Bezárás
Egyéb

Cuki vagy náci? Avagy hová dugjunk egy szalonképtelen apukát?

Történelmi lehetősége nyílik a napokban Marine Le Pennek, a francia Nemzeti Front elnöknőjének, hogy látványosan megszabaduljon pártalapító édesapja és vele együtt a régivonalas, pétainista illetve az algériai háborún edzett antiszemita imázsának árnyékától. A szélsőjobb európai trendjeit követő aggiornamento növelhetné a potenciális szavazók táborát, de újabb stratégiai szövetségek elől is elgördíthetné az akadályokat bel- és külföldön egyaránt. Konszolidált erő lesz akkor a Frontból?

Május 4-én a pártvezetés 7 szavazattal 1 ellenében felfüggesztette a pártalapító Jean-Marie Le Pen tagságát, egy újabb epizóddal megtoldva az április eleje óta zajló szappanoperát, ami azzal indult, hogy az idén 86 éves Le Pen egy népszerű rádión újfent „részletkérdésnek” nevezte a II. világháború gázkamráit (hasonló kijelentésekért, meg más, rasszista, kirekesztő vagy gyűlöletkeltő, illetve rágalmazásnak minősült megnyilvánulásaiért körülbelül hússzor ítélték el, ehhez jön még néhány fizikai agresszió is, amivel a kilencvenes években hagyott fel). Egy héttel később, 2011-ben pártelnökké avanzsált lánya felháborodása nyomán rátett még egy lapáttal, és egy ismert szélsőjobbos lapnak nyilatkozva elővette a tradicionális gall szélsőjobb legismertebb topikjait. (Pétainnel túl szigorúan bántak a felszabadulás után, védelmezői, akárcsak a francia Algéria hívei szívesen látottak a Frontban; Oroszországgal “szót kell értenünk a fehér világ megmentése érdekében“; bevándorlás-zuhatag stb.)

Az idősebb Le Pen már többször összeakasztotta a bajszát a konszolidált, XXI. századi imázst építő lányával – egy akár praktikusnak tűnő munkamegosztás keretében: míg Marine új elemeket próbálgatott a megfiatalított brandhez, apukája rendszeresen „csintalankodott” kicsit a nyilvánosság előtt, amit harmadik és a sorban utolsó leánygyermeke dühösen, de megadóan tűrt. Azaz a régivonalas ultrák és az FN újdonsült szavazói is megkapták a duótól, amire leginkább vágytak. A pártvezetés és a társadalom, illetve az európai hadszintér átalakulása azonban csak megerősítették azt az igényt, amit Marine a közvélemény-kutatásokból is kiolvashatott: a szimpatizánsok számának további emelkedését akadályozza az öreg Le Pen figurája. Ahogy pl. a francia társadalomban azért mélyen gyökerező antiszemitizmus is többet árt, mint használ, Jean-Marie portfóliójában számos olyan elem is akad – az alig bújtatott rasszizmus, nyílt sovinizmus, vagy Pétain és az algériai háború felemlegetése – ami akadály lehet pl. az új célcsoport, egy kiábrándult baloldali szavazó megszólításánál.

Jean-Marie Le Pen személyisége alapján lefogadnánk, hogy nagyon élvezi a feltehetően utolsó, jelentősebb médiaszereplését, aminek Le Pen sajátos humorát és a twitter korában folyamatos LIVE közvetítést tekintve objektíve is vannak szórakoztató elemei. De ennél is fontosabb, hogy ha Marine és a pártot évtizedek óta családi vállalkozásként üzemeltető família belügyeibe nem is látunk bele, a most folyó show-nál nem is találhattak volna ki tökéletesebbet annak bizonyítására, hogy leszámolnak az alapító ballasztként hurcolt örökségével.

És most tényleg néppárt lesz az FN-ből?

A kérdésre nem könnyű válaszolni, de korántsem az alapvetés miatt, az FN tagsága, szavazói és üzenete ugyanis továbbra is azokon a pilléreken nyugszik, amin eddig, és ami egy szélsőjobb formáció sajátja, ez pedig a kirekesztés, a sovinizmus vagy nemzeti felsőbbrendűségi tudat, végezetül pedig az, amit reakciós vagy retrográd eszmekörnek nevezhetnénk. A párt legfőbb portékája pedig ma is a gyűlölet és a félelem. Csak épp a kiválasztott bűnbakok változtak: ma sokkal jövedelmezőbb a muszlimok ellen uszítani, mint a zsidók vagy az “arabok” ellen; a bevándorlásról szóló diskurzus szinte feledteti, hogy az országban milliók élnek másod-, harmadrendű polgárokként; és az amúgy balról, balszélről csent globalizációkritika behelyettesítheti a „kozmopolita összeesküvés” elméleteket.

A nehézség egyrészt inkább abban rejlik, hogy a gyűlölet- és félelemkeltésen alapuló retorikák és politikák számos elemét a mainstream pártok is átvették, akárcsak a mainstream média – ma nagyon körültekintően kell fogalmaznunk, ha egy a konszolidáció útjára lépett neonácit jellemzünk, vagy egy rasszizmusból élő publicistát, aki nyilván a nézettségi mutatók miatt (?) főműsor-időben hirdetheti, hogy a „Korán minden lapján gyilkosságra bújtanak fel”; vagy egy miniszterelnököt, aki még polgármesterként azt mondta néhány éve városkája utcáin, „micsoda kép ez a szép Evryről, mutass nekem néhány fehéret, néhány Blancót, néhány White-ot”; vagy épp egy köztársasági elnököt, aki összemos egy mondatban terrorizmust, bevándorlást és iszlámot.

A nehézség másrészt abban rejlik, hogy az utóbbi években a fenti szereplők tevékenységétől nyilván nem függetlenül, de persze egy komplexebb folyamat eredményeként a francia közvélemény (is) több szempontból jobbra tolódott. A múlt héten publikált 1000 fős mintán végzett felmérés szerint pl. a franciák 52%-a támogatná a halálbüntetés visszaállítását (+7% egy év alatt). A kutatást épp a Le Pen-harc kellős közepén készült, talán ennek is köszönhetően, a megkérdezettek 60%-a azt mondta, az FN veszélyes a demokráciára, 78%-uk szerint szélsőjobboldali (amit Marine Le Pen kikér magának), 61% szerint idegengyűlölő, és 69% szerint alkalmatlan az ország vezetésére.

Ugyanakkor a párt eszméi hosszabb távon is meggyökeresedni látszanak: a franciák kétharmada (67 %, +1) szerint „túl sok külföldi van az országban”;  54 %-uk  (január óta +3%) úgy véli, az iszlám nem kompatibilis a francia társadalom értékeivel, és ahogy már évek óta, a konfliktus egyik legfontosabb tere az iskola: 71 % (+1) szerint „nem normális”, hogy a vallásuk miatt különféle ételeket ehessenek a gyerekek.  A kutatás legdurvább adata – amelyben őszintén szólva kételkedünk is – az lenne, hogy a megkérdezettek 85% szerint „Franciaországban egy igazi főnökre van szükség, aki rendbe teszi a dolgokat.”

Paradox helyzet tehát, amelyben egy 1000 fős mintából 780-an azt mondják, hogy pártunk szélsőjobboldali, 610-en azt, hogy idegengyűlölő – miközben 670-en maguk is úgy gondolják, hogy túl sok külföldi van az országban.

Az ellentmondásoknak dacára, mi mégis a 78%-kal értünk egyet: egy párt akkor is szélsőséges marad, ha történetesen a szélsőséges álláspontjához igazodik a közvélemény akárcsak relatív többsége vagy az elvileg balközép vagy jobbközép pártok.

Annál is inkább, mert – amiről a magyar elemzők olykor hajlamosak megfelejtkezni – a bevándorlók, külföldiek vagy a muszlimok ellen szított indulatok Franciaországban, ahogy a legtöbb európai országban korántsem egy láthatatlan ellenség, hanem a lakosság konkrét és jelentős csoportjai ellen irányulnak. Nem üres retorika tehát, hanem a mindennapi egyenlőtlenségek és diszkrimináció igazolása is célja, és persze aláássa az alapvető társadalmi kohéziót.

Tehát pl. akkor, ha Marine Le Pen és az FN mérsékeltebbnek mondott vezetői kiállnak egy polgármester mellett, aki azzal aratott óriási botrányt, hogy bejelentette, “listát vezet” a muzulmán iskolásokról, akkor nyilván a párton belüli saját szélsőségeseiknek tesznek gesztusokat, és hiába teszik hozzá, hogy amúgy etnikai alapú listákat írogatni nem szép dolog.

De ez akkor inkább a Fidesz vagy inkább a Jobbik?

Magyar szemmel persze gyakran az a kérdés az, hogyan helyezhetnénk el a Frontot egy itthoni skálán. A válasz – lévén, hogy már-már európai trendnek tekinthető, hogy a szélsőjobb és a jobboldal szavazóinak közös halmaza egyre növekszik, az őket elválasztó fal pedig egyre porózusabb – nem könnyű.

Orbán Viktor neve már 2011-ben sem volt ismeretlen az FN tájékozottabb ifjú titánjai között, akik elismeréssel nyilatkoztak róla, és a magyar olvasót esetleg az is érdekelheti, hogy a párt most folyó vitáiban – a néppártosodás lehetőségeiről – egyes szerzők szerint az orbáni út a megfontolandó.

A Front ma épp abban a stádiumban van, ahonnan a továbblépés önerőből nagyon problematikus, és leginkább az ellenfelek gyengesége lehet a hajtóereje. Egyrészt a Franciaországban létező, de alig hallható rendszerkritikus baloldalé; aztán a szocialistáké, akik inkább rendpárti vonalon igyekeznek megfogni a választókat, mint szociális lépésekkel; végezetül pedig a mainstream jobboldalé, amely a franciáknál is komoly hitelességi problémákkal küzd, egyrészt a folyamatban lévő számtalan korrupciógyanús ügy miatt, másrészt azért, mert nem nagyon van új portéka  a piacon.

Akárcsak Magyarországon, az egyre inkább jobbra tolódó pártok egyre kevesebb szavazóért küzdenek: a felsőbb osztályoknak kiváltságai megőrzését, a középső rétegeknek kilábalást, a többieknek pedig leginkább egy radikalizálódó, rendpárti, nacionalista és xenofób, azaz a félelemre alapozó diskurzust ígérve, fekete, barna és rózsaszín árnyalatokban.

A szélsőjobb szűken vett táborán kívül, ma azok szavaznak elsősorban a Frontra, akik robbantanák a rendszert, vagy a nagy pártoknak üzennének arról, hogy a frusztrációjuk már az egekig ér. A szavazatnak van tehát, a kirekesztő-nacionalista opció mellett egy rendszerkritikus töltete is, amit Marine még apja egykori tanácsait követve radikális baloldali, illetve szuverenista szerzők ideáival is bátorít, még ha ezt a hagyományos tagság nem is igazán értékeli. A retorikában – amit az öreg Le Pen most kritizál is – ma több hely jut szociális üzeneteknek és a „globalizmus” kritikájának, mint korábban, de ettől még persze a Front semmit nem tesz azért, hogy a dolgozók jogait megvédje a konkrét szakszervezeti mozgalmakban vagy mondjuk a parlamentben.

A néppártosodáshoz vezető úton elérkezett a nehéz döntések ideje: az euróból való kilépés ötlete elijeszti pl. az idősebb szimpatizánsokat; a Front klasszikus bázisa nem igazán díjazza az olyasféle szociálisabb ötleteket, mint a nyugdíjkorhatár leszállítása – azaz az alapvetően jobboldali szavazóbázist hosszabb távon nehéz összeegyeztetni a balról elszippantott választókkal, akárcsak a radikálisakat a konzervatívokkal. A generációs konfliktus apa és lány között ezzel a vitával is összefügg: Le Pen szerdai bejelentése arról, hogy új mozgalmat alapít, és a Front egyik alelnöke, Florian Philippot elleni támadások is arról szólnak, komoly vita van arról, középre vagy inkább szélre vegye az irányt a Front hajója.

Egy másik nehézség technikai jellegű, az 1972-ben alapított Front ugyanis hiába meghatározó szereplője évtizedek óta a francia politikai életnek, egészen a közelmúltig szinte nem voltak választott képviselői, csak Le Penék és néhány hozzájuk köthető ismertebb arc jutott konkrét mandátumhoz és esetleg számon kérhető felelősséghez. Ma 2 alsóházi képviselőjük van, 2 szenátoruk, 62 megyei és 115 regionális önkormányzati képviselőjük, mintegy 15 polgármesterük és másfélezer képviselőjük a helyi testületekben (ez az összes 0,7%-a). A konkrét képviselet vonatkozásában hazai skálán tehát 5. helyen állnak, és nagyon messze vannak még az EP-választásokon szerzett aranyéremtől, amely 24 (majd egy kilépés után 23) mandátumot hozott.

Ez a legfontosabb újdonsága a Sarkozy óta eltelt éveknek és Marine elnökségének: a párt megkezdte helyi szervezeteinek kiépítését, általában szinte a nulláról, de szívós kitartással. Ennek köszönhetően a legutóbbi megyei választásokon mindenütt voltak jelöltjeik, ezzel is összefüggésben a párt kapta az első fordulóban a legtöbb, 5,1 millió szavazatot, a Le Monde számításai szerint. Az áttöréshez ez nélkülözhetetlen, de egyelőre kevés: a Frontnak, az előbb említett programjellegű nehézségekből kifolyóan nem nagyon van tartaléka a második fordulóra, így esélye sem volt arra, hogy megszerezzen egy megyét.

A néppártosodás felé vezető út másik fontos akadálya, hogy a pártnak, logikus módon – 40 évnyi szélsőjobbos tradíció kötelez -, emberállománya nem mindig szalonképes. Marine hiába ígérte meg, hogy eltakarít minden gyanús elemet, és hiába volt e téren sokkal-sokkal következetesebb, mint Vona Gábor – ez fizikailag szinte lehetetlen. A Libération egy praktikus térképet is alkotott, azokkal az FN-jelöltekkel, akik kicsit szélsőségesebbek, mint az kívánatos; mint a színes pöttyök is mutatják, az antiszemitizmus visszavonulóban van az iszlamofóbiához és a rasszizmushoz képest, bár a “kombók” kissé árnyalják a képet.

Ugyanakkor, ha a párt dinamikusan növekszik tovább, az bizonyára bátorítja majd a karrierre vágyó, mérsékeltebb vagy legalább óvatosabb fiatalokat, akik megállják, hogy ne pakoljanak az arabok vagy a zsidók kiirtását követelő bejegyzéseket, gyomorforgató vicceket romákkal, vagy Waffen-SS tetkók fotóit a Facebookra. A társadalom szempontjából azonban nem biztos, hogy sokkal jobban járunk ezzel a folyamattal – ahogy a melegházasság elleni mozgósítás is megmutatta, egy kirekesztésre alapozó mozgalom előtérbe kerülése még akkor is erősíti a szélsőséges és gyakran erőszakos csoportokat, ha azoktól elvben el is határolódik.

Egy másik apróság is megkérdőjelezi a Front demokratikus elkötelezettségét, méghozzá az újságírók elleni erőszak – az FN több problematikus ügyében is fontos információkat publikáló Médiapart oknyomozó portál újságírói nemcsak fizikai agresszióval szembesültek, de a téma egyik specialistáját az FN egyik vezetője fenyegette meg, hogy “megöli”. A számos hasonló epizód közül a legutóbbiak május elsején történtek, amikor többek között két tévécsatorna stábját érte fizikai és verbális agresszió: a sajtómunkásokat nemcsak egy EP-képviselő ütötte, de a tömeg is ellenük fordult (bár néhányukon nem is látszott, hogy újságírók): egy kamera összetört, és a zsurnalisztákat többek között a “koszos, szaros újságírók, buzeráns vörösök, kollaboránsok, már rég ki kellett volna irtanunk titeket” kiáltások közepette menekítette ki a biztonsági szolgálat. Marine Le Pen utólag szimpla “lökdösődésnek” nyilvánította az eseteket, szerinte az újságírók zaklatták az aktivistáit, míg Bruno Gollnisch uniós képviselő nemcsak magára volt nagyon büszke, de az FN több elöljárója is gratulált neki.

Konszolidáció ide vagy oda, a sajtószabadság továbbra sem tartozik a párt alapvetései közé, ami még aggasztóbbá teszi, hogy a Front jelentősége valószínűleg tovább nő majd a francia politikai életben, a mai adatok alapján könnyen lehet, hogy a 2017-ben esedékes elnökválasztáson ismét megfosztják a szocialistákat a második helytől. Viszont továbbra is nagyon nehéz lesz második fordulót nyerniük, miközben feltehetően továbbra is az ő témáik uralják majd a politikai vitát.

Adócsalás és pártfinanszírozás: és ha az FN nem szapulhatja többet a korrupciót?  

Az öreg Le Pennel való szakítás harmadik értelmezése – a brand újítása és a stratégiai viták mellett – az „afférokkal” függ össze.  A családi dráma ugyanis abból a szempontból is ideális pillanatban robbant, mert az FN-nek április elejére már 5 problémás ügye volt a csőben, és sokkal kellemesebb a megrendült lánygyermek magánszámát hozni a híradóban, mint kényelmetlen kérdésekre válaszolgatni egy aznap indult eljárás okán.

A legsúlyosabb, és Marine-t közvetlenül is érintő ügy a Jeanne mikropárté, amely ellen május 5-én indult eljárás. Az egyesület fontos szerepet játszott a 2012-es köztársaság elnöki és törvényhatósági kampányban, rajta keresztül jutottak kölcsönökhöz, illetve a kampányban használt felszereléshez a jelöltek. Mindkét esetben túlszámlázás, illetve túl magas kamatok (6,5%) miatt merült fel a csalás gyanúja, ehhez jött még bizonyos, Szingapúrt és Hong Kongot is megjárt összegek miatt az illegális pártfinanszírozásé is. Eddig öt személy ellen indult eljárás, mindannyian Marine közeli ismerősei vagy munkatársai, hárman egy szélsőjobboldali ifjúsági szervezetben találkoztak még a kilencvenes években. Egyikük egy rögzített telefonbeszélgetésben azt mondta volna, hogy “Marine mindenről tud, az elejétől fogva”.

A második ügy, amely szintén okoz némi pánikot a Front vezetői közt, az EP-ben létesített, állítólagos fiktív állásokkal függne össze. Martin Schulz március elején hivatalosan is jelezte a francia és az uniós hatóságok felé, hogy a párt csalhatott az uniós alapok felhasználásakor, március végén előzetes nyomozást indítottak a franciák. Elméletileg 7,5 millió euró felhasználásával lehet gond, a Front által alkalmazott 63 EP-asszisztensből kb. 20-szal kapcsolatban merült fel a csalás gyanúja. A más pártok által is alkalmazott taktika, amely  képviselőnként havonta biztosított 21 000 eurós kerettel “bűvészkedik”, a Front esetében szisztematikus lett volna.

Feltehetően parlamenti vizsgálóbizottság alakul majd a szocialisták áprilisi javaslatára, amely az FN gyanús orosz kölcsöneinek háttere felől érdeklődik majd. (E kölcsönökről mi is írtunk több alkalommal.)

Egy kisebb tételben elkövetett visszaéléssel vádolják az egyik FN-polgármestert, akinek megválasztása óta botrány botrányt követ az észak-keleti kisvárosban, Hayange-ban; ennél kissé nagyobb falat az az ügy, ami kközvetelnül Jean-Marie le Pent érinti, és ami a párt történetében először még Marine-t is hallgatásra késztette: április 29-én először fordult elő az EP bejáratánál ácsorgó zsurnaliszták szerint, hogy Marine le Pen nem volt kiváncsi a kamerákra és a kérdésekre. Előző nap hozta nyilvánosságra a Médiapart portál, hogy édesapja egy olyan tröszt gazdasági haszonélvezője lenne, amelynek egy svájci HSBC számlára 2,2 millió eurót helyezett volna letétbe (ebből 1,7 milliót aranyrudakban). A Virgin-szigetekre bejegyzett tröszt tulajdonosa Le Pen komornyikja, asszisztense és két, szintén pártfinanszírozásra használt egyesület, a Cotelec és Promelec nevű szervezetek pénztárnoka.

Míg korábban Marine Le Pen általában a párt üldöztetésének bizonyítékát vélte felfedezni a különféle eljárásokban és vizsgálatokban, ez az ügy a sajtókommentátorok szerint akár az alapítóval való nyilvános szakításban is kulcsszerepet játszhatott.

Dobsi Viktória

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.

Támogatás SZJA 1% felajánlásával #Azénadómból

Ha 1%-od az Átlátszó céljaira kívánod felajánlani, személyi jövedelemadó bevallásodban az Asimov Alapítvány adószámát tüntesd fel, ami a következő: 18265541-1-42 Letölthető nyilatkozat itt.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom