Bezárás
Egyéb

Börtönt kockáztat egy brit férfi, aki megpróbált kicsempészni egy afgán kislányt a calais-i “Dzsungelből”

Franciaországban 26 000, Nagy-Britanniában 44 000 aláírás gyűlt össze annak a brit férfinak érdekében, aki megpróbált átcsempészni egy 4 éves afgán kislányt Angliába. Rob Lawrie négy gyermek édesapja, a franciaországi Calais-ban tartóztatták le a határőrök, a helyi törvények szerint 30 000 eurós büntetéssel és maximum 5 év börtönnel sújtható az illegális bevándorlás segítése miatt.

A 49 éves Lawrie azt nyilatkozta a The Independentnek, tudja, hogy bűntettet követett el, de „nem hagyhattam Bahart még egy éjszaka azon a helyen. És ha látták azt, amit én láttam, minden racionális gondolat elszáll a fejükből.”

A Leeds közelében található Guiseley-ben élő férfi azt állítja, azután hagyta ott munkáját, hogy önkéntesként segítsen a calais-i „dzsungel” menekültjeinek, hogy Aylan Kurdi, a török partokra vetett szír kisfiú holtestének a képe bejárta a világsajtót. Létrehozott egy segítő csoportot, hogy ruhákat és élelmiszert vigyenek Calais-ba, és rendszeresen járt az észak-franciaországi településre, ahol többek között kalyibák építésében is segédkezett. Lawrie-t, aki 7 évig szolgált a brit hadsereg szárazföldi hadtesténél, a calais-i állapotok Bombay szeméttelepeire emlékeztették.

Az utóbbi hetekig mintegy hatezer személynek „otthont adó” calais-i táborhelyen valóban olyannyira elfajult a helyzet nyáron, a határőrzés megszigorítása és az Angliába való átkeléssel próbálkozók növekvő számban való érkezése nyomán, hogy 2 civil szervezet eljárást kezdeményezett a francia állammal szemben. Az amúgy nem különösen militáns Secours catholique és a Médecins du monde első ízben folyamodtak ilyen drasztikus lépéshez: október 26-án több menedékkérő kíséretében tettek panaszt a lille-i közigazgatási bíróságon. A szervezetek azt várták az állami szervektől, hogy számolják fel az immár több falunyi lakossal bíró ad hoc „agglomerációt”, mindenkinek szálláslehetőséget biztosítva. A tábor felszámolásáig pedig azonnali intézkedéseket sürgettek, amelyek biztosítják a táborlakók alapvető biztonságát.

A francia település határán működő, többé-kevésbé megtűrt táborok már hosszú évek óta tanúskodtak arról a patthelyzetről, amelyet a schengeni övezet és Nagy-Britannia sajátos viszonya teremtett. Miközben a szigetország saját nem kívánatos bevándorlóit, sok esetben potenciális menekültkérelmezőit a túlsó part országaira testálta a határok lezárásával, és az illegálisan érkezők szisztematikus kitoloncolásával, a francia állam sosem próbált valódi alternatívát nyújtani a senki földjén tengődő vándoroknak. Igaz, az utóbbiak gyakran nem is szeretnének Franciaországban menedékkérelmet benyújtani, mert ez hosszú időre lehetetlenné tenné, hogy az Egyesült Királyságba utazzanak, ahol gyakran családjuk, barátaik támogatására számítanak.

Hasonló cipőben járt Reza Ahmadi és 4 éves lánya Bahar is, akit Lawrie megpróbált átcsempészni a határon. Ahmadi a tálibok fenyegetése miatt menekült el hazájából, és Leedsbe készült, ahol már letelepedési engedéllyel rendelkező családtagjai élnek. Többször is kérlelte a brit férfit, hogy vigye el Leedsbe a kislányt. Lawrie a BBC-nek azt állította:

Mindig nemet mondtam neki, aztán az utolsó utamon, október 24-én a táborban ültünk a tűz körül, és Bahar a térdemre kuporodott. Akkor minden racionalitás elhagyott, és tudtam, mit kell cselekednem.”

A teherautója egyik rekeszében rejtette el a kislányt, a vezető ülés fölött. Tudta nélkül azonban két eritreai is elrejtőzött az autó hátuljában, a határőrök kutyái felfedezték őket, és végül Baharra is rátaláltak, a brit férfit pedig őrizetbe vették. A feltételes szabadlábon lévő „csempész” – Lawrie nem kért és nem is kapott pénzt a határátlépési kísérletért – pere január 14-én lesz.

Felesleges emlékeztetni arra, hogy idióta vagyok, már magamtól is rájöttem. Hibát követtem el, semmi kétség, és elnézést is fogok kérni érte a bíróság előtt. Nem mondom, hogy „ide süssetek, mekkora hős vagyok”. Csak azt mondom, én rossz utat választottam, de találjuk meg a jó megoldást.”

Rob Lawrie fotói a táborról

A jelenlegi calais-i tábor, egy volt ipartelep szomszédságában és egy szemétlerakó helyén, azután jött létre, hogy 2015 tavaszán kiürítették a városközpontban elfoglalt üres épületeket, squatokat,azóta ez az egyetlen hely, ahol megtűrik a zömében férfi, és nagyrészt menekültstátuszra esélyes, elsősorban szudáni, eritreai, afgán és szír migránsokat. A hónapok óta mintegy négy-hatezer fő lakóhelyéül szolgáló táborban szedett-vedett sátrak közt összesen kb. 40 wc van, a szemetet nem szállítja el senki, zuhany, folyó víz nincs, de a sokasodó esős napokon dagonyázni lehet a sárban.

Változatos betegségek, köztük a rühösség is felbukkant, kezeletlen törések, alultápláltság, nők elleni erőszak; a civil szervezetek szerint a francia állam az alapvető humanitárius segítség megtagadásával az itt meghúzódók biztonságát és alapjogait is veszélyeztette. Az egy hónap múlva regionális választásokra készülő döntéshozók azonban azért sem valószínű, hogy drasztikusan változtatnának eddigi passzivitásukon, mert az akár több régió megnyerésére is esélyesnek látszó szélsőjobboldali Nemzeti Front elnöknője, Marine Le Pen épp itt készül néhány héten belül történelmet írni.

A lille-i bíróság november 2-án végül felszólította a hatóságokat az alapvető higiénia biztosítására, a szemét elszállítására. Ezt megelőzően a helyi prefektúra erőltetett ütemben kezdte elszállítani a calais-i „szégyenfolt” lakosait, október 21-től több száz személyt internáltak az ország különböző részeibe, több száz kilométerre a La Manche csatornától. A félig-meddig börtönökként üzemelő központokba szétosztott migránsok nagy része azonban valószínűleg hamarosan kiszabadul, ugyanis a francia törvényeket betartató bírák nem engedélyezik azoknak a fogva tartását és kitoloncolását, akik potenciális menedékkérők, vagy mint Szíria esetében, esélytelen, hogy hazájuk visszafogadja őket. A Le Monde-nak nyilatkozó bírákat és a civileket egyaránt felháborító „illegálisnak és túlkapásnak” minősített minideportáció és elzárás leginkább arra jó, hogy „kifárassza” az érintetteket, akik napokkal, hetekkel később feltehetően újra feltűnnek majd a „Dzsungelben”.

Korábbi írásunk a témában:

A calais-i dzsungel – magyarországi jövőkép?

A nemrég megerősített és továbbfejlesztendő calais-i kerítést a minap Orbán Viktor a „hatékony” létesítmények sorában említette. A kormányfő szerint nem „ideális, de az ideálishoz a legközelebbi megoldást nyújtó” határzár környékén június eleje óta hivatalosan húszan haltak meg; négy hónap alatt annyian, mint tavaly egész évben. Volt akit autó, volt, akit vonat gázolt el, volt, aki halálos áramütést szenvedett, volt, aki megfulladt, volt, aki túlságosan magasról zuhant le.

Október elején egy négykezes tribün jelent meg a Le Monde hasábjain, a szerzők közül hárman orvosok és ápolók, egyikük egy albániai menekülttáborban is járt 1999-ben, és az is jobb körülményeket biztosított szerinte, mint a háborús zónának tűnő calais-i nyomortelep, ahol még fedél sincs mindenki feje felett.

Fiatalembereket láttunk, akiknek karját és lábát felhasogatták az Eurotunnelt körbevevő szögesdrótok. Az anarchikus módon szétszabdalt bőrt nehéz úgy összevarrni, hogy a varat fájdalommentesen és komplikációk nélkül gyógyuljon. A nagyon rossz higiéniai körülmények pedig segítik a fertőzések kialakulását. Sok sarokcsont-törést is láttunk, amit az olykor több, mint 4 méteres magasságból való zuhanás okoz, és maradandó károsodás lehet a következménye.

Láttunk magukra hagyott gyerekeket, bolyongó nőket, mint azt a 25 éves eritreai nőt, akinek egy mély sebe volt a bal füle alatt és krónikus hallásproblémái voltak, egy négy hónappal ezelőtt, Líbiában elszenvedett agresszió nyomán. Már egy éjszakát a szabad ég alatt töltött, és rettegett a gondolattól, hogy még egy így teljen, mert néhány férfi erőszakkal be akarta vinni a sátrába. Felhívtuk a 100 férőhelyes JL központot, ahol várólistára került, 56-os sorszámmal, és végül mi kerestünk neki némi ágyneműt, és egy zugot egy sátorban egy másik eritreai nővel…

Rengeteg himlővel találkoztunk, ütések nyomaival, könnygáz áldozataival, súlyos fogászati problémákkal, terhes nőkkel és sok abortuszkérelemmel, náthával, köhögéssel, torokgyulladással, légúti problémákkal. És rengeteg végkimerült, legyengült, alultáplált emberrel. Akiknek 2015-ben, Franciaországban napi egy étkezést biztosítanak, ha előtte 3 óráig állnak sorban. Ez Franciaország? 

A munkahelyünkön hozzá vagyunk szokva, hogy egy sereg esetben riasztjuk az állami szerveket, a szokásos protokollok szerint. A calais-s táborban az állami egészségügyi hatóság nem létezik, még a tűzoltók, akik egyébként a leghűségesebb szövetségeseink, ha senki sem akar segíteni, ők sem teszik be a lábukat a Dzsungelbe.

A calais-i "dzsungel", 2015. október 21. Philippie Huguen, AFP

A calais-i “dzsungel”, 2015. október 21. Philippie Huguen, AFP

A tábortól egy óra járásra egy orvos látja el napi 2-3 órában a betegeket, fogászati kezelés azonban csak egyszer van egy héten, így amikor a 16 éves L. megjelenik, mert két szemfoga kitört, miután kizuhant egy vonatból, órákba kerül, míg találnak neki a városban egy fogorvost. Barátja, aki fordít neki, 48 kilót nyom, 90 a vérnyomása, és naponta egyszer eszik, aznap, a baleset és a fordítás miatt pedig még semmit sem, mert nem volt ideje sorban állni.

Az ENSZ menekültügyi főbiztossága augusztus 7-én szólította fel Franciaországot, hogy reagáljon a „rettenetes körülményekre”, amelyek a Dzsungelben uralkodnak, a gall ombudsman október 6-án kritizálta a helyzetet, a kérdésre azonban, amellyel az írást zárják a szerzők, egyelőre még csak a lille-i bíróság adott választ:

A dűnék ipari zónája miért nem Franciaország? Miért nem érvényesek ott a hazánkban alkalmazott közegészségügyi szabályok?”

Mi az, ami elfogadható, és mi az, ami nem? Azt kellene mondanunk, szerencséjük van, hogy egyáltalán megröntgenezzük őket? A rühösség nem is olyan súlyos? Minek jöttek ide? Talán az nem volt rosszabb, amíg a Földközi-tengeren próbáltak átjutni? Napi egy étkezés, az nem is olyan rossz? Ha nem vigyázunk, az értékeink vesznek oda, az emberségünk.”

Október 17-én a „Stand up to racism and fascism” nevő brit kollektíva (amely egy hónappal korábban egy több tízezer fős tüntetés szervezői közt volt Londonban, az Európába érkezőkkel való szolidaritás nevében), harmadik megmozdulását szervezte Calais-ba, azt követelve, hogy nyissák meg a határt. ĺgy, vagy Rob Lawrie-hoz hasonlóan nyár óta többen is járnak a szigetországból Calais-ba, hogy valamiképpen, szervezettebb keretek között, vagy spontán módon segítsenek azoknak, akiknek legfőbb vágya hazájukba jutni. Csak épp megrekedtek annak a kerítésnek tövében, amelynek megerősítésére David Cameron brit miniszterelnök újabb 10 millió eurós támogatást ajánlott fel idén júliusban francia partnerének.

Dobsi Viktória

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alapműködésünk közösségi finanszírozású legyen.Tudnivalók itt.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom