Mi a baj a francia terrorelhárítással, és mi köze ehhez a politikai korrupciónak?

A DRPP  (középen) a szervezeti modell rengetegében, egy 2016-os (azóta módosult) ábrán
A DRPP (középen) a szervezeti modell rengetegében, egy 2016-os (azóta módosult) ábrán

Kevéssel a brüsszeli merényletek után már reflektorfénybe kerültek a belga hatóságok vélt vagy valós hibái, amelyek akadályozhatták az elkövetők korábbi kézre kerítését. A szomszédos Franciaországban ugyan épp most sikerült lefoglalni egy feltételezett támadáshoz használandó arzenált, de ez a siker sem feledteti, hogy az antiterrorista apparátus jó ideje súlyos gondokkal küzd. Egy most megjelent könyv szerint a problémák gyökere összefügg a politikai korrupcióval is.

 

banner2_mozgo_2

 

Hogyan lehetséges, hogy a legismertebb frankofón djihadista, az 1987-ben született belga-marokkói állampolgárságú Abdelhamid Abaaoud, aki 2015-ben négy elvetélt franciaországi merényletben is szerepet vállalhatott, gond nélkül utazhatott Brüsszelből Párizsba tavaly novemberben társaival egyetemben – a fegyvereket és robbanóanyagot is szállító 3 autóval, kvázi konvojban, 10 perces eltéréssel átlépve a belga határt? Hogyan lehetséges, hogy ugyanő, akit a hatóságok ekkortájt is Szíriában hittek, 2 év alatt két ízben is anélkül látogatott a közel-keleti országba, hogy bárki feltartóztatta volna?

E kérdésekkel kezdődik Antoine Peillon újságíró most megjelent Résistance! (Ellenállás) című kötetének a neten is olvasható részlete. A La Croix katolikus napilap riportere 2012-ben az adóelkerülésnek szentelt egy izgalmas könyvet, amelyről itt is írtunk. Ezúttal is felbukkannak az adócsalás utáni nyomozások eltussolásáról beszámoló egykori informátorai, ugyanis a francia terrorelhárítás egyik legmélyebb strukturális problémája összefügghet a pénzügyi hírszerzés működésének 2008-as átalakításával.

Egy végzetes reform következményei

A Peillon által feltárt problémák zöme eddig sem volt ismeretlen, a tavaly novemberben 130 halálos áldozattal járó merényletek után újfent komoly vita alakult ki az állami szervek esetleges hiányosságairól is, és többek között a Mediapart portál közölt egy nagyobb lélegzetű feltáró anyagot a terrorelhárítás „példátlanul súlyos válságáról”, amelyet a politikai hatalom nem lenne hajlandó tudomásul venni. Az újságírócsapat több tucat, az antiterrorizmus különféle szerveinél vagy területein tevékeny személlyel konzultált, és megállapításaik szerint az első és legfontosabb problémának a kaotikus szervezeti ábra tűnik: összesen 19 olyan, különféle fennhatóságú szerv létezik az országban, amelyek feladata a terrorizmus elleni küzdelem (lásd a címlapképet) .

A nyolcvanas években megalapozott struktúrában 2008-ban zajlott egy végzetesnek bizonyult reform: Nicolas Sarkozy köztársasági elnöksége alatt összeolvadt a hírszerzés két apparátusa – szakértők kedvéért a DST és az RG; összevonásukból jött létre a DCRI, amelyet azóta DGSI névre kereszteltek. Ez a manőver – állították egykor a Médiapart, ma pedig Peillon forrásai – minden szempontból kudarcnak mondható, amelyet azóta sem sikerült orvosolni.

A fúzió létrehozott egy vízfejű szervezetet, miközben aláásta a hírszerzés területi beágyazottságát, pedig ahogy az utóbbi évek megmutatták, merényletekre korántsem csak a fővárosban kerülhet sor. A hájas tésztához hasonlított rendszerben van tehát egy centralizált csúcsszerv (DGSI), illetve másféltucat, többé-kevésbé specializált tagozat, amely a terrorizmusra fókuszál – a rendőrségnél, csendőröknél, külső, belső hírszerzésnél, igazságügyi nyomozóknál stb., azaz különböző testületek fennhatósága alatt.

Közöttük mondhatni nem ideális a koordináció, a szokásos rivalizáláshoz adódik a csúcsszerv DGSI-hez fűződő problematikus viszony; a Mediapart forrásai súlyos bizalomvesztésről, az információk visszatartásáról, az alacsony hatékonyság miatt az informális – ügynökök közötti – kommunikáció előnyben részesítéséről szólnak, a hivatalos csatornák használata helyett.

Amikor egy célszemélyt követő ügynök felismeri az utca túloldalán parkoló autóban a másik szerv embereit, akik szintén ugyanazt a személyt figyelik meg, csak éppen egymásról nem tudnak; vagy amikor egy akut helyzetben csak negyedszer sikerül eltalálni egy amúgy követett gyanúsított címét – akkor nyilvánvaló működési problémákról van szó.

A dokumentációs források jelentős elszegényedésére már a fúzió után egy évvel felhívta a figyelmet egy belső jelentés, ugyanez az inspekciós szervezet tavaly októberben (azaz a merényletek előtt néhány héttel) „objektíven hibás működéseket” állapított meg, és az információ hatékonyabb felfelé áramlását sürgette. A szenátus beszámolója tavaly áprilisban ostorozta „a rosszul előkészített és rosszul megvalósított” reformot és a DGSI működését, tavaly februárban pedig az egyik rendőrszakszervezet anyaga állapította meg nyersen, hogy a szervek közti kommunikáció „szélsőségesen feszült és nehéz”.

A két fenti példa egyébként a januári merényletek során született, Saïd Kouachi, a Charlie Hebdo szerkesztőségében gyilkoló testvérpár egyik tagjának címét sikerült csak negyedszerre jól megtippelni (bár minden körben több címet is megadott lehetségesként a DGSI). A januári merényletek után már végigsöpört volna egy monumentális pánik a hírszerzés berkein: többek között akkor döbbentek rá, hogy hiába voltak már konkrét terrorizmussal összefüggésbe hozható ügyei Amedy Coulibalynak és az egyik Kouachi-fiúnak, hiába követték és hallgatták le őket, mégis elképesztően kevés információ áll róluk rendelkezésre.

A pánik nyomán a DGSI parancsba adta, hogy a Párizs környékén élő összes „célpont” elérhetőségét csekkolni kell, akár kapcsolatban álltak a merénylőkkel, akár nem. Az operáció révén azok is tudomást szereztek arról, hogy figyelik őket, akik erről korábban esetleg nem is tudtak – sajnálkozott egy ügynök a Mediapart-nak.

Kapcsolódó írásaink

Mindössze 11 lövést adhattak le a terroristák a több órás “brutális tűzharcban”

Kiderült, miért kapott Becsületrendet a francia elnöktől a szaúdi koronaherceg: mert kért egyet!

Hervé Falciani és a Swiss Leaks: Azt csináljuk, amit a kormányok nem akarnak megtenni

A szőnyeg alá söpört Falciani-listák: Korrupt bankok segítik a korrupt elitet

Titkosszolgák is szivárogtattak a korrupt elitről Párizsban

A többször beazonosított és megerősített problémát végül tavaly júniusban próbálták meg orvosolni a 2012 óta kormányzó szocialisták, méghozzá úgy, hogy a belügyminiszter felügyelete alatt egy újabb, kb. 10 fős vezérkar jött létre (EMOPT), hogy koherensebbé és hatékonyabbá tegye a küzdelmet. Nem túl meglepő módon, a rosszul együttműködő egységek elégtelen struktúrájának jobb koordinációjához nem elegendő egy újabb munkacsoportot létrehozni a káosz tetején – múlt év végéig az EMOPT csak ezt az előre megjósolható kudarcot tudta beteljesíteni.

Az utóbbi évek rossz működése, a terrorista veszély jellegének átalakulása és a közelmúlt sokasodó kudarcai a dolgozók lelkesedését is lelohasztották volna – egyre kevesebben vágynak olyan szolgálatra, ahol a 24 órás készenlét mellett az ember még azért is emésztheti magát, hogy vajon személyes felelőssége vagy az elhárítás elégtelen működése nyom többet a latban egy-egy tragédia alkalmával.

High tech terrorelhárítás a low tech dzsihadistákkal szemben

A következő súlyos probléma a megkérdezettek szerint a technológiai eszközök hatékonyságának túlbecsülése, ami az utóbbi húsz év fejlesztéseit meghatározta. Többen párhuzamba állították az USA 2001. szeptember 11-e utáni döntéseit és a francia politikai stratégiát. Mindkét esetben bizonyosnak tűnik, hogy hiába a technológiába fektetett milliárdok, ha nincsenek a révükön beszerzett komplex adatözön elemzésére alkalmas emberfők.

A megfigyelés, lehallgatás technológiáinak fejlesztése önmagában kétséges operatív előnyökkel jár, ha a humán hírszerzésnek nem sikerül lépést tartania vele – Franciaországban pedig úgy tűnik, ez a helyzet. Már 2014-ben is érkeztek arra utaló vélemények a szolgálatoktól, hogy a radikalizálódással gyanúsítható személyek megfigyelése, a beépülés lehetetlen követelményeket állít, miközben nemcsak a globális elemzésre alkalmas dolgozók hiányoznak, de olykor hónapokig kell várni a hagyományosan rögzített felvételek átiratára is, vagy akár hetekig arra, hogy házkutatást tartsanak egy bíró kezdeményezésére.

A brüsszeli merényletek nyomán a Libération napilapban jelent meg néhány napja egy nyomasztó körkép arról, mennyire túlterheltek a szolgálatok, ahol a paralízis veszélye is fenyeget. A napilapnak nyilatkozók szerint hetente kapnak merényletről szóló riasztásokat, ebben a ritmusban az esti lefekvésnél már szinte egy meglepetéssel felér, hogy „uff, nem ma történt meg”. A dzsihadisták jelentette veszély stratégiai feldolgozására sincs elemző, megértő kapacitás, „az ügynököket fizikailag elárasztják az adatok ezrei”.

Adminisztratív képtelenség kezelni az összes bejövő figyelmeztetést; és ahogy egy másik forrás megállapítja, az, hogy a rendelkezésre álló adatok értelmezésére egyszerűen nem jut energia, nem csak a franciák problémája, többek között a belgák is ezzel küzdenek. A Libé szerzője emlékeztet arra, hogy a Soufan Group amerikai think-tank szerint Franciaországba 236 dzsihadista van visszatérőben a háborús zónákból, Nagy-Britanniába 300, Németországba 270, Dániába 50, Hollandiába 40 fő.

A 2014 április 29 és 2015 március 12 között érkezett bejelentések "radikalizálódó" személyekről. Ahogy a Le Monde ábrája mutatja a jelenség 1 kivételével minden francia megyében jelen van. A jelzett személyek 9% távozott  2015 márciusáig Szíriába; 35%-uk nő, 4%-uk áttért, negyedük kiskorú volt. Forrás: Le Monde
A 2014 április 29 és 2015 március 12 között érkezett bejelentések “radikalizálódó” személyekről. Ahogy a Le Monde ábrája mutatja a jelenség 1 kivételével minden francia megyében előfordul. A jelzett személyek 9% távozott 2015 márciusáig Szíriába; 35%-uk nő, 40%-uk áttért, negyedük kiskorú volt. Forrás: Le Monde

Ahogy a Libération tegnapi vezércikke is leszögezi, e jóideje beazonosított problémákhoz képest a francia politikusok reakciói mintha fényévekre lennének: az újabb és újabb antiterrorista törvények, akárcsak a szükségállapottal bevezetett új jogkörök nem igazán tették hatékonyabbá a terroristák elleni küzdelmet – miközben a polgárok jogai sérültek, és a kormány jogkörei nőttek.

Hiperaktív törvényhozás hosszútávú stratégia nélkül

A szocialista kormány tavaly alkotott új hírszerzési törvényének – amelyet a januári merényletek árnyékában szavazó képviselők, néhány kisebb civil szervezet kritikája és tiltakozása ellenére viszonylagos közönyben fogadtak el – kizárólagos újdonsága, hogy megteremti a tömeges megfigyelés törvényi kereteit. Csakhogy hiába a high tech módszerek – ha a vonal másik végén senki sincs, aki feldolgozza az információkat, és ha a terroristák egyre inkább low tech technikákat használnak. Március 22. másnapján Valls azt javasolta, az EU-ban hozzák létre a repülőgéppel utazók adatainak közös regiszterét, csakhogy, jegyzi meg a napilap brüsszeli tudósítója, az eddigi elkövetők kivétel nélkül autóval, taxival, olykor vonattal és metróval mentek a tett színhelyére.

A politikusok és a törvényhozás évek óta hiperaktivitással próbálja jelezni a választók felé, hogy ura a helyzetnek: Mohammed Merah 2012 márciusában elkövetett gyilkosságai óta 4 antiterrorista törvény született; a legutóbbi alkalmazását lehetővé tévő szövegek épp a novemberi merényletek előtt egy hónappal jelentek meg. November 17-én a közlekedési eszközökön dolgozók és az eljáró rendőrök kompetenciát tárgyaló törvényjavaslat lett volna napirenden (a kudarcba fulladt Thalys-merénylet nyomán); november 13-án pedig a belügyminiszter a terrorista és bűnöző csoportok fegyverellátását szolgáló hálózatok elleni tervet mutatott be…

2014-ben 432 új poszt jött létre az újdonsült DGSI-ben, évi plusz 12 millió euró jutott a költségvetésébe, 2015 januárja után pedig 3 év alatt 1400 új rendőri és csendőri állást ígért a kormányfő, közülük 1100-at a belső hírszerzés területére; végül júliusban létrejött a belügy alá helyezett koordinációs feladatokkal megbízott, fentebb már említett EMOPT (amely még rá sem került a Le Monde tavaly januári infografikájára).

A kormány egyik fontos érve az volt a hírszerzési törvény mellett, hogy olyan már létező, de eddig törvényellenes gyakorlatot tesz legálissá, ami megkönnyíti és stabilizálja a szolgálatok munkáját. A hírszerzés és a külügy egyik volt munkatársa, az Abou Djaffar néven blogoló Jacques Raillane szerint, azok, akik kételkedve fogadták a varázsszerként belengetett törvényt, leginkább cinizmussal, rosszabb esetben az árulás vádjával szembesültek, de továbbra sem világos, hogy miért kellene törvényekkel szentesíteni olyan praktikákat, amelyek a megvalósult merényletek alapján legalábbis nem bizonyultak hatékonynak.

„Djaffar” is megállapította, hogy a technikai hírszerzésnek nincsenek mindenre válaszai. Az esetek túlnyomó részében a technikai eszközökkel megszerzett adatok csak kiegészítenek más módon begyűjtött információkat, és az elemzők feladata az, hogy megtalálják azt a logikát bennük, amely műveleti sikerekhez vezet. Azt hinni, hogy a technikai hírszerzés a biztonságunk egyetlen záloga, épp akkora idiotizmus, mint azt gondolni, hogy teljesen le lehet róla mondani.

„Ha nyilvánvaló, hogy egyetlen jelenlegi kudarcunk sem került elemzésre, ez feltehetően a sikerekkel sem történt meg. Ellenkező esetben minden kétséget kizáróan kiderült volna, hogy a szolgálatoknak alapvetően egy belső átszervezésre van szükségük, hogy ne egymásra dobált válságcsoportokból álljanak és kimerült elemzőkből, akik változó prioritások után futnak, ahelyett, hogy a mélyen szántóbb munkára koncentrálnánk.”

A tavasszal megszavazott törvény, akárcsak a fizikai biztonságot szolgáló intézkedések, vagy a katonai hadműveletek, ha kecsegtethetnek is átmeneti haszonnal, a dzsihád által felvetett kihívások egyikére sem felelnek. A törvény nagyobb hatalmat próbál adni a szolgálatoknak, de semmilyen átfogó politikára nem támaszkodik. Tökéletlen gyakorlatokat erősít meg, téves alapokra épül, és semmilyen hosszú távú megoldással nem szolgál. Előbb átfogóan kellene a jelenségről gondolkozni, majd az ebből a reflexióból levonható következtetéseket kellene akciókká és politikákká transzformálni. Csak épp sokkal könnyebb és gyorsabb ennek ellenkezőjét cselekedni, imádkozva, hogy semmi ne történjen, várva a nyugdíjat vagy a választásokat.

A hónapokkal ezelőtt tett megállapítások mit sem vesztettek aktualitásukból. Ugyan a francia kormány legfőbb politikai megoldásának beállított alkotmánymódosítása a napokban elbukott a jobboldali ellenzék (és szenátusi többség) ellenállásán – így a szélsőjobb régen dédelgetett álma, az állampolgárságtól való megfosztás sem kerül be az alkotmányba. Akárcsak a szükségállapottal járó különleges kormányzati felhatalmazások. De a kormány a büntető törvénykönyv módosítását is tervezi, hasonló „liberticid” jelleggel, a belügyminiszter pedig most éppen a kódolt adatforgalmat ostorozza, mintha ott rejlene a megoldás a brüsszeli merényletek nyomán újra nyomatékosított szervezeti, működési problémákra. Az állampolgárság kérdésé után az új sláger a tényleges életfogytiglan… Ahogy a Canard Enchainé címlapja viccelődik, már csak a “visszaeső kamikázéknak kilátásba helyezett tényleges halálbüntetés” hiányzik az arzenálból.

Az utóbbi időszak megvalósult és elvetélt merényleteivel tagolt hosszú hónapjai alatt újra és újra hasonlóképp diagnosztizált problémák köszönnek vissza Antoine Peillon könyvében is. Az ő különféle státuszú, és olykor névvel is nyilatkozó forrásai is megerősítik, hogy az RG és a DST összevonása katasztrofális döntés volt. A butikot azóta nagyon rosszul irányítják – állította még tavaly januárban  Xavier Raufer (az MCC, Paris II Panthéon-Assas kutatója), és „nem működik”, ellentétben más szervekkel (pl. a párizsi prefektusnak alá rendelt DRPP-vel vagy az antiterrorista UCLAT-tal szemben), amelyekre azonban nem figyelnek eléggé.

Az RG, azaz a Renseigment Généraux, területileg beágyazott, az „utcán” és viszonylag szabadon, más szervek felé nyitottan dolgozó ügynökeinek országos hálózatának részleges felszámolása, részben pedig egy jóval bürokratikusabb és az államtitok kultúrájában tetszelgő szervezetbe való beolvasztása végzetes hiba volt. A saját fontosságának rabjaként működő DGSI nemcsak a technológiai hírszerzést értékelte volna túl, de a nemzetközi terrorizmust is a hazai, európai elkövetők megfigyelésének rovására.

Az Abaaoud-sejt leágazásai; forrás: lalibre.be
Az Abaaoud-sejt leágazásai; forrás: lalibre.be

Peillon több példát is hoz arra, hogy az arab és török forrásokból származó információkat nem használta fel a gall hírszerzés, illetve elveszítette félúton olyan kaliberű figurák nyomát, mint pl. Ismaël Mostefaï, a Bataclan koncerterem későbbi kamikazéja. Ahogy arra is, hogy a DGSI (ahol csak 9 és 18 óra között dolgoznának) megtagadott vagy visszatartott információkat a többi szervezettől.

A novemberi merényletek után sem változik a diagnózis: a belső hírszerzéssel továbbra is komoly gondok vannak, amelyek a 2008-as reformra vezethetőek vissza. A decentralizált RG-től nyilvánvalóan tartó Nicolas Sarkozy döntése nyomán a területileg és intézményesen is beágyazott belső hírszerzés helyett a DST kémelhárítási kultúrája kerekedett felül. A 2014 elején ennek orvoslására létrehozott újabb területi szerv (SCRT) nem oldotta meg a gondokat, többek között azért sem, mert nincs elegendő eszköze, és a DGSI szisztematikusan elzárkózik az együttműködéstől – így pl. több fontos adatbázishoz nem adott hozzáférést az SCRT alkalmazottainak.

A pénzügyi hírszerzés és az éveken át eltussolt UBS-botránya

Peillon legérdekesebb felfedezései azonban a pénzügyi hírszerzésre vonatkoznak. A 2012-ben az adócsalásnak szentelt könyvének központi szereplője, az Aleph álnevet használó tiszt a 2013-ban még DCRI névre hallgató csúcsszervnél dolgozó lázadók egyike, akik egy anonim levélben „jelentették fel” feletteseiket a francia parlament adóelkerüléssel foglalkozó munkacsoportjánál. Azt javasolták, hogy egy vizsgálóbizottság vonja felelősségre a gazdasági és pénzügyi aligazgatóság vezetőjét, illetve más elöljárókat, akik politikai célból tartanának vissza információkat az igazságszolgáltatást hátráltatva.

Aleph volt az is, aki Peillont másfél évvel korábban, 2011 őszén kereste meg, hogy kollégái megbízásából szivárogtasson egy majd egy évtizeden át szisztematikusan eltussolt csalássorozatról, a genfi székhelyű UBS bank franciaországi klienseket toborzó illegális tevékenységéről. A bank munkatársainak formális és informális (anonim) feljelentései ellenére hosszú éveken át semmi sem történt az ügyben, amelyről tudomása volt a bűnüldözés több francia szervének is – kivéve a pénzintézet szabályosan eljáró munkatársainak zaklatását.

A riporter a különféle nyomozó testületek képviselői mellett a bank svájci és franciaországi alkalmazottaival is találkozik, akik Aleph-hez hasonlóan nagy mennyiségű írásos bizonyítékkal látják el, méghozzá ugyanabból az okból: mivel a hivatalos szervekhez küldött bejelentéseik nulla konzekvenciával jártak, csupán a nyilvánosságtól remélik a törvényszegő tevékenységek felfüggesztését. Peillon 2012 márciusában egy könyvben tárja a közvélemény, és nem utolsósorban az igazságszolgáltatás elé információit: Az a Franciaországnak hiányzó 600 milliárd [1] c. kötet előszavában és utolsó mondataiban is utal arra, munkáját és a tulajdonában álló dokumentumokat is az igazság feltárásában érdekelt hatóságoknak ajánlja.

A könyv megjelenése nyomán több nyomozás, eljárás és parlamenti vizsgálóbizottság szerveződik – mindezt elősegíti a tízéves jobboldali kormányzás, illetve 17 év után a köztársasági elnöki palotát is visszafoglaló Szocialista Párt választási győzelme, majd az alig egy éven belül robbanó Cahuzac-botrány: a vagyonát svájci számlákra menekítő költségvetési miniszter bukása.

Az elnök emberei

Peillon egykori kutatásai kifejezetten rossz fényt vetettek a Sarkozy-érára – bár ahogy a Cahuzac-ügyben is kiderült, a csalások szőnyeg alá söprése bizonyos esetekben egyes szocialisták támogatásával zajlott. Az ex-elnök és pártja azóta sokasodó problémái az igazságszolgáltatással nem cáfolták e vádakat. Aleph tavaly november végén egyenesen azt állítja, meggyőződése, hogy az RG felszámolása összefüggött azzal, hogy pl. a terrorizmus finanszírozását felderítő munkájuk során találkoztak olyan adatokkal is – adóelkerülés, illegális pártfinanszírozás, korrupció – amelyek veszélyeztették Sarkozyt és befolyásos barátait.

A 2008-as fúzió káros következményeit hasonlóan értékelte maga a DCRI is a parlamenti képviselőknek készült, feljebb már említett jelentésben 2013 februárjában. Míg a 2008-as reform előtt az RG központi szervei rendelkeztek olyan gazdasági és pénzügyi információkkal, amelyeket ütköztetni tudtak az ügynökök a bankokban kialakított kapcsolataik visszajelzéseivel vagy figyelmeztetéseivel – mindez a pénzügyi hírszerzés centralizációjával megszűnt, és a terepen beszerzett információk a fiókok mélyén rekedtek az államtitok védelmében. A szolgálatok vezetőinek számonkérését szorgalmazó irat szerint a DCRI-nek hiába volt nagyon is pontos rálátása nemzetközi adócsalás praktikáira, eltitkolta eredményeit az igazságszolgáltatás elől – és akár politikai haszonszerzésre (kvázi zsarolásra) is használhatta azokat.

Az akkor komoly vádakkal érintett vezetők közül Bernard Squarcini , az „FBI à la française”, azaz  a DCRI első igazgatója, Sarkozy bizalmasa azóta szinte eltűnt a közéletből, 2014-ben pedig jogerősen elítélték, mert főrendőr korában illegálisan figyeltetett meg újságírókat, alkalmasint a köztársasági elnök kérésére. Szakmai tapasztalatait azóta a magánszférában, többek között a legnagyobb francia vagyonok biztonsági cégeként kamatoztatja.

Egykori beosztottja, a hírhedt gazdasági K aligazgatóság vezetője az Elysée-palota fennhatósága alatt kezdett dolgozni 2010-től, mind a jelenleg szintén eljárás alatt álló egykori kabinetvezető, majd belügyminiszter Claude Guéant, mind Sarkozy nagy figyelemmel követték volna munkáját a gazdasági hírszerzés területén. Helyettese, Éric Bellemin-Comte pedig – némileg meglepő módon – ma is az Elysée kötelékében dolgozik, közvetlenül a köztársasági elnöknek alárendelt poszton, a 2011-ben Sarkozy által kreált „nemzeti hírszerzési koordinátor” tanácsadója lassan 6 éve…

Az „elnök embereinek” távozása után néhány hónappal, 2011 decemberében különleges hadművelet zajlik a DCRI Párizs melletti, mintegy 3000 hivatalnokot foglalkoztató székházában. Néhány héttel korábban az alkotmány bíróság szerepét betöltő  Conseil constitutionnel  feloldja azt a 2009 óta létező tilalmat, amely az állambiztonságra hivatkozva megtiltotta az igazságszolgáltatásnak, hogy egyes minisztériumokban, a köztársasági elnökség irodájában és a hírszerzés intézményeiben kutakodjon. A döntés hatályba lépésének hetében, 2011 decemberében masszív adatmegsemmisítés kezdődik a DCRI székhelyén: a dossziék, cd-k, dvd-k bezúzása után néhány héttel a gépparkot is kicserélik.

A politikusok harcias modorban szónokolnak, de nincsen hosszú távú víziójuk

A tavaly novemberi merényleteket egy néhány héttel korábbi interjúban szinte „megjósoló” Marc Trévédic, volt antiterrorista bíró afféle sztárrá vált a támadások nyomán. A médiában korábban is gyakran szereplő, radikális iszlámra szakosodott szakember 10 éves megbízásának lejárta után, nyár óta válóperekkel foglalkozik Lille-ben.

49 ezer aláírás gyűlt össze annak érdekében, hogy a bíró – aki a novemberi döbbenet idején közérthető módon és őszintén beszélt arról, milyen hiányosságok, következetlenségek, diszfunkciók jelentik a legnagyobb veszélyt – újra visszatérhessen az antiterrorizmus terepére. Trévidic kétségtelenül túlpörgött az utóbbi hónapok reflektorfényében, és még néhány éve élő adásban „többszörös visszaesőnek” nevezte Sarkozyt, tavaly pedig nyíltan kritizálta a szocialisták hírszerzési törvényét – ami bizonyára nem növeli esélyeit a visszatérésre.

Ezzel együtt is megfontolandó lehet azonban, amit tavaly novemberben mondott a Médiapart-nak:

A belső hírszerzés hasznosságának kérdését nem akarják feltenni, egész egyszerűen azért, mert nem szeretnék, hogy az igazságszolgáltatás a szervek működésére lásson… a politikai osztály alapvetően azt gondolja, hogy ez az állam saját vadászterülete, még akkor is, ha ezzel feláldozzák a hatékonyságot. De a jelenlegi mentalitásokkal ez azt jelenti, hogy a mesebeli szörnynek kellene Hüvelyk Matyit szolgálnia…”

Dobsi Viktória

Címlapkép forrása a Le Monde infografikája, amely a linken plusz információkkal is szolgál.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.