„Együtt élünk vagy együtt halunk” – egy szír család a tengeri átkelésről és az embercsempészekről

Izmir hatalmas ipari város, a levegője is szürke. Megnézni nem akarjuk, nem is tudnánk: tizenhét órás buszút után a lábunk zsibbad,  hátunk mint a beton. A velünk utazó szír srácoknak ellenben az egész meg se kottyant. Egyesek már be is vágódtak a Bodrumi csatlakozóba. Mi is ezt tesszük egy óra szünet után.

Elhelyezkedünk egy másik társaság buszán, mintha jobban lennének öltözve az emberek. Már kérdőre vonnám Inést, hogy miért nem a mezítlábas jegyet vette meg (30 TL, ami kb. 10 eurónak felel meg), amikor lepisszent. A hátunk mögött egy szír pasas a „magyarországi átjutásról” beszél telefonon. A vonal másik felén egy arab nő egyenesen Budapestről, a hangja tisztán kihallatszik.

„Az egyik csoportunkat feltartóztatták a vonaton. Vigyázzatok, a magyar rendőrség nehogy letartóztasson, mert rögtön visszaküldenek Törökországba” – mondja a nő.

„Van egy ember, aki segíthet átjutni a drótkerítésen” – válaszolja a férfi

„A mi csoportunknak is van egy magyar kontaktszemélye, aki átvinne minket Németországba, de onnan inkább Svédországba mennénk. Németország tele van. Visszajelzünk neked, hogy komoly-e az ember, tényleg ki tud-e minket vinni Budapestről.” – válaszol a nő.

A férfi leteszi a telefont. Mondja a mellette, vagyis a mögöttünk ülő nőnek, hogy 3000 eurót kér az a valaki azért, hogy őket Budapestről közvetlen Németországba fuvarozza. Gondolkoznak.

Én meg nem hiszek a fülemnek. Itt ülünk a bodrumi buszon Törökországban, és azt hallgatjuk, hogy a szír menekültek hogyan  állapodnak meg az embercsempészekkel Budapesten, a lakásomtól pár kilométerre. Hátranézek. Konszolidált férfi, és ápolt, szerény nő ül hátul egy gyönyörű kislánnyal az ölében.

Inéssel már azon kattogunk, hogyan ismerkedhetnénk meg a családdal. Nyilvánvaló, hogy nem mondják el az utazási terveiket vadidegeneknek. Leszálláskor összeszedjük a bátorságunkat, Inés végül odaszól nekik, hogy elkapott „pár arab szót” a beszélgetésből (persze mindent halottunk), és hogy én meg éppenséggel magyar vagyok. Végül is, ők beszéltek hangosan.

Így ismerkedünk meg Ahmeddel és Nasrine-val (nevüket a biztonságuk érdekében megváltoztattuk), és egyéves kislányukkal. Beülünk együtt a lepukkant buszállomás lepukkant kávéházába. Nagyon udvariasan viselkednek, a gyerek édes. Elmondják a történetüket: Házukat 2013-ban Asszad serege bombázta le Aleppóban, a bombázásban odaveszett két családtagjuk. Egy helyi tévé videófelvételt is készített a romokról. Ahmed beszél a videón, mutatják később, fent van a Youtube-on.

A férfinek fagylaltüzeme volt, amit a kormánypártiak bezárattak, ezért a megélhetésük Szíriában ellehetetlenedett. Hat hónapja jöttek át Törökországba. Nasrine anyjánál laktak Ankarában, de nem kaptak munkát, így elhatározták, hogy nekivágnak Európának a tengeren át. A nőnél egyetlen oldaltáska van, a férfinál egy hátizsák. És a gyerek.

Előzmények

“Az országom egy katasztrófa, mert mindenki csak a saját érdekeit nézi” – 16 óra buszozás Izmirbe

“Big problem, no job” – A törökországi menekülttáborokba még a humanitárius civil szervezeteknek sincs bejárásuk

“Ha lenne ötezer dollárom, két perc múlva már itt sem lennék” – megteltek a táborok, Törökország nyugatra tolja a szír menekülteket

Utazás délre – Magyarország a pokol kapujaként szerepel az arab nyelvű posztokban

Szolidaritás és embercsempészet Isztambulban

Indul az “Út a Balkánig” – egy magyar újságírónő Törökországtól Görögországig járja végig a menekültek útját

Most aztán megkaptam a feladatot, hiszen éppen az volt az utazás fő célja, hogy megértsük: mi késztethet embereket arra, hogy a gyerekük és a feleségük életét is kockára tegyék egy illegális tengeri átkeléssel?

A kislány az asztalon játszik és mosolyog. Egyáltalán nem zavarja őt a pályaudvari felfordulás, vagy az, hogy kézből kézbe adogatjuk. Tényleg ezzel a kisgyerekkel akarnak a tengerre kelni, nyelem el a kérdést. Hirtelen nem tudok más badarságot kérdezni, minthogy, „ugye nincsen szándékuk teherautóba is szállni?”

„Nem, azt semmiképp” – mondja Ahmed, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújt. Mosolyog, de nem tagadhatja le, hogy ideges. „Másodszorra próbálunk áthajózni a tengeren, először elsüllyedt a csónakunk. Szerencsére mindnyájan megmenekültünk. Ha pár métert vitt volna még minket a hullám, akkor már Görögországban lennénk”, teszi hozzá szomorúan.

Az első kísérletből a pénzt szerencsére visszakapták, mert a csempész nem vitte el őket a határig. Az pedig feltétel. A későbbiekben fény derül a tengeri embercsempészet további részleteire is, amiket a maffia féltve őriz.

Így zajlik a tengeri csempészet a török-görög határon

A kliens felveszi a kapcsolatot a csempészekkel és megegyeznek az árban

A gumicsónakban átkelés 200 Euróba kerül személyenként, a nagy csónak 2000 Euró

A kliens odaadja a pénzt egy barátjának, aki a török szárazföldön marad, adatait a csempészek felveszik

A kliens a török parthoz közel utazik, és vár a hívásra. A várakozás több napig is eltarthat, aminek a költségeit önmagának kell állnia (barátoknál kapnak szállást Izmirben, vagy a szabad ég alatt)

Egyik esete megjön a telefonhívás

Éjszaka a csempészek elviszik őket olyan sziklás helyre, amit a rendőrség nehezen közelít meg

Kihajóznak Kos szigete felé (6-20 km távolság)

A görög határ sikeres elérése után a szárazföldön maradt barát odaadja az összeget a csempészeknek. Ha ez nem történne meg, akkor a barátot megölik

Amennyiben nem sikerült elérni a görög határt, úgy a fizetés elmarad

Ahmed és Nasrine estére várják a telefonhívást az embercsempészektől, ahogy a többi, az izmiri buszról Bodrumba átszálló szír utas is, akikkel a korábbiakban találkoztunk. A telefonhívás arról tájékoztatja majd őket, hogy éjszaka kihajóznak-e vagy sem, és hol a találkozóhely. A döntés kisebb mértékben az időjárástól, nagyobb mértékben a török rendőrség mozgásától függ.

A csempészeknek természetesen csak az a fontos, hogy a határig elvigyék őket, utána felőlük már bele is fulladhatnak a vízbe. De az esetek túlnyomó részében a görög vagy a török határrendészet meg tudja menteni a bajbajutott csónakokat. Kérdezem, mit lehet tenni, ha a kliens csak beszállás előtt tudja meg, hogy túlterhelt, vagy rossz állapotú csónakon akarják szállítani.

„Ez maga a maffia, tehát maffia módszerekkel dolgoznak. Beszállásnál már nem lehet meghátrálni, bármilyenek is a körülmények, mert fegyverük van.”

Nézegetik a Facebookot, ahol percenként jönnek a menekülthírek és képek Németországból, Magyarországról, Szerbiáról. Akár egy külön híradás.

„És… hol fogtok éjszakázni?” – kérdezzük őket, miközben mindketten a babát bűvöljük.

„Itt a szabadban valahol…”

Szabadban az egy éves gyerekkel? Körülnézünk, már esteledik. Megjött tehát a feladvány második része. Segítünk-e, ha van rá lehetőségünk, vagy nem? Nagyon sokan indulnak neki gyerekkel, de ez most itt, velünk történik, és képtelenek vagyunk otthagyni őket. Hívom a szállásunkat, ahol még van hely. Befizetünk, és felkerekedünk mindnyájan a bungalók felé. Ahmed segíti a cuccainkat berakni a kisbuszba.

Este közösen vacsorázunk egy szerényebb parti étteremben, és arról beszélgetünk, hogy hogyan alakulhatott ki az aktuális politikai helyzet. Itt hallhatjuk a tunéziait, aki elkezdte a forradalmat, a szírt, aki folytatta, és a magyart, aki mindezt nézte. „Az elején azt hittük, hogy segítségünkre lesznek más országok, és le tudjuk győzni Aszadot” – mondja Ahmed, aki ellenzéki aktivista volt. „Ez teljesen máshogy indult” – ért egyet vele Inés – „de időközben beszivárogtak a szélsőségesek, és most benne vagyunk a pácban. A jázminos forradalmunk egy nagy szar lett.” – kiáltja beleéléssel.

„Négy éve én is hittem az arab forradalmak sikerében, a civilek erejében. Nem hiszem, hogy hiába történt minden, de mostanra tényleg gázos a helyzet.” – mondom én.

Éjfél van és még nem jött a telefon. Ma már biztos nem lesz kiutazás. Bedőlünk az ágyba.

Másnap reggel Ahmedet a tengerparton találjuk. Nem tudott aludni, egyfolytában köhögött a cigarettától. Tőle tudjuk meg, hogy a szállásunk pár száz méterre van attól a helytől, ahol a három éves kisgyerek testét megtalálták a múlt heti katasztrófából. Az anya is meghalt, az apa élte túl egyedül, ő visszament Törökországba. Ahmed pontosan tudja a történetet. Mered a messzeségbe. Megértem, hogy neki sem normális dolog ez az átkelés.

„Legutóbb, amikor gumicsónakban mentünk, a férfiaknak ki kellett ugraniuk, hogy ne süllyedjen el. Lámpával jeleztünk, a török rendőrség kelletlenül halászott ki minket. Ezt nem kockáztatjuk meg, most nagy csónakkal megyünk”, mondogatja inkább magának, mint nekem.

Telnek az órák, együtt ebédelünk, és babázunk. Nasrine az árnyékban hűsöl, az esküvői képeiket nézegeti a mobiltelefonon. Flitteres fehér ruha volt rajta, karja tele arannyal, amit mind eladtak az utazáshoz. A kocsit is eladták.

Tudják, hogy ha átjutnak Kos szigetére, meg kell várniuk a görög kiutasító papírt, amivel elindulhatnak Macedóniába. Ott megvárják a kiutasító papírt, elindulnak Szerbia felé, és így tovább Magyarországig. Tudják azt is, hogy mikor és mennyit kell gyalogolniuk. Az utazás során tulajdonképpen csak Kos szigeténél muszáj csempészt igénybe venni, de a magyarországi átjutásra is hasznos felbérelni egy embercsempészt vagy a taxisokat.

A kettő az elbeszélésében eléggé összemosódik. „A taxisok pontosan tudják, hogy a határ melyik részén kell letenni Szerbiában, hol mozog a rendőrség, és átvisznek Magyarországon is” – erősíti meg.

Azt hallották, hogy az emberek nagyon kedvesek nálunk, a rendőrök nem azok, és mutatja a Facebookon a szerencsétlenül elkapott fotókat a magyar hatóságról. Megint elmagyarázom a schengeni határ definícióját, és azt, hogy a rendőrök a rendet tartják fenn, hiszen ez a feladatuk. Abban mindenki egyetért, hogy a határt nem lenne szabad illegálisan átlépni, de ez az érvelés most, miközben minden nap ezrek gyülekeznek a török partoknál, zsákutca. Kérdeznek a magyarországi megélhetésről, a munkalehetőségről, és arról, hogy az állam segíti-e a menekülteket valahogy az első évben.

Eljött az idő, hogy feltegyük a kulcskérdést:

„Miért teszitek így kockára a kisbabátok életét?”

„Jobb lenne, ha csak én mennék előre, de nem hagyhatom itt a feleségemet, mert nincsen munkája. Az édesanyja másik két árva gyereket is ellát. Együtt élünk, vagy halunk.”

Értem, amit mond, de felfogni nem tudom. „Egy európai még nagyon rossz körülmények között sem nem indulna neki egy gumicsónakban a habos tengernek a csecsemőjével” – fordulok oda Inéshez.

Megkérjük őket, hogy a történetüket mondják rá videóra is. Beleegyeznek. Beesteledik, mire felvesszük a videót, de megint elmarad a telefonhívás. Este tíz körül kapnak viszont egy értesítést arról, hogy a rendőrség kinnt van a tengeren. A partról látszik is a villogójuk. A házaspár ma sem fog utazni.

Egy harmadik éjszaka a motelben drága lenne, és nekünk is fogyóban a pénzünk. Dönteniük kell, meddig tudnak várni az átkelésre. Hezitálnak. Végül úgy döntenek, hogy elmennek. Másnap reggel visszavisszük újdonsült ismerőseinket Bodrum városába, és elköszönünk azzal, hogy jeleznek, ha épségben átértek Kos szigetére.

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 983 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.