Bezárás
Algéria

A másik május 8. – egy elhallgatott mészárlás emlékezete

1945. május 8-án, a náci Németország kapitulációjának napján, Sétif, egy észak-algériai kisváros lakosainak is engedélyezik, hogy felvonuljanak, megünneplendő a szövetségesek győzelmét. A demonstráción részt vesz a függetlenségpárti, ezért nem is legális Algériai Nép Pártja (PPA), és egy 22 éves cserkész, Bouzid Saâd először emeli magasba azt a zászlót, ami 17 évvel később a független Algéria jelképe lesz (kis módosítással: a francia rendőrség által lefoglalt textildarabban még egy piros csík is lett volna a zöld és a fehér mellett).

A felvonulást véres megtorlás követi, amely több kelet-algériai városban és faluban – a legismertebbek Guelma és Kherrata – mintegy 20-30 ezer halálos áldozatot szed, a mérvadó becslések szerint. A vérengzés, bombázások, azonnali kivégzések hivatalosan csak május 22-én zárulnak le, és a megtorlás ellen lázadó algériaiak több európait is megölnek, az ő számukat ma 100 körülire teszik.

A kilenc évvel később indult, és csak 1962-ben lezárult algériai háború első jelképes epizódjának is tekintett vérengzésről minden évben megemlékeznek az észak-afrikai országban, a franciáknál azonban hatvan éven át mély csend, közöny és hallgatás, illetve bagatellizálás volt a jellemző. Ahogy a Jeune Afrique nevű francia hetilap megjegyzi, már a halottak száma körüli homály – az algériaiak 45 000, a francia hivatalos statisztika 2005-ig mindössze 1165 áldozatot tart számon – is olyan, akárcsak a két ország kapcsolatai. Francia hivatalos személy, méghozzá az algériai francia konzul első ízben 2005-ben jelenti ki nyilvánosan, hogy “megbocsáthatatlan tragédiáról” van szó, és az állam felelősségének elismerése ma is nyílt és heves ellenállással találkozik a szélsőjobb, de a jobboldal jeles politikusai közt is, míg a kormányzó szocialisták empátiával, de ha lehet, diszkréten kezelnék e kérdést.

A bűnbánat minden körülmények között bemocskolja Franciaországot – Marine Le Pen

Az idén egy nem túl nehézsúlyú államtitkár látogatott Sétifbe, még áprilisban, hogy kifejezze konkrét gesztusokkal is Franciaország tiszteletadását az „áldozatok szenvedései” előtt. Miközben a kritikusok jobban örültek volna egy miniszternek, a jobboldal (amely Nicolas Sarkozy alatt törvénybe foglalta volna a gyarmatosítás pozitívumainak elismerését) hevesebb képviselői olyasféle szólamok kíséretében keltek ki magukból, mint pl. „Mi vagyunk az egyetlen ország, amely azzal tölti az idejét, hogy folyton elnézést kér a múltjáért”.

Az állítás viszonylag távol áll az igazságtól, bár a legtöbb országban nem megy könnyen a legmocskosabb szennyes kiteregetése, és a felelősség elismerése (ami persze nem egyenlő a bocsánatkéréssel), Franciaországban különösen lassan araszolt a történelmi emlékezet legfájdalmasabb eseményeinek, így pl. a nácikkal folyt kollaborációnak vagy az egyik legvéresebb gyarmati konfliktusnak, az algériai háborúnak megemésztése. Az ország más afrikai és gyarmati kalandozásainak feltárása pedig még inkább gyerekcipőben jár.

Tény azonban, hogy az utóbbi 10-15 évben, a szociológiai változások, és elsősorban aktivisták, történészek és „civilek” összefogása eredményeképp, olykor történelminek minősített perek révén, gyakran kemény konfliktusok árán és egyes politikusok gesztusai nyomán, lassan, de biztosan a feltárás, és a történelmi emlékezetek sokaságának kölcsönös elismertetése felé halad az ország. A “francia Algéria” kétségtelenül az egyik legkeményebb dió, épp azért, mert sérelmei, sötét titkai és hamis mitológiája évtizedek óta strukturálják a politikai erővonalakat, elsősorban jobbszélen (bár a szocialisták is utána nézhetnének Mitterrand egykori szerepvállalásának).

Jobb és szélsőjobb ma is versengenek azoknak szimpátiájáért, akiknek felmenői az algériai függetlenség vesztesei voltak. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Front egyik fontos bázisát azok a dél-francia területek képezik, ahová 1962 után költöztek az algériai franciák, és ahol könnyebb ma utcát elnevezni egy kínzásokat elrendelő tisztről, mint megrendezni Albert Camus-ről egy olyan kiállítást, amely hidakat építene a Földközi-tenger két partja közt. Ha a fiatalabb generációk már nem is rajonganak az egykor szintén kínzásokban részt vett Jean-Marie Le Penért, de azt elfogadhatatlannak tartják, hogy az ő sérelmeik ne legyenek fontosabbak, mint holmi jöttment „araboké” – az „iszlamista terrorizmusról” már nem is beszélve.

Egy megbocsáthatatlan tragédia krónikája

Az, amit ma tudunk a hetven évvel ezelőtti május eseményeiről, Jean-Louis Planche, a 2006-ban megjelent Sétif 1945 című könyv szerzőjének a napokban adott interjúját összefoglalva, így fest:

Sétifben befolyásos jobboldali telepesek használnák arra a győzelmi felvonulást, hogy rendezzék számlájukat az új polgármesterrel, aki elvette volna tőlük a fekete piacot. A városban, mint mindenütt Algériában, az arab lázadástól való félelem van a levegőben.

A május 8-i felvonuláson egy cserkész visz egy algériai zászlót, mások pedig a politikai rabok kiszabadítását követelő transzparenst, az első lövést egy rendőrnyomozó adja le, és megöli a zászlóvivőt. Aztán a környező erkélyekről lőnek, néhány arabnak sikerül elbújnia az árkádok alatt, majd megindul a menekülés a városból. A zűrzavarban két telepes hátba lövi a polgármestert. Sétifben és a város környékén összesen 29 európait ölnek meg, az algériai halottak száma ismeretlen. Az amerikai tábornokok szerint – akiknek a francia kollégáik mutattak dokumentumokat, csak épp lemásolni nem hagyták őket – az első hét mérlege legalább 10 000 arab áldozat. Ugyanezen források alapján május 8. és június 26. között 20-30 000 muszlimot és 102 európait ölnek meg.

A hét héten át tartó öldöklésnek a francia belügyminiszter jövetele vet véget június végén, Adrien Tixier magából kikelve követeli az alprefektúrán a helyi hatalmasságoktól és tisztségviselőktől, hogy vessenek véget az őrületnek. A gyilkolás láza lassan csillapul le, júliusban még a Párizsba küldött jelentésekben szerepelnek olyan autók, amelyekből találomra lőnek, ha dzsellabát látnak, és még szeptember elsején is említésre kerül egy teherautó, amely egy tömegsírba szállít halottakat.

Miközben az anyaországban épp mással vannak elfoglalva Charles de Gaulle-ék, az afrikai hadtest kitombolja magát, a légierő és a tengerészet is bombázásokat végez, azonban a mészárlások legnagyobb részét európaiak civil milíciái hajtják végre, helyi hivatalnokok, polgármesterek, nagyhatalmú polgárok részvételével. A terepet jól ismerő telepesek vezetik őket, háborús fegyverzetük a városházák készleteiből származik. A bozótban, patakmedrekben holttestek hevernek.

Az algériaiak próbálják megvédeni magukat, és fegyvereket szerezni, a restriktív szabályozás miatt, hiszen a gyarmati rendszerben csak alárendelt polgárok, vadászfegyverük sem lehet, így az európaiakhoz fordulnak: ahol nem ellenkeznek, nincs további erőszak, ahol igen, ott az életükkel játszanak a fehérek. Az emberek aztán felvonulnak a hegyekbe, nincs szó lázadásról, ahogy sokáig tartotta a hivatalos álláspont, a vezérfonal az önvédelem.

A Guelma nevű észak-keleti város az erőszak egyik legismertebb színtere. A helyi alprefektus elhiszi azt a pletykát, hogy „az arab lázadás” terjed egész Algériában. Május 9-én létrehoz egy milíciát és egy népi törvényszéket, a kivégzések másnap reggel kezdődnek, a törvényszék megszakítás nélkül ülésezik, elég egy arabul írott papír, és valaki a kivégzőosztag előtt találhatja magát.

Az „arab lázadás” mítosza már 1944 nyarától terjed a háborúban meggyötört országban, és lassan rögeszmévé válik, a katonák, rendőrök, hivatalnokok fegyvereikkel, felszerelésben alszanak; Oránban a prefektus nyilvános listát csinál azokról a muszlim vezetőkről, akiket zavargások esetén megöletne. A pszichózis az 1572-es Szent-Bertalan éjszakához hasonlatos, amikor „preventíven” lemészárolták a Párizsba gyűlt protestánsokat.

A francia hadsereg jó száz évvel korábban, még 1830-ban foglalta el Algírt, azzal az ürüggyel, hogy véget vessen a kalózkodásnak, és felszabadítsa a rabszolgákat. Az utóbbiakból végül nem talál, de négy évvel később a franciák a maradás mellett döntenek, majd négy újabb évtizedig tart az ország teljes területének elfoglalása, a felkelések leverése. 1945-ben több, mint 7 millió algériai és kilencszer kevesebb francia él itt, az utóbbiak ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint az anyaországban, ellentétben a helyiekkel.

Az 1945-ös mészárlás beivódik a későbbi függetlenségi harc helyi főszereplőinek emlékezetébe, és mindenképpen lényeges fordulat az algériai nép történetében: a gyarmati státusz sokak számára ettől kezdve nem elfogadható, és már 1946-tól elindulnak az első merényletek, amelyeket a francia hatóságok balesetekként tüntetnek fel.

Jean-Louis Planche szerint Franciaországban sokáig megpróbálták azt az elképzelést fenntartani, hogy Sétif csak egy példa az algériaiak vad brutalitására – az európai áldozatokra, a feltételezett lázadásra, és az erre felelő hatósági reakcióra szűkítve a narratívát. Ma pedig Párizs igyekszik kerülni az imázsa szempontjából szörnyű témát. Algériában az 1954-ben indult függetlenségi háború emléke sokáig elhomályosította az 1945-ös mészárlásokét, és csak a hetvenes években ásta elő újra a feledésből a Nemzeti Függetlenségi Front (FLN). Planche úgy gondolja, az idei szocialista gesztusok túlságosan halványra sikerültek, egy államtitkár, aki meg sem szólal nyilvánosan, és François Hollande szemérmes körülírásai csak a minimális szolgáltatás szintjén maradnak, ennél többre van szükség.

Civil power

Ha ennél valamivel több történik egy nap, abban feltehetően kiemelkedő szerepe lesz A narancsok nevű, 2004-ben alakult egyesületnek, amely körül a 70. évfordulóra több tucatnyi szervezetből és pártból jött létre az „Egy másik május 8-ért” kollektívát. Tagjaik május 8-án a párizsi Városháza előtt tüntettek a 70 évvel ezelőtt történt bűntettek elismeréséért, a levéltárak megnyitásáért, és azért, hogy a feltárt tények szerepeljenek az iskolai tananyagban.

M’hmed Kaki, “A narancsok” tagja szerint, „Nem lehet demokrácia, ha eltitkoljuk Franciaország történetének egy részét. Sétif pedig a francia történelem része”. „A tegnap gyarmati bűnei megmagyarázzák a ma is létező diszkriminációk fennmaradását.” A kollektíva korántsem „egyszínű”, ez nem a bevándorlás örököseinek ügye, mondja Kaki, küzdelme a nemzeti keretbe illeszkedik, és a „franciáknak tenne szolgálatot”. A pénteki megemlékezésen valóban részt vettek észak-afrikaiak egyesületei mellett szakszervezetek, baloldali pártok, de háborús veteránok is, a palesztin-izraeli megbékélésért küzdő zsidók, sőt, az Algéria függetlenségének áldozatai között számon tartott ún. fekete lábúak „progresszív” csoportjai is, és persze társadalomtudósok.

A kollektíva legnagyobb politikai sikere, hogy a párizsi képviselő-testület egyhangúan elfogadta a követeléseiket rögzítő határozatot, és a köztársasági elnöktől, aki kampánya alatt azt ígérte, a francia állam el fogja ismerni a gyarmatosítás során elkövetett bűntetteket, azt kéri, nyissák meg a levéltárakat, az állam valóban ismerje el a feltárt és elkövetett bűnöket, illetve jöjjön létre egy emlékhely is. Hasonló kezdeményezések indultak több önkormányzatnál, és pénteken megemlékezést tartottak többek között Marseille-ben, Lyonban, Rennes-ben is.

A valóban korrekt állásfoglalás, amely kitér a halottak számára vonatkozó különféle becslésekre, és megemlíti a 102 európai áldozatot is, utal az algériai és a francia nép közötti kapcsolatok megerősítésére. Majd megállapítja, hogy a francia állam által elkövetett mészárlás elismerése lehetővé teszi minden polgár, nevezetesen pedig az algériai bevándorlás leszármazottainak a számára, hogy saját identitásukat a testvériség és egy olyan közös jövő jegyében építsék fel, ahol a köztársasági közösség minden emlékezetet tiszteletben tart.

Ahogy „A narancsok” (az egyesület neve a békét és a szeretetet jelképezné, és Aziz Chouaki algériai írótól kölcsönözték) példája is mutatja, ha a testvériséget és egyenlőséget valóban komolyan vesszük, nem lehet megspórolni a küzdelmet a történelmi emlékezet igazságosságért. És úgy tűnik, a kérdést nem érdemes a politikai elitre bízni, közülük ugyanis sokan hajlanak arra, hogy rövid távú érdekeiket összekeverjék a társadalom egészének érdekeivel, pláne akkor, ha ez kevesebb konfliktussal jár és kényelmesebb, vagy épp ellenkezőleg, egy meghamisított múlttól és a társadalom megosztásától remélhető néhány biztos szavazat.

Dobsi Viktória

Illusztráció forrása itt

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.

Támogatás SZJA 1% felajánlásával #Azénadómból

Ha 1%-od az Átlátszó céljaira kívánod felajánlani, személyi jövedelemadó bevallásodban az Asimov Alapítvány adószámát tüntesd fel, ami a következő: 18265541-1-42 Letölthető nyilatkozat itt.

További sztorik

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom