Bezárás
Egyéb

Érdekvezérelt menekültpolitika a történelemben és a sógoroknál

A menekültekkel kapcsolatos politika igen gyakran kétszínű vagy színváltogató. A történelemben nemegyszer megesett, hogy egy befogadó, menekültpárti állam geopolitikai vagy világgazdasági tényezők miatt hirtelen elutasító lett. Mint ahogy olyan is volt, hogy egy, a menekülteteket visszatoloncoló és/vagy lelövető ország politikai motivációból lett emberbarát menekültsegítővé. Az elvek gyakran az érdekekkel szinkronban változnak. Gyomorforgató menekültpolitikai cikcakkok következnek, csak erős idegzetűeknek. 

Egy illetékes szerint a diktatúrából távozók nem menekültek. „Egyébként sem lehet menekültnek tekinteni az olyan embert, aki szabályos úti okmánnyal utazik, ezzel visszatérhet országába, retorzió nem éri.”  Ami biztos, hiszen hazájának nagykövetsége “szavatolja, hogy a már lejárt engedéllyel itt tartózkodó” állampolgárai “büntetlenül térhetnek haza.

Különben is: “Otthon van munkájuk, lakásuk […] Tehát viszonylag konszolidált körülmények között élnek, a gyermekeik iskolába járnak; nem verik őket az utcán; szóval nagyon nehéz bizonyítani, hogy ezek az emberek menekültek. Két­ség­te­len, hogy bizonyos emberi szabadságjogok terén nem tudják magukat teljesen kibontakoztatni. Ez a tény az utazási korlátozásban csúcsosodik ki. A me­ne­kültügyi konvenció azonban nem tartalmaz olyan utalásokat, amelyeknek a magyar kormányt arra kellene késztetniük, hogy csupán az utazási jog megtagadása miatt bárkit is menekültnek tekintsen.

Ki mondta ezt? Orbán Viktor? Szijjártó Péter? Bayer Zsolt? Nem.

A Horn Gyula vezette Külügyminisztérium főosztályvezetője, Alföldy Tádé nyilatkozott így 1989. augusztus 29-én az NDK-ból az NSZK-ba menni akaró keletnémetekről. A Havas Henrik által készített interjú felkonfjának egyik mondata külön figyelemre méltó („…egyre hangosabb a nyugatnémetek egy részének tiltakozása, akik nem akarják gazdaságukat keleti testvéreikkel megosztani”)

Ez – valamint az augusztus 21-én magyar határőr által lelőtt NDK-állampolgár története – esetleg némiképp árnyalja a vasfüggöny-lebontás politikai üdvtörténetének mitológiáját. (Az Alföldy Tádé-idézet elolvasható eme cikk 6. lábjegyzeténél.)

Még ennél is tanulságosabb, hogy 1947-48-ban a nyugati államok korántsem fogadták olyan barátságosan a kommunisták üldözöttjeit, mint az ’50-es évek „rab nemzetek felszabadításának” jegyében született propagandájában. Mi több, az ekkor zajló ún. repatriálás keretében gyakran olyan menekülteket is a Szovjetunióba (s az általa megszállt zónákba) toloncoltak, akik már jóval 1945 előtt is nyugaton tartózkodtak.

Az angol hatóságok olyan fehéremigránsokat is átadtak a szovjeteknek, akik soha nem is voltak szovjet állampolgárok. Még a visszatoloncoltakat fogadó, hétpróbás NKVD-tisztek sem vártak ekkora ajándékot az angoloktól 

[…]

Párizsban az NKVD szinte nyílt hajtóvadászatot folytatott a visszatérést megtagadó szovjet állampolgárok után. A repatriálandók számára fenntartott beauregard-i lágerben a szovjet hatóságok ugyanúgy viselkedtek, mint a szovjet földön létesített táborokban. A francia rendőrség csak két évvel a háború befejezése után, 1947-ben, a francia közvélemény nyomására csapott le a táborra és fedezte fel a fegyverraktárakat

[…]

Az, hogy az angol és amerikai hatóságok az Orosz Birodalomból elszármazottakat is erőszakkal visszatelepítették, számos szovjet állampolgárt elriasztott a Nyugatra településtől, a háború utáni első négy évben azonban ezen akadályok ellenére is 13-14 ezren menekültek Nyugatra. Az Egyesült Államok hivatalosan csak 1951-ben változtatta meg politikáját és biztosított menedékjogot nekik.

(Mihail Heller-Alexandr Nyekrics: A Szovjetunió története. Orosz történelem II. kötet. Osiris Kiadó-2000, Budapest, 1996. 372. o.)

Szóval a mostanság oly hipertoleráns nyugati országoknak is megvan a történelmi szennyese. Még a közelmúltból is.

1988 tavaszán (a kádári rohamrendőrség gumibotos tömegoszlatásaival szinte egy időben) Karl Blecha osztrák belügyminiszter, az Osztrák Szocialista Párt alelnöke az idegenrendészeti protokollban ama elvet követte, hogy „Magyarországon a társadalmi állapotok olyan liberálisak, hogy valójában nincsen semmi alapja annak, hogy valaki menekülésre kényszerüljön.” (Ómolnár Miklós: A megszökött nemzedék. Szabad Tér Kiadó, 1989. 187.o.)

Blecha “az Ausztria felé áramló magyar és lengyel menekültek távozásának politikai jogosultságát igyekezett kétségbe vonni, amikor kijelentette: az érintettek kivándorlók, akik csak anyagi előnyöket keresnek.” (Uo. 188. o.) Blechát egyébként “kilenc hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték bizonyítékok eltitkolása miatt egy, a minisztersége idejére eső fegyverszállítási ügyben, a Norica-ügyben.

Kicsit árnyalják a fentiek a történelmi összképet, nemde? Ha lenne a menekültügynek fekete könyve, ezek bízvást odakerülhetnének. E sorok írója nem gondolja, (és régebben sem gondolta) hogy mindenki jó fej volna, aki hozzánk akar jönni, meg azt sem gondolja, hogy mindenkit be kéne fogadni. De a fenti példák talán jó bizonyítékai annak: politikai, taktikai okból gyakran annak a menekült voltát is tagadják, aki vitathatatlanul az.

Egyébként aki azt hiszi: a megélhetési bevándorlás elleni kampány ránk nem üthet vissza, Magyarországra nem lehet káros mellékhatása, az bizony téved. Maradjunk csak a sógoroknál.

Nem jó jel: az osztrák Nezsiderben (Neusiedl am See) magyarellenes plakátokat rakott ki a szélsőjobboldali Szabadságpárt. Elsősorban az ingázó munkaerőt akarják korlátozni, s visszaállítanák a határellenőrzést.” – olvasható a poszt írójának szűkebb hazája, Győr egyik médiája a Győr + Online 2015. május 22-i számában. “Ez furcsa módon a szociáldemokrata tartományfőnöknek, Hans Niesslnek sem volna ellenére. Megnyugtatná vele az embercsempészektől közbiztonságukat és a külföldiektől a munkahelyeiket féltő burgenlandiakat.

Tudják, ő az az európai értelemben vett osztrák baloldali politikus, aki idén helyileg koalícióra lépett a szélsőjobbal.

“Nem volna jó, ha éppen a nyitott határok miatt, a szélsőséges politikai erők szavazatszerző ámokfutása következtében romlana meg a kapcsolat. Győrből és a környékről több ezer ember dolgozik Burgenlandban, a többségük naponta ingázik. Hajnalban indulnak, későn érnek haza. Megdolgoznak a pénzükért, ráadásul főleg olyan munkát végeznek, amelyekhez a sógoroknak nem igazán fűlik a foguk.

Burgenlandnak szüksége van a külföldi munkaerőre, mint ahogy a többet keresni akaró magyaroknak is jó lehetőség az osztrák munka. Ezért is fájó, hogy mindenekelőtt a Szabadságpárt most bennünk, illetve nacionalista mivoltából fakadóan minden idegenben látja az ellenséget. Ezt utcai óriásplakátokon is hirdeti: „Hazai pályaelőnyt a burgenlandiaknak”, illetve a „Munkát a mi embereinknek” szlogenekkel kampányolnak.” – írja a győri lap.

Ugye, hogy tud fájni egy ilyen plakátkampány, ha mi vagyunk a plakátokon?

Papp László Tamás

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 983 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.

4000__ani_6