Bezárás
Egyéb

Populáris lázadás az elit ellen jobbról és balról – Donald Trump és Bernie Sanders

A tavaly tavasszal indult amerikai elnökválasztási kampány eddigi két legnagyobb meglepetése – a 74 éves vermonti szenátor, Bernie Sanders és a majd 5 évvel fiatalabb ingatlanmágnás és tévéceleb Donald Trump helyzete nagyon másképp fest a szuperkedd eredményei alapján. Sanders csillaga halványulóban, hiába nyert 4 államot, Hillary Clinton előnye egyre behozhatatlanabb. Miközben Trump 11-ből 7 meccset hozott, és minden előzetes jóslat, plusz a republikánus elit ellenére is a megnyerheti a jelöltséget. Azaz a baloldalon indult populáris lázadás esélyei egyre halványabbak, míg a jobb térfélen kiszabadult szellemet nehéz lesz visszagyömöszölni a palackba.  

banner2_mozgo_2

Bár első látásra semmi sem köti össze a szerény brooklyni zsidó családból származó, egyetemista kora óta aktívan politizáló Sanderst és a New York felső középosztályának otthont adó Queensbe és kényelmes jólétbe született Trumpot, a 2 outsider népszerűsége sok esetben ugyanarra vezethető vissza: egy olyan politikai-gazdasági rendszer hibáira, amely amerikaiak tömegei számára elvesztette hitelét.

Az “egy ember, egy szavazat” helyett egyre inkább az „egy dollár, egy szavazat” elvén működő gépezet nemcsak a „gazdagok és szegények közti szakadék” növeléséért felelős, de az „amerikai álom”, azaz a társadalmi mobilitás esélyei is romlottak az utóbbi évtizedekben.

A személyes támadások helyett az érvek ütköztetését preferáló Sanderst olyan dolgok hozzák ki a sodrából, mint hogy valaki még tagadhatja a klímaváltozást, és úgy véli, nem ő szélsőséges, hanem azok, akik a leggazdagabbak adóit vagy a jóléti szolgáltatásokat vágják vissza, miközben “eladják az amerikai kormányt, a politikai döntéshozatalt” a gazdasági lobbiknak.

Trump pedig az elmúlt hónapokat részben azzal töltötte, hogy inzultálta saját riválisait, de az abszurditások, lózungok és megvetéssel, gyűlölettel tömött bűzbombák eregetése közben sok esetben jó érzékkel tapintott rá azokra a húrokra is, amelyeken a választóik bizalmát elvesztett republikánusok már rég nem tudnak játszani.

Egy politikai gépezet, amely felett a polgárok elvesztették a kontrollt

Mióta a Legfelsőbb Bíróság 2010. januárjában hozott döntése nagyrészt felszámolta a korlátokat a politikai kampányok finanszírozására fordítható magántőke előtt, korábban nem látott összegek áramlottak a politikai és a választási folyamatokba. A lobbisták kezébe gyakorlatilag kontroll nélküli fegyvert adó döntés lehetővé tette, méghozzá a véleményszabadság nevében, hogy a pártoktól független szervezetek korlátlan mértékben finanszírozhassanak egy ügy, törvény vagy egy képviselő érdekében vagy éppenséggel ellene folyó kampányt.

A kisebbfajta forradalommal felérő változásnak köszönhetően a 2010 novemberében rendezett kongresszusi választás a történelem addigi legdrágább voksa volt, és az Obama lehetőségeit jelentősen korlátozó, elsöprő republikánus győzelem számos esetben korábban tökéletesen ismeretlen jelölteket juttatott képviselői mandátumhoz.

A trend azóta is folytatódik: 2012-ben Barack Obama és Mitt Romney elnöki kampánya megközelítőleg 1-1 milliárd dollárt kóstált, és az idei választás során csak a konzervatív Charles G. és David H. Koch milliárdosokhoz köthető network 889 millió dollár elköltését tervezte be – igaz, ebből kongresszusi választásokra is futja majd.

158 család a kampány első szakaszának élvonalában

A New York Times tavaly októberi összesítése szerint a kampány első hónapjaiban elköltött összegeknek több mint fele mindössze 358 családtól származik. A 250 ezer dollár felett áldozó top 158 família, pontosabban ezek ”elképesztően gazdag, fehér, idősebb és férfi” tagjai – túlnyomórészt (138-20 arányban) a republikánus pártot támogatták. Tevékenységük alapján elsősorban a pénzügyi szféra (64 család) az energiapiac (17), az építőipar és ingatlanfejlesztés (15), a média (12) és az egészségügy (12) területén tevékenykednek.

A donorok javát adó pénzügyi szféra krémje egyébként az utóbbi jó 35 év nagy nyertesei közé számít. Egy 2009-es tanulmány szerint azok az amerikai adófizetők, akik a felső 0,1%-ba tartoznak, és a pénzügyi szférában dolgoznak, 1979 óta ötszörösére növelték részesedésüket a nemzeti jövedelemből.

Ugyanebben az időszakban drámai módon csökkent a lakosság 90%-nak részesedése a megtermelt javakból, miután a II. világháború után 3 évtizedig nagyjából változatlan maradt az arány: a felső 1% 11,3, az alsó 90% 67,5 pontnyi jövedelmen osztozhatott. A hetvenes években azonban fordult a kocka, és 2012-ben, azaz a válság után a felső 1% már 22,5%-át birtokolta az adózás előtti nemzeti jövedelemnek, míg az alsó 9 tized megdöntötte 1928 negatív rekordját (50,7): a termelt javak felénél is kevesebbel (49,6%-kal) kellett beérnie.

A NewYork Times által vizsgált 158 család inkább a diszkréciót és kevéssé átlátható finanszírozási metódusokat részesítette előnyben, de az újságírók által átnyálazott dokumentumok szerint gazdasági tevékenységüktől függetlenül nagyrészt olyan republikánus jelöltekre áldoztak, akik a szabályozás ellenében lépnek fel, a jövedelemadó, az örökösödési és a tőkejövedelmek adójának csökkentése, illetve a jóléti szolgáltatások megkurtítása érdekében.

Azzal, hogy forrásaikat elsősorban a republikánus jelöltek érdekében mozgósítják, az adományozók egyfajta pénzügyi kontrollt gyakorolnak a demográfiai trend felett, amely a Demokrata Párt és annak gazdaságpolitikája felé terelte a választókat. Az amerikaiak két-harmada támogatja, hogy az évente 1 millió dolár felett keresők adója növekedjen, egy júniusi felmérés szerint; miközben 10-ből hatan támogatnák, hogy a kormány határozottabban lépjen fel a gazdagok és a szegények közti szakadék csökkentése érdekében, és 10-ből heten megtartanák a társadalombiztosítást és a Medicare-t jelenlegi formájában.

A függetlenség mint a politikai hitelesség záloga

Ha Sanders és Trump hasonló eréllyel kritizálhatta a lobbik erejét, a csillagászati összegeket mozgósító magánszféra manipulatív potenciálját, az establishment árulását és a média elnyomó hatalmát, az elsősorban annak köszönhető, hogy ők a mezőnyben az egyetlenek, akik a kampányukra fordított összegeket nem a „milliárdosoknak” köszönhetik.

Sanders, aki polgármesterként, alsóházi képviselőként, majd szenátorként is függetlenként politizált egész karrierje során, és csak most, az elnökválasztás idejére csatlakozott a demokratákhoz (bár sokszor velük szavazott az utóbbi években), elsősorban kisadományokból gyűjtötte össze saját büdzséjét.

Bernie Sanders politikai tevékenysége a chicagói egyetemen kezdődött, ahol a szegregáció ellen mozgósított. Az 1963-as fotón egy tüntetés miatt tartózattják le; Fotó: The Chicago Tribune

Bernie Sanders politikai tevékenysége a chicagói egyetemen kezdődött, ahol a szegregáció ellen mozgósított. Az 1963-as fotón egy tüntetés miatt tartózattják le; Fotó: The Chicago Tribune, Wikipedia

A szüleinek vagyonát több-kevesebb sikerrel kamatoztató, ingatlan birodalmáról ismert Trump pedig, akárcsak Berlusconi egykor, azt ígéri, ő nem lesz megvesztegethető, hisz saját erőből lépett a porondra. Az is igaz persze, hogy „üzletemberként, ha a jelöltek megkeresték, ő adott. Aztán, 2-3 év múlva, ha szüksége volt valamire, felhívta őket, és a rendelkezésére álltak”.

Bármit is gondoljunk érveikről, Sanders és Trump hitelességének, a „rendszert” illető kritikájuknak meggyőző erejét tehát elsősorban az adja, hogy pénzügyileg és intézményesen is függetlenek a két nagy párttól.

Ez a függetlenség ad hitelt és mélységet annak, ha Sanders a politikába ömlő gigantikus összegeket, a Wall Street direkt és indirekt hatalmát ostorozza, vagy azt a 15 millió dollárt emlegeti, amit Hillary Clinton a pénzügyi szférától kapott a kampányára. Esetleg azt a 20 millió dollárt, amit konferenciái révén kereshetett – a Goldman Sachsnál 3 beszéd pl. 675 ezer dollárt kóstált – a pénzügyi piacok deregulációjában döntő szerepet vállaló Bill Clinton hitvese. Aki a külügyi tárca élén egy olyan kabinetnek volt a tagja, amely igen csekély követelményeket támasztott a 2008-as pénzügyi válságban megmentett bankokkal szemben, miközben a jelzáloghitelek alatt nyögő milliók problémáinak orvoslásáért sem tett túl sokat.

Bár Donald Trump esetében a képlet jóval bonyolultabb, hiszen a bizniszmen nyilván profitált hosszú karrierje során a politikai elit gyengeségeiből éppúgy, mint a leggazdagabbaknak nyújtott ajándékokból. Nem csoda, hogy 2009 áprilisában, a válság mélypontján, „az üzletnek kedvező csodálatos korszakot” ünnepelhette a CNN egyik műsorában: „Sosem láttam még ennél izgalmasabb időszakot!

És azt sem árt felidézni, hogy luxusszállodáiban maga is biztosítás nélkül és éhbérért dolgoztat szakszervezeti jogokkal, de fizetett szabadsággal sem rendelkező alkalmazottakat, akik a nevadai kaukusszal egy időben tüntettek azért, egy megnyert munkajogi per után, hogy végre  “emberként kezeljék őket”.

Bár Trump és a tények gyakran hadilábon állnak egymással, a showá alakult republikánus kampány forgatagában tények bogarászgatására nem igen jut idő. Míg, ha a krónikusan lódító Trump „hazugnak” nevezi Hillary Clintont, nyilván milliók bólintanak egyetértően a képernyők előtt.

Akárcsak akkor, amikor adóemeléssel fenyegeti a hedge fund menedzsereket, hetykén beszól riválisainak, vagy a pénzügyi szféra hatalmát kritizálja. Vagy azét a médiáét, amely ugyan közismertté tette, és amely az utóbbi hónapokban döntő szerepet vállalt abban, hogy elérhető közelségbe kerüljön számára a republikánus elnökjelöltség – de amelynek hitelességét a választók jelentős része szintén megkérdőjelezi.

Trump Las Vegas-i szállodája előtt tüntető dolgozók február 23-án; Fotó: Darcy Padilla, Agence Vu

Trump Las Vegas-i szállodája előtt tüntető dolgozók február 23-án; Fotó: Darcy Padilla, Agence Vu

Szociális alapú retorika a dogmákkal és tabukkal, olykor a tényekkel szemben – az elárult választók védelmében

A 2 jelölt függetlenségén és outsider voltán alapul az a szabadság is, amellyel “fogadott” pártjuk dogmáit és tabuit kezelik, aláhúzva a politikai elit eddigi gyakorlatának ellentmondásait.

Igy pl. Hillary Clintonnal szemben, aki ma az Obama-éra örököseként tűnik fel, Sandersnek nem okoz fejfájást, hogy kritizálja az elmúlt 8 év politikai eredményeit, a már említett bankreform mellett pl. azt az egészségügyi reformot, amely ugyan majd 9 millió embernek adott társadalombiztosítást, de nem tudott szembeszállni a gyógyszeripari lobbi erejével.

Ennek következtében jelenleg „csak” 33 millióan, a lakosság mintegy 10%-a (a diplomával nem rendelkezők majd harmada; a fiatalok, latinók, munkanélküliek, részmunkaidőben dolgozók mjd ötöde) él biztosítás nélkül. De az orvosi ellátás költségei, a gyógyszerek ára a világon a legmagasabbak közé tartozik – óriási profitot generálva egyfelől, adósságot, szegénységet és kiszolgáltatottságot a társadalom széles rétegeiben másfelől.

Az Obamacare-nek is becézett reformmal kapcsolatban kezdetben Trump is némileg szembement a republikánus ortodoxiával, a szegényebb családok biztonságára hivatkozva – “senki sem fog azért meghalni az utcán”, mert nem engedheti meg magának az orvosi segítséget. Szerdán bemutatott egészségügyi programja azonban lényegében a republikánusok alapvetését követve nagyjából felszámolná az Obamacare-t.

Talán a következő hetekben e téren is változik a véleménye, de a jelölt szociális alapú „rugalmasságára” egyelőre jó példa lehet a tervezhető családalapítást támogató nemzetközi hálózat, a Planned Parenthooddal (PP) kapcsolatos álláspontja. Az abortuszhoz való hozzáférést is biztosító klinikákat fenntartó PP-t jóideje vehemensen támadja a republikánus párt és szélsőségesen „életvédő” holdudvara. A képviselők, köztük Trump mai ellenfelei, Marco Rubio és Ted Cruz is készek voltak blokkolni a tavalyi büdzsét a PP szövetségi támogatásának fenntartása esetén.

Ehhez képest Trump, aki ugyan ma ellenzi az abortuszt (régebben másképp vélekedett), támogatná a szervezet szövetségi támogatását, azzal a feltétellel, hogy e pénzből nem finanszíroznak terhesség-megszakításokat.

Mert ezeken a helyeken „ellátják a méhnyakrákos betegeket, foglalkoznak a nők egészségügyi problémáival”. Azaz Donald az ideológiai dogmákat félretéve azokhoz a választókhoz is próbál szólni, akik szegényebbek lévén a Planned Parenthood intézményeiben jutnak nőgyógyászati kezelésekhez. Igaz, eközben nem tér ki arra az apróságra, hogy a mai helyzet is pontosan ez: a szövetségi támogatások csak erőszak, vérfertőzés vagy az anya egészségének veszélyeztetése esetén finanszírozhatnak abortuszt.

A valóságot és a tényeket tehát enyhén szólva önkényesen kezelő Trump sajátosan ambivalens nyilatkozatai alapján – a lózungokon, öntömjénezésen és show-elemeken túl – egy olyan retorika rajzolódik ki, amelynek sokkal több köze van a választók szociális helyzetéhez, az őket foglalkoztató problémákhoz és aggodalmakhoz, mint a republikánusok bizniszközpontú érveinek vagy konzervatív ideológiai kliséinek.

Sőt, Trump minden extravaganciája és önkényesnek tűnő fecsegése ellenére sokszor mintha arra a józan észre hallgatna, amely állítólag Bernie Sandersnek is útmutatóval szolgál.

Talán ezért lehetséges, hogy mindketten ellenzik a szabadkereskedelmi egyezmények nyélbeütését, amelyek szerintük ártanának az amerikai dolgozók és fogyasztók érdekeinek; mindketten támogatják a termelés relokalizációját, Trump még az Oreo kekszeket is bojkottálná, ha azok Mexikóban készülnek. És nemcsak a leggazdagabbak adóinak emelését pedzegeti, sőt, némi protekcionizmust Kínával és a másik mumussal, Mexikóval szemben, de bizonyos esetekben a szabályozás, az állam előjogai mellett is kiállt, mint pl. a kisajátítások esetében, ismét meggyengítve a republikánusok pro-biznisz, ultraliberális álláspontját.

Korábbi cikkeink:

Bernie Sanders sikere a Reagan-éra végét jelezheti?

“Őrjítő, de megszoktuk”. Titkos doksik Amerika drónprogramjáról

Charleston és a fehér terrorizmus kísértete

Sugar papers: hogyan vitte tévútra majd 30 éven át a cukorlobbi az amerikai fogászati programot?

Vlagyimir Putyin „színes egyéniségnek és tehetségesnek” nevezte decemberben Trumpot, aki sietett visszaadni a bókot, többek között azt állítva, hogy Putyin igazi vezető, aki irányítja az országot, Obamával ellentétben. Nemcsak a Putyin előtt lerótt tisztelet és szimpátia az, ami borzolhatja a republikánusok idegeit, de az is, hogy Trump nemes egyszerűséggel katasztrófának minősíti az iraki inváziót (akárcsak Sanders), és fennhagon hirdeti, hogy George W. Bush hazudott egykor a tömegpusztító fegyverekről.

Bár „újjápítené” a hadsereget, de nem feltétlen használná. Külpolitikai okfejtései ugyan nagyrészt olyanok, mintha a tévéképernyők előtt ülőkkel beszélgetne egy pohár sör mellett – de sok esetben közel is állnak az átlagamerikai véleményéhez, legalábbis, ami az elmúlt 15 év nagy katonai intervencióit illeti.

Ahogy a fentiekből is kiderül, Sanders és Trump egyaránt érzékenyebbek arra a társadalmi valóságra, amely az utóbbi 100 év legsúlyosabb válsága nyomán kialakult az USA-ban, ahogy azoknak a csoportoknak problémáira, félelmeire is, amelyek az elmúlt évtizedek gazdasági átalakulásainak, a globalizációnak és a pénzügyi kapitalizmus felülkerekedésének valóságos vagy relatív veszteseivé váltak.

Amikor Obama még a "szocialista" Sandersnek kampányolt, 2006-ban Burlingtonban; a volt polgármesternek sikerült elnyernie a szenátori mandátumot; Fotó

Amikor Obama még a “szocialista” Sandersnek kampányolt, 2006-ban Burlingtonban; a volt polgármesternek sikerült elnyernie a szenátori mandátumot; Fotó

Ha Sanders sikerének kulcsa az, hogy a demokrata párt politikái is inkább súlyosbítottak az egyenlőtlenségeken, minthogy tompították volna őket – Trump népszerűségének legfontosabb oka is abban keresendő, hogy az elmúlt évtizedekben a republikánus párt jellemzően nem képviselte választóinak érdekeit. Miközben mindezt azzal feledtette választásról-választásra, hogy ideológiai értékek alapján próbált mozgósítani, pl. az abortusz vagy a külpolitika terepére, megosztó kérdések felé terelve a vitát, a törvényhozásban és a végrehajtó hatalomban inkább a gazdasági csoportok, a gazdag adományozók érdekeit tartotta szem előtt, a középosztályé és az alsó középosztályé helyett.

Félelmek és indulatok – bűnbakok és irányított gyűlölet

Donald Trump osztályalapú, vagy legalábbis szociális ihletésű kampányának van egy nagyon sötét oldala is, ahol a lecsúszóban lévő, vagy a lecsúszástól félő, saját vezetőiből kiábrándult, a jövőt reménytelennek érző csoportok kevésbé szalonképes indulatait és legsötétebb vágyait mozgósítja.

Ezzel magyarázható, miért “jönnek be” a politikailag korrektre mért rettenetes csapásai, és az olyan elszállt kampánymotívumok, mint az összes tartózkodási engedély nélküli bevándorló kitoloncolása vagy a mexikói határra építendő 3000 kilométeres fal, amit majd a mexikóiak fognak megfizetni.

A valóságban ugyan Trump maga is foglalkoztatja, ha lehet az átlagbérnél jóval olcsóbban a dél-amerikai bevándorlókat, azaz személyesen is profitált abból, hogy a képzetlen munkaerő esetében a külföldi munkaerő valóban lefelé húzhatja a béreket.

Ráadásul 2009 óta többen vándorolnak ki Mexikóba, mint ahány mexikói letelepszik az USA-ban, és van már egy 1000 kilométeres, 18 000 fővel védett fal a két ország határán, amelyért a mexikóiak és más latin-amerikaiak rengeteg szenvedéssel és sokan az életükkel is fizettek.

Bár a napokban a republikánusok vezetők korrekcióra utasították a Ku Klux Klán egyik vezetőjével kapcsolatban ambivalensen nyilatkozó Trumpot, de közelebbről nézve, ő

valójában nem mond gyökeresen újat, amikor a muszlim bevándorlás betiltásáról, falak építéséről, erőszaktévő mexikóiakról vagy a kínzás engedélyezéséről beszél (“mert eredményes!”), ahogy nőgyülölő vagy rasszista megjegyzései is csak formailag, fokozataiban jelentenek nóvumot. Csak azt mondja ki provokatív és szélsőséges formában, amivel a jobboldali politikusok és a média az USA-ban, de az Atlanti-óceán innenső partján is gyakran eljátszik a célzások, finomabb utalások szintjén.

És nemcsak Trump kerülhetett egy választás élvonalába a rasszizmust, de főképp a muszlim- és bevándorlóellenességet szókimondóan vállalva, jövőre pl. arra készülnek a nagy francia pártok, hogy az elnökválasztás 2. fordulójában az a Marine le Pen lesz az ellenfelük, aki az arab tavasz kezdetén azt javasolta: “Emberségesen vissza kell tolni a menekültek hajóit a nemzetközi vizekre.” Az ötlet aztán bizonyos formákban meg is valósult, ahogy az egyébként Trumpnak szurkoló Nemzeti Front másik álma, a a határok lezárása is egyre valószínűbb, a közelmúlt eseményeinek fényében.

Trump még a 2012-es választás után vette meg Reagan egykori jelmondatának jogait

Trump még a 2012-es választás után vette meg Reagan egykori jelmondatának jogait

Ha megválasztanak, annyit fogunk nyerni, hogy megunjátok majd

Donald Trump egyik leggyakrabban használt kifejezése a győzelem – ugyanis egy sikeres kampányhoz nem elég az ellenfeleket ütni és bűnbakokat feltálalni, de afféle vízióra, közösséget formáló jövőképre is szükség van. Donald pedig azt ígéri, hogy vele osztozhatunk a nyertesek dicsőségében, és Reagan egykori szlogenjét kölcsönvéve „Amerika újra nagyszerű lesz!

A mágia egyelőre működik, a saját kilátásaik és az Államok hatalmának csökkenésétől is tartó polgárok frusztrációjára is gyógyír lehet az erőskezű, paternalista vezető ígérte új aranykor. Ráadásul a politikai játszmát szórakoztató műsorként értékesítő, Trump tehetségét reklámbevételekben és nézőszámban kamatoztató média, illetve a naponta készülő tucatnyi közvéleménykutatás mindent meg is tesznek azért, hogy a jelenleg neki drukkoló kisebbség döntő többséggé váljon.

A paletta másik oldalán, a Hillary Clinton kiszámított gesztusaival és patikamérlegen adagolt kampányüzeneteivel szemben, a kampány eddigi szakaszában, idős kora ellenére is a spontaneitást is frissességet képviselő Bernie Sanders szintén rendelkezik nemzeti vízióval. Olyan európai kollégáihoz hasonlóan, mint a madridi városházát nagy meglepetésre megszerző volt bírónő, a hetvenes éveiben járó Manuela Carmena vagy a szintén nagyapa korú brit Jeremy Corbyn, rég nem látott lelkesedést generált, és átütően sikeres a fiatalok körében. Az első három államban például a 30 éven aluli szavazók 80%-a rá voksolt.

Mindhármójuknál fellelhető az az egyesítő, a polgárok sokféleségét közösségbe olvasztó  diskurzus, ami egy látszólag szinte elhalt baloldali hagyományt éleszt fel, és szembemegy az utóbbi évek megosztó ideáival. A fiatalokat az idősekkel, a munkavállalókat egymással és a külföldi kollégákkal versenyeztető, a szűkülő jóléti szolgáltatások mentén az arra érdemeseket és érdemteleneket szembe állító politikai stratégiák helyett Sanders, akárcsak Carmena vagy Corbyn egyszerűen igazságosságot ígér. Átlátható és kontrollálható hatalomgyakorlást, a korrumpálódott politikusok helyett a közérdek valódi, etikus képviseletét; méltóságot, alapvető jogokat és javakat mindenkinek – a gazdasági csoportok erejével is szembeszállva.

A különböző politikai kontextusokban – a madridi önkormányzatban, a brit ellenzéki pártban és egy elnökválasztási kampány keretében elhangzó ígéretek hatótávolsága persze különböző. Mégis mindhárom esetben megfigyelhető, hogy a fiatal generációk, amelyek évtizedek óta először szembesülnek azzal, hogy rosszabbul fognak élni, mint a szüleik, fogékonyak ezeknek az idős uraknak és hölgyeknek érveire és értékeire.

Talán azért, mert az olyan naív ábrándnak tűnő eszmék, mint az elesettek védelme, a hatalmasok megregulázása, az újraelosztás, a közteherviselés, az esélyegyenlőség, a társadalmi mobilitás sok mai fiatal számára nem csak szép szavak, hanem egyetlen esélyük arra, hogy a politikai képviselet hasznát vegyék. A spanyol “Occupy” mozgalom egyik jelszavát kölcsönvéve, mivel a “rendszer ellenük van”, annak megváltoztatása az egyetlen esélyük arra, hogy decens életet élhessenek, adósságok, hitelek, szűkölködés nélkül és valódi jogokkal.

A jövő, amiben hinni lehet

Tudja, vannak azok az országok, ahol az orvosi ellátás ingyenes, az oktatás is majdnem… ezekben az országokban, ahol a szociáldemokraták vannak hatalmon, a helyi középosztály érdekeit képviselik, ellentétben azzal, ami nálunk történikmondta Sanders tavaly júniusban, amikor a szocializmus definiálására kérték.

Az egyenlőtlenségek visszaszorítása a progresszív adózás és a minimálbér fokozatos emelése révén, a bankszektor nagyobb kontrollja, az adóelkerülés elleni küzdelem, az oktatásba való befektetés, a diákhitelek részleges elengedése, munkahelyteremtő beruházások az infrastruktúra megújítása érdekében.

Transzparencia a közéletben, a magánélet védelme, fenntartható energiagazdálkodás, a klímaváltozás elleni küzdelem – ha Bernie elképzelései nem is tűnnek elképesztően radikálisnak, ahogy korábban írtuk, ma még az európai szociáldemokrata pártokban is megmosolyognák őket olykor, az amerikai kontextusban pedig valóban politikai forradalomra lenne szükség a megvalósításukhoz.

Amivel Sanders tisztában is van: az amerikaiak millióinak aktív támogatása, a lakosság nyomásgyakorlása nélkül még egy esetleges győzelem esetén sem tudna sikerrel szembeszállni a status quot őrző gazdasági és politikai hatalommal.

Amikor a skandináv jóléti államról szabott célkitűzésein ironizált Hillary Clinton, mondván, Dánia remek hely, de nem hasonlítható össze egy olyan nagyhatalommal, mint az Egyesült Államok, érdemes lett volna előhúzni a társadalmi mobilitás összehasonlító adatait. Az OECD szerint az amerikai lakosság legszegényebb ötödéből való kitörésre csak 57%-nak van esélye, míg ez a briteknél 70, a dánoknál 75%. Miközben az alsó ötödből csak 8%-nak sikerül a szociális ranglétra felső fokáig elérnie, a felemelkedés esélyei sokkal nagyobbak a franciáknál, németeknél, a svédeknél vagy a norvégoknál. Az amerikai álom tehát ma is létezik… csak épp Dániában.

Azaz a szuperkeddel, úgy tűnik, győzelmi pályára forduló Clintonnak érdemes lenne megfontolnia Sanders kampányának jelmondatát. Vajon az általa képviselt fontolva haladás, az “okos kompromisszumok” elegendőek lesznek-e ahhoz, hogy szembemenjenek az elmúlt évek tendenciáival, és valóban olyan jövőt építsenek, amiben hinni lehet.

Dobsi Viktória

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom