Bezárás
Egyéb

Bernie Sanders sikere a Reagan-éra végét jelezheti?

Az amerikai előválasztási küzdelem újabb állomása Nevadában ugyan Hillary Clinton győzelmét hozta, de Bernie Sanders csupán 5,5 pontos hátránya jelzi, hogy a demokraták versengése továbbra is szoros marad. És a legizgalmasabb kérdés továbbra is az, hogyan lehetséges, hogy az amerikai politika fősodrához, de még az európai trendhez képest is “szélsőséges szocialista” nézeteket valló, 74 éves úr egyáltalán versenyben lehet az elit egy olyan nagyágyújával szemben, mint Hillary Clinton?

banner2_mozgo_2

Bernie Sanders kampányának számos elemét nyilván megmosolyogják az európai szociáldemokrata-szocialista címkéjű pártokban: François Hollande bizonyosan nem akarja jobban megadóztatni a nagyvállalatokat, Sigmar Gabriel óvakodna attól, hogy a nagy bankok feldarabolását követelje, és a spanyol Pedro Sáncheznek eszébe se jut, hogy radikális minimálbér-emelést ígérjen.

Bernie ötletei ma sokkal közelebb állnak az európai paletta olyan radikálisnak tartott szereplőihez, mint a spanyol Podemos vagy a görög Sziriza, talán csak a brit Munkáspárt új vezetője lóg ki a sorból, Jeremy Corbyn – akinek győzelme David Cameron miniszterelnök szerint azt jelenti, hogy a “Labour mostantól veszélyezteti a nemzet, a gazdaság és a brit családok biztonságát“.

Bár Sanders sok esetben olyan vívmányokat ígér, amelyek Európában már megvalósultak – ilyen pl. az olcsó állami felsőoktatás, az univerzális egészségbiztosítás vagy épp a kollektív tárgyalások a munkavállalók és munkaadók között – csak éppen a hatalomra került európai szocdemek (is) inkább lebontogatták őket, nyíltabban vagy diszkrétebben az utóbbi években.

Bernie Sanders váratlan sikere – az 50 alatti korosztályban továbbra is előzi Clintont – a Reagan-éra végét jelezheti, állítja blogján Thomas Piketty francia közgazdász, aki érdekes történelmi perspektívába állítja Sanders két kampánytémáját, a minimálbér és a progresszív adózás kérdését.

Progresszív adózás Amerika harmonikus növekedése érdekében 

Bár az elmúlt évtizedek amerikai trendjéhez képest hihetetlennek tűnik, de a XX. század elején az USA a progresszív adózás úttörőjévé vált. Részben az „öreg” Európa ellenpólusaként, amely hiperegyenlőtlennek tűnt az Atlanti-óceán túlpartján, az amerikaiak úgy vélték, hazájuk demokratikus szellemével adekvátabb a progresszív adózás.

Piketty szerint a 19. század végén és a 20. század elején erősödik fel az egyenlőtlenségek miatt érzett aggodalom, és egy hosszabb törvényhozási, alkotmánymódosítási folyamat eredményeként jön létre a szövetségi jövedelemadó 1913-ban, majd az örökösödési adó 1916-ban.

Az amerikai közgazdászok egyesületének éves kongresszusán 1919-ben, a szervezet elnöke, Irving Fisher kifejti, hogy a növekedő egyenlőtlenségek és a gazdagság „nem-demokratikus” koncentrációja, amely az európai szinthez közeledik, a legfőbb veszély Amerika harmonikus növekedésére nézve. Ezért javasolja többek között a jelentős vagyonok kemény megadóztatását,

az első generáció öröklése esetén egy harmad, a 3. generációnál 3 harmad elvonásával. Az új adónem felső kulcsa 40% lesz a húszas években, majd 70-80% a harmincas-negyvenes években.

Ez a németek vagy a franciák felső kulcsainak (max. 30-40%) a dupláját jelenti. Ahogy az alábbi ábrákon is látható, Németországban a legmagasabb adókat 1946 és 1949 között vetik ki a leggazdagabbakra, azaz az amerikai megszállás időszakában, amikor a német fiskális politikát a lényegében az USA által uralt Allied Control Council gyakorolja, hasonlóan történik egyébként Japánban is.

orokosedesjapan

Az örökösödési adó felső kulcsa 1900 és 2015 között. USA (piros), Egyesült Királyság (fekete), Németország (sárga), Franciaország (kék), Japán (zöld). Forrás: Thomas Piketty blogja.

Az USA ugyanezt a politikát folytatja otthon is, tehát célja korántsem a legyőzött ellenfelek megalázása. Inkább valamiféle civilizációs küldetésként fogják fel a dolgot, a bevezetett fiskális és demokratikus eszközök, intézmények célja a túlzott vagyonkoncentráció elkerülése, a plutokrácia kialakulásának akadályozása.

A jövedelemadó is hasonlóképpen alakul az 1930-as és 70-es évek között: az egyenlőtlenségek visszaszorítását ambícionáló politikai hatalom Európában ismeretlen fiskális radikalizmust gyakorol félévszázadon keresztül. Átlagosan 82%-os adót vetnek ki a legmagasabb amerikai jövedelmekre (évi egymillió dollár felett). Roosevelttől Kennedyig, a 40-es és 70-es évek között ér csúcsra, 91%-ig az elvonás, de még Reagan megválasztásakor is 70 %-os volt az adókulcs.

A jövedelemadó és örökösödési adó révén érvényesülő progresszivitás nem volt negatív hatással a háború utáni dinamikus növekedésre – talán azért, jegyzi meg Piketty, mert „nem sok értelme van 10 millió dollárt fizetni a szupermenedzsereknek”, egymillió is elégnek tűnik. Ez a politika valóban jelentősen csökkenti az amerikai vagyonkoncentrációt – ami Európában egyébként részben a háborúk pusztítása nyomán megy végbe.

jovedelemado

A jövedelemadó felső kulcsának alakulása 1900 és 2015 között. Az USA-ban (piros), az Egyesült Királyságban (fekete), Németországban (sárga) és Franciaországban (kék). Forrás: Thomas Piketty blogja

Ezzel párhuzamosan, szintén az 1930-as években vezetik be a szövetségi minimálbért, ismét megelőzve az európaiakat, ennek összege, 2015-re átszámolva 10 dollár körül van óránként, azaz a korszakban messze a legmagasabb – a korabeli francia megfelelőjének háromszorosa. Erre az időszakra datálható a déli államokban még mindig létező faji diszkrimináció törvényes formáinak felszámolása és új szociálpolitikák indítása is.

Reagan és az őseredeti kapitalizmus mítosza

Ezek a folyamatok azonban erős ellenállásra is találnak, főképp a pénzügyi elit körében és a fehér választók reakciósabb csoportjaiban. Az olajválság, az infláció és a II. világháború vesztes hatalmainak, Németországnak és Japánnak felzárkózása, illetve a vietnámi kudarc keltette aggodalmakat, frusztrációt meglovagolva érkezik Reagan az elnöki székbe, programja az „őseredeti, mitikus kapitalizmus” visszahozatalát ígéri.

1986-os adóreformja, amely véget vet a markánsan progresszív adórendszernek, egy ötven éves ciklus végére tesz pontot: a legmagasabb jövedelmek ezentúl 28%-kal adóznak. Ezt a döntést csak részben írják fölül a demokrata elnökök, Clinton (1992-2000) és Obama (2008-2016): a felső kulcs esetükben  40% körül alakul, azaz a korábbi átlag fele.

A következmény a felső jövedelmek és az egyenlőtlenségek látványos robbanása, egyébként alacsony (bár az európainál valamivel magasabb) növekedés mellett. Eközben – és ennek jelentősége nem lebecsülendő, mind a jelzáloghitel-válság, mind Sanders mai sikerének magyarázatában: a lakosság nagy részének jövedelme stagnál.

Reagan a szövetségi minimálbért is befagyasztja – amelyet lassan és biztosan kurtít az infláció: az 1969-es majd 11 dolláros szinthez képest ma 7 dollár körül jár. Azaz ötven év alatt a vásárlóerő harmadával esett vissza, a gazdaság növekedése ellenére.

Ezen a trenden sem módosított érdemben a Clinton-Obama éra, ahol az automatikus bérnövekményt biztosító indexálás helyett egyedi emelések történtek.

berek

Minimálbér Franciaországban (euró) és az USA-ban (dollár) 1950 és 2015 között.

Miközben Hillary Clinton épp ennek, az egyenlőtlenségekkel szemben csak tessék-lássék fellépő politikai hatalomnak örököse, Sanders sikere arra mutat rá, hogy az amerikaiak egy részének elege van az ál-változásokból, a Reagan óta fennálló kvázi status quo-ból.

A minimálbér 15 dollárra emelése, a progresszív adórendszer visszaállítása, az ingyenes egészségügyi ellátás és felsőoktatás ígérete – abban az országban, ahol a tanuláshoz való hozzáférés is rendkívül egyenlőtlen, és az egészségügyi szolgáltatások ára is kifejezetten magas – Piketty szerint ezt az elfeledett egalitárius és progresszív hagyományt idézi meg sokakban.

A felsőoktatáshoz való hozzáférés egyenlőtlensége szintén elképesztő méreteket ölt az USA-ban, ahogy a lenti ábra is mutatja, 2008 és 2012 között a legszegényebb családok gyermekeinek alig 20%-os esélye volt arra, hogy egyetemi diplomát szerezzenek, míg a leggazdagabb 20% esetében ez az esély 90%-os.

Az Emmanuel Saez és Raj Chetty kutatásaiból származó adatok teljesen szembemennek az „amerikai álom”, és a self made man mítoszával, a meritokrácia, az érdemek elismerésén alapuló társadalmi ideállal. Piketty hozzáteszi, hogy azok a fiatalok, akik szerényebb körülményeik ellenére mégis egyetemi diplomát szereznek, persze nem ugyanazokra az egyetemekre mennek, ahová a gazdagabb családok csemetéi.

A Harvardon tanulók szüleinek átlagjövedelme ma a 2% leggazdagabb amerikai jövedelmi szintjén van. (Akadnak ugyan ennél szegényebb tanulók is, de nagyon kevesen, miközben a többség a már említett 2%-nak is a csúcsán helyezkedik el, hogy az átlag ugyanaz, mintha random módon választanánk a diákokat a felső 2%-ból.)

college

Az utóbbi évtizedek tehát az európainál jóval nagyobb egyenlőtlenségeket hoztak létre az USA-ban, de ez nem feledtetheti – véli Thomas Piketty – hogy az ország történelmi viszonya az egyenlőség és egyenlőtlenség fogalmaihoz jóval komplexebb. Amikor számukra elfogadhatatlan egyenlőtlenségekkel szembesültek, a múlt század elején, az amerikaiak képesek voltak arra, hogy invenciózus és hatékony eszközöket hozzanak létre az aggasztó folyamatok visszaszorítására.

Ez a szinte elfeledett egalitárius és progresszív ideológiai hagyomány, amelynek felébresztésében nyilván fontos szerepet játszhattak az utóbbi évek társadalmi-gazdasági folyamatai, így a gazdasági válságot megelőző és azt követő politikák, ma egy merőben új helyzetben próbál utat törni.

Néhány éve, a Reagan és Bush alatt kinevezett bírák feloldottak minden törvényes korlátozást a kampányokat finanszírozó magánadományokra nézve, ami Sanders feladatát alaposan megnehezíti. De a politikai mobilizáció és a közösségi finanszírozás új formái felülkerekedhetnek, és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az Egyesült Államok új politikai ciklusba lépjen.

Lehetséges tehát, hogy a történelem végéről szóló próféciák tévedtek. De nehéz politikai harcok árán sikerülhet csak csökkenteni a magántőke szerepét a politikai életben és a médiában – és a probléma persze ezúttal sem csak az USA-ban jelentkezik.

A 20. század elejéhez képest biztosan jelentős nehézséget jelent, hogy napjainkban az országok közti adóverseny és a pénzügyi átláthatatlanság korábban teljesen ismeretlen dimenziókba ért. Ez pedig nemzetközi együttműködés nélkül – amely technikailag ugyan megoldható lenne, de a jelenlegi politikai kontextusban legalábbis komplikáltnak tűnik – igen nehéz.

Kapcsolódó cikkek

Az offshore vagyonok teljes elkobzását javasolja egy francia közgazdász

Évente 130 milliárd euró adóveszteséget okoz a banktitok az államkincstáraknak

Egy másik fontos geopolitikai tényező a két volt kommunista monstrum, Oroszország és Kína, amelyek gyakorlatilag lemondtak arról, Piketty szerint, hogy racionális mértékben próbálják korrigálni közpolitikák révén az egyenlőtlenségeket – egyik országban sem létezik pl. örökösödési adó.

A Clinton-gépezettel és a média konzervativizmusával szemben Sanders talán nem nyeri meg a demokrata előválasztási küzdelmet – a rendkívül eredményes közösségi finanszírozás és a polgárok lelkesedése ellenére sem. De egy fiatalabb, alkalmasint nem ennyire fehér követőjének talán sikerülhet, esetleg olyan eszközökkel, amelyekről ma még nem is álmodunk – és Bernie Sandersnek Nevada után is lesz még alkalma, hogy érvekkel és tettekkel járuljon hozzá a Reagan nevével fémjelzett politikai-ideológiai ciklus végéhez.

Dobsi Viktória

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom