Bezárás
Egyéb

El Camino de Balkan: vonattal és busszal Skopjéba

Így utaznak a menekültek Gevgelijából Skopjéba: ki vonattal, ki busszal. A velük tartó, névtelenségbe burkolózó magyar újságíró beszámolója.

Előzmények

Hangulatjelentés Gevgelijából – már Macedóniában tart az El Camino de Balkan

Indul az El Camino de Balkan – gyalogtúra Görögországtól Magyarországig a menekültek között

migrant

A nyugat-balkáni útvonal (grafika: innen)

“Nem vagyunk állatok – ezzel az erős felütéssel kezdett Aden, a damaszkuszi mérnök, aki mellettem ült a Gevgelija-Szkopje buszjáraton. De ez már a nap legvégének egymondatos rezüméje volt, addig meg történt minden, ami leginkább egy szürreális drámára hajaz. Mert, hogy ez az egész egy hazugság.

Idomeniben a helyi kocsmáros szerint minden áldott nap délelőtt legalább húsz, menekültekkel teli busz érkezik és ereszti útjára utasait. Hivatalosan (?) jönnek Szalonikiből a KTEL busztársaság (a görög Volán) járataival. Ez ugye legalább ezer ember, és vannak még, akik gyalog vágnak neki az utolsó görögországi szakasznak. A helyi görögök szánalommal vegyes szolidaritással figyelik, hogyan lett egyébként jelentéktelen falujukból a menekültválság egyik epicentruma.

Ideomeninek egyetlen jelentősége van: a falun fut keresztül a nemzetközi vasútvonal. A falu végétől két kilométerre már Gevgelija van a macedón oldalon. A buszok a falu legvégén egy vasúti átjáró mellett állnak meg, innen már csak száz méter a gyülekezőhely. Amikor odaértem vagy háromszáz embert próbált négy macedón rendőr húszas-harmincas csoportokba szervezni. A csoportokat 15-2O percenként engedték a rendőrök útjára. Gevgelija két kilométer a sínek melletti fölúton. Ezen indulnak a menekültek útnak. Jobbra a vasút, balra kukoricaföldek.

A földút néhányszáz méterre Gevgelijától ösvénnyé szűkül, majd ott a hires vasúti híd a Suva folyó kiszáradt medre felett. De nem keltünk át rajta. Pontosabban nem a vasúti hídon kellett átkelnünk. Balra tőle van egy vadiúj közúti híd, ami jön a város felől, és nem vezet sehova. Ezt tényt a híd északi oldalán egy zsákutca tábla is nyomatékosítja, mellette egy másik, amely az EU Szomszédsági Programjának dicsőségét hirdeti. Valaki kurva sokat kereshetett ezen. És most hagyjuk is az európai adófizetők pénzével példálózó banalitásokat.

Mire megérkeztünk Gevgelijába, már minden talpalatnyi hely az állomás környékén foglalt volt. Menekültek a peronon, az állomás épületén az árnyékában, mindenhol. A Vöröskereszt önkéntesei épp egy földön fekvő férfinek emelgették a lábát, aki láthatóan eléggé eldobta magát.

– Három hónapja csináljuk. Minden áldott nap – mesélte Kristian, az egyik önkéntes. Napi kétszer osztanak élelmiszer csomagokat, vizet egész nap és persze ellátják a sérüléseket, segítenek azokon, akik rosszul vannak. Meg, ugyan néha maguk sem hisznek a szemüknek, az extrém ügyeket is kezelniük kell.

– Néhány napja egy pakisztáni ember felmászott a vonat tetejére a nagyfeszültségről akarta tölteni a telefonját. Hát persze, olyat kapott, hogy megégett a keze, meg leverte őt a 25 ezer Volt ide a peronra. De túlélte.

Kristian szerint most már van valami rendszer, de másfél hónapja még a bokrok közt, meg a kukoricásban ment a kergetőzés. Akkor nagyon sok volt a sérült.

A menekültjárat szerelvényét néhány perccel délután öt előtt tolták be az állomásra. A peronon vagy ezer ember várt. Amikor megáll a vonat, egyszerre indultak el. Ilyenkor megszűnik a szolidaritás. Mindenki magáért lesz felelős. Itt mindenkinek dolga van, igyekszik, hátha még időben odaér, nehogy már ezen múljon az utolsó tartózkodási engedély.

Amikor megállt a vonat, mindent – köztük engem is – elsöprően tört ki a káosz, amelyben pillanatok alatt estek szét és alakultak új szövetségek. Te feltolsz engem az ablakon át, én meg majd felhúzlak téged. Gyerekek veszítették el szüleiket, és szaladgáltak sírva a peronon.

Aztán amikor a szerelvény minden képzeletet felülmúlóan megtelt, kialakult a status quo – én megyek, te maradsz. Állható helyet foglalt, aki feljutott, összerázódott a tömeg a vonaton, a peronon maradtak beletörődtek sorsukba, elcsendesedett minden. A gyerekek megtalálták szüleiket, betuszkolták őket az ablakokon keresztül.

Még futottak egy kört a macedon árusok, víz, cola, “one Euro”. Bezáródtak az ajtók, és az átláthatatlanul mocskos ablakok mögött egységes masszává olvadtak az arcvonások. A menekültjárat elindult a gazdag világ felé.

Ali, kezében a macedonók által kiadott 72 órás papírral, csak állt és nézte a távololdó vonatot. Ali elektrotechnikus a szíriai Hamából. Egy helyi áramszolgáltatónál dolgozott, de a polgárháború szétvert mindent. A felesége tanárnő, három fiával (8, 10, 12 évesek) menne északra.

– Itt mindenki szíriainak mondja magát. Afgán, pakisztáni, mindenki. Kurrens dolog lett szíriainak lenni. – magyarázza. Ali nem akarna mást, csak a fiait taníttatni.

– Három hete már, hogy úgy élünk, mint az állatok, de nem számít. Ha sikerül, megérte. Elfelejtjük és kész.

Álltam én is a peronon, és egyre világosabb lett, hogy a vonatozás innen északra nekem nem fog menni. Motivációm köszönő viszonyban sincs azokéval, akikkel meg kellene küzdenem a helyért. Kényelmes kelet-európai vagyok, nem hajt a túlélés vágya, zsebemben a magyar személyi, amivel akkor megyek át ezeken a határokon, amikor akarok. Hiányzik az, ami erőt adhatna ahhoz, hogy félrerúgjak bárkit, gyereket, asszonyt, hogy helyem legyen a vagonban. Marad a menekült-középosztály menekülési opciója.

Szemben a vasútállomással ott a buszpályaudvar. Skopjéba a jegy 6 Euro. Egy óra múlva indul a busz. A pontos indulásban bízni persze illúzió volt, de egy órás késéssel elindultunk. A buszon macedónok és menekültek együtt utaztak nagyjából fele-fele arányban. Így került mellém Aden.

– Nem értem én ezt az egészet. Itt vagyok, konvertálható tudásom van, mesterdiplomám van ipari robottechnológiából. Én nem akartam nyugatra menni. De Iraki Kurdisztánban megszűnt az állásom az IS miatt, Valamit csinálni kell. Élni kell. Tíz napja vagyunk úton a csapatunkkal. Hegyeket másztunk Görögországban. Majdnem hajótörést szenvedtünk. Vándorolunk poros utakon. Azt se tudom hova megyek. Komolyan fogalmam sincs. Szerinted hova menjek?

– Szerintem Norvégiába.

– Norvégia… ott biztos kell a mérnök…

Aden “illegal” maradt Macedóniában is. Nem állt sorba a papírért. Útlevelében nem volt macedón pecsét. Így indult neki a szerb határnak. Ment, mert mennie kellet, de kicsit kivülálló akart maradni. Elhatárolódott, amennyire tudott attól a kibaszott nagy hazugságtól, aminek része mindenki, aki közel van ehhez a történethez.

Mert, hogy nevezzük azt, amikor rendőrök rendezik csoportokba a zöldhatáron az embereket és segítik őket a határsértésben, akik ezzel “illegálisok” lesznek, majd hirtelen, egy kézzel írott papír 72 órára legálissá teszi őket, persze nem mindenkit, hiszen ezeknek a kézzel nyomtatványt kitöltő rendszereknek a világon mindenhol sajátja, hogy maguk lesznek a szűk keresztmetszet.

Így akinek nincs papírja, az is felnyomja magát a vonatra, buszra szál vagy taxiba ül, attól függően, hogy melyik kasztjához tartozik ennek a szürreális világnak, hiszen nincs ellenőrzés, mert akkor rögtön lelepleződne a nagy hazugság egy kis darabkája. Aztán egy határral később újra végigcsinálja ezt, és végül elér álmai földjének külső határához, ahol a legnagyobb hazugság fogadja, amit tulajdonképpen nem ellene építettek, de ő ezt nem tudja, mert kicsit fél, és azon töri a fejét, hogy fogja megmászni, vagy átbújni alatta, vagy valamit csinálni, mert az nem lehet, hogy ilyen közel a célhoz egy kerítés megállíthassa.

Szkopje, 2015. augusztus 8.”

Az El Camino de Balkan (Facebook-oldal itt) út következő állomásairól folyamatosan beszámolunk.

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1077 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.

4000__ani_6

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom