Bezárás
Egyéb

Könnygáz, vízágyú, gumibot – humanitárius evakuáció a calais-i Dzsungelben

Hiába több száz francia értelmiségi és civil szervezet tiltakozása, hiába több mint 115 ezer aláírás brit színészek kampánya nyomán: hétfőn a francia rendőrség megkezdte a calais-i „Dzsungel” néven ismert, több ezer embernek menedéket adó tábor részleges lerombolását. Bár a francia kormányfő is ígéretet tett rá, hogy apránként, “humánusan” evakuálnak majd, a meggyőzés legfőbb eszközének 2 nap múlva már több osztag rohamrendőr, a könnygáz és a gumibot bizonyult. Az itt lakók nagy része ugyanis nem akar elmenni, és egyáltalán nem bízik a francia államban, okkal. Calais az úgynevezett európai menekültválságban magasra csapó közöny, embertelenség és cinizmus egyik legnyilvánvalóbb bizonyítékává vált.  
banner2_mozgo_2

 „Muszáj találni egy megoldást, elsősorban a gyerekek számára. Megdöbbentő, hogy ilyen közel Párizshoz vagy Londonhoz, emberek, és főleg több száz, felnőtt kísérő nélküli gyerek él ilyen elképesztő környezetben”. A mondat február 21-én, vasárnap hangzott el Jude Law szájából, aki a drámaíró Tom Stoppard, és más színészek, így Toby Jones, Juliet Stevenson és Matt Berry társaságában olvasta fel brit civil szervezetek által is támogatott (Help Refugees, Citizen UK) nyílt levelét David Cameronnak.

Az alkalomból dugig telt a calais-i Dzsungelben októberben felépült Jószerencse Színház (Good Chance Theater), egy a számtalan olyan „létesítményből”, amelyet az utóbbi hónapokban a Franciaország észak-keleti csücskében meghúzódó menekültek, vándorok és a több országból érkező segítőik munkája hozott létre a hírhedt táborban.

A brit határvédelem előretolt helyőrségei

A Dzsungel, ahol tavaly tavasz óta körülbelül 4000-6000, elsősorban szudáni, eritreai, afgán és szír polgár húzódott meg, jó ideje az európai, ezen belül a francia-brit menekültpolitika látványos szégyenfoltjává vált. A kikötővárosban és környékén, sőt végig a partvonalon évek óta tengődnek az Angliába való átjutással próbálkozók, akik a szigetországban sokszor családtagok, ismerősök támogatására számítanak, de esélyük sincs arra, hogy vízumot szerezzenek. Sokuk a nyelv okán is, illetve az alacsonyabb munkanélküliség miatt vagy a tanulás reményében szeretne átjutni a túlpartra.

Átkelési kísérlet az Eurotunnel kerítésén, Coquelles-ben, Calais közelében 2015. július 30-án; Fotó: AFP / PHILIPPE HUGUEN

Átkelési kísérlet az Eurotunnel kerítésén, Coquelles-ben, Calais közelében 2015. július 30-án; Fotó: AFP / PHILIPPE HUGUEN

Tarthatatlan helyzetük tavaly nyáron a migrációs válság és az Eurotunnel sztrájkja nyomán került be ismét a világsajtóba, az araszoló kamionokra feljutni próbálkozók fotói, videói jól megmutatták, milyen az, ha egy állam externalizálja, a szomszéd és a „piac” révén kívánja megoldani a migráció feltartóztatását, miközben magukra hagyja, nem csak a gyakran egyébként menekült státuszra, de legalábbis védelemre szoruló embereket, de a munkájukat végző fuvarozókat is.

Nagy-Britannia nem része a schengeni övezetnek, de a Franciaországgal 2003-ban kötött touquet-i egyezmény alapján határa technikailag Calais-ban húzódik, a gyakorlatban azonban nagyrészt a gall hatóságokra, illetve a magáncégekre bízza a nem kívánatos külföldiek feltartóztatását. Cserében részben finanszírozza a helyben épített kerítések és egyéb berendezések költségeit – idén júniusban pl. 10 millió eurót ígért a Csalagút bejáratát elzáró kerítés magasítására.

A fuvarozó cégeket, illetve alkalmazottjaikat pedig kemény bírságokkal sújtja, ha nem tudják bizonyítani, hogy mindet megtettek azért, hogy ne jussanak fel potyautasok a kamionra. Ahogy a Le Monde minapi riportjából is kiderül, nemcsak a cégek költségei emelkedtek a biztonsági berendezések, alkalmasint a károk miatt, de míg a francia ellenőrzésen „csak” visszatoloncolják a megbújó embereket, a briteknél már több ezer eurós büntetést is kockáztatnak a sofőrök és a vállalatok.

A Dzsungelben uralkodó humanitárius katasztrófáról a francia állam csak bírói felszólításra vett tudomást 

Eközben a francia állam úgy tesz, mintha nem alakultak volna ki afféle háború sújtotta zónára emlékeztető állapotok a területén. Ahogy korábban írtuk:

„Fiatalembereket láttunk, akiknek karját és lábát felhasogatták az Eurotunnelt körbevevő szögesdrótok. Az anarchikus módon szétszabdalt bőrt nehéz úgy összevarrni, hogy a varat fájdalommentesen és komplikációk nélkül gyógyuljon. A nagyon rossz higiéniai körülmények pedig segítik a fertőzések kialakulását. Sok sarokcsont-törést is láttunk, amit az olykor több, mint 4 méteres magasságból való zuhanás okoz, és maradandó károsodás lehet a következménye.

Láttunk magukra hagyott gyerekeket, bolyongó nőket, mint azt a 25 éves eritreai nőt, akinek egy mély sebe volt a bal füle alatt és krónikus hallásproblémái voltak, egy négy hónappal ezelőtt, Líbiában elszenvedett agresszió nyomán. Már egy éjszakát a szabad ég alatt töltött, és rettegett a gondolattól, hogy még egy így teljen, mert néhány férfi erőszakkal be akarta vinni a sátrába. Felhívtuk a 100 férőhelyes JL központot, ahol várólistára került, 56-os sorszámmal, és végül mi kerestünk neki némi ágyneműt, és egy zugot egy sátorban egy másik eritreai nővel…

Rengeteg himlővel találkoztunk, ütések nyomaival, könnygáz áldozataival, súlyos fogászati problémákkal, terhes nőkkel és sok abortuszkérelemmel, náthával, köhögéssel, torokgyulladással, légúti problémákkal. És rengeteg végkimerült, legyengült, alultáplált emberrel. Akiknek 2015-ben, Franciaországban napi egy étkezést biztosítanak, ha előtte 3 óráig állnak sorban. Ez Franciaország?

A munkahelyünkön hozzá vagyunk szokva, hogy egy sereg esetben riasztjuk az állami szerveket, a szokásos protokollok szerint. A calais-i táborban az állami egészségügyi hatóság nem létezik, még a tűzoltók, akik egyébként a leghűségesebb szövetségeseink, ha senki sem akar segíteni, ők sem teszik be a lábukat a Dzsungelbe.”

Az idézet 3 orvostól és ápolótól származik, akik tavaly októberi látogatásuk során, Jude Law-hoz hasonlóan ledöbbentek azon, hogy ilyen helyzet alakulhat ki az „emberi jogok földjén”. Az ENSZ menekültügyi főbiztossága augusztus 7-én szólította fel Franciaországot, hogy reagáljon a „rettenetes körülményekre”, amelyek a Dzsungelben uralkodnak, a gall ombudsman október 6-án kritizálta a helyzetet, és október végén végül 2 civil szervezet több migránssal együtt feljelentette a francia államot, alapvető humanitárius kötelezettségének elhanyagolása miatt.

Néhány nappal később a lille-i bíróság felszólította a hatóságokat az elementáris higiénia biztosítására, pl. a szemét elszállítására. A szedett-vedett sátrak közt korábban összesen kb. 40 wc volt – több ezer ember számára –, se zuhany, se folyó víz, de a sokasodó esős napokon dagonyázni lehetett a sárban.

Az álmegoldások csak rontanak a helyzeten, hosszú távú gondolkozásra lenne szükség

A francia kormány reakciója az volt, hogy már október végén erőltetett menetben kezdte elszállítani, részben jogellenesen a tábor lakóit az ország távolabbi részein fekvő ún. átmeneti központokba, február 22. estéjére pedig elrendelte a tábor nagy részének ledózerolását. A lakosok közül mintegy 1500 főnek konténerekben ajánlott szállást, másoknak újfent távolabbi központokba való költözést ígért.

A Dzsungel lakói azonban visszautasították az ötletet, és az őket segítő 8 civil szervezet – köztük a terület nagyágyúi, és a mindenkori kormányokkal egyébként általában gond nélkül együttműködő NGO-k – február 18-án nyílt levélben kérték a belügyminisztert, gondolkozzon valódi megoldásokon.

Szerintük ugyanis, bár a feszültség nyilvánvalóan egyre nagyobb, az eddigi javaslatok csak a probléma újabb szőnyeg alá söprését jelentik. Az pedig hamarosan újra megjelenik majd, újabb táborok, újabb kiszolgáltatott lakóival, akiknek újra kell építeniük mindazt, amit a dózerolással, a tábor kiürítésével elveszthetnek.

A civilek emlékeztettek arra, hogy 2015 tavaszán épp a hatóságok felszólítására foglalhatták el a városból és annak környékéről kiebrudalt bevándorlók ezt, az egyébként semmilyen felszereltséggel, infrastruktúrával sem rendelkező területet, egy volt szeméttelep szomszédságában, azzal az ígérettel, hogy innen nem üldözik el őket.

Az utóbbi hónapokban, az embertelen körülmények ellenére, a francia, brit és más külföldi önkéntesek segítségével, a legnagyobb nyomorban és reménytelenségben is túlélő emberi lelemény révén több olyan intézmény jött létre a Dzsungelben, ami megkönnyítette a kis közösségek mindennapjait.

Boltok, minikávézók és -éttermek, templomok és kegyhelyek, színház és pici iskolák, focipálya, közösségi terek és tevékenységek, segítők hálózata, döntéshozó fórumok alakultak, dossziék kezdtek készülni a lehetséges adminisztratív megoldások érdekében. Orvosi segítség az egyik összetákolt kalyibában, jogi a másikban – bár a “Legal center” feliratot a helyiek Illegal center-re javították..

Önkéntes tart órát a gyerekeknek 2016. február 16-án a Dzsungelben. Fotó: Philippe Huguen/AFP

Önkéntes tart órát a gyerekeknek 2016. február 16-án a Dzsungelben. Fotó: Philippe Huguen/AFP

A prefektus által felajánlott, eddig 1100 főnek menedéket nyújtó konténerek csupán zsúfolt tömegszállást nyújtanak: a 12 személyes, 6 emeletes ággyal felszerelt helyiségekben ugyan van víz és villany, fűtés, de az ágyakon kívül tilos bármilyen bútor elhelyezése. Se konyha, se közös tér, ahogy a konténerek között is csak elvétve, illetve a tervekben léteznek.

A megerősített kerítéssel elzárt, rendőrökkel őrzött, biometrikus beléptetővel ellátott konténertelepre csak aludni jár a lakók nagy része, életüket továbbra is a dzsungelben élik, de a civil szervezeteknek sincs bejárásuk ide. És semmilyen garancia sincs arra, hogy az ott elszállásoltak vagy az ország más részébe elszállítottak megkapják mindazt a komplex segítséget, ami helyzetük rendezéséhez, a hosszabb távú beilleszkedéshez szükséges. Ha csak afféle elfekvőket ajánl a kormány, a nyomortáborok hamarosan újra felépülnek majd, csak épp megint, mint már annyiszor, nulláról kell kezdeni az egészet.

Ezeket a félelmeket igazolják az átmeneti központok működéséről készült első adatok is: mintegy a migránsok negyede hagyja ott őket – részben azért, mert félretájékoztatták őket a francia hatóságok az ottani lehetőségekről; a többiek közül pedig csak nagyon kevesek számára találtak eddig állandó megoldást.

A civil szervezetek legnyomatékosabb üzenete azonban az volt, hogy Franciaországnak felül kell vizsgálnia azt a szerepét, amit a brit határ őrzésében betölt, és átlátható, átfogó egyezmény keretében kell gondoskodnia ezeknek az embereknek az ellátásáról.

Az NGO-k szerint a francia állam még meg sem próbálta felmérni, kik azok, akiknek rokoni viszonyai miatt indokolt lenne Nagy-Britanniában folyamodni letelepedési kérelemért. E kategóriában is legsúlyosabb azoknak az egyedülálló fiatalkorúaknak a helyzete, akiknek befogadásáért Jude Law és kollégái kampányolnak Angliában.

Korábbi írásaink a témában:

A calais-i dzsungel – magyarországi jövőkép?

Börtönt kockáztat egy brit férfi, aki megpróbált kicsempészni egy afgán kislányt a calais-i “Dzsungelből”

A francia belügyminiszter hamarosan válaszolt a nyílt levélre, melyben együttműködésre hívta a civileket, egy szerinte ideálisan alakuló helyzetben, ahol egyrészt a már említett és nagyrészt elfoglalt konténer-szállások, másrészt pedig az átmeneti befogadó központok nyújtanak majd megoldásokat. A tábor déli részének lerombolását továbbra is indokoltnak tartotta.

Lehet-e buldózerekkel politikát csinálni?

Bernard Cazeneuve válasza nyomán az érintett szervezetek jogi úton próbálták felfüggeszteni a döntés kivitelezését. Hétfő este pedig újabb petíció jelent meg a neten, ezúttal majd száz civil szervezet és több száz egyéni aláíró, köztük neves értelmiségiek, és migrációs szakértők támogatásával.

A buldózerekkel nem lehet politikát csinálnicímet viselő szöveg, amelyhez a Zöldeken kívül csak kis baloldali pártok csatlakoztak, újfent elismétli, miért tűnik szemfényvesztésnek a miniszter javasolta megoldás. Az ő álláspontjuk szerint a tábor déli részének lerombolása kényszerítő eszköz annak érdekében, hogy az ott élő, több ezer ember elfogadja az „átmeneti központokba” való elszállítást.

Semmilyen arra utaló jelet nem látnak, hogy az állam változtatna az eddigi gyakorlaton, amely évek óta nem nyújt hosszútávú megoldásokat az itt rekedteknek, ezért az egész akció, és a hónapok alatt, semmiből felépített nyomornegyed lerombolása csak jogtiprás és az elrettentés eszköze lehet. Idézet a kiáltványból:

„Az állam azt akarja velünk elhitetni, hogy a lakosság érdekét védi a menekültekkel szemben; a valóságban azonban az előbbieket hergeli az utóbbiak ellen, miközben mindkét csoportot magára hagyja.

Fel kell hagyni azzal, hogy táborról-táborra és dzsungelekbe űzzük a világ nyomorát, mert ez az üldözés csak kimeríti a környező lakosságot. Nem, a migránsok szenvedésétől nem lesznek boldogabbak a franciák, Calais-ban éppúgy nem, ahogy másutt sem. Az, hogy a közhatalom hagyja, hogy ezek a helyzetek a végsőkig romoljanak, a valóságban jóval fájdalmasabb a helyi lakók számára, mintha megpróbálnánk rajtuk javítani. A legalapvetőbb emberség tiltakozik a rendszeres rombolás ellen, de mindez ellentétes a saját érdekünkkel is.

Valóban kielégítheti Franciaországot, hogy a „nem-befogadás” bajnokává lesz, miközben a menekültek jóval kisebb számban érkeznek ide, mint máshová? Amit más országok már javában csinálnak, Franciaország is megteheti. És Nagy-Britanniának súlyos felelőssége van a határon kialakult helyzetben, ezért szintén felül kell vizsgálnia álláspontját. Fel kell hagyni az állandó rögtönzéssel, és itt az ideje hosszú távon gondolkozni.

“Mi az, ami miatt kevésbé szégyellnéd magad?”

Jude Law-ék kampányához 145 színész, író és művész csatlakozott, köztük  Helena Bonham Carter, Kristin Scott-Thomas, Stephen Fry, Bob Geldof és Peter Gabriel. Nyílt levelüket néhány nap alatt 113 ezren írták alá, a közreműködő civil szervezetek szerint a ledózerolni kívánt zónában él a legsebezhetőbbek, a családok és a felnőtt kísérő nélküli gyerekek nagy része.

Összesen 445 kiskorút számoltak össze február végén, közülük 305 egyedül van. David Camerontól azt kérték, hogy London fogadja be az angliai családi kötelékekkel rendelkező gyerekeket, és segítse a francia gyerekvédelmet a többiek támogatásában. A francia hatóságoktól pedig azt, hogy semmiképpen ne rombolják le a tábort.

A gyerekkönyv szerző Michael Morpurgo is részt vett a vasárnapi calais-i expedíción, és így fogalmazott a Guardiannak:

Ez itt a nyomor szigete két olyan ország között, amelyek a Föld leggazdagabbjai között vannak, elvileg liberális demokráciák, és közben úgy bánnak emberekkel, mint a szeméttel. …Csak két olyan helyen voltam, ami megközelítette ezt, Gázában és jordániai menekülttáborokban, de soha, soha, soha nem láttam még ilyen nyomort, hogy emberi lényeket direkt ennyire megaláztak volna…Nagyon szégyellem magam, hogy egy olyan társadalomnak vagyok a tagja, amely mindezt tolerálja.

A brit napilap megemlíti, hogy a kormány nyilatkozata szerint Nagy-Britannia 530 ezer fonttal járul hozzá olyan francia programokhoz, amelyek a táborokban élőket segítik.

Jude Law egy afgán fiatalember, és Shappi Khorsandi, Toby Jones előadóművészek társaságában február 21-én a Dzsungel területén épült színházban. Fotó: Philippe Huguen, AFP. Forrás: Libération

Jude Law egy afgán fiatalember, és Shappi Khorsandi, Toby Jones előadóművészek társaságában február 21-én a Dzsungel területén épült színházban. Fotó: Philippe Huguen, AFP. Forrás: Libération

A 78 éves Tom Stoppard drámaíró szerint a kérdés inkább morális, mint gazdasági. „Olyan ez a vita, mint a hagymatisztítás, ott vannak az érvek és az ellenérvek, de a végén úgyis valami mélyebbet találsz: mi az, ami szerinted helyes? Mi az, ami miatt kevésbé szégyellnéd magad?

A cseh születésű Stoppard családja a nácik elől menekültek Szingapúrba, onnan pedig a japán megszállás miatt az édesanya két gyermekével Ausztráliába; úgy tudja, apja a japánok hadifoglyaként halt meg. Az ötéves korában Indiába evakuált Stoppard  azt gondolja, a legerősebb érv nem számolgatáson alapul. „A legerősebb érv az, hogy viselkedj decensen, mielőtt számolni kezdenél, mert a matek sose hoz ki annyira rossz eredményt. Rengeteg hely, pénz és jólét van Angliában.”

“Tiszteletben tartva az embereket”

A civilek fellebbezését vizsgáló bírónő teljesen rendhagyó módon a helyszínre is ellátogatott múlt kedden, majd péntekre meghozta a döntést: egy-két közösségi helyszín kivételével a tábor evakuálható és lerombolható, amennyiben “fokozatosan” történik. Bár a francia kormány tagjai azt ígérték, nem sietős, és mindenkinek a békés meggyőzésére lesz alkalom, “tiszteletben tartva az embereket”, már hétfőn reggel több szakasz rohamrendőr jelent meg a tábor déli részében.

A házakból olykor 10 percen, de maximum 1 órán belül távozniuk kellett a lakóknak, az ellenállókat gyakran kényszerítették a távozásra; azok ellen, akik nem hagyták el az épületeket, és a tetőkön protestáltak, könnygázt, vízágyút, gumilövedéket, gumibotot vetettek be. A táborban dolgozó segítőket nem engedték be a lerombolandó területre, egyes lakókat is feltartóztattak, távollétükben üresnek, tehát lerombolhatónak ítélve otthonukat. A könnygáz masszív használata ellenére sem engedélyezték egy csapat gyereknek, hogy az iskola épületében keressen menedéket.

Szerdára a fizikai erőszak ugyan alábbhagyott, de a helyzet továbbra is nagyon feszült – néhányakat kényszeríteni kell, hogy elhagyják otthonukat, sokan csak nézik, hogy rombolják le a házikókat, bennük olykor utolsó vagyontárgyaikkal. Szerdán 8 iráni kezdett éhségsztrájkba, és összevarrták a szájukat: “talán így majd meghallják őket”. Azok, akiknek házát lerombolták, aznap estére már nem is jelentkezhettek be a konténerekbe, legfeljebb sátrakban húzódhattak meg. (Beszámolók pl. itt, itt és itt.)

Csütörtökön került sor a 34. francia-brit csúcstalálkozóra, amelynek egyik fő témája a calais-i helyzet volt. A touquet-i egyezményt, melynek szellemében Franciaország 13 éve őrzi a La Manche csatorna bejáratát, nem vizsgálják fölül, Párizs csak több pénzt kért Londontól. David Cameron újabb, 22 millió eurós felajánlását főképp a rendőrségi akciók biztonságosabbá tételére, az átkelést nehezítő berendezések továbbfejlesztésére, a csempészhálózatok elleni küzdelemre, a migránsok kitoloncolása esetén felmerülő költségekre fordítják, illetve a befogadó központokban kerülhet felhasználásra.

François Hollande a gyerekek helyzetére is kitért, azt állította, hogy “ellátjuk ezeket a fiatalokat, és világosan megmondtam a brit kormányfőnek, ha rokonaik vannak Nagy-Britanniában, oda kell menniük…. Még gyorsabban és hatékonyabban, mint eddig“.

Az állítás első fele sajnos nem igaz, a francia államnak hivatalos adata sincs a táborban élő egyedülálló gyerekek számáról, és a Calais-ban 15 éve dolgozó Secours Catholique vezetője még múlt szerdán is azt mondta, hogy az állam, amely évek óta szinte semmit sem tett a térségben élő migránsokért, a gyerekeknek sem biztosította az alapvető támogatást és szolgáltatásokat. Eddig csak be nem tartott ígéreteket kaptak a Calais-ban és környékén meghúzódók, hosszú éveken át, nem csoda, ha nem is bíznak ma a hatóságok szavában.

Az Amnesty International is felemelte szavát azoknak a migránsoknak ügyében, akiknek családtagjai élnek Nagy-Britanniában. A két országnak legális és biztonságos csatornákat kellene nyitnia annak érdekében, hogy ezeknek az embereknek jogai érvényesüljenek. A menekült program felelőse hihetetlennek nevezte, hogy adminisztratív erőfeszítések sem történtek annak érdekében, hogy beazonosítsák azokat, akiknek befogadása nemzetközi szerződésekben is lefektetett kötelessége lenne a briteknek.

Csütörtökön adott interjút a gall gazdasági miniszter a Financial Times napilapnak, amelyben többek között azt helyezte kilátásba, hogy a Brexit esetén Franciaország nem engedélyezné tovább a briteknek, hogy a területén végezzenek ellenőrzést, és “egyik napról a másikra migránsok ezrei” jutnának át a La Manche csatornán. Paradox helyzet, hogy azok a szerencsétlen sorsú vándorok, akiknek életére a francia állam majd másfél évtizede közönnyel tekint, és afféle elrettentésképpen szinte semmilyen segítséget nem nyújt nekik, ma alku tárgyává válhatnak az Unió csatáiban.

2002 és Nicolas Sarkozy hírhedt sangatte-i akciója óta számos alkalommal evakuálták a Calais térségében átkeléssel próbálkozók lakóhelyeit, általában valamilyen közvetlen politikai haszon érdekében, és alternatív megoldások nyújtása nélkül, de soha ilyen tömeget nem érintett a hadművelet. Hétfő óta csak félszázan mentek bele, hogy átmeneti központokba költözzenek – az apránként megvalósuló evakuálás mintegy 3500 embert érinthet, néhányan már útnak is indultak, többen Belgium felé, ahol múlt kedden bejelentették, hogy a schengeni szabályokat korlátozva visszaállítják az ellenőrzéseket a határon.

Az utóbbi hónapokban az Unióból való kilépést támogató brit sajtóban számos cikk jelent meg arról, hogy a franciák “képtelenek” megoldani a calais-i problémát – amely a valóságban mindkét ország felelőssége. Remélhetőleg nem az volt az elmúlt napok, amúgy értelmetlen rombolásának célja, hogy érvekkel szolgáljanak David Cameron Brexit elleni kampányához az Unió egységéért aggódó gall államférfiak.

Dobsi Viktória

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom