít radikálisnak, inkább a balközép álláspontot képviseli, plusz a francia munkatörvény sokban megegyezik a más európai országokban is elfogadott, az Európai Bizottság által is szorgalmazott reformokkal, érdekes lehet megismerni azokat az érveket is, amelyek szerint a munkanélküliség csökkentése nem a munkapiac liberalizációján múlik, és a szakszervezetek befolyását nem csökkenteni, hanem éppenséggel növelni kellene a vállalatok irányításában. Alább Piketty június elején publikált blogbejegyzésének fordítása olvasható.

Munkatörvény: elképesztő károkozás

Miközben a társadalmi feszültségek azzal fenyegetnek, hogy blokkolják az országot, és a kormány továbbra is makacsul elutasítja a dialógust és a kompromisszumot, a munkatörvény egyre világosabban annak látszik, ami: egy elszúrt mandátum elképesztő pazarlásának, ami talán a legsúlyosabb is. A kormány azt szeretné velünk elhitetni, hogy azért „bűnhődik”, mert reformálni akar, és egyedül kell megküzdenie az összes konzervativizmus ellen. Az igazság teljesen más: ebben a témában éppúgy, mint a korábbiakban, a hatalmon lévők rögtönzésekkel és hazugságokkal élnek, miközben csak barkácsolnak.

Ugyanezt figyelhettük meg a versenyképességgel kapcsolatban is. A kormány először megszüntette – helytelenül – az előző kormány által bevezetett munkaadói járulékcsökkentést, majd egy hihetetlen időzített bombát hozott létre, egy adóhitel formájában, amelynek révén a vállalatoknak visszafizette volna az egy évvel korábban befizetett járulékokat, csak épp közben rengeteget vesztettünk, mind az átláthatóság, mind a fenntarthatóság terén. Sokkal jobb lett volna nekifogni a társadalombiztosítás ambiciózus reformjának.

Felkészületlenség és cinizmus

A munkatörvény kapcsán is ugyanezt figyelhetjük meg: a felkészületlenség és cinizmus keverékét. Bár a munkanélküliség folyamatosan növekszik 2008 óta, összesen másfél millió plusz munkanélkülit eredményezve (2008 második félévében 2,1 millió „A” kategóriás munkanélküli; 2012: 2,8 millió; 2016: 3,5 millió), ennek nem az az oka, hogy a francia munkatörvény merevebbé vált. Hanem az, hogy Franciaország és az eurózóna túlzott megszorításai az aktivitás abszurd zuhanását eredményezték 2011-2013 között, az USA-val és a világ többi részével ellentétben; így transzformálva az Atlanti-óceán túlpartjáról eredő pénzügyi válságot egy végtelenített európai recesszióvá. Ha a kormány elismerné a tévedéseit, és főképp ha levonnánk a következtetéseket az eurózóna és a költségvetési kritériumok demokratikus átalakítása érdekében, akkor sokkal könnyebb lenne lefolytatni a vitákat azokról a reformokról, amelyekre valóban szükség lenne Franciaországban.

Kapcsolódó írásaink:

Több százezer francia vonult utcára szerdán a munkajogi reform ellen

A francia állam „összekeveri és összemossa a civil mozgalmakat a terroristákkal”

Fogadjunk, nem találod ki, hol járhat letöltendő börtön tüntetésért

Gyilkolt a tömegoszlató gránát Franciaországban

Ez annál inkább sajnálatos, mert a munkajogról valóban érdemes lett volna lefolytatni néhány alapos vitát. Hiába folyamodnak egyre inkább a határozott idejű munkaszerződésekhez a francia vállalatok, ezzel sosem sikerült csökkenteni a munkanélküliséget. Már régen itt lenne az ideje egy bónusz-malusz rendszer kialakításának, amely megfizetteti a munkaadókkal, ha kiszolgáltatott helyzetbe hozzák a dolgozókat, és kihasználják a munkanélküli juttatások rendszerét.

Általában véve szűkíteni kellene a határozott idejű munkaszerződések használatát, csak a legszükségesebb esetekre, és a határozatlan idejű szerződésnek kellene általános normává válni, cserébe pedig tisztázni kellene az elbocsátás feltételeit, amelyek gyakran túl sok bizonytalanságot hordoznak a munkaadó és a munkavállaló számára egyaránt. Ezek lehettek volna egy kiegyensúlyozott munkajogi reform feltételei, kölcsönös engedményekre alapozva, csak épp ennek megalkotására sajnos képtelen volt a kormány.

A jelenlegi vita a törvény 2. cikkelyére fókuszál, amely elsődleges normává a vállalati megegyezéseket tenné, ezek felülírnák mind az ágazati megegyezéseket, mind a törvény előírásait, többek között a munkaidő beosztására és a túlórákra vonatkozóan. A téma bonyolult, és egyszerű válaszok nem is adhatók, ahogy a törvénytervezet vastagsága is jelzi egyébként (az 588 oldalból 50 oldalt foglal el a 2. cikkely).

Evidens, hogy a pihenőkkel és a munkaidővel kapcsolatban egyes specifikus döntéseket csak a vállalat szintjén lehet meghozni. És épp ellenkezőleg, vannak olyan, inkább strukturáló jellegű döntések, amelyeket nemzeti szinten kell meghatározni, ellenkező esetben a vállalatok között kiteljesedő konkurenciaharc a szociális dömpinghez vezet. Így például azokban az országokban, ahol nincs nemzeti szabályozás a fizetett szabadságról, a dolgozók nagyon kevés fizetett szabadságot vesznek ki, hiába nőnek a bérek – ami egyfajta kollektív abszurditást eredményezhet.

A kiegyensúlyozott vállalati megegyezések illúziója

Ami a vállalati megegyezéseket illeti, egyeseknek úgy tűnhetett, hogy megerősítésük a 2000-es években Németországban a német modell sikerének egyik kulcsa volt (lásd például ezt a tanulmányt). A vita nyitott és legitim. Érdemes azonban két pontot aláhúzni. Először is azt, hogy Németország kiváló teljesítménye a munkahelyeket illetően részben az abnormálisan magas kereskedelmi többletével magyarázható: ez az utóbbi 5 évben átlagosan a GDP 8%-a felett volt. Másképp mondva: a Németország által megtermelt javak és létesítmények minden 100 eurójára vonatkoztatva, az ország csak 92 eurót ruház be vagy fogyaszt el német területen. Emlékeztetőül: nincs egyetlen olyan történelmi példa sem, ahol egy ilyen méretű gazdaság hasonló nagyságú kereskedelmi többletet realizált volna ilyen hosszú ideig.

Ezt nyilván részben a német ipari és szociális modell adui magyarázzák, különös tekintettel kiváló beilleszkedésére a Közép- és Kelet-Európa új termelési körforgásába, a 2000-es évek uniós bővítéséből is kifolyólag. De részben egy túlzott bérkorlátozás is magyarázza mindezt, amit a vállalati megegyezések és a termelői központok között létrejött konkurenciaharc eredménye, mindennek következménye pedig az, hogy Németország a szomszédok gazdasági tevékenységéből hasít ki egy darabot.

Ha ezt a stratégiát egész Európára általánosítanánk, akkor értelemszerűen kudarcra lenne ítélve: a világon senki nem lenne képes egy ilyen kereskedelmi többlet elnyelésére. Mindez csak súlyosbítaná a jelenlegi tendenciát, amely nyílegyenesen vezeti kontinensünket a gyenge növekedés, a bérek deflációja és a magas eladósodottság hosszú távú rezsime felé.

Továbbá, a német modell egyik legnagyobb előnye, hogy erős és reprezentatív szakszervezeteken nyugszik. A francia szakszervezetek gyengeségét és implantációjuk hiányosságait látva illúzió lenne azt gondolni, hogy vállalati szinten kiegyensúlyozott megegyezések jöhetnek létre. Ilyen körülmények között az lenne a kívánatosabb, hogy a 2. cikkely az ágazati megegyezéseket részesítse előnyben, ami a francia szakszervezetek aktuális helyzetét nézve a legértelmesebb és legígéretesebb megoldás lenne.

Ahogy Thomas Breda kutatásai is megmutatták, a francia vállalatok nagy részében szinte nincsenek szakszervezeti küldöttek, nemcsak a kis, de a közepes cégeknél sem, részben azért, mert bizonyított, hogy diszkriminációt szenvednek el a bérezés terén. E ponton is azt látjuk, mennyire ragaszkodik a konfrontációhoz a francia vállalatvezetők jó része, amiről legutóbb a Medef vezetője tett tanúbizonyságot, amikor ostobán szidalmazta a CGT-t. [A MEDEF a legnagyobb befolyású francia munkaadói érdekképviselet; vezetőjük az utóbbi hetekben több ízben is gonosztevőknek nevezte a CGT-t, illetve a sztrájkolókat, útzárak szervezőit, akiket a terroristákhoz is hasonlított. dv.]

Észak-Európában a szakszervezetek képviselői már évtizedek óta fontos szerepet játszanak a vállalatok igazgatótanácsában (Svédországban a tagok harmadát, Németországban a felét ők teszik ki), és a vállalatvezetők megtanulták, mennyi előnyre tehetnek szert, ha az alkalmazottak jobban belefolynak a vállalati stratégiában.

Ez a „kodetermináció”, egy közös határozati modell, amely a második világháború után jött létre, még javítható is lenne a jövőben, például úgy, hogy a dolgozók szavazati jogot kapnak a részvényesek közgyűlésein, amelyek így kevert gyűlésekké válhatnának, ami lehetővé tenné olyan adminisztrátorok kinevezését, akik mindkét fél számára ígéretes fejlesztési projekteket testesítenek meg. De jelenlegi állapotában Franciaország még csak bukdácsol a szociális egyeztetés és a gazdasági demokrácia terepén.

A szakmai választások eredményének felülírása

Általánosságban a munkatörvény legfontosabb problémája, hogy nem veszi eléggé tekintetbe a francia szakszervezetek gyengeségét, és az arra adható orvosságokat. Sőt, a munkatörvény olyan rendelkezéseket is tartalmaz, amelyek még jobban meggyengíthetik a szakszervezeteket és képviselőiket. Erre példa a 10. cikkelyben bemutatott vállalati referendum. A cél az, hogy a munkaadók számára lehetővé váljék megszavaztatni – méghozzá a zsaroláshoz gyakran rendkívül hasonló feltételekkel – azokat a javaslatokat, amelyeket már elutasítottak a dolgozókat akár 70%-ban képviselő szervezetek (ez a legutóbbi szakszervezeti választás alapján értendő).

Érthető, hogy a CFDT számára miért lehet ez elfogadható bizonyos esetekben: mert így a saját 30%-val is megkerülheti a többi szakszervezetet, különös tekintettel a CGT-re és közvetlenül tárgyalhat a vezetéssel az adott megegyezésről. [A CFDT az egyik nagy konföderáció, amely az eddigi módosításokkal támogatja a reformot; a kormány szerint „reformista”, a törvény ellenzői szerint kvázi áruló; dv,]

Ez gyakorlatilag a négyévente megrendezett szakszervezeti szavazás eredményeinek megkerülése, egyben visszalépést jelent ahhoz a félénk demokratikus fejlődéshez képest, amelyet a 2004-2008-as reform vezetett be a szakszervezeti reprezentáció terén,és amely először biztosította az 50%.ot megszerző szervezeteknek, hogy döntő súlyuk legyen a megegyezések aláírásakor.(A korábbi rezsimben az 1945-ös történelmi szakszervezetek bármelyike aláírhatott megegyezéseket, bármilyen támogatottsága is volt az adott cégnél, ami egyáltalán nem tette sikeressé a francia szociális modellt.)

Minden külföldi példa azt mutatja, hogy a gazdasági demokráciának szüksége van közvetítő testületekre. Nem a francia szakszervezetek és a francia társadalom nagy részének a frusztráció és az ellenzék felé való fordítása az, ami kivezetné Franciaországot a válságból.

Eddig Piketty néhány hete írt bejegyzése, a helyzet azóta lényegében nem változott, a június 14-ére szervezett tüntetés és a friss közvélemény-kutatások csak azt igazolták, hogy a törvénnyel szembeni ellenállás nem lankad, még ha a sztrájkok alább is hagytak.

Betilthatók-e a további tüntetések?

Június 14-én, akárcsak a korábbi nagy tüntetések alkalmával több összetűzésre is sor került a rendőrség és a tüntetők kisebb csoportjai között. Erre hivatkozva Manuel Valls felszólította a szervezőket, elsősorban a 7 szakszervezet legnagyobbikát, a CGT-t, hogy mondjon le önként a további demonstrációkról, ha azok erőszakmentességét nem tudja szavatolni, különben a hatóságok kényszerülnek majd betiltani a megmozdulást.

A munkavállalói érdekképviselet szerint viszont a tüntetések biztonságának garantálása a kormány és a rendőrség feladata, a gyülekezési jog nem korlátozható ilyen érvekkel. A párizsi prefektus hétfőn egy statikus gyűlést ajánlott felvonulás helyett, szerda reggelig ezt a szakszervezetek kategorikusan elutasították. A jobboldali ellenzék vezetői is támogattak egy „preventív” tiltást, például az Eb végéig, kivéve Nicolas Sarkozyt, de szocialista vezetők is óva intettek attól, hogy ne engedélyezzék a demonstrációkat, és a „CGT egyfajta áldozattá” váljon. Szerda reggeli közleményében végül a párizsi rendőrprefektúra betiltotta a csütörtöki megmozdulást a fővárosban.

Mindeközben folytatódik a polémia a rendőrség stratégiájáról és felelősségéről is az erőszakot illetően. A francia rendfenntartók ugyanis a szocialista kormány alatt, de különösen a szükségállapot tavalyi bevezetése óta szokatlan eszközöket és brutalitást alkalmaznak a tüntetéseken, amit egy keresztény kínzás elleni szervezet, és az Emberi Jogok Ligája után nemrég az ENSZ kínzásellenes bizottsága is kritizált, utalva egy fiatal környezetvédő halálára is, amit egy tömegoszlató gránát okozott 2014 októberében.

Egy hasonló gránát miatt május végén súlyos fejsérülést szenvedett és több napig kómában volt egy fiatal férfi, június 14-én pedig egy könnygázgránát robbant fel egy tüntető hátán, súlyos sérüléseket okozva. Ugyanezen a napon több száz rosszullétet és sérültet láttak volna el a tüntetéseken elsősegélyt nyújtó önkéntesek, a gumibotozás, a különféle lövedékek és a szinte minden tüntetésen extrém mennyiségben használt könnygáz következményeként.

Jelenleg a törvény szenátusi vitája zajlik, a jobboldali többségű felsőház át is írta kicsit a javaslatot, amelyet a kormány korábban szavazás nélkül, az alkotmány 49.3-as cikkelyére hivatkozva tolt át a Nemzetgyűlésen májusban. Egyrészt megspórolandó a vitát, másrészt azért is, mert a baloldali és több szocialista képviselő támogatása nélkül nem volt biztosított a voks eredménye. A gesztus érthető módon nem vált a tiltakozók tetszésére, és nagy mértékben hozzájárult a sztrájkok és blokádok megjelenéséhez.

A kompromisszumoktól továbbra is elzárkózó Hollande és Valls tehát szemlátomást abban bíznak, hogy sikerül kifárasztani, vagy erőből lenyomni az ellenállást – ez a stratégia azonban az ellenfélnek sem hagy menekülő útvonalat, és egyre nagyobb politikai károkat kockáztatva konzerválja a konfliktust, valamint a Piketty által is emlegetett frusztrációt, alig egy évvel a köztársasági elnökválasztás előtt.

Frissítés:

12.10: A betiltás hírére többen, szakszervezeti vezetők, de baloldali képviselők is bejelentették, hogy akkor is megjelennek a demonstráción. Az eddig legmeglepőbb kommentár Marine Le Pentől, a szélsőjobboldali Nemzeti Front (FN) vezetőjétől érkezett, aki a Twitteren „meghátrálásnak” minősítette a döntést az erőszakos kisebbséggel szemben, és a „demokrácia elleni támadásnak”.

13.15: Úgy tűnik, a tiltakozó reakciók nyertek, mert az imént a CGT vezetője sajtótájékoztatón közölte, mégis sor kerülhet a tüntetésre, a prefektúra által kijelölt útvonalon.  

16.30: A le Monde felhívja a figyelmet rá, hogy Marine Le Pen épp egy hónappal ezelőtt még a tüntetések betiltása mellett érvelt, a szükségállapotra hivatkozva szerinte az ország nevetség tárgya a minden napos tüntetésekkel és erőszakos akciókkal. Pártján belül is elég nagy a kakofónia, míg saját unokahúga is betiltás mellett kardoskodott, a „liberálisabb” szárny képviseletében az FN egyik alelnöke a szabad tüntetések mellett.  

Dobsi Viktória

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.