Bezárás
Egyéb

„Hallgass öreg, most vettem be Prágát!” – Csehszlovákiától a Krímig, az orosz imperialista propaganda nem változik

Negyvenhét évvel ezelőtt, 1968 augusztus 21-én, rohanta le a Varsói Szerződés öt tagállamának egyesített hadserege Csehszlovákiát. 2015-ben az orosz állami tévé újra „baráti segítségnyújtásról” beszél, miközben a cseh és szlovák megemlékezők a Krím 2014-es annektálását említik. De hogyan függ össze Csehszlovákia 1968-as elfoglalása és a 2014-es krími orosz annektálás, illetve a kelet-ukrajnai orosz katonai hadműveletek?

Néhány nappal augusztus 21-e előtt, a szibériai Barnaul városka laktanya bejáratánál hatalmas sor alakult ki. Önként jöttek jelentkezni fiatalemberek a szovjet hadseregbe, hogy segítsenek a bajba jutott Csehszlovákián. Ahogy akkor mondták, Prágában az elvtársakat lámpavasra lógatják fel, az országot hamarosan megszállják az amerikaiak és a NATO – emlékezett vissza az akkor a Szovjetunióban dolgozó cseh tudósító a Varsói Szerződés hadseregeinek 1968-as csehszlovák bevonulásának 47. évfordulója alkalmából. Elmondta még, hogy az egyébként teljesen normális srácok jószándékkal próbáltak Csehszlovákián segíteni, mivel ezt az országot a szocialista táboron belül mintaállamnak tekintették. Az eset hősiesnek tűnhet, de valójában a manipulált áldozatkészségre példa, legalábbis Karel Hvížďala szerint.

Az egykori tudósító története csak egy a sok közül, amely a szovjet-orosz propaganda hatékonyságát és változatlanságát mutatja. Amire ma az ukrán-orosz hibrid háború kapcsán rácsodálkozunk, az valójában egy több évtizede működő, rendkívül hatékony gépezet, amely kortól, technikai fejlettségtől és a media-felületek változatosságától függetlenül egy célt szolgálnak: az orosz imperializmus ideológiai megtámogatását.

Cikkemben példákat mutatok az 1968 kapcsán alkalmazott szovjet manipulációra, majd a szovjet katona szemszögéből mutatom be az eseményeket, különös tekintettel azokra a visszaemlékezésekre, amikor az 1956-os magyarországi eseményekre is utalnak a visszaemlékezők. Végül kiderül, hogy hasonlóan a mai magyar kormányzat 1956-os feledékénységéhez, vajon a mai cseh és szlovák elit is amnéziában szenved-e a Krím 2014-es elfoglalása kapcsán?

De mi is történt 1968 augusztus 21-én, Csehszlovákiában?

Mielőtt megnézzük a szovjet propagandagépezet korabeli működését, pörgessük át röviden, mi történt északi szomszédunknál a párizsi diáklázadások évében. A Varsói Szerződés öt tagállamának hadserege – Lengyelország, Magyarország, Bulgária, NDK és a Szovjetunió – 1968 augusztus 20-ról 21-re virradóra megszállta Csehszlovákia területét. Ez a katonai invázió egyben az úgynevezett Prágai Tavasz végét is jelentette, egy korszakét, amikor a csehszlovák kommunista párt kulcspozícióiban reformpolitikusok ültek. Nekik köszönhetően a kommunista Csehszlovákiában olyan reformfolyamatok indultak el, amely során eltörölték a cenzúrát, nem kommunista alapelvű mozgalmak bontakozhattak ki, és megjelentek a közéletben bizonyos demokratizálódási követelések is.

Mindeközben Leonyid Brezsnyev, a Szovjetunió első titkára több alkalommal is tárgyalt e finomodó csehszlovák kommunista politika később szimbólumává váló arcával, a Csehszlovák Kommunista Párt (KSČ) első titkárával, a szlovák származású Alexander Dubčekkel. Végül Brezsnyev eredménytelennek minősítette a találkozókat. Mivel az USA biztosította Moszkvát, nem avatkozik be a szovjet érdekszférán belül történtekbe, a Brezsnyevben és a szovjet politikai elitben megfogalmazódó aggodalom, miszerint a keleti blokk számára stratégiailag kulcsfontsságú Csehszlovákia fokozatosan elhagyhatja a “béketábort” és ott dominószerű változásokat indíthat el, végül a katonai invázió elindításához vezetett.

Moszkvának azonban ezt a meglehetősen súlyos lépést, morális szempontból, meg kellett indokolni a szocialista tábor és a nyugati kommunista világ közvéleménye előtt, illetve nagyban segítethette a katonai megszállás elfogadását egy alapos ürügy felmutatása is. Nézzük, mindez hogyan sikerült!

„Miért lennék megszálló?”

„Az önök elnöke, Ludovík Svoboda fordult a Varsói Szerződés országai felé katonai segítségnyújtásért az ellenforradalmárokkal és a kollaboránsokkal szemben. Ezért jöttünk önöket felszabadítani” – válaszolt csodálkozással a hangjában a cseh közszolgálati rádió riporterének kérdésére egy 76 éves orosz nyugdíjas katona, aki jelenleg a Krím orosz közigazgatásának felállításában segédkezik 2014 óta.

Az interjúból az is kiderült, a férfi augusztus 21-én Komáromnál ment át csehszlovák területre, kiabáltak rájuk, dobálták és lőttek az orosz konvojra, de elmondása szerint a csehszlovák katonák nagy része örült érkezésüknek. Egyébként az ex-szovjet katona a mai napig büszke a csehszlovák bevetésre, és hitében még az sem ingatta meg, amikor a cseh rádió munkatársa jelezte: semmilyen “meghívó” nem érkezett a csehszlovák állam fejétől Moszkva felé.

Mi ez a meghívólevél?

Itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen a nyugdíjas katona által említett meghívó sorsa, amely a szovjet politikai vezetés számára a fő ürügyet Csehszlovákia megszállására, a mai napig nem tisztázódott megnyugtatóan. Tulajdonképpen egy dátum nélküli, orosz nyelven gépelt iratról van szó, amelyet öt, akkor másodvonalbeli politikus küldött Brezsnyevnek. A levélben az állítólagosan készülő csehszlovák ellenforradalom ellen kértek segítséget az aláírók. A levelet, szemtanúk állítása alapján, augusztus 3-án adták át a pozsonyi Sorea Hotelben Brezsnyevnek, nem sokkal a csehszlovák és a szovjet vezetés között kudarcba fulladt ágcsernyői tárgyalások után.

Kik voltak az ún. meghívólevél aláírói?

Drahomír Kolder, egykori miniszter, Oldřich Švestka, a Rudé pravo főszerkesztője, a Csehszlovák Kommunista Párt (KSČ) egyik fő ideológusa, Antonín Kapek, a KSČ prágai szervezetének titkára, a rendszerváltás után öngyilkos lett, Alojz Indra, vasúti tisztviselő, majd párttisztviselő, Vasil Biľak, ’68 előtt megyei pártpolitikus, majd az ún. “Normalizáció” fő alakja, ultrakonzervatív, Brezsnyev-párti politikus.

Még izgalmasabb a „meghívó” legújabb kori története. A lepecsételt dokumentumot 1992 július 15-én fedezték fel az Orosz Föderáció Állami Levéltárában, 1968 szeptember 25-i dátummal, Konstantín Csernyenko aláírásával és utasításával, miszerint a dokumentumot a Politikai Bizottság Levéltárába zárolják és engedély nélkül azt senki nem nyithatja ki. 1992-ben Boris Jelcin adta át a levél másolatát Václav Havel csehszlovák elnöknek. Az aláírásokat többször vizsgálták, “nagy valószínűséggel” eredetinek minősítették.

Ugyanakkor az orosz fél, többszöri kérés ellenére, nem adta ki a mai napig az eredeti dokumentumot. Legutoljára Iveta Radičová szlovák miniszterelnök tárgyalt a dokumentum kiadásáról Vlagyimír Putyinnal. A hivatalos orosz álláspont az, hogy nem látnak okot az eredeti irat visszaszolgáltatására, míg cseh történészek körében elterjedt vélemény, hogy a dokumentumot Moszkva soha nem fogja kiadni.

A putyini Oroszország visszatér 1968 szovjet értelmezéséhez?

A Krímben dolgozó, a csehszlovák megszállásban részt vevő ex-szovjet katona gondolkodásmódja nem egyedi Oroszországban. Idén vetítették az orosz állami egyes csatornán azt a dokumentumfilmet, amely az 1968-as csehszlovák bevonulást úgy kommentálta, hogy „a prágai utcákon 1945 felszabadítói haltak meg”, a kommunisták által börtönbe zárt, demokratizálódás mellett elkötelezett, politikai foglyokat tömörítő K 231 nevű szervezet tagjait „egykori SS-eseknek, kollaboránsoknak, fasisztáknak” titulálta.

A feltételezett ellenség megbélyegzésére alkalmazott szóhasználat bizonyára ismerős lehet a mai ukrán-orosz háború kapcsán is.

Az orosz hivatalos álláspontban történt különös fordulat lényege – ne legyen kétségünk arról, hogy ami a Rossia 1-es csatornán adásba kerül, azt nem hagyják jóvá politikailag a Kremlben – hogy az 1968-as csehszlovák forradalom eltiprása “egy olyan NATO-inváziót és egy lehetséges belső puccsot megelőző csapás, amely lehetőséget adott a Varsói Szerződés tagállamai fegyveres ereinek összehangolt fellépésére”. Ez az orosz közbeszédben létező álláspont gyakorlatilag visszatérés a szovjet idők hivatalos álláspontjához.

Fordulatról pedig azért írok, mert az elmúlt negyed évszázadban az orosz elnökök folyamatosan „megengedhetetlen katonai akcióról” beszéltek, illetve vállalták Oroszország erkölcsi felelősségét Csehszlovákia katonai megszállása miatt. Ez utóbbi kijelentést még maga Putyin elnök tette meg 2006-ban csehországi látogatása során. Cseh történészek is csodálkozásuknak adtak hangot, Oldřich Tůma, a prágai Kortárs Történeti Intézet munkatársa arra figyelmeztetett egy előadásában, hogy Ororszországban leporolnak régen megcáfolt kifejezéseket.

De mi ez a gyökeres fordulat egykori történelmi események értelmezésében, miért térnek vissza egyesek régi metódusokhoz a történelem átértelmezése során?

Magyarországon nem lehet elfelejteni az Orbán-Putyin találkozót megelőző botrányos elnöki koszorúzást az 56-os „ellenforradalmi” győzők emlékműveit is magában foglaló szovjet parcellában a magyar állami vezetés asszisztálása és némasága mellett, Lengyelországban pedig a katyni vérengzések különös orosz újraértelmezése verte ki a biztosítékot sokaknál.

Vlagyimír Putyin mondta, hogy a 20. század legnagyobb tragédiájának a Szovjetunió bukását tartja. Ezután érkezett a “baráti segítségnyújtás” a Krím-félszigetre jelzés nélküli orosz katonák képében. A jelenlegi orosz rétorika fordulata és változó viszonya egykori történelmi eseményekhez az egykori kelet-európai országok tekintetében arra figyelmeztet: Putyin nemcsak az egykori Szovjetunióra gondol vissza nosztalgiával, hanem a teljes szovjet blokkra.

Csehszlovákia diszkreditálása – Így dolgoztak a szovjet propagandisták

Ahogy a „dokumentumfilm” is sugallta, 1968-ban Csehszlovákiában „ellenforradalmárok” készültek hatalomátvételre, a NATO csapatok bevonulása a küszöbön állt. A keletnémet Berliner Zeitung május elején megjelent cikkében Prágában tartózkodó amerikai tankokról ír, illetve nyugatnémet páncélosok közeledéséről. Mindeközben a valóságban Prágától nem messze, hollywoodi filmesek, A remageni híd című, a második világháború idején játszódó film külsős jeleneteit vették fel.

De a filmforgatás okozott vicces jeleneteket Prágában a megszállás idején is. Az 1968-ban a Központi Katonai Zenekar sofőreként dolgozó Josef Váňa gyakran járt a prágai Köztársaság téri laktanyába: a katonai díszőrségen kívül ott szállásolták el a zenészeket is. Az ott forgató amerikai filmesek éppen a díszőrséget kérték meg, hogy forgatási időn kívül figyeljenek a filmben szereplő katonai technikára, jelen esetben tankokra.

Mekkora lehetett az amerikai filmesek kellékeit őrző csehszlovák állami díszőrség tagjainak meglepetése, amikor augusztus 21-én körbevette őket egy szovjet ejtőernyős egység. És mindezt lehetett fokozni, amikor az amerikai stáb egy része megjelent korabeli, második világháború szovjet egyenruhába öltözve. A laktanya cseh dolgozói egy határon túl egyszerűen képtelenek voltak elmagyarázni a szovjeteknek, mi történik itt.

A szovjet ejtőernyősök parancsnoka végigüvöltözte a laktanyát, hogy vele ne szórakozzanak, ez nem lehet filmes kellék, hanem egy harcjármű, és nincs is értelme itt az ellenkezőjét állítani, ellentmondani neki, emlékezett vissza a zenészek sofőre.

De nem kevésbé mókás egy másik példa is: 1968 júliusában Sokolovnál, a szovjet propaganda szerint több fegyvert találtak, elásva. Ezt a korabeli kommunista propaganda a béketábor országaiban úgy tálalta, hogy Csehszlovákiában ellenforradalom készül a nyugat támogatásával. A cseh nyomozók azonban hamarosan kiderítették, hogy a fegyverek még a II. világháború idején kerültek a föld alá, és a hátizsákokat, amelyekben a  fegyvereket találták, a moszkvai GUM áruházban vásárolták. Eme fejleményekről a baráti szocialista országok sajtója természetesen már elfelejtett beszámolni.

Tartózkodó Amerika és a Brezsnyev-doktrína

Mi már tudjuk, hogy a korabeli szovjet propagandával ellentétben – miszerint a csehszlovák határon a NATO hadserege várakozik – a valóságban a Varsói Szerződés katonái vártak bevetésre, miközben a nyugati országok hadseregei nemhogy nem készültek katonai akcióra, de politikusaik erre a legkisebb mértékben sem gondoltak. 1968-tól élt a Brezsnyev-doktrína: amennyiben a szocialista blokkon belül egy ország fenyegeti a Szovjetunió nagyhatalmi pozícióját, Moszkvának joga van beavatkozni bármely kommunista ország belpolitikájába.

A Magyarországon elterjedt toposz szerint az Egyesült Államok “cserbenhagyta” 1956-ban Magyarországot, holott történelmi tény, hivatalos helyről soha nem érkezett betarthatatlan ígéret az 56-os forradalmi kormány felé. Az USA sem 1956-ban, sem 1968-ban nem kockáztathatta meg a harmadik világháború kitörését, nem akart konfliktusba keveredni a Szovjetunióval. Sőt: Hubert Humprey, amerikai elnök külön figyemeztette Johnson elnököt moszkvai látogatása előtt, hogy feleslegesen ne provokálja az oroszokat, mivel „sokkal kiélezettebb helyzetben vagyunk, mint a magyar felkelés idejében”.

Jacob D. Beam, csehszlovákiai amerikai nagykövet 1968 májusban kijelentette: Washington figyelemmel követi az eseményeket, de nem fog beavatkozni, hogy Csehszlovákia ne kerüljön kellemetlen helyzetbe a kommunista táboron belül. Nyugat-Európa kormányai szintén tartózkodtak, kivéve a nyugati kommunista pártokat, amelyek érdekes inspirációt és a kommunista mozgalom megújítási lehetőségét látták a Prágai Tavaszban, a csehszlovák demokratizálódási kísérletben.

A Moszkva által fizetett kommunista pártok természetesen hallgattak, vagy ellenezték a csehszlovák fejleményeket.

Invázió, orosz szemmel

Nem kevésbé izgalmas látni, hogyan látták maguk a szovjet katonák belülről az 1968-as csehszlovák inváziót: ezt Josef Pazderka, a ČT egykori moszkvai tudósítója írta meg “Invázió 1968 – Orosz szemmel” című könyvében. Nagy kár, hogy a könyvnek nincs magyar fordítása, mert egészen rendkívüli személyiségfejlődéseket mutat be Pazderka. A megszálló egységek csak jóval később, a nyolcvanas években ébredtek rá, milyen is volt a helyzet 1968-ban, akkor kezdték tudatosítani, miért tekintették őket 1968-ban Csehszlovákiában megszállóknak, ezt például egy orosz tábornok vallotta be Pazderkának.

De ilyen katona volt Borisz Smejlov hiradós, lövész is, akiben szintén később tudatosult, miben vett részt, vele is Pazderka beszélgetett könyvében. A kiskatona szemével betekintést kapunk az egykor félelmetesnek tűnő szovjet hadsereg mindennapjaiba. Egészen mókás elképzelni, amikor Smeljov arról beszél, hogy a sorkatonák és az őrmesterek a megszállás idején nem kaptak térképet. Ő, mint hiradós és lövész, csak a legegyszerűbb csehszlovák turistatérképet használta 1:45 000 felbontásban.

„Gyorsabb volt beugrani egy boltba venni egy turistatérképet, mint várni, hogy a feletteseim régi, második világháborús térképekről készítsenek másolatot számunkra”.

A mai cseh és szlovák közvéleményben a szovjet katonáról egy fosztogató, barbár katona képe él. Pazderka ezzel is szembesítette Smeljovot, aki szerint ezek a cselekmények csak szélsőséges esetek voltak, sokkal inkább arról lehetett szó, hogy parancsba kapták, hogy a civilek nem fotózhatják pozícióikat. Az első napokban az emberek persze próbálkoztak, a katonák pedig elkobozták a sokszor igen drága külföldi kamerákat is és teátrálisan széttörték a betonon, sőt nem felejtették el megtaposni sem. A kamerákat eltulajontani azonban nem lehetett, Smeljov szerint azért súlyos büntetés járt.

Pazderka nem felejtette el megkérdezni Smeljovtól, többek között azt sem, hogy mit gondol ma (2011-ben) Csehszlovákia szovjet inváziójáról? A cikkem elején idézett, ma a Krímben dolgozó nyugdíjas katonától eltérően Smeljov nem büszke tettére. “Ha mindent felidézek, összességében egy nem önkéntes bűntársként gondolok magamra, aki teljesen legitim cseh és szlovák demokratizálódási-, és egy nagyobb szabadságra való törekvést fojtott el. Nehéz és kellemetlen elismerni, de így van”. Smeljov számára a megvilágosodást a moszkvai visszatérés hozta el, amikor látta, a Prágai Tavasz leverése, nemcsak Csehszlovákiában, de a Szovjetunióban is változásokat jelentett: a korabeli vezetés részben visszatért a sztalinista módszerekhez, a nyílt véres elnyomást leszámítva.

A magyar olvasónak érdekes lehet Eduard Vorovojov generális, a Csehszlovákiába bevonuló szovjet katonák parancsnokának visszaemlékezése is. A tábornok szerint mind a csehszlovák hadsereg, mind a lakosság a bevonulást negatívan értékelte. De nem felejtette el hozzátenni, hogy a szovjetek még élénken emlékeztek a magyar eseményekre, éppen ezért nagy feszültségben lépték át a határt. Néhány kilométer megtétele után viszont azt vette észre, hogy a sofőrje majdnem elaludt, szóval a kezdeti feszültséget gyorsan maguk mögött hagyták. Ráadásul Csehszlovákiát és a csehszlovák termékeket, árukat nagyon szerették, nem féltek – magyarázta a tudósítónak a Moszkvában élő nyugdíjas tábornok.

Az invázió és a kritikus orosz értelmiség

A témában  még egy könyvet ajánlok, sajnos ez sincs meg magyar fordításban. Tomáš Glanc ruszista “Vigyázz! Figyelem! Az orosz értelmiség és a szovjet megszállás” című könyvének fő állítása, hogy a sokkal véresebb 1956-os magyar forradalmat az orosz kritikus értelmiség berkeiben kevésbé tartották olyan tragikusnak, mint Csehszlovákia megszállását, egyfajta általános kiábrándultság volt a jellemző érzés soraikban.

A könyvben Leonyid Sinkarjov mindezt azzal magyarázta, hogy az oroszokban élt egyfajta pozitív kép a második világháború bátor és harcos cseh légióival kapcsolatban, sőt Hašek jó katonája Švejk figurája is népszerű volt az orosz értelmiség körében. Hasonló pozitív élmény volt számukra Jiří Hanzelka és Miroslav Zikmund világhírű cseh utazók szovjetunióbeli látogatása, amely egy általános, sokszor nosztalgikusan pozitív képet hagyott a csehekről az orosz emberekben, az értelmiségben. Ez az érzés a magyarok felé nem létezett.

A csehszlovák invázió az orosz értelmiség számára azt is jelentette, hogy a demokratikus folyamatoknak vége, a kommunizmust megreformálni nem lehetséges, nem lehet a rendszernek “emberi arca”, ahogy akkor mondták.

Így látja egy mai kritikus orosz értelmiségi 1968-at

Láthattuk, az 1968-as szovjet és a 2014-es putyini propaganda között nincs különbség, de vajon hasonló-e a helyzet a mai orosz értelmiség soraiban is? Mit gondolnak ma az oroszok az egykori csehszlovák invázió és a tavalyi krími annektálás közötti párhuzamról? Segítségül Konstantin von Eggert moszkvai újságírót hívom, akit az aktualne.cz kérdezett meg az évforduló alkalmából.

“Az 1968-as “csehszlovák faktor” – ahogy én hívom – az orosz tudatban még mindig létezik. Mondhattam volna egyébként lengyel, magyar vagy afgán faktort is, ami mostanában bővül ki sajnos az ukrán faktorral is. A faktor kapcsán az orosz társadalom nagy többségének meggyőződésére gondolok, hogy bár a szovjet rezsim saját polgáraihoz kegyetlen volt, de más nemzetek, országok felé mindig igazságos és megalapozott politikát folytatott. Mintha Oroszország területi nagysága igazolná azt számukra, hogy ráerőltetik akaratukat más nemzetekre, szomszédaikra. Hogy nem szeretnek minket? Hát mert félnek tőlünk! Ez a szovjet és orosz agreszív politika egyetemes önfelmentő üzenete mélyen és szilárdan gyökerezik az oroszok nemzeti öntudatában, és a mai orosz vezetőkben is.”

Csehszlovákiának, Krímnek egy a hangja

A tavalyi magyarországi, az 1956-os forradalom és szabadságharccal kapcsolatos megemlékezésekkel ellentétben Csehországban és Szlovákiában is a megszólalók szinte mindegyike hangsúlyozta a 68-as események és a 2014-es ukrajnai orosz megszállás közötti párhuzamot. Milan Štěch, a cseh Szenátus elnöke szerint nagy tévedés ma azt hinni, hogy 1968 már 47 éve, a távoli múltban történt. „Sajnos, mi most egy olyan korban élünk, amely újra tele van feszültséggel. Oroszország újra invázió mellett döntött és ezúttal a Krímet foglalta el, megszállta a szuverén Ukrajna területét”, mondta.

„Ukrajna elvesztette szuverenitását területe egy része felett, lábbal taposták meg a nemzetközi jog alapelveit, a csehszlovák intervenció és a Krím annektálása között bizonyos párhuzam létezik. A szabadságra és a demokráciára való törekvéseket elnyomta, a csehszlovák szuverenitást megsértette az idegen országok katonai bevonulása” – fogalmazott ünnepi beszédében Bohuslav Sobotka, cseh miniszterelnök.

„Semmilyen korabeli politikai kontextus nem igazolhatja és relativizálhatja, hogy az egykori Csehszlovákia ellen katonai agresszió történt, amely aztán a szovjet hadsereg több, mint húsz éves jelenlétével folytatódott cseh és szlovák területeken. 1968 augusztusának hosszú távú következményei lettek hazánk történelmében, amely azonban segíthet megérteni a jelenlegi Európára leselkedő fenyegetéseket”, ezt már Andrej Kiska, szlovák köztársasági elnök ünnepi beszédéből idéztem.

“Fogd be a szád, öreg, most vettük be Prágát!”

Beszédes az is, hogyan vonultak vissza a Csehszlovákia lerohanásában részt vett szovjet katonák hazájukba. Már amelyik ugye nem maradt ott 1991 június 27-ig. Ismét Borisz Smejlov emlékezik: „A szovjet katona szeret büszkélkedni sikereivel, de az 1968-as invázióra nem voltunk különösebben azok. Nem írtunk memoárokat, nem alakultak az eseménnyel kapcsolatban veteránklubok, nem jöttünk össze az évforduló alkalmával. Pedig a visszavonulásunk rendben volt, emlékszem, egy fehérorosz vasútállomáson hosszan állt a vonatunk, több százan énekeltünk, gitároztnk, doboltunk, szóval klasszikus háborút búcsúztató hangulat volt.

Aztán beértünk Moszkvába, a Főposta és a Városháza közötti területen öreg háborús veteránok fogadtak, talán nem tudtak aludni, mert egész nap kiabálva jártuk a város utcáit. Az egyik szigorú hangon ránk üvöltött: “Ti meg mi az istent kiabáltok?” Valaki közülünk vidáman visszaszólt: “Fogd be a szád, öreg, most vettük be Prágát!” A veterán azonnal válaszolt: “No, te aztán jó nagy idióta vagy!” Smeljov szerint 1968-as invázió talán legőszintébb értékelése volt ez, amelyet Moszkvában hallani lehetett.

A Varsói Szövetség inváziója után, a későbbi egyezmények értelmében, a szovjet katonák Csehszlovákiában maradtak és a többi szocialista országhoz hasonlóan csak a demokratikus rendszerváltás után hagyták el az országot (1991 június 27.) A csehszlovák kommunista párt újfent szigorításokat vezetett be az országban, a reformkommunisták nagy többsége nem maradhatott pozíciójában, Alexander Dubček elszigetelődött. Az augusztusi invázióban 5 ország 750 ezer katonája, 6300 tankja és 800 repülőgépe vett részt. A katonai megszállás során, katonákkal történt összecsapás és közlekedési balesetek miatt összesen 108 cseh és szlovák vesztette életét, a szovjet fél 98 fő veszteséget ismert el.

Bőtös Botond

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1006 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.

4000__ani_6

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom