Bezárás
Egyéb

“Nem hallottuk meg a törökök figyelmeztetéseit” – törökországi tudósítónk a menekülthullám forrásvidékéről

A Kakuk György-féle „El Camino de Balkan” riportsorozat sikerén felbuzdulva last minute tengerparti nyaralás helyett tunéziai barátnőjével idén törökországi riportkörútra indult Rajacic Ágnes, helyszíni tudósításai az Átlátszó Világtérkép blogon jelentek meg. A példaképük által fanyalogva fogadott vállalkozás remekül sikerült, a török-szír határtól a görög Kos szigetig követték az Európába igyekvő szír menekültek útvonalát. Interjú.

Út a Balkánig – helyszíni tudósítások

Átkelés Kos szigetére – Komppal 20, gumicsónakkal 200 euro

“Együtt élünk vagy együtt halunk” – egy szír család a tengeri átkelésről és az embercsepészekről

“Az országom egy katasztrófa, mert mindenki csak a saját érdekeit nézi” – 16 óra buszozás Izmirbe

“Big problem, no job” – A törökországi menekülttáborokba még a humanitárius civil szervezeteknek sincs bejárásuk

“Ha lenne ötezer dollárom, két perc múlva már itt sem lennék” – megteltek a táborok, Törökország nyugatra tolja a szír menekülteket

Utazás délre – Magyarország a pokol kapujaként szerepel az arab nyelvű posztokban

Szolidaritás és embercsempészet Isztambulban

Indul az “Út a Balkánig” – egy magyar újságírónő Törökországtól Görögországig járja végig a menekültek útját

Miért indultatok útnak?

Az utazásunknak két célja volt. Az egyik az, hogy megtudjuk, hogy miért most indultak neki a szír menekültek ilyen nagy számban Európa felé, holott a háború ugye már 4 éve tart; a másik célja pedig az volt, hogy megértsük emberileg, hogy hogyan lehetséges az, hogy emberek, családok rizikóznak, olyan kockára teszik az életüket, hogy a tengeren a kisbabájukkal meg a feleségükkel átkelnek, hogyan lehet ilyen döntést meghozni. Ez volt a két pólus, ami mentén elindultunk.

Rajacic Ágnes (1977) bölcsészként diplomázott Pécsett 2002-ben, majd politikatudományt és antropológiát tanult az Aalborgi Egyetemen (Dánia, 2003) és a Kenti Egyetemen (Nagy-Britannia, 2005). Párizsban dolgozott a Nemzetközi Migrációs Szervezetnél, majd az Európai Unió független fejlesztési tanácsadója lett Belgiumban. 2005-től tudósított a Földközi-tengeri bevándorlásról Spanyolországból, majd az Arab tavasz eseményeiről. Jelenleg az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság uniós fejlesztésekkel foglalkozó munkatársa.

Nagyon érdekes felfedezés volt, hogy nem feltétlenül és nem kizárólagosan Szíriából jönnek a mostani menekültek – tehát most a szírekre gondolok -, hanem nagy részük már Törökországban élt, próbált megélni, de nem sikerült neki, és fél év után, egy év után jött rá arra, hogy máshol kell keresnie az új életét.

Ez, ha belegondolunk teljesen normális, mert ha neked ma lebombázzák a házadat, akkor nem feltétlenül Írországba mész rögtön, hanem Ausztriába vagy egy  szomszédos országba, ahol megpróbálsz megélni abban a reményben, hogy vissza is tudsz térni a hazádba. Amikor már evidens, hogy ez nem sikerül, akkor az emberek egy nagyobb döntést hoznak, hogy a családjukat kicsit messzebb viszik, kicsit nagyobb kockázatot vállalnak, és egy új jövőt teremtenek. Tehát emberileg itt lehet megérteni azt, hogy miért kerekedtek most fel ilyen számban.

Azt a kérdést kéne feltenni, hogy vajon miért nem cselekedtünk eddig. Hány éve tudjuk, hogy Törökországban kétmillió menekült van; a török állam, a török kormány hány konferencián mondta már el évek óta, hogy ők iszonyatos befektetéseket tesznek a menekülttáborokba, de már nem bírják szusszal. Ezt eddig nem hallottuk meg.

Libanonban ugyanígy, minden negyedik ember menekült. Ezt se hallottuk meg eddig. Tehát inkább azt kellett volna megelőzni, hogy idáig jussanak az emberek, és úgymond regisztrálatlanul, tehát többé-kevésbé kontrollálatlan módon meginduljanak, és nekünk ezt a kérdést kelljen megoldani.

Meg kell kérdezni azt is, hogy ki okozta a háborút, azt is meg kell kérdezni, hogy ki szállított fegyvert, ki szállít még fegyvert Szíriába, tehát a felelősség kérdése is megkerülhetetlen.

Milyen tapasztalatokat szereztetek útközben?

A közelkeleten nagyon kevés az olyan ország, ahol van szociális háló, ahol van társadalombiztosítás, ahol adót kell fizetni, tehát más rendszerbe nőttek bele. Ettől még ők nem egy horda, nem egy civilizálatlan sereg, hanem olyan emberek, akik nincsenek feltétlenül tudatában az európai értékeknek, az európai rendszernek. Amikor ideérkeznek a határra, akkor nem kell lenézni őket, hanem egyszerűen és világosan elmondani, megtanítani őket a mi vívmányainkra, az európai társadalmi rendszerre, az európai szisztémára.

Választ kaptál az út elején feltett kérdéseidre?

Nem mondom, hogy sikerült megértenem, hogy hogyan tudnak egy egyéves kisbabát csónakra tenni. Itt az emberi oldalát próbáltuk megfogni Ines-zel együtt, kicsit másképp nyúlni ehhez az anyaghoz. Mi önkéntesen és saját befektetésből mentünk oda, tehát senki nem küldött, úgyhogy nagyon érdekelt minket az emberi oldala, a saját történetek, az egyes emberek története. Közelebb jutottunk a megértéshez.

Mi volt a legmeghatározóbb élményed útközben?

A legnagyobb élményem az volt, hogy egy tunéziai nővel utaztam, a barátnőmmel. Ez két szempontból is fontos volt, egyrészt azért, mert nagyon más volt az ő hozzáállása, az ő gondolkodása. Nem értette meg, hogy Európának mi a baja a menekültekkel, és miért nem tudunk pár százezret befogadni, holott az ő országa másfél millió líbiait is beengedett hirtelen. Nagyon sok vitánk akadt ebből, szinte végig ezen rágódtunk, hogy valahogy az európai és a tunéziai ügyeket is megértessük egymással.

Másrészt pedig az, hogy az ő útlevele az valóban nem ért ott semmit az enyémhez képest. Neki már a bejutás is nehezebb volt Törökországba, másrészt pedig a rendőrségi bevitelünkkor is sokkal rosszabb helyzetbe került, mint én. Én tudtam, hogy nem lesz, nem lehet nagyobb baj ebből, de neki például nem volt segítsége, nem volt egy konzulátus, akit felhívjon, és az országból való hosszútávú kiutasítást kockáztatta.

Ha nem beszéltünk volna arabul, akkor szinte semmit nem értettünk volna meg a körülöttünk zajló eseményekből. Hiszen a menekültek, a szírek, akik elindulnak az útjukon, nagyon titkolóznak az elején, senki sem szívesen beszélget se idegennel, se törökökkel, hiszen nagyon nagy a tét. Nagyon nagy a tétje annak, hogy el tudnak-e indulni, meg tudnak-e állapodni a csempészekkel, a kontaktjaikkal a hajós átkelésen, és ott nagyon nagy a feszültség is.

Mi a tapasztalatod az embercsempészetről?

Törökországban virágzik az embercsempészet. Azt láttuk, hogy már a buszon is telefonbeszélgetéseket folytatnak szerbiai, magyarországi, főleg magyarországi embercsempészekkel közvetlenül.

Nagy a határőrizet Törökország és Görögország között, legálisan nem tud senki átjutni ott. A tarifák adottak: a kis csónak 200-250 euró körül van, a nagy csónak pedig 2000 euró. Mind a kettő rizikós, mind a kettő elsüllyedhet.

Azt mondták, hogy főleg törökök a vízi embercsempészek, és a magyarországi kontaktok pedig magyarok, taxisok; és szláv, tehát szerb és macedón, albán emberekről is volt szó. Nem volt tudomásunk arról, hogy embercsempészeket látunk: gyanús embereket a buszállomásokon igen, gyanús csoportosulásokat. A magyar csempészekkel már ott folyik a tárgyalás Isztambulban, Bodrumban, Izmirben, a buszon, és így tovább.

Mi volt a legmegrázóbb élményed?

A legmegrázóbb esemény a rendőrségi elfogásunk és bevitelünk volt. Ez eléggé váratlanul történt. Egy parkban ültünk éppen, nagyon fáradtak voltunk, estefelé, és szírekkel voltunk körülvéve, kicsit beszélgettünk velük, amikor megjelent két civil ruhás úriember, és elkezdték kérdezni, hogy miért vagyunk itt, miért kérdezősködünk. Ennek végül egy rendőrségi jegyzőkönyv lett a vége, amit a fogdában vettek fel.

Azt kellett mondanunk, hogy magánúton vagyunk Törökországban, nincs szándékunk kutatásokat végezni a török menekülttáborok állapotáról, vagy semmiféle menekültkérdésben nem szeretnénk tovább kutakodni, tehát magánemberként jöttünk.

Törökország kényes a menekülttémára?

Igen, a menekülttáborokba való bejutás tiltott, nem engedélyezett még a nemzetközi civil szervezetek számára sem. A török civil szervezetek közül vannak olyanok, akik segítik a táborok fenntartását. Nyilván a török hatóságoknak már elegük van az egész menekültkérdésből olyan szempontból, hogy rájuk hárult 2 millió menekültnek az elszállásolása és az egész élete az elmúlt négy évben.

Mi volt a célod a blogbejegyzésekkel? Direkt írtad olyan „nőies” stílusban, amit egyesek kritizáltak?

Mi női szempontból szerettük volna az emberek sorsát leírni, és ebben fontos faktor volt az, hogy kicsit másképp nyúlunk az anyaghoz. Tehát nem feltétlenül tárgyilagosan, statisztikai adatokkal, hanem az emocionális hátterét nézzük az emberi sorsoknak. Ezért a blogbejegyzésekben igyekeztünk mindig egy-egy főhőst kiragadni, és egy kerek történetet megmutatni.

Ez volt életed első kalandos utazása?

Nem, nem ez az első, hogy ilyen kockázatos útra vállalkoztunk. Az egyiptomi forradalomban is ott voltam, és a tunéziai forradalomban is ott voltam. Azt hiszem, életem egyik legjobb élménye volt ott lenni Mubarak lemondásánál az egyiptomi forradalomban. Nagyon meghatározó volt számomra, és ezért nem gondolom, hogy az arab forradalmak hiábavalóak lettek volna. Nem gondolom, hogy bármelyik forradalom hiábavaló lehet.

Mennyi időt töltöttetek most Törökországban, és kinek mondtátok el az út előtt, hogy mire készültök?

Tizennégy napot töltöttünk kint, tehát két hetet. A közvetlen családomnak szóltam arról, hogy ide készülök.

Elindulnál újra?

Persze. Ez nem kérdés.

Kérdezett: Erdélyi Katalin

Videó: Victora Zsolt

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 945 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.

4000__ani_6

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom