Az EU határainak megnyitása nem növelné a bevándorlók számát, a halottaké viszont csökkenne

Általában illegálisnak hívják őket, pedig egy ember nem lehet illegális. Még azokat a halottakat is, az idén már minimum 1750-et a Nemzetközi Migrációs Szervezet szerint, akikről a híradások szerkesztői gyakran nem is tudják, vajon elérték-e az európai felségvizeket. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 13. cikkelye szerint mindenkinek joga van minden országot, ideértve saját hazáját is, elhagyni. A sokféle áldozat között, akiknek némi szolidaritással adózunk, ők viszonylag hátra szorulnak, mintha semmi közünk nem lenne a halálukhoz, és mintha valamiféle természeti katasztrófa eredményeként könyvelhetnénk el az újabb tragédiákat. Sőt, sokak szerint, ha megpróbálnánk, akkor csak még többen indulnának útnak. Lehet, hogy épp most vagyunk a leghumánusabbak, míg hagyjuk őket beleveszni a bolygó legnagyobb tömegsírjába?

Míg a könnyű drogokkal kapcsolatban a közvélemény viszonylag jelentős része véli úgy, hogy a legalizáció és a prevenció kombinációja lehet a leghatékonyabb és igazságosabb eljárás (hiszen a represszió elsősorban a legszegényebbeket, hátrányosabb helyzetűeket éri, ahogy az egészségkárosodásra is nekik van a legnagyobb esélyük) – a bevándorlás kérdésével kapcsolatban kevesen képviselik ezt az álláspontot. Pedig könnyen lehet, hogy a legális migráció csatornáinak megnyitása, és a represszív politikák helyett a preventív és segítő-támogató fellépés lenne a leghatékonyabb, nemcsak az áldozatok számának csökkentése érdekében, hanem mindazon kockázatok visszaszorítására is, amelyek ellen az EU elvileg teljes erőbedobással hadakozik, mint pl. az embercsempészet és -kereskedelem vagy a terrorizmus.

A politika megkonstruálja a problémák illúzióját, majd harcba indul ellene

Bár a héten két „európai csúcs” nyomán is várhatóan sokszor elhangzik majd, mennyire fontos ez a küzdelem, könnyen megállapítható, hogy az EU eddigi stratégiája nem nyújt hatékony védekezést: nem csökkent számottevően sem a migrációs nyomás, sem a szabálytalan adminisztratív helyzetben lévő bevándorlók (az „illegálisok”) száma. Miközben a halottaké folyamatosan nőtt, tavaly a Földközi-tengeren a becslések szerint minimum 3400-an haltak meg. Az idei év első néhány hónapja alapján a Nemzetközi Migrációs Szervezet becslése az, akár 30 000 főig emelkedhet az áldozatok száma 2015-ben. Olyannyira sikertelen e stratégia, hogy talán érdemes is feltenni a kérdést, valóban azon vannak-e a döntéshozók, hogy „visszaszorítsák az illegális bevándorlást”.

Hiszen a hajókra zsúfolt „déliek” képei, fenntartják azt az illúziót, hogy kontinensünk valamiféle invázió célpontja, holott az EU külső határait eképp „rohamozó barbárok” tömege elenyésző a félmilliárdos uniós lakossághoz képest, de még a legálisan érkező-távozó bevándorlók millióihoz képest is. Az évek, sőt egyes országokban évtizedek óta konstruált politikai narratíva egy másik illúziót táplál, méghozzá azt, hogy vezetőink megvédenek bennünket e nyilván rettenetes veszélyektől, egyszersmind a szélsőjobbtól is, egy szigorú, de igazságos migrációs politika segítségével.

Eközben az illegalitásba kényszerített migránsokat felszívja a fekete piac, vagy a státuszukból akarattal vagy anélkül hasznot húzó gazdasági szereplők – elsősorban a mezőgazdaság, az építőipar, a vendéglátás és a szolgáltató szektor. Ha legálisan dolgoznak, akkor pedig gyakran az állam élősködik rajtuk: bár fizetik a járulékokat és gyakran adóznak is, csak discount jóléti szolgáltatásokban részesülnek, és nagy eséllyel sosem kapják vissza a befizetett összegeket nyugdíj vagy más juttatás formájában.

A migráció bizonyos típusának kriminalizációja, illegálissá nyilvánítása és a retorziók súlyosbítása – ma az EU viszonylag jelentős összegeket költ arra, hogy bezárja, elítélje, illetve kitoloncolja migránsok százait-ezreit – akárcsak a droghasználat kriminalizációja, feltehetően nem az illegálisnak nyilvánított tevékenység visszaszorítására, vagy az általa okozott társadalmi károk csökkentésére szolgál, hanem más politikai céljai vannak.

A határok megnyitása nem hozna létre jelentős szívóhatást

Az eddigi gyászos rekordokat is fölülmúló tavalyi év, illetve az, hogy idén áprilisig már harmincszor több áldozatot szedett a Földközi-tenger, mint tavaly ilyenkor, talán nagyobb esélyt ad a kritikus hangoknak. Itt vannak pl. azok a kutatók, akik évek óta modellezik a határpolitika hatásait, és arra a következtetésre jutottak, hogy a határok megnyitása nemcsak a halottak számát csökkentené, de nem is keletkezne afféle szívóhatás, amire a bevándorlási szabályok szigorítását szorgalmazók hivatkoznak évek óta.

A téma érzékenységét jelzi, hogy az ebbe az irányba mutató tudományos eredményekről számot adó Le Monde ezúttal nem „szakértőknek” nevezi a téma legelismertebb kutatóit, hanem „idealistáknak”. Jó lenne, ha az EU vezetőinek tanácsadói is olvasták volna François Gemenne munkáit (CERI), onnan ugyanis nemcsak azt tudták volna meg, ami ugye evidens: „A határok sosem voltak ennyire zártak, és sosem volt még ennyi migráns. Valami nem stimmel”; hanem azt is, hogy

„a határok lezárása vagy megnyitása nem befolyásolja a migrációs hullámokat. Egy zárt határ nem állít meg egy olyan embert, aki 5000 dollárt fizetett, és kész az életét kockáztatni. Ceutában vagy Melillában egyetlen személy ötször, tízszer, százszor is megkísérelheti az átjutást. A tiltás csak a vállalt kockázatokat emeli.”

Catherine Wihtol de Wenden (CNRS) a téma egyik legelismertebb, és tavaly becsületrenddel kitüntetett európai szakértője is egyetért azzal, hogy a határlezárási politika nemcsak gyilkos és kevéssé hatékony, de számos más negatív következménnyel is jár az országok számára, elsősorban gazdasági szempontból, mert gerjeszti az illegális tevékenységeket.

A Mobglob nevű kutatócsoport 5 földrajzi térségben modellezte a határok megnyitásának következményeit, munkájuk ugyan még nem zárult le, de az már kijelenthető – állítja Gemenne -, hogy a határok megnyitása nem okozna masszív vándorlási hullámot. Tőlük függetlenül jutott hasonló eredményre Emmanuelle Auriol (Ecole d’économie de Toulouse) et Alice Mesnard (City University de Londres), akik azt állítják, ha a cél valóban a migrációs folyamatok kontrollja és a csempészek kiiktatása, akkor egy kiszélesített vízumpolitika és a fekete munka elleni kemény fellépés kombinációja lehet a leghatékonyabb megoldás.

Figyelem! Az EU nem védi meg önt az illegális bevándorlástól

Mára az európai országok teljesen leszorították a kiadott vízumok számát, ami kereslet-kínálat alapon az alternatív útvonalakat ajánló hálózatoknak kedvez. Hasonlóképpen, amikor az EU határellenőrzési politikájának lényege az átkelések megakadályozása (a Frontex, illetve a Triton misszió célja nem életek mentése), a csempész-hálózatok és a migránsok szükségképpen új, és jellemzően kockázatosabb opciókat szerveznek. A két kutató a prostitúciós hálózatokkal vagy a holland drogpiaccal kapcsolatos ismeretei alapján is állítja, hogy a fentiek alapján célzott politikákkal valóban elérhető egy olyan egyensúly, ahol a határok megnyitása nem generál nagyobb migrációs nyomást.

De javaslatuk persze két fontos érdeket sért. Az egyik gazdasági; ahogy már említettük, a tartózkodási engedéllyel nem rendelkező külföldiek túlnyomó része dolgozik, az érintett gazdasági szektorok pedig komparatív előnyhöz jutnak, a feketén alkalmazott, vagy a legális munkaerőnél kevesebb joggal rendelkező, kiszolgáltatott dolgozók révén. Ezt az előnyt az érintett gazdasági szereplők, helyi vagy országos alkukban nyilván meghálálják a törvényhozóknak is.

A másik ok belpolitikai, ahogy a Le Monde is megjegyzi, a szélsőjobbtól való félelem okozná az európaiak paralízisét. Valójában hosszú oldalokon sorolhatnánk azokat az idézeteket, amelyek azt bizonyítják, hogy a mainstream pártok képviselői – Norvégiától, Svájcon át Franciaországig – szintén muníciót kovácsolnak a bevándorlás kriminalizációjából.

A diffúz félelem táplálása olyan hívószavak segítségével, mint a közbiztonság, iszlám, terrorizmus, illegális bevándorló, menekülthullám, mindazoknak hasznos lehet, akiknek elfogytak ötleteik arra, hogy kovácsolják egybe a nemzeti felsőbbrendűségi tudatot, vagy saját magukat szeretnék valamiféle megmentő szerepében feltüntetni, esetleg elterelni a figyelmet más problémákról – ahogy azt az utóbbi hónapokban Magyarországon is megtapasztalhattuk.

Ezen felül a jelentősebb bevándorlói csoportokkal rendelkező országokban plusz politikai haszon remélhető abból, ha a „tősgyökeres”, azaz legalább 1-2 generációval régebben letelepedett polgárokkal elhitetik, ha mást nem is tud nekik nyújtani a politika, egy jelképes társadalmi ranglétrán ők magasabban állnak, mint holmi jöttment migránsok. Sovány vigasz ez, de a mai világban, a válság és a jóléti szolgáltatások leépítése közepette, több a semminél.

Az elmúlt időszak, az arab forradalmak vagy épp a szíriai háború arra is alkalmas lett volna, hogy legalább bizonyos országokon teszteljünk egy alternatív politikát. A Migreurop, egy európai és afrikai kutatókból álló hálózat pl. azt javasolta, hogy Tunézián próbálja ki az EU, hova vezetne a vízumok liberalizációja. A kérés nem talált meghallgatásra.

Korábbi cikkünk:

Az Unió déli határa volt tavaly a leggyilkosabb a Földön, mintegy 3200 migráns halálát dokumentálták

Mindaz, amiről eddig írtunk, viszonylag egyszerű, felszíni megoldást nyújtana, és a témával foglalkozók, érdekvédők, támogatói szervezetek is osztják a kutatók álláspontját – épp „csak” a politikai küzdelmet kellene megvívnia valakinek. Egy ilyen változás nemcsak a látható problémákon enyhítene, de csökkentené az európai migrációs politikák egyéb kollaterális áldozatait is. Kevéssé ismert tény, hogy az Unió fejlesztési támogatásait gyakran attól teszi függővé, az adott ország otthon tudja-e tartani polgárait, illetve a rajta keresztül vándorlókat, tekintet nélkül arra, ezt milyen módszerekkel teszi.

Ezt nevezzük szaknyelven externalizációs politikának, azaz a piszkos munka alvállalkozósításának, hiszen jobbára olyan országokról van szó, ahol az emberi jogi sztenderdek alacsonyabbak, mint Európában, és egy marokkói vagy algériai területen zajló tömeges deportáció, kínzás vagy önkényes fogva tartás híre még kisebb eséllyel jut el az európai médiába, mint a kontinensen lezajlott jogsértések. Ebben a keretben, a migránsok jogai, de akár egy adott ország polgáraié is (pl. a romániai romák esetében) politikai alkuk aduivá, a kölcsönös zsarolás eszközeivé válnak.

Hogyan gerjesszük a kivándorlást – receptek haladóknak

Természetesen léteznek a fentieknél komplexebb, mélyebb strukturális problémák is, amelyek a migrációt gerjesztik, és amelyeknek az EU tevékeny alakítója. Ha megkapargatjuk kicsit az afrikai „katasztrófák” felszínét, gyakran bukkanunk egyes európai szereplők közreműködésére az okok közt – ami persze nem nullázza le az afrikai döntéshozók felelősségét, csak épp dekonstruálja a „megállíthatatlan káoszról” szóló értelmezéseket.

Az olyan katonai intervenciók, amelyek az adott társadalom és a régiós szereplők bevonásával kialakított politikai projekt nélkül mennek végbe – találomra vegyük Líbia és Irak példáját –, persze teljesen kontraproduktívak, ahogy az feltehetően majd az Iszlám Állam Szervezete elleni háborúról is bebizonyosodik idővel. De a békebeli ügymenet is sok esetben a gyarmati paktum újraírásán alapul, amelynek lényege, Saïd Bouamama algériai származású francia szociológus szavaival, hogy „az afrikai gazdaságok szervezése Európa és nem az afrikai népek igényei alapján történik”.

A nyugat-afrikai államokkal 2012-ben aláírt gazdasági partneregyezmény pl., amely a vámok lebontásával többek között a helyi mezőgazdasági termelőket hozza lehetetlen helyzetbe az európai konkurenciával szemben, minden bizonnyal brutálisan növeli majd a migrációs hajlamot, amit csak fokoznak majd a klímaváltozás negatív hatásai.

Ez az egyezmény azonban csak szisztematizálja, nagyobb léptékűvé teszi azt a függőségi logikát, amelyre az európai-afrikai gazdasági együttműködés sok esetben épül. A támogatások, hitelek összekötése bizonyos elvárt monetáris vagy más strukturális reformokkal, amelyek a liberalizáció révén helyzetbe hozzák pl. a francia fejlesztő vállalatokat, vagy az utóbbiak nyílt favorizálása – sorolja a példákat Bouamamas. Ennek a gazdasági fölénynek és függőségnek fenntartása a politikai, katonai intervenciók révén is biztosított – és ma is Franciaország tölti be európai partnereivel egyetértésben, és más nagyhatalmakkal rivalizálva a kontinens csendőrének szerepét. Ezek a politikai, katonai intervenciók, amennyiben céljuk nem feltétlenül a helyi polgárok jóléte, sőt e szempont olykor mellékes is, illetve a nyomukban keletkezett konfliktusok, szintén tovább növelhetik az elvándorlási hajlamot.

A migráció jobb üzlet, mint a drog

A szociológus kitér a csempészhálózatok elleni harcról szóló képmutató diskurzusra – múlt vasárnap pl. François Hollande nevezte „terroristáknak” az átkelést megszervező személyeket, akik sok esetben tudatosan kockáztatják az utasok életét. Mint minden prohibíció esetén – és ehhez talán nem kell kutatói bizonyítvány, elég, ha egy jó filmet láttunk a maffiáról – a csempészhálózatokat a kereslet- kínálat törvényei alakítják, és szervezésükbe alkalmasint bekapcsolódnak az elnyomó szervek is valamilyen szinten. Nemcsak a maffiák esetében vagy a „harmadik világban”: a francia nyomozó hatóság krémjénél pl. nemrég derült ki 52 kiló kokain eltűnése nyomán, hogy egyes kollégákat beszervezhették. De párizsi szociális munkások évek óta készítenek elő egy feljelentést, amely a főváros közepén fenntartott, fiatal migránsok szexuális szolgáltatásait büntetlenség fejében igénybe vevő rendőrök ellen irányulna. Az ügyek természetéből kifolyólag ritkán értesül a nagyérdemű a rejtett összefüggésekről.

Bouamamas egy másik példát említ, a lampedusai maffia kelléktárából, amit Antonio Parrinello tárt fel egy Reuters-cikkben idén januárban, a helyi maffia ugyanis aranytojást tojó tyúkjaként hasznosítja a bevándorlókat. Egyrészt ők üzemeltetik azokat a privatizált létesítményeket, amelyek befogadják a migránsokat. 30 euró per fő, per nap – ha tízezrekről van szó, ez már nem rossz üzlet. Egy korrupciós ügyben lehallgatott gengszter elmondása szerint jobban jövedelmez, mint a drog. A maffia közreműködése arra is választ adhat, hogyan lehetséges, hogy az ócska hajókon gyakran se élelem, se víz, se mentőfelszerelés, néha még elegendő üzemanyag sincs – akad viszont méregdrága műholdas telefon. Az európai földre érve a maffia szervezi meg a munkaerő hasznosítását is, a férfiak jellemzően a mezőgazdaságba, a nők a szexiparba kerülnek, egy modernkori rabszolga-kereskedelem szabályai szerint.

Parrinello szerint, ha ez így működik Lampedusán, semmi okunk azt feltételezni, hogy a helyzet ne lenne hasonló bárhol Olaszországban. És a rendszer haszonélvezői feltehetően nem tartanak attól, hogy a helyzet alapvetően megváltozna az uniós kormány- és államfők holnapi csúcsa nyomán.

Dobsi Viktória

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.

Támogatás SZJA 1% felajánlásával #Azénadómból

Ha 1%-od az Átlátszó céljaira kívánod felajánlani, személyi jövedelemadó bevallásodban az Asimov Alapítvány adószámát tüntesd fel, ami a következő: 18265541-1-42 Letölthető nyilatkozat itt.